Akik kilógnak a sorból

Publikálás dátuma
2015.02.28. 09:20
A Körhinta forgataga FOTÓ: MTI/SZIGETVÁRY ZSOLT
Hátborzongató, ahogy Cserhalmi György, Pataki István módos parasztgazdaként felmarkolja a fejszét, és nekiindul a Körhinta Vidnyánszky Attila által rendezett előadásában, a Nemzeti Színházban. Tombol benne a visszafojtott, de kitörni látszó düh. 

Lánya nem akar hozzámenni, ahhoz, akinek szánta, pedig így föld a földhöz házasodna, már meg is köttetett az idős és a fiatal férfi között az egyezség, és akkor jön egy nincstelen nyikhaj, meg holmi szerelem, és felborítja az egész jól kigondolt tervet. A Cserhalmi alakította emberben pusztító harag munkál. Csökötten nem érti, hogyan is fordulhat bárki szembe az akaratával. Hiszen ő az apa, a családfő, a falu leggazdagabb embere. Ha valakinek, neki aztán engedelmeskedni kell. De nem, a lány az csak szerelmes, az csak kifogást keres, húzódozik, hallgatásba burkolózik, sőt, olykor még arra is vetemedik, hogy mondja a magáét. Ellenáll. Nem a megszokásnak megfelelően cselekedve, ki akar lógni a sorból. Felháborító, égbekiáltó! Pataki nem bír magával. Felkapja a szobában a fejszét, vaskos kezével úgy szorítja, mintha össze akarná nyomni, és rémisztő tekintettel, feldúltan, kimérten, ugyanakkor mégis lidércesen fenyegetően nekiindul vele. Kimegy a lakásból, és meg lehetünk győződve arról, hogy aki, vagy ami az útjába kerül, pozdorjává zúzza. Kő kövön nem marad, hiszen magát is szétveti a harag. Aztán csak megáll az udvaron a felvágatlan fahasáboknál, és ménkű nagy energiával aprítani kezdi ezeket. Olyan indulattal teszi ezt, mintha embert ölne. Régi kínok, mostani fájdalmak vegyülnek ebbe a favágásba. Barázdált arca döbbenetes elszántságot tükröz, összeszorított szája félelmetes, módszeresen dolgozó keze, néhány kapkodó mozdulata végképp árulkodik az elviselhetetlen feszültségről.

Nehéz versenyre kelni ezzel az eszelős hőfokkal, ami sok tekintetben a produkció csúcsa. A Sarkadi Imre novellái nyomán született, klasszikussá nemesedett Körhinta című film színpadi változatához Zsuráfszky Zoltán társrendező-koreográfus azt eszelte ki, hogy negyven táncost zúdít a színpadra. A volt Honvéd Táncszínházból Magyar Nemzeti Táncegyüttessé avanzsálódott csapat tagjait. Ők a falu népe. Meglehetősen szilajul ropják. Olyanok, mint a fergeteg. Viharként hömpölyögnek, bámulatos a ritmusuk, nagyon egyszerre lépnek. Hol ellenpontozzák az eseményeket, hol együtt rezdülnek velük, aláfestik azokat. A baj az, hogy mégis eléggé különválnak tