Bóta Gábor;

Nemzeti Színház;Vidnyánszky Attila;brand;Cserhalmi György;Trokán Nóra;Körhinta;Trill Zsolt;Pataki István;

2015-02-28 09:20:00

Akik kilógnak a sorból

Hátborzongató, ahogy Cserhalmi György, Pataki István módos parasztgazdaként felmarkolja a fejszét, és nekiindul a Körhinta Vidnyánszky Attila által rendezett előadásában, a Nemzeti Színházban. Tombol benne a visszafojtott, de kitörni látszó düh. 

Lánya nem akar hozzámenni, ahhoz, akinek szánta, pedig így föld a földhöz házasodna, már meg is köttetett az idős és a fiatal férfi között az egyezség, és akkor jön egy nincstelen nyikhaj, meg holmi szerelem, és felborítja az egész jól kigondolt tervet. A Cserhalmi alakította emberben pusztító harag munkál. Csökötten nem érti, hogyan is fordulhat bárki szembe az akaratával. Hiszen ő az apa, a családfő, a falu leggazdagabb embere. Ha valakinek, neki aztán engedelmeskedni kell. De nem, a lány az csak szerelmes, az csak kifogást keres, húzódozik, hallgatásba burkolózik, sőt, olykor még arra is vetemedik, hogy mondja a magáét. Ellenáll. Nem a megszokásnak megfelelően cselekedve, ki akar lógni a sorból. Felháborító, égbekiáltó! Pataki nem bír magával. Felkapja a szobában a fejszét, vaskos kezével úgy szorítja, mintha össze akarná nyomni, és rémisztő tekintettel, feldúltan, kimérten, ugyanakkor mégis lidércesen fenyegetően nekiindul vele. Kimegy a lakásból, és meg lehetünk győződve arról, hogy aki, vagy ami az útjába kerül, pozdorjává zúzza. Kő kövön nem marad, hiszen magát is szétveti a harag. Aztán csak megáll az udvaron a felvágatlan fahasáboknál, és ménkű nagy energiával aprítani kezdi ezeket. Olyan indulattal teszi ezt, mintha embert ölne. Régi kínok, mostani fájdalmak vegyülnek ebbe a favágásba. Barázdált arca döbbenetes elszántságot tükröz, összeszorított szája félelmetes, módszeresen dolgozó keze, néhány kapkodó mozdulata végképp árulkodik az elviselhetetlen feszültségről.

Nehéz versenyre kelni ezzel az eszelős hőfokkal, ami sok tekintetben a produkció csúcsa. A Sarkadi Imre novellái nyomán született, klasszikussá nemesedett Körhinta című film színpadi változatához Zsuráfszky Zoltán társrendező-koreográfus azt eszelte ki, hogy negyven táncost zúdít a színpadra. A volt Honvéd Táncszínházból Magyar Nemzeti Táncegyüttessé avanzsálódott csapat tagjait. Ők a falu népe. Meglehetősen szilajul ropják. Olyanok, mint a fergeteg. Viharként hömpölyögnek, bámulatos a ritmusuk, nagyon egyszerre lépnek. Hol ellenpontozzák az eseményeket, hol együtt rezdülnek velük, aláfestik azokat. A baj az, hogy mégis eléggé különválnak tőlük. Nem tud ott lenni az arcukon az az elszántság, vagy éppen megvetés, ami Cserhalmi mimikájában magától értetődő természetességgel megjelenik. Fábri Zoltán zseniális filmjéből sűrű falusi közegre emlékszem, kérges tenyerű, markáns arcú parasztemberekre, akikről akár közeliket is mutat a kamera. Most remek táncosokat látok, ők kiválóan megtanulták a néptáncot, de nem hiszem el nekik a paraszti létet. Amihez természetesen nem kell falusi származásúnak lenni, ahogy Cserhalmi sem az, viszont el kell ezt tudni játszani. De minden energia és temérdek munka dacára ezt nem érzem. Nem szeretem a túlzottan vasalt, frissen kikeményített, kétségtelenül mutatós jelmezeket sem, látszik rajtuk, hogy féltve ezeket, le sem mertek bennük ülni a táncosok, nemhogy létezni, egymást istenigazából megölelni, mámorosan csókolózni. Lenyűgöz a táncosok csapatmunkája, de kevéssé látom a darabhoz passzoló egyéniségüket, azokat a színészi képességeket, amik ehhez a produkcióhoz szükségesek lennének.

