Ken Ludwig a Vízkereszt, vagy amit akartok témáját helyezte mai környezetbe, és persze könnyítette el, hogy kellemes szórakozással szolgáljon a Primadonnák. Sokkal kellemesebbel, mint a világnak a vígjátékaiban is gyakran igen kellemetlenül tükröt mutató Shakespeare. Kellemetlenségről ezúttal szó sincs, bár a sok móka közepette időnként átszűrődik Shakespeare közlendőjéből is, érződik, hogy képtelenek vagyunk kiismerni magunkat a kusza mindennapokban, nem azt látjuk másokban, akik ők valójában, megcsalnak bennünket az érzékszerveink.
Kapkodjuk a fejünket, kétségbeesetten igyekszünk kiigazodni a zűrzavarban, amit akarva, nem akarva, még saját cselekedeteinkkel is tetézünk. Mohón szeretnénk szeretni, és persze viszonzást is várunk. Kergetjük a boldogság kék madarát, de az valahogy mindig tovaröppen. Mi pedig megint és megint reménykedve újrahajkurásszuk.
Vagy éppen reményt vesztve elcsüggedünk. Tulajdonképpen mindez benne van a Szirtes Tamás által rendezett Primadonnák előadásában, de azért csakúgy finoman, szőrmentén, hogy aki akar, értsen a szóból, aki pedig csupán röhögni jött, annak olyan nagyon semmi ne zavarja a szórakozását.
A történet szerint két jó barát, két művészetéből megélni képtelen Shakespeare színész – lám, lám, a Játékszínben is inkább Ken Ludwigot adnak, mint Shakespeare-t -, próbál valahogy betevőhöz jutni. Ha már magasztos eszméikre, lelkes ügyszeretetükre nem akad vevő, valahogy igyekeznek kikecmeregni az éhenkórász létből.
Nehéz eldönteni, hogy igazán tehetségesek-e, vagy inkább csak szimpatikus svihákok. De azért az kiérződik a produkcióból, hogy az igazi értéknek manapság nem feltétlenül van keletje. Többre lehet menni ügyeskedéssel, netán hazudozással.
Jutalomjáték jellegű a két színész szerepe, akik a következő hirdetést olvassák: „Haldokló asszony keresi szeretteit. Irdatlan vagyon forog kockán.” Naná, hogy megváltoztatják addigi úti céljukat, van az az összeg, amiért kiadják ők magukat bárki rokonainak. Nagy Sándor és Szente Vajk érzékeltetik, ahogy megy föl bennük az adrenalin, lényegében szerepnek fogják fel az egész kalandot, amit még izgalmasabbá tesz, hogy kiderül, női rokonokat kell domborítaniuk.
Mi az nekik, Shakespeare korában is férfiak adták a nőket! Tettre készek. És közben azért ügyetlenkedő balfácánok is, hiszen ez a feladat képtelenség. Tipikus vígjátéki helyzet, akikhez betoppannak, nem jönnek rá arra, amire első ránézésre rá kellene jönniük, hogy női ruhába bújt férfiakat látnak. Lehetne itt persze erős ízlésficam, hatványozott hatásvadászat, ripacskodás a köbön.
És az első részben éreztem is egy kis mértékvesztést, amikor még az alaphelyzet sem áll össze, inkább blődnek hat a história, amit időnként untam is. Az úgynevezett elő bemutatót láttam, ami általában a nyilvános főpróba előkelőbb neve. Így ennek is betudható, hogy kezdetben még nem működött összecsiszoltan az a színpadi gépezet, aminek ilyen félreértéseken, szaladgálásokon alapuló bohóság esetében tényleg svájci óramű pontossággal kell üzemelnie.
Az ilyen típusú daraboknak nagy szakértője Szirtes Tamás rendező, aki ezúttal is biztos kézzel tette a dolgát, szarkasztikus ötletekkel rukkolt elő, megteremtett egy már-már könnyed abszurdba hajló stílust, ami átlendíti a színészeket a blődség-halmazon, és hitelesít is bizonyos szituációkat, olykor- olykor pedig Shakespeare-vel szövi át némiképp azt, ami inkább csak ál-shakespearei.
Gálvölgyi János kaján élvezettel játszik egy kétbalkezes orvost, aki időnként éleslátással tesz szurkálódós megjegyzéseket. Néha, mintha bizonyos helyzeteket tisztán látna, máskor pedig a bambaságig naiv. Bármit is mond, az bombabiztos humorforrás. Ahol bohózatban van két fiatalember, ott kell két fiatal hölgy is, hogy szerelmesnek lehessen beléjük lenni, és a boldog végkifejlet kellő időben bekövetkezhessen.
Lévay Viktória és Földes Eszter éppen megfelelnek erre a célra. Németh Kristóf nyársat nyelt tiszteletesként hátramozdít, amiben csak tud. Zsurzs Kati a szenilis néni, aki rokonainak nézi a nőnek öltözött örökségvadászokat, de amikor kell, csodák csodája, észnél van. Csonka András a kedves rezonőr, végül nem jut neki nő, de azért így is boldognak mutatkozik, ahogy mindenki.
És, amikor már vége lehetne az egésznek, még jön a Vízkeresztből hat perc, sebtében végig pergetve a történetet, ami így paródia is, és kicsit mélyebbre is helyezi a látottakat. A közönség méltán lelkes, kitartó vastapssal ünnepli a színészeket. Ha netán-tán valakit Shakespeare darabjából mégiscsak több érdekelne, annak jó szívvel ajánlható a Pesti Színház Vízkereszt, vagy amit akartok előadása. Kreatívan energikus, tehetséges fiatalok mutatják meg benne mi mindenre ihlette őket a halhatatlan mester.
