Előfizetés

A nagy gépezet elnyomó hatalma

Bóta Gábor
Publikálás dátuma
2014.10.06. 07:50
Molnár Ferenc haditudósítói élményeit írta meg FOTÓK: EŐRY SZABÓ ZSOLT
A Nemzeti Színház épületében temérdek mindent szidtak már joggal, a színpadtechnikát talán még senki. Az ugyanis minden bizonnyal a legkorszerűbb az országban. Süllyedések, emelkedések, oldalirányú mozgások, a legkülönbözőbb alakzatok kialakítása, és a deszkák fölötti káprázatosan rafinált reptetések egyaránt elképzelhetők. Most született két olyan produkció, a grúz David Doiasvili által rendezett Szentivánéji álom, és a Vidnyánszky Attila rendezte két egyfelvonásos, a Fekete ég és A fehér felhő, melyek előadásán csúcsra jár a csúcstechnika, látványos víziók sorjáznak.

Bele lehet szerelmesedni a technikába. Meg lehet mámorosodni tőle, és akár farkasvakságban is szenvedni. David Doiasvili rákapott a süllyedők, a mindenféle irányba mozgatható színpadelemek ízére. Valósággal megrészegedett tőlük. Mint egy gyerkőc belefelejtkezett a játékba, mint aki már nem is lát, nem is hal semmit ezen kívül, történik bármi is.

Történhet akár Shakespeare nálunk legtöbbet játszott darabja, a Szentivánéji álom, a maga reneszánsz gazdagságával, melyben előkelőségek és  kétkezi mesteremberek egyaránt szerepelnek, melyben hódít a tébolyító, őrületbe kergető szerelem, ami űzött vadként hajt mindenkit.

Hogy aztán legyen vígjátéki kibékülés, elrendeződjenek a dolgok, eloszoljon a káosz, és minden elkámpicsorodás, letargia, sötét, rémes vízió ellenére, kitisztuljon az ég, egymás karjaiba boruljanak a szerelmesek az átélt kalandok után, immár gazdag élettapasztalattal.

Kérdés mennyire tudják eljátszani ezt a süllyedők, amik a színészeket háttérbe tolják, és izgalmasabbakká válnak, mint az emberek, akik olykor csak mozgó színfoltoknak tűnnek a nagy vízióban, képek pazar egymásba hömpölygésében.

Látványorgiában van részünk a Szentivánéji álom előadása közben

Látványorgiában van részünk a Szentivánéji álom előadása közben

Azért az lefegyverző, ahogy színpadelemekből megteremtődik az erdő, és állandó mozgásban van, szinte susognak a fák, kiismerhetetlen a labirintus, amint a színész megy benne, megint újabb és újabb alakzat formálódik, ami tud fenyegető, gyilkosan fojtogató, ugyanakkor simogatóan engesztelő is lenni. Hívogatóan mesés, de kegyetlenül magába záró, dühödten eszeveszett, elveszejtő.

Az más kérdés, hogy gyakran nem a színészek átélését érzem, és azt, hogy szárnyalnak ebben a varázsdíszletben, hanem, hogy óvatosan igyekeznek a lábuk elé nézni, nehogy megbotoljanak, lezuhanjanak, nehogy tragikus baleset történjen. Gyakran a civil embert látom, legalábbis a premieren, aki tart a rázúdult technikától, érthető okokból félti a testi épségét.

Nem sikerült harmonikusan eggyé olvasztani a nagy gépezetet, és a humán erőforrást. Mindezt elképesztő, gyönyörű, ezer színben és formában pompázó megvilágítás is nehezíti, szűrt fények és élesek, bántóak és engesztelőek, a fények orgiája önállóan is lenyűgöző látvány.

Szegény színészek eltörpülnek, jelentéktelenné válnak. Még a vaskos, hangos, bumfordi mesteremberek sem hívják fel magukra különösebben a figyelmet. Alig nevetünk rajtuk, pedig ott van köztük Reviczky Gábor, Szarvas József, akik igazán nem a pasztell színeikről híresek, tudnak harsányak, figyelemfelkeltők, bővérű komédiások lenni, de most ők is csak ugrabugrálnak, jópofiznak, elvannak a színpadi útvesztőben, ami sok tekintetben elnyeli őket.