Amikor Vidnyánszky a beregszászi társulatával A szarvassá változott fiút rendezte, abban is voltak, és a még mindig műsoron lévő produkcióban remélhetőn még vannak is, szilaj mozgások, abban az esetben azonban az egy tőről fakadt társulat egységes képet mutatott. De ezt úgy, hogy mindenkinek felismerhető volt a saját arca, mindenkiről hihető volt a falusi lét, és nem akadt a színpadon egyetlen olyan szereplő sem, aki ne hordozta volna magában a dráma súlyát. Ezúttal a táncosok nekem virtuózaknak, keményen dolgozóknak, de nem elég fajsúlyosaknak tűnnek. Főleg, hogy ott van a színpadon még Szűcs Nelli is, ez az egészen nagyszerű színésznő, akár egy személyben lehetne a megtestesült falu. Ő Patakiné, aki a férje és a lánya között próbálja valahogy egyengetni az utat, alkalmazkodik, megalkuszik, behúzza fülét falkát, iszonyúan megrémül, de közben női és anyai ösztönökkel igyekszik elhárítani a vészt. Kiss Andrea egyetemi hallgató alakítja a lányt, kényszerűségből két ifjú között őrlődve. Egyikbe veszekedetten szerelmes, a másikat gyermeki kötelességből iparkodik elviselni. Közben tipródik és tipródik. Kiss hitelesen játssza el azt a folyamatot, ahogy ez az ártatlan, eredendően őszinte lány rákényszerül a képmutatásra, majd gejzírszerűen előtörnek belőle az érzelmek, és velük együtt visszafoghatatlanul az őszinteség. Ifj. Vidnyánszky Attila, szintén egyetemi hallgató, a mesebeli szegénylegény, aki bizonyos időre szinte lefagy, nem is igen érti, hogy egymásnak teremtett párként egyáltalán mi és ki, miért állhat az útjukba. Aztán, attól, hogy kinyílik a csipája, megnő a cselekvési képessége is, nekidurálja magát, hogy ha törik, ha szakad, megszerzi a lányt. Farkas Dénes a módosabb fiú. Alakításában az a jó, hogy nem ősgonoszt játszik, akit csak az anyagi gyarapodás érdekel mindenáron. Ő is szerelmes, ő is próbál küzdeni, és szenved attól, hogy mind világosabbá válik számára, vesztessé kell válnia.

Közben a háttérben ott pörög a körhinta, mint az élet forgandóságának a jelképe, mint az a szerkezet, ami röptetve bennünket a szabadság érzetét kelti, de közben nagyon is rövid pórázon tart minket. Szép a látvány, időnként festőiek a fények. Gyomorszorító fájdalomból, idegölő szenvedésből van kevesebb, mint amennyi ehhez a történethez kellene.

Ebből viszont annál több van a két nappal később a Nemzeti Kaszás Attila Termében, Zsótér Sándor rendezésében, bemutatott, Brand című Ibsen dráma magyarországi ősbemutatójában. Akár szenvedéstörténetnek is nevezhető, amit látunk. A főhős egyfolytában kibeszéli magából vívódásainak tárgyát. Elképesztő szövegfolyam dől a színészekből, akik ontják és ontják magukból a szót. Egymásután hömpölyögetik elő a mondatokat. Ráadásul meglehetősen költői a szöveg, zengzetes dallamossága, filozófiai mélysége van. De közben azért Brand, ez a világmegváltó szándékú, önfejűen csökönyös, az élet létkérdésein vívódó pap, úgy érkezik a színpadra, hogy a terem oldalfalán lavírozva érzékelteti, most abszolút az életveszélyes lehetetlent kísérti. Ködös, viharos, jeges tájon evickél át, bármikor beszakadhatna alatta a jég, elnyelhetné a mocsár, nyomtalanul elnyelhetné a világmindenség. De ő éppen azt kísérti! Küzd az elemekkel, küzd saját magával, küzd akárkivel. Az istenséggel méri magát, őt tartja szövetségesének. Nekiindulna a világnak, mint Ibsen szintén konokul önjáró hőse, Peer Gynt. De aztán a konkrét feladat, egy norvégiai halászfalu megváltásának ábrándja, papi teendőinek ellátása, csak marasztalja.

