Halálos katonadalok és egérfuttatás

Publikálás dátuma
2014.09.22 07:45
Az Átrium Színház előcsarnoka is megtelt színházi éjszakázókkal FOTÓK: TÓTH GERGŐ
Harmadik alkalommal rendezték meg a hétvégén a Színházak éjszakáját. Huszonhét teátrum csábította a látogatókat rendhagyó programokkal, kulisszajárással, közönségtalálkozókkal, zenei csemegékkel. Több helyen hosszú sorok alakultak ki, a Színházak éjszakája több ezer érdelődő számára bizonyult vonzónak.  Az eseményen készült fotókat itt tekintheti meg!

Az operáról szokták mondani gúnyosan, hogy olyan műfaj, amiben az embereknek a haláluk előtt is van kedvük énekelni. Ha majd egyszer mindenki visszajön címmel a Magyar Dal Napja alkalmából Eszenyi Enikő katonadalok montázsából készített összeállítást a Vígszínházban, amit a Színházak Éjszakáján is láthattunk.

És mivel tudjuk, hogy háborúkból ezután se fog mindenki visszajönni, ezért bizony a katonadalok is olyan műfaj, amit gyakran azok énekelnek, akikre a halál vár. Több ilyen jelenet is van, elhangzik a lelkes, vagy akár sóvárgóan szerelmes dal, aztán legalább ekkora erővel fegyverropogás szól, és az alkalmi dalnok földre hull, nincs többé. Jöhet a következő, aki esetleg hasonló módon jár.

Eszenyi szürke tónusban tartja a színpadot, sok a fekete-fehér, háttérbe kivetített kép. Az egyik legalapvetőbb érzés, a szerelem, halálos veszélyben is megmarad, a harcoló bakák, a lógós kadétok, az álmodozó hadnagyok ugyanúgy átérzik, mint az otthon maradt cselédlányok, vagy a sóhajtozó szépkisasszonyok, és a hűtlen nagyságák.

Népdalok, kuplék, sanzonok és életképek sorjáznak, miközben azt is látjuk, hogy Bartók Béla és Kodály Zoltán a világégés közepette is hogyan gyűjt dalokat. Szó sincs arról, hogy végig búskomor a produkció, tele van kedves, groteszk bájjal, szerethető melankóliával.

Az Operettszínházban Oszvald Marika és Faragó András is főzött a raktárszínpadon

Az Operettszínházban Oszvald Marika és Faragó András is főzött a raktárszínpadon

Tíz emelet boldogság

A Budapest Bábszínházban viszont százféle a hangulat, mert rögtön a bejáratnál kis zenekar húzza be a közönséget az előtérbe, ahol lehet bábot simogatni, de fényképezkedni is velük, naggyal és kicsivel, egyaránt. Öltöztetni és vetkőztetni is lehet őket, és egérfuttatásban szintén részt lehet venni. És be lehet barangolni a színház számos zugát, emeletét, és a nagyszínpadon, a stúdióban, a lépcsőfordulókban, a legváratlanabb helyeken is történik valami.

A mi csoportunkat Juhász Ibolya vezeti, természetes interaktivitással. Jelenetet láthatunk az elmúlt szezon tán legnagyobb sikeréből, a Marék Veronika által írt, Ellinger Edina által fantáziadúsan rendezett, Boribon és Annipanniból, ami egy könnyen sértődős, hatalmas szeretetigényű mackó és egy roppant eleven kislány barátságáról szól, a két főszerepben a kiváló Bercsényi Péterrel, Mórocz Adriennel.

Aztán fölmehetünk a színpadra, ahol a felnőttek legalább akkora élvezettel tapogatnak meg mindent, mint a gyerkőcök. Készülő produkciók bábjaiból is kitettek néhányat, azokat is végig mustrálhatjuk. Kovács Judit és Kemény István egy kimustrált autóból formált színpadon játszanak elementáris humorral a Hoppá című produkcióból.

Hannus Zoltán a Tíz emelet boldogságban egy emeletes ház pöttömnyi lakóival ismertet meg bennünket. Tatai Zsolt és Teszárek Csaba A hétfejű tündér elképzelhetetlenül hosszúra nyúló kezű, és lábú figurájával brillíroz. Blasek Gyöngyi régi árnyjátékszenvedélyének hódol, és utána bepillantást enged a kulisszák mögé.

Ezután belenézünk a Kolibri Gyermek- és Ifjúsági Színház Kampókemp című produkciójába, amelyben kegyetlen, direkt kitolásra menő, katonai drillt látunk, örökmozgó, agyonhajtott szereplőket, akiket agyba-főbe csuklóztatnak, tornáztatnak, hegyet mászatnak velük. Hangyaként nyargalásznak a deszkákon, jól szervezett koreográfia szerint, szédítő iramban.

