Könyveket olvasva nem csoda, ha költők sorai is eszünkbe jutnak. Például Arany János, aki egykor - a Vojtina ars poeticájában - ezt írta: "Nem a való hát: annak égi mássa / Lesz, amitől függ az ének varázsa". A régies szavakat és írásmódot mai nyelvre úgy is lefordíthatjuk, hogy a XIX. század egyik legnagyobb lírikusa hitet tett a fiction irodalom mellett. Ilyenkor a szerző képzelete szabadon szárnyalhat, nem kötik tények, események, dátumok, szemben a non-fictionnal, amit gyakran szakirodalomnak is neveznek. De a tények fontosságára is van persze idézet, nem is akárkitől. József Attila többek között így üdvözölte Thomas Mannt: "Te jól tudod, a költő sose lódit: / az igazat mondd, ne csak a valódit". Aminek természetesen minden íróra érvényesnek kell lennie.
Ehhez az igazsághoz tartják magukat két most megjelent könyv szerzői is. Egyikük Kulcsár István, aki Szexmentes övezet címmel idézi fel életének és Magyarország XX. századi történetének epizódjait. Nagyjából ugyanazokról az évekről szól a Hét nap, hét éjjel című életrajzi regény, amelyet Szegedi Sándor vetett papírra és Bánó András rendezett sajtó alá. Mindkét mű immár letűnt korokról tudósít, de ami bennük van, ma sem tanulságok nélküli. Kulcsár könyve az Atlantic Press, míg a másik a Scolar Kiadó jóvoltából került az olvasók elé.
Pisti és Yehuda, aki ugyanaz
Szegedi Sándor az ötvenes években. ILLUSZTRÁCIÓ A KÖNYVBŐL
Kulcsár Istvánt jól ismerhetik mindazok, akik 1960-tól rádiót hallgattak és tévé néztek. Pályáját újságoknál kezdte, de rövidesen átcsábították a Magyar Rádióhoz. Volt moszkvai és New York-i tudósító, amikor pedig itthon dolgozott, vezető hírszerkesztő és külpolitikai kommentátor. Utóbbi minőségében a tévénézők is találkozhattak vele, hiszen gyakran szerepelt a híradóban, valamint a külpolitikai fórumokban. Közben pedig sokat írt, több könyvét is kiadták, elsősorban utazásai közben szerzett tapasztalatairól. Néhány éve Mitya címmel jelent meg egy kötete, amely lényegében egy gyerekkönyv, mégis minden nemzedéknek szól saját gyerekkoráról, a múlt század 30-as, 40-es éveiről. Kulcsár most 83 éves, de új könyvének bemutatóján (is) kiderült, hogy szellemileg teljesen friss, szinte mindenre emlékszik és fanyar humora sem kopott meg az évek alatt.
Kulcsár rutinos szerző és kétségkívül jól tud írni. Hírszerkesztő volt, tehát megtanulta a pontos, rövid fogalmazást, új könyvében sincs fölösleges "duma". Van viszont sok humor, sok érdekesség, pontos korrajz azokról az évekről, amelyeket már felnőtt fejjel megélt. Kicsit csapong, egy-egy fejezetbe rengeteg információt sűrít, de egyik sem fölösleges. Plasztikus képet nyújt egy sok tekintetben letűnt, mégis hosszú ideig még velünk élő időszakról. Nem dicsér és nem ítél el, mégis világosan kiderül a véleménye. Például az egykori néphadseregről, amelyben mint kiskatona ő is szolgált, vagy a bürokratikus rendszer beteges ellenségképéről. Sokszor gunyoros, így rögtön az elején, ahol a könyvben a mottó helye van. Így ír: "Ha mottót biggyesztenék e könyvem elé, csak Marxot idézném, aki szerint az emberiség nevetve búcsúzik múltjától. Csakhogy van annyi sütnivalóm, hogy kétezertizen valahányban itt, Magyarországon ne indítsak egy kötetet Marxszal. Ergo: nincs mottó."
Nevetséges és megható, de nagyon jellemző történetek váltogatják egymást Kulcsár István könyvében. Sok ismerős névvel is találkozhatunk benne, most csak egyet említek, akire a Népszava olvasói is emlékezhetnek, hiszen évekig tudósította lapunkat Izraelből. Yehuda Lahavról van szó, aki nem volt mindig újságíró. A szerző még gyerekként találkozott vele először, akkor Weiszlovits Pistinek hívták és - közvetlenül a II. világháború befejezése után - tolmács volt Zugligetben a szovjet parancsnokságon. Egyébként sok nyelven beszélt, Csehszlovákiából származott, a negyvenes években oda is tért vissza, egy cionista szervezet aktivistája lett, s 1949-ben Izraelben telepedett le. Szolgált a hadseregben, tökéletesen megtanult héberül (is), végül újságíró lett. Évtizedekkel megismerkedésük után, Lahav egy budapesti látogatásakor találkozott újra a két régi barát. Az is kiderül ebből a fejezetből, hogy Kulcsár először nem is tudta kiről van szó. El is utasította, hogy bemutassák neki a Yehuda Lahav nevű, számára ismeretlen embert, csak később jött rá, hogy az illető ugyanaz, akit egykor Weiszlovits néven ismert meg és aki a háború után - orosz egyenruhában és pisztollyal - segített kenyeret szerezni a zugligeti gyerekeknek. Lahav egyébként már több éve meghalt. Magyarországról Iványi Gábor ment el a temetésére, amelyen rengeteg barátja ott volt. Három fia Izraelben él, a legfiatalabb apja nyomdokaiba lépve újságíró lett.
