Jó taktikus és rossz stratéga. Többen is így jellemezték Vlagyimir Putyint, aki a rövid távú sikereket mindig is előbbre tartotta a hosszabb távon gyümölcsöző stratégiai lépéseknél. Ezért is veszélyes Putyin politikája, hiszen nem lehet kiszámítani következő lépését, mivel – amint azt az ukrajnai beavatkozás is mutatja – személyes népszerűsége, a „nemzeti nimbuszra” építő politikája előbbre való számára, mint a gazdaság helyzete.
Oroszország persze azért nem Észak-Korea, a Kreml nem engedheti meg magának azt, amit Phenjan, nevezetesen azt, hogy minden pénzt a hadseregre fordít, miközben ölbe tett kézzel nézi a lakosság mérhetetlen nyomorát. Az orosz gazdaság már 2014-ben recesszióba került, s a nemzetközi szankciók, valamint az olaj árának elképesztő csökkenése miatt a GDP 2015-ben is mínuszban lesz.
Ezért sem valószínű, hogy Oroszország bevonuljon például Moldovába, vagy más egykori szovjet tagköztársaságba. A Kreml ezt egész egyszerűen nem engedheti meg magának. Már a Krím-félszigetre való bevonulás is nagy lyukat ejtett a költségvetésen. Nem véletlen, hogy az orosz piaci szereplők folyamatosan figyelmeztetnek arra: nem szabad folytatni ezt a radikális politikát, mert csak az orosz gazdaság látná kárát.
Az ukrajnai konfliktusban eddig legalább 5000 ember vesztette életét a harcok 2014 márciusi kitörése óta. Putyin egyfajta ütközőzónát akar kialakítani Oroszország és Ukrajna között. Még a téli hónapok folyamán hozni kellene valamiféle előremutató döntést, mert a harcok sújtotta donyecki és luhanszki régióban drámai a helyzet.
Nincs fűtés, elegendő gyógyszer és élelmiszer, a gazdaság rövidesen teljesen összeomolhat. Putyinnak is számba kell vennie: ha kitart a háborús stratégia mellett, épp a kelet-ukrajnaiaknak árt legjobban. Az EU a legfőbb célnak azt tartja, hogy szétválassza a szembenálló feleket.
Sajnos azonban az sem kizárt, hogy a harcok a régió más városaira is átterjednek. Harkivban és Zaporizsjében egyelőre nyugodt a helyzet, de Szlovjanszkban, Donyeckben és Luhanszkban néhány önjelölt, jól felfegyverzett oroszbarát vezető is elég volt a káosz előidézéséhez.
Minszk lehet a következő célpont?
Ugyanakkor feszültebbé válhat Oroszország és néhány más szovjet tagköztársaság viszonya. Az Európa utolsó diktátorának nevezett, a 2015-ös elnökválasztásra készülő Alekszander Lukasenko egyre inkább próbál elhatárolódni Putyintól. Ismét egyre erősödő feszültség jellemzi Oroszország és Grúzia kapcsolatát, 2008 augusztusában – kilenc napon keresztül - már háborúskodott egymással a két ország.
Lukasenko mindenesetre nem feszítheti a végletekig a húrt Moszkvával, annál is kevésbé, mert Oroszország valamelyest befolyásolhatja az elnökválasztást, akár azzal, hogy Lukasenko egyik riválisát finanszírozza. Fehéroroszország helyzete amúgy is kiélezett, a legutóbbi, 2010 decemberében tartott elnökválasztás után zavargások törtek ki az országban az elcsalt elnökválasztás miatt, amit a hatalom véres kézzel vert le. Elképzelhető idén is hasonló forgatókönyv.
Kína és szomszédjai
Állandó feszültségforrás Kína és az ázsiai térség több államának viszonya a Kelet-kínai-tenger és a Dél-kínai-tenger vitatott hovatartozású szigetei miatt. Ugyanakkor 2014 végén némi enyhülés volt tapasztalható Tokió és Peking viszonyában, miután Pekingben, az Ázsiai és Csendes-óceániai Gazdasági Együttműködés (APEC) csúcstalálkozója keretében találkozott egymással Hszi Csin-ping kínai elnök és Abe Sinzo japán kormányfő.
Állandó veszélyforrások
A Közel-Kelet állandó veszélyforrás. Izrael háborúnak minősítette az augusztusi gázai beavatkozást, s hasonló, hetekig elhúzódó konfliktus bizony 2015-ben sem zárható ki. Különösen akkor, ha a március közepén megrendezendő izraeli választás után egy az eddiginél radikálisabb kormányzat kerül hatalomra Tel-Avivban.
Tovább élesedhet a rivalizálás Irán és Szaúd-Arábia között – véli a Foreign Policy. Nem valószínű azonban, hogy a perzsa és szunnita ország között fegyveres konfliktusra kerülne sor, hiszen ez az egész térséget lángba borítaná. Amiatt sem valószínű ez a forgatókönyv, mert a szunnita államok is megosztottak: egyfelől Szaúd-Arábia szövetségese Egyiptom és az Arab Emírségek, a másik oldalon Katar és Törökország, a Muzulmán Testvériség, illetőleg a Gázai övezetet uraló Hamász legfőbb szponzorai állnak.
A közel-keleti instabilitás legfőbb oka azonban a dzsihadista Iszlám Állam (IS). A szélsőséges terrorszervezet elleni hatékony küzdelem addig elképzelhetetlen, amíg Szíriában és Irakban az állam nem működőképes. Az IS elterjedésében döntő szerepe volt a síita Núri al-Maliki volt iraki miniszterelnöknek, akit annyira gyűlöltek a szunniták, hogy inkább az IS uralmát választották.
Bár az Egyesült Államok hathatós közreműködésével al-Malikit végül sikerült leváltani, de utódának, a mérsékelt Haider al-Abadinak sem sikerült helyreállítania a rendet az országban. A bagdadi legfőbb döntéshozók ugyanis továbbra is az Irán által támogatott síita politikusok. Bár az IS elleni harc közelebb hozta egymáshoz a bagdadi kormányzatot és a kurdokat, azzal, hogy a szövetségesek támogatást nyújtanak a pesmerga harcosoknak az IS ellen, a kurd frakciókon belüli feszültségek is nőttek, melynek hosszabb távú következményeit egyelőre felbecsülni sem lehet.