Kiengedik izmos hangjukat

Kicsit odébb, a Budapesti Operettszínház Mozsár utcai bejárata előtt a hosszú sorban ácsorgók tán inkább nyargalásznának. Van, aki már este 8 óta dekkol, hogy a tízkor kezdődő Marica grófnőre bejusson a Raktárszínpadra. Támad is ebből némi közelharc, és bonyodalom, hiszen oda kevesen férnek be, de aztán elrendeződnek a dolgok.

A fél tizenegyes, nagyszínpadi produkcióra valószínűleg mindenkinek sikerül bejutnia. Mi először belenézünk a Marica grófnőbe, színitanodások munkájába. Előtte figyelmeztetnek bennünket, hogy fiatalok produkciójáról van szó, ezért nem hagyományosan játszanak, halmozódnak majd a poénok. Fene nagy formabontást, és poénok özönét én nem érzékelem, de azt látom, hogy vannak jó karakterek, tehetségesnek tűnő növendékek.

A nagyteremben a Legendás utazás című produkción sokat nevetek. Különböző országokhoz kötődő dalokból állítottak össze egyveleget, melyeket Homonnai Zsolt szellemesen, rögtönözve, oldottan köt össze, és naná, hogy ő is énekel. Pörgős a program, erős a játékkedv, sorjáznak a sztárok.

Például Polyák Lilla, Nádasi Erika, Szende Szilvi, Peller Károly, Földes Tamás, Kerényi Miklós Máté mókázik, táncol, énekel, felhevülten. Van már hajnali fél egy is, mire nagy sikerrel abbahagyják. Amikor kifelé jövünk, nyitva a Csillárterem ajtaja, jóféle jazz hallatszik ki, Bársony Bálint és zenekara játszik, és máris ott a pódiumon Polyák, aztán mindjárt Nádasi, és itt is kiengedik izmos hangjukat. A Színházak éjszakája hajnalba nyúlik.

Középpontban a kirekesztés

Ha valaki úgy dönt, hogy Budán szeretné tölteni a Színházak éjszakáját, akkor szinte kizárólag magán, vagy független színházi műhelyekben teheti ezt meg. Nemrég nyílt meg ugyanis a Jurányi Inkubátorház, amely független társulatok befogadóhelye, a szintén nemrég nyílt Átrium gyakorlatilag magánszínházként működik.

A Műszaki Egyetem épületében lévő Szkéné szintén a függetlenek fellegvára és kifejezetten izgalmas produkcióknak ad helyet. A MU Színház XI. kerületi intézmény, de főként kísérletező, az újat kereső projekteket preferál befogadóhelyként. A Karinthy Színház pedig a főváros első magánszínháza. Csábító kalandnak ígérkezik tehát ebben a környezetben éjszakázni a hétvégén.

A várakozás be is teljesedik, hiszen meglepő, nem szokványos programok közül lehet választani. Indulásként rögtön egy új kezdeményezés részese vagyok a MU Színházban. Délután tűzik műsorra, kifejezetten erre az alkalomra a Roseto című előadást, a Káva Kulturális Műhely és a MU Színház közös produkcióját, amelyben két drámapedagógus XI. kerületi civilekkel dolgozott.

Az előadás szereplői általános iskolások, a próbafolyamat idején gyesen lévő anyukák és nyugdíjasok, a téma pedig a kirekesztés. Mint a produkció előtt Erős Balázs, a MU Színház művészeti vezetője elmeséli, Roseto egy kétezer fős település Pennsylvaniában, amelyet olasz bevándorlók hoztak létre. Itt sokáig nagyon erős volt a civil közösségi hálózat.

A háború előtt nem is akadt infarktusos megbetegedés a településen. Aztán felbomlottak ezek a közösségek és Rosetoban is megjelent az infarktus. Nálunk - sajnos - szintén gyakori halálokként ismerjük az infarktust, ezért is született ez a kezdeményezés, hogy példát adjon arra, miként lehet civileket bevonni különböző ügyekbe, akár egy színházi előadásba is.

Jelenetek követik egymást, jellemző családi és társadalmi problémákat bemutatva. Az egyik jelenet például arra keresi a választ, hogy mi történik, ha egy társasház egyik lakását egy roma származású akarja megvenni. Hogyan reagálnak erre a lakók. De olyan is akad, amely a családon belüli generációs ellentéttel foglalkozik.