A nagy színházi teoretikusnak, Gordon Craignak volt álma az ember nagyságú szuper marionett, aki éppen olyanra tervezhető, amilyenre a rendező képzeli, nem öregebb, nem fiatalabb, nem soványabb, nem kövérebb, nem izgágább és nem lomhább a kelleténél. Vagyis a kompozíciónak pontosan olyan tökéletes része, mint egy remekműveket alkotó festő vásznain az emberek.

Csakhogy a színházban éppen az az izgalmas, hogy soha nem tud ilyen tökéletes lenni, éppen azért, mert legfőbb alkotóeleme a színész, élő, tehát sok mindenben esetleges. A rengeteg esetlegességet kell úgy összeszervezni, hogy abból épkézláb produkció kerekedjen ki, ami rengeteg elemében előadásról előadásra kicsit, vagy éppen nagyon más.

A színházat mindig izgatták a végletek, a commedia dell' arte például főleg rögtönzésen alapult, de az is támaszkodott állandó figurákra. Amikor pedig a filmet is beépítette alkotóelemei közé a színház, akkor olyan tényezőt fogadott be, ami újra és újra hajszálra ugyanolyan.

A végletek rendre izgalmas kísérletek lehetnek, mint ahogy sok tekintetben ez a Szentivánéji álom előadása is, de gyakran kudarcot vallanak, miközben részeredményeikből jó néhány dolog beépülhet későbbi produkciókba.  Ezúttal az a legfőbb baj, hogy a látványos színpadtechnikai show és a színészi játék nem szervesül.

Leginkább azért nem, mert a magyar színház legfőbb hagyománya még mindig a realista színjátszás, ezen már éppen elégszer buktak meg más hagyományokat anyanyelvi szinten bíró külföldi vendégrendezők. És bármennyire sok is ezúttal a rohangászás, meg akár a tornamutatvány, ami a groteszk felé vinné el a produkciót, alapjában véve mégiscsak realista színjátszás folyik, ez viszont alig kerül összhangba az elemelt, szürrealitásba hajló látvánnyal.

Puck Farkas Dénes megszemélyesítésében pajkos kölyökként nyargalászik. Horváth Lajos Ottó a szokásosnál nyersebb Oberon, Nagy-Kálózy Eszter időnként varázsos Titánia, az ifjak, Fehér Tibor, Mátyássy Bence, Fátyol Kamilla, Tompos Kátya annyit lótnak-futnak, hogy szinte kiköpik a tüdejüket, így a lényeg, a tébolyult nagy szerelem, a csillapíthatatlan vágy alig érződik.

Nem számolhatok be jelentős színészi alakításokról, inkább csak jelentős vizuális élményről, és arról, hogy egy nagy képi fantáziájú rendező fene jót játszott, némiképp a színészek, Shakespeare, és a mi rovásunkra is. Vidnyánszky Attilától is megszokhattuk, hogy jókora víziói vannak. A Nemzetibe bekerülve ugyancsak rákapott a remek színpadtechnikára.

A Szent Johanna előadásában szintén azt éreztem, hogy némiképp elnyomja vele a színészeket, ha nem is annyira, mint Doiasvili. A János vitézben viszont többször igencsak élveztem, hogy az a fajta virgonc hancúrozás, elevenséggel teli játék, ami a színészhallgatók lényéből fakadt, gyakran találkozott a színpad mozgalmasságával, sőt fürgeségével. Időnként nem tudtam hová nézzek, mert itt is-ott is, amott is, a színpad valamennyi szegletében történt valami.

Az új bemutató kapcsán azért ezt nem érzem. Igaz, sokkal fájdalmasabb témáról, gyásszal telített lassúságról is szó van. Vagyis nincs állandóan mozgásban a színpad, de különös, akár sokkoló alakzatok, netán monstrumszerű tünemények ezúttal is vannak. Molnár Ferenc az I. világháborúról szóló egyfelvonásosában, A fehér felhőben megteremtődik például egy valószínűtlen méretű, óriási hegy, aminek megmászása lehetetlennek tűnik, csúcsa a ködös messzeségbe vész.