Szegedi Sándor floridai otthonában. ILLUSZTRÁCIÓ A KÖNYVBŐL
Családi összefonódások
Különleges sorsokról, találkozásokról Szegedi Sándor életrajzi kötetében is olvashatunk. A szerző Beregszászon született, ugyancsak zsidó családban és - némi szerencsével - túlélte a vészkorszakot. A II. világháború után - már Magyarországon - jogot végzett és egy idő után magánharcba kezdett a Rákosi-rendszer ellen. Dacolva a veszélyekkel rendszeresen küldött tudósításokat a valódi helyzetről a Szabad Európa Rádiónak. Néhány év - és megbízhatónak vélt emberek árulása - után azonban lebukott és börtönbe került. 1956 októberében, a forradalom idején szabadult és rövidesen Ausztriába menekült. Végül az Egyesült Államokban telepedett le, ott is írta meg élettörténetét. Néhány éve Floridában halt meg.
Bánó András kapta meg Szegedi Sándor kötetét. ILLUSZTRÁCIÓ A KÖNYVBŐL
Röviddel halála előtt elküldte a kéziratot Bánó Andrásnak. Azt kérte tőle, rendezze sajtó alá és keressen kiadót. Bánót ugyancsak jól ismerheti mindenki a médiából. Most 66 éves és hosszú évek óta az ATV híradójának főszerkesztője, de más műsorokban is látható azon a csatornán. Pályáját sportújságíróként kezdte, a hetvenes években már a TV Híradónál dolgozott. Egészen 1991-ig, amikor - 13 társával együtt - otthagyta az egyre inkább jobbra tolódó műsort, majd velük együtt megalapította a Magyar Televízió párhuzamos hírműsorát, az Egyenleget. Azt két és fél év után megfojtották, de a 94-es kormányváltás után egy új műsor, az Objektív főszerkesztője lett. A hírelemző adás két évet élt, aztán Bánó tíz évig vezette a Nap-keltét, de végül onnan is felállították.
Hogy Szegedi éppen Bánónak küldte el reménybeli könyvét, az sem véletlen. A szerző első felesége ugyanis Lajta Edit művészettörténész volt, akitől ugyan elvált, de jó kapcsolatban maradtak, olyannyira, hogy őt is bevonta a Szabad Európa tudósításába. Meg is lett a "jutalma": a nőt is börtönre ítélték. Lajta Edit második férje pedig Bánó édesapja, Bánó Endre grafikusművész lett. Innen az ismeretség. Bánó pedig azért is teljesítette Szegedi kérését, mert ezzel is emléket akart állítani Lajta Editnek, aki tragikusan fiatalon, 44 éves korában meghalt.
A diktatúra természetrajza
Mindez persze csak háttér a könyvhöz, amely önmagában is izgalmas és lebilincselő olvasmány. Szinte olyan, mint egy detektívregény. Hiszen ha elolvassuk a bevezetőt, tisztában lehetünk vele, hogy Szegedi élete hogyan alakul a Rákosi-rendszer idején. Mégis nagyon érdekes nyomon követni az események alakulását. Egyrészt azt, hogyan és miért vállalja a főszereplő a sok veszéllyel terhes életet. Miképpen jut el odáig, hogy a maga módján fel kell vennie a harcot az embertelen rezsimmel szemben. Pontosan mutatja be a "másik oldal", a hatalom képviselőinek magatartását. Bár az utóbbi évtizedekben sokat olvashattunk már az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) módszereiről és ügyeiről, de ezeket mind megerősíti Szegedi írása. Sőt, még fokozza is a hatást, hiszen egy olyan ember írja le a történteket, aki a saját sorsán keresztül szerezhetett "élményeket" az egykori hatalom égbekiáltó bűneiről. Izgalmas elolvasni azokat a részeket, amelyek a még szabadlábon lévő Szegedivel történtekről szólnak és elképesztőek azok, amelyek a vizsgálati fogság hónapjairól tudósítanak. És csak annyi juthat róluk eszünkbe: ezt soha többé. Ilyen helyzetbe még egyszer nem kerülhet az ország, hogy ennyire gátlástalan, a hatalmon lévőket minden skrupulus nélkül kiszolgáló, kéjjel és maguktól gonoszkodó emberek félemlíthessék meg a lakosság túlnyomó részét.
Megnyugtató tudni, hogy Szegedi története végül is jól végződött. Bár hét nap és hét éjszaka - innen a könyv címe - nem hagyták aludni és ezzel meg tudták törni, mert bevallotta, amit hallani akartak tőle, az életét nem vették el. Sorsa azonban rengeteg emberével közös - a mindennapokra, a családi életre, a szerelemre a történelem, a politika és torz ideológiák nyomták rá bélyegüket. A kötet így emléket állít azoknak is, akik nem élték túl Rákosiék önkényuralmát. És elég szörnyű belegondolni abba, hogy a II. világháború, a vészkorszak traumája után alig néhány évvel ennek az országnak ezt is el kellett viselnie. Erre nem lehet magyarázat és nem lehet mentség.