A szereplők többször megállítják az előadást és kikérik a nézők véleményét. A színházi éjszakázók, illetve délutánozók nagyon aktívnak bizonyulnak. Rendkívül tanulságos viták bontakoznak ki a látottak kapcsán.  A MU Színház után a Szkéné felé veszem az irányt, ahol a teátrum egyik sikerdarabjának

A nagy füzetnek a rendezője Horváth Csaba osztja meg a gondolatait a nézőkkel Dés András, Lamm Dávid, Barcza Horváth József és Krisztik Csaba társaságában. Dés András pedig zenésztársaival egy olyan kompozíciót szólaltat meg, amelyet édesapja, Dés László játszott korábban a Trio Stendhallal.

Bartókot Bartókkal a Fesztiválzenekar estjén

Publikálás dátuma
2019.03.22 21:06

Fotó: Budapesti Fesztiválzenekar/Facebook
A Fesztiválzenekar estjén két Bartók is bemutatkozott. A parasztzene rajongó-feldolgozó és az egyéni világú zeneszerző közötti kapcsolódási pontok is világossá váltak.
Néhány éve Eötvös Péter úgy gondolta megoldani azt a problémát, hogy A kékszakállú herceg vára mellett a műsorban kell, hogy legyen valami, hogy komponált egy operát, amely szorosan kapcsolódik Bartók művéhez. A dolog azért nem olyan súlyos, hogy ilyen radikális módon lehessen csak megoldani. Mint a Fesztiválzenekar hangversenyének Várkonyi Tamás által írt, kivételesen hasznos információkat közlő műsorfüzetének egyik képmellékletéből – amelyen az ősbemutató plakátja látható – is tudható, az operaházi, 1918-as ősbemutatón A fából faragott királyfi követte az operát. Most pedig népzenei feldolgozásokat hallottunk előtte, az első részben.
Bartók maga – és ez is tudható a műsorfüzetből – jobban szerette, pontosabbnak tartotta a parasztzene kifejezést a népzenénél, de ez a lényegen nem változtat. Miután népdalok, néptáncok százait gyűjtötte össze ő és Kodály, ki kellett dolgozniuk azokat a műzenei formákat is, amelyek révén az általuk felbecsülhetetlen értékűnek tartott kincs eljuthat a zeneértő városi polgárokhoz. Ilyen volt például az a fajta zenekari feldolgozás, ami a Román népi táncok és a Magyar parasztdalok sajátja, gyakorlatilag egy az egyben hangzanak el a dallamok a kor zenekari stílusában meghangszerelve, és persze a bartóki zsenialitással megfejelve.

Olyan műsort már hallottam – az Óbudai Danubia Zenekar és a Muzsikás együttes játszott –, amelyben a Román népi táncokban szereplő dallamokat eredeti formában hegedű-brácsa-bőgő felállású népiegyüttes mutatta be a feldolgozott változat előtt. Akkor azonban azt kellett gondolnom – a dolog minden jó szándéka ellenére is –, hogy tévedés az eredeti bármilyen hűnek is tűnő másolatát ősforrásként bemutatni. A Fesztiválzenekar variációja annyival tetszett jobban, hogy a „népzenészek” a zenekar tagjai voltak, és utána beültek megfelelő helyükre a zenekarba Bartók művét is eljátszani. Már az eredetit megszólaltató játékukon is érezhető volt ez a fajta kettősség, a népzenész és a diplomás zeneművész – micsoda ellentmondás! – jótékony együttműködése, ami kiszabadította az elgondolást az előbb említett csapdából, adott egy ki csavart az egésznek.
A Magyar parasztdalok forrásainak megszólaltatójaként Sebestyén Márta magabiztosan hozta azokat a manírjait, amiket vagy szeretünk, vagy nem, de évtizedek óta sajátjai, azonban produkciójának nyilvánvalóan nem lehetett része az említett kétértelműség. Bartók csak feldolgozásaiban használt kifejezetten népzenét, azonban más – sokkal nagyobb számú és jelentősebb – alkotásait is rengeteg olyan megoldás szövi át, amelyekhez az ihletést onnan kapta. A zenekar Kékszakállú-játékában amely a részletek hatalmas gazdagságát tárta fel, ezekre is rácsodálkozhattunk. És most végre elmaradt az utóbbi évek Müpa-előadásait jellemző koncepció, a félszcenizálás. A nagyon nagy zenekar teljesen betöltötte a színpadot, nem az árokban ültek a zenészek, az énekesek jól láthatóan, hallhatóan az előtérben álltak, és nem volt feliratozás sem, figyelni csak kés kizárólag a zenére, a szereplőkre kellett, ami nem vált az előadás kárára. Alapként a zenekari szövet minden nüansza jól hallható volt, önmagában is szinte hiánytalanul illusztrálta a drámát.