Fontos is, hogy ilyen legyen, hiszen a misztikumba hajló darab története szerint félárván maradt gyerekek, akiknek megszámlálhatatlanszor mondják, hogy él az apjuk, csak a felhőkön túl, elindulnak a monstrum tetejére, hogy találkozhassanak rég nem látott papájukkal. Fantasztikusak ezek a gyerekek.

Érződik rajtuk a jó színészvezetés. Csoportosan mennek-mennek, mendegélnek, közben hittel telien énekelnek, próbálva erőt is meríteni a dalból, de nem dróton rángatottak, hanem egyéniségek, van köztük elszánt és félénk, bizakodó és kevésbé reménykedő.

Molnárnak ez a darabja abszolút különbözik a szalonvígjátékaitól. Van benne humor, de égető fájdalommal átszőtt. És kevésbé van benne könnyedség, virtuozitás, a megrendültség érződik, annak hatása, hogy haditudósítóként olyan dolgokat látott, amik kikívánkoztak belőle, feltétlen beszélni akart róluk.

Rendhagyó darab született, nem nagyon vannak benne valódi szituációk, a párbeszédek is inkább állóképek, tételmondatok hangzanak el, amik tisztázzák a történteket, és elindítják a további cselekedeteket. Szóval ez ellentétben Shakespeare-val, tényleg játszható egy nagy vízióként. Áldozatos a színészi munka, amiből nincs is kevés, kaposvári és budapesti színinövendékek adják energiájukat, szakmaszeretetüket.

Jó figurák, de ennek alapján azért eldönteni nehéz, ki mire képes. Olt Tamás, afféle főszerepeket, tisztet és apát is alakítva kiragyog a sorból. És kiragyog Béres Ilona, Nagy-Kálózy Eszter, Söptei Andrea, akik megrendítően formálnak meg olyan özvegyen maradt asszonyokat, akik miután a háború elvette tőlük a férjüket, még mindig rendületlenül hinni akarnak a fennálló hatalomban, és alkalmazkodni is igyekeznek hozzá.

Valószínűleg alapjában véve tetszett volna A fehér felhő előadása, ha nincs előtte a Fekete ég. Ami nem darab, inkább montázs. Rövidnek tartották a Molnár egyfelvonásost, így haditudósításokból, családi visszaemlékezésekből, kerekítettek elé egy úgynevezett háborús előhangot.

Ami hosszabb is lett, mint maga a darab, de mindenképpen jóval hosszabbnak hat. És ugyanabban a nyomasztó, bánatosan bús hangulatban játszódik, mint a Molnár mű, ami így, este fél 11-ig tartóan már monotonitással, nézői elfásulással jár. És közben vannak nagyon erős pillanatok, amikor például Béres Ilona madame-ként fölolvassa azt a szabályzatot, hogy prostituáltak milyen szolgáltatást, és mennyi időben kötelesek nyújtani a különböző rangú katonáknak, az meglehetősen tragikomikus.

És időnként az is nagyon hat, amikor a hátország úri népe léhán mulatozik, tombol az orfeumok világa, és ez rávetül a vér, nyomor, megalázottság, a halál, a háború iszonyatára. De nem elég feszes a produkció, nem megfelelő a ritmus, ezért a rengeteg munkának viszonylag alacsony lesz a hatásfoka.

Mozartot kell szolgálni

Publikálás dátuma
2014.10.06. 07:47
Menzel fontosabbnak tartja az operát a saját elképzeléseinél FOTÓ: MTI/KOSZTICSÁK SZILÁRD
Először rendez hazánkban operát Jiři Menzel, cseh film- és színházi rendező. A Magyar Állami Operaházban szerdán debütáló Cosi fan Tutte rendezéssel kapcsolatban beszélgettünk a mesterrel a fanyalgó kritikusokról, a cseh mentalitásról és az örökbarát Szabó Istvánról.

- Ön rajong Mozartért, Wagnert viszont nem szereti. Miért jobb az osztrák mint a német zeneszerző?

- Mert Mozart humoros, szellemes, nem olyan beképzelt mint Wagner. Woody Allennek van egy aranyköpése ezzel kapcsolatban: "Nem tudok ennyi Wagnert hallgatni. Olyankor késztetést érzek arra, hogy lerohanjam Lengyelországot".