Ibsen azt mondta, hogy ő maga Brand. Ezúttal úgy tűnik, hogy abszolút Trill Zsolt az, aki most játssza. Olyan, mintha egy lenne vele, kimondottan a bőrébe bújna. Bár az előadás elején, tán a premier izgalmai miatt, van néhány hamisan, túlzottan kiabálós, agyongesztikulált megnyilvánulása, de amúgy megrendítően kiváló a szerepben. Kölykös és egzaltált, jobbára egy helyben topogó bölcselő. Az elmélyült gondolatai tökéletes naivitással párosulnak. Humanizmusa akarnoksággal keveredik. Családszeretete pedig olyan elvakult hivatástudattal társul, hogy kislányát és feleségét is képes feláldozni, a halálba küldeni. Ő a dupla vagy semmi játékosa. Aki kockáztat és kockáztat. Nehéz azt kimondani, hogy ezt fejvesztve teszi, hiszen hihetetlen mennyit töpreng, de ha elkapja a hév, elborul az agya, úgy csörtet előre, hogy se Isten, se ember nem állítja meg. Ha csak alszik, tán akkor is feszült. Egy ültében is vibrál. Maga is beletrappol a megsemmisülésbe, nem az az ember, akinek bármikor nyugta lehet.

Ezt Zsótér Sándor meglehetősen merészen ellenpontozza. Színpadra küld egy kétéves gyerkőcöt. De nem csupán villanásnyi időre, nem csak kiszalad meg beszalad. Hosszú-hosszú jelenetekben benne van. Ráadásul akciói vannak. Kergetőzik az édesanyját alakító Trokán Nórával. Sőt, évődik vele. Nevetgélve eljátszadozik. A mama karjában önbizalommal, biztonságban mosolyog. Vidáman lobog szöszke haja, ő maga is vidám. Magabiztosságot sugall. Már-már a megtestesült idill. Az a boldogság, amit a pap átélni sem képes igazán, feláldozni viszont képes a vágyálmaiért.

Azt szokták mondani, hogy gyerek és állat nem színpadra való, mert míg a színészek valaki mást alakítanak, ők csak saját maguk, hiszen ábrázolásra nem képesek, emiatt kilógnak a produkcióból, és ezzel úgy magukra vonják a figyelmet, hogy amíg jelen vannak a deszkákon, másra nem is lehet figyelni. Ez a kiskölyök, mint megtudtam, Mátyássy Kála Cecília, és ez a színpadi szituáció, a szabályt erősítő kivétel.

Trokán Nóra olyan anyát és feleséget játszik, aki igazán melegszívű, empatikusan megértő, és éppen Brand szédületes merészségébe szeret bele. De van, amit már lehetetlen felérnie ésszel, átélnie érzelemmel, van, ahová már minden akarata ellenére képtelen követni őt. Olyan nőt alakít pedig, akivel tényleg le lehetne élni az életet. Törőcsik Mari a címszereplő anyjaként megmutatja fia gyakori ridegségének eredetét. Keményen hideg nő. Egy-egy gesztusa, nézése annyira dermesztő, hogy felér a fagyhalállal. Mondatai hideglelősen koppannak. Hideglelős az is, ahogyan Mátray László játszik egy mai, számítóan cinikus politikusra fölöttébb hasonlító embert, aki a valóságot a maga érdekei szerint csűri-csavarja. Sikerül elérni, hogy a nép Band ellen lázadjon, meg is kövezze őt, hiszen törekvései már nem egyeztethetők össze a hatalom célkitűzéseivel. Ezért lenullázzák. Abban a templomban, amit még éppen hogy felépített, már nem prédikálhat.

Ez egy olyan világ, amiben nem tűrik, hogy bárki is kilógjon a sorból, és netán ehhez még híveket is szerezzen magának.