Vizin Viktória egészen kiváló Judit volt, hősnő a szó valódi értelmében, aki énekesnő mivoltában is az est hősévé tudott válni. A mély hangjait tekintve kissé korlátosabb Cser Krisztián éppen megfelelő társa volt, az ötödik ajtó kinyitásakor nagyon is meggyőző erővel tudott megszólalni, a zenekari háttér hangtömege előtt: „Lásd ez az én birodalmam…”. De nem csak a Kékszakállú, Bartók birodalma is feltárult ezen az estén.
Infó: Bartók Román népi táncok Magyar népdalok Bartók Magyar parasztdalok Bartók A kékszakállú herceg vára Sebestyén Márta ének Kádár István, Szabó András, Fejérvári Zsolt népi hangszerek Vizin Viktória mezzoszoprán Cser Krisztián basszus Budapesti Fesztiválzenekar, karmester: Fischer Iván Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, 2019. március 21.

Másfél óra Mahler egy perc unalom nélkül

Egy héten belül két nagy Mahler-szimfóniát hallhattunk a Müpában, két magyar zenekartól, két magyar karmester vezényletével, nagyon jó előadásokban. Nem akármilyen teljesítményeknek voltunk tanúi.
Három olyan zenekarunk biztosan van – a Fesztiválzenekart is ide értve –, amely bizonyítottan magas színvonalú Mahler-előadásokra képes, ez akár nem mindennapinak is mondható egyetlen város esetében. De nem is a számháború a lényeg, hanem ami mögötte van: a hangszeres – például zongorista, hegedűs, csellós – és énekes szólistákat is beleértve országunknak olyan elit zenészcsapata van, amire joggal lehetünk büszkék. Most a Magyar Rádió művészeti együttesei bizonyítottak Vajda Gergely vezényletével.
Mahler maga mondta, hogy műveiben mindig van valami triviális, de a Harmadik szimfóniában túlmegy minden határon. Ugyanakkor mindig találhatunk nála földöntúlian szép részleteket (minden további jelző nélkül), a nagyjából százperces műben gyakran váltogatják egymást hol a harsányan szóló részletek – nyolc kürt fortissimójával kezdődik a mű –, hol pedig – főleg a vonósok által megszólaltatott –, nyugalmat sugárzó részleteket, mint a hatodik tétel kezdetén. És lehetnek ezek a szólamok tudatosan vállaltan földhözragadtak, lehetnek éteri tisztaságúak és persze kétértelműek, kétélűek is. Ez a sűrű változatosság is lehet az oka, amiért sokan idegenkedhetnek a Mahler zenéjétől. De nem a mi dolgunk, hogy Mahler titkait most itt megfejtsük, jobb, ha azt a zenészekre, karmesterekre bízzuk.
A Rádiózenekar és Vajda Gergely mindenesetre mindent megtett, hogy olyan előadását nyújtsa a műnek, amelyben minden részlet a maga jelentőségének megfelelően szólaljon meg. Említettük a kürtöket, beleértve a többi rézfúvóst is, ha kellett nagyon félelmetesek voltak, említettük a vonósokat, akik végig nagyon szépen, egységes hangzással szóltak, az itt sokszor különösen fontos ütősök is meghatározó jelentőségüknek megfelelően peregtek, dobbantottak, csaptak le, és a fafúvósok is remekeltek, és az elsők között köszönhette meg a tapsot a színpad elejére kijőve a harmadik tétel kitűnő szólótrombitása. Wiedemann Bernadett a nietzschei szöveg mélységeire rámutatón énekelt, a felnőtt kórus női kara és a gyerekek szépen, üdén dalolták a Csodakürt-dal naivabb, de bizakodóbb sorait. A szimfónia rendkívül összetett mű, három évig írta Mahler – aki jobbára csak a színháztól megszabadulva a nyári szünetekben tudott dolgozni – a hattételes alkotást, amelyben Nietzsche, és a Fiú csodakürtje gyűjtemény szövegei is felhangzanak. Rendkívüli feladat tehát előadása, annak idején is csak hat évvel megírása után került sor bemutatására 1092-ben.
Vajda Gergely, aki jelenleg amerikai zenekarokkal dolgozik, de volt már a Rádiózenekar élén is, megtalálta a hangot zenészeivel. A szimfónia külsőségeinek megszólaltatása mellett, ami alapfeladatnak sem semmiség, több mint másfél órán keresztül sikerült fenntartania a feszültséget, bemutatnia azt a gondolati gazdagságot, ami Mahler szimfóniájában jelen van, és amit igen, nehéz is lehet követni, de ilyen, az út minden szépségét, különlegességét feltáró kalauzolás ellett érdemes.
Témák
zene
Frissítve: 2019.03.22 12:00