- Miben más operát rendezni mint filmet?

- Az operában nincs sok idő a rendezésre, itt minden a zenéről szól. Csak annyi a dolgom, hogy megmondjam, a színpadon ki jön be jobbról és ki jön be balról.

- Miben lesz az Ön Cos? fan Tutte rendezése különleges?

- Ha valaki különlegeset vár tőlem, akkor csalódnia kell. Én klasszikus stílusban viszem színre az operát. Nem is szeretnék semmi különlegeset, például, ha az énekesnők egy akváriumban énekelnének. Láttam már olyan operát, amelyikben a szereplők egy mosdóban, máshol egy őserdőben énekeltek végig. Nem szeretem azokat az opera előadásokat, amelyekben látható a rendezői munka. Főleg akkor nem, ha Mozartról van szó. Nekem, a rendezőnek és az énekeseknek is Mozartot kell szolgálni. Ő sokkal többet ér, mint mi.

- A rendező húzódjon a háttérbe?

- A rendező láthatatlan kell, hogy legyen. A rendező szolgál. Az a fontos, hogy az operaénekesek a darabot a leghűségesebben tolmácsolják. Miután a néző látta az előadást, és távozik az Operából, fontos, hogy ne érezze azt, hogy feleslegesen töltötte az idejét.

- Tehát klasszikus értelemben viszi színre az operát.

- Mi az, hogy klasszikus? Én mindenképpen azt szeretném, hogy a külsőségek ne vonják el a néző figyelmét. Az énekeseket öltöztethetném akár szkafanderbe is, a lányokon lehetne hegesztőszemüveg. Ettől persze egyes nézőknek érdekesebb lenne az előadás, de nekem nem. És akkor kitalálhatnék még más zagyvaságokat is, és a rendezői elképzelésbe pedig belemagyarázhatnék mindent. A marhaságot nagyon könnyű megmagyarázni. Elég, ha elolvasol pár kritikát.

- Más opera-rendezéseiben is ezt az elvet követte?

- Igen, mindegyikben. Csavargatták is az orrukat a kritikusok. De nem tudnak igazából mibe belekötni, ezért az egész előadást megkritizálják. A professzionális dolgokat kéne megítélniük, ahhoz viszont nem tudnak hozzászólni, mert ahhoz már nem értenek. Csak dumálnak, zagyválnak össze-vissza. Ők ebből élnek.

- A filmjei viszont magukon viselik az Ön szerzői kézjegyét. Ha a Szigorúan ellenőrzött vonatokat megállítanánk bármelyik képkockánál, mégiscsak érződne, hogy ez egy Menzel-film.

- Az lehet, megállíthatod és érezheted is, de ez már az én természetemből fakad. Én nem igyekezhetek valami mást képviselni, mint ami én vagyok. Nyilván, bármelyik rendezőnek nézed a filmjeit, elmondhatod, hogy ez a  film olyan mint ő. A saját érzelmeit viszi bele.

- Van most új filmterve?

- Nincs.

- De a filmes életmű folytatódni fog, nem?

- Azt én nem tudom. Mindig várom, hogy kapjak egy jó forgatókönyvet. Szívesen állok szolgálatára egy jó forgatókönyvírónak. Nem érzem magam annyira öntelt embernek, hogy megengedjem magamnak, hogy sok pénzért bármilyen filmet forgassak.

- Mint ismeretes, Bohumil Hrabalnak több művét megfilmesítette. Van manapság olyan cseh író, akinek érdemes lenne a műveit filmre vinni?

- Van még egy, igen, csak meghalt. Karel Čapek. Vagy Jan Neruda. De ők olyan dolgokról írtak, amik ma már nem is érdekesek.

- Miért nem érdekesek?

- Például Čapek a kispolgárokról írt mosollyal. De az akkori kispolgárság a mai életmódunkhoz képest smafu. Nem ismerek olyan mai írót, aki a cseh mentalitásról vagy egyáltalán a magatartásunkról úgy írna, hogy az nekem tetsszen.

- Mert milyen a tipikus cseh magatartás?

- Természetesen nem akarok általánosítani, de a többségük igazán szolgahad, a felelősséget nem vállalják fel… Sajnos.

- A magyarokról pedig az hírlik, hogy pesszimisták, a filmjeink nagy része is depresszív. A cseheknél se jó a helyzet, de legalább tudnak magukon nevetni.

- Ez így igaz, de vannak lehangoló cseh filmek is. Ha viszont valaki, mint én, vidámabb hangulatú filmet forgat, akkor azt fölzabálják a kritikusok! Ezt el kell fogadni. Ők sajnos úgy gondolkodnak, ahogy én nem: ami tetszik a nézőknek, az nekik biztos, hogy nem.  

- Sokat jár Budapestre dolgozni. Gondolom, időt szakít a barátokra is.  Kikkel szokott a legtöbbet találkozni?

- Nagyon gyakran találkozom Szabó Istvánnal, imádom Töröcsik Marikát, és az énekeseimet is. És azokat a színészeket is, akikkel a három színházban - a Katonában, az Új Színházban és a József Attilában - dolgoztam. Én nagyon barátságos természetű embernek gondolom magam, nagyon szeretek barátkozni.

- Amikor találkozik Szabó Istvánnal és Töröcsik Marival, mikről szoktak beszélgetni?

- Istvánnal az egészségi állapotunkról. És most már Marikával is az egészségünkről. De mindig felelevenítjük a közös emlékeinket. Sajnálom, hogy a kapcsolatunk Marikával mindig ártatlan volt. Nem történt köztünk semmi, de ezzel együtt szeretem őt.

- És ők is meglátogatják Önt Prágában?

- Sajnos Marika már rég nem járt nálam, de István igen. A születésnapunkat mindig együtt ünnepeljük márciusban. Majdnem ugyanazon a napon születtünk mindketten. Ő az én szeretett ikertestvérem. A nálam jobb megjelenésű ikertestvérem.

Közelkép - Fapad

Bemutatkozott a köztévé legújabb sorozata, a Fapad. Az alkotói névsor biztató, rögtön a csúcson Litkai Gergely, aki ismeri a humor ritkább formáját, azaz azt, hogy népszerű legyen és ugyanakkor minőségi is.

Ez persze buktató is lehet ma a köztévében, ahol már az igény és ízlés ugyanúgy le van strapálva, mint az egész hazai televíziós szórakoztatásban. Tehát a közönség magas ingerküszöbén nem biztos, hogy igényes humorral lehet hatásosan átbillenni. Márpedig Litkai és forgatókönyvíró társa, Vinnai András láthatóan nem nagyon akarnak lemenni kutyába sem humorban, sem színészi megjelenítésben.

A sztori jellegzetesen mai, egy fapados cég indulása körüli hajcihő pénz, hozzáértés és gátlások nélkül. Litkaiék, legalább is az elején, nem a szokásos szappanoperai fogásokkal dolgoznak, nem az események felpörgetésére hajtanak, hanem a karakterek megrajzolására.

Ebben a sitcom tapasztalatok gazdag tárházát használják, a figurák egyénítésében iróniával, olykor groteszkkel dolgoznak és szerencsére csak a nekivadult biztonsági őr esetében nyúlnak olcsó túlzáshoz. A jellemkomikum finomabb tónusát erősíti az a forma, hogy minket, nézőket, mint egy állandóan jelen lévő és az eseményeket épp megörökítő kamerának tekintve, a szereplők nekünk, azaz a láthatatlan filmező stábnak játszanak.

A göbre tükör dupla görbülete elfed vagy épp kiemel valamit, de úgy, ahogy a szereplők épp nem szeretnék. Hogy ezek a finomabb vígjátéki fogások mennyire jönnek majd be a hahotára vágyóknál, az attól is függ, hogy a történések a továbbiakban érdekessé, izgalmassá tudják-e tenni az első csetlés-botlások után a sztorit.

Anger Zsolt az abszolút középpontban nagyszerű választás. Úgy tud komédiázni, hogy egyetlen pillanatra sem esik ki a szemünk kamerája miatti kettős szerepből, s a gátlástalanság egy hiteles, de szerethető formáját mutatja fel.

(Fapad m1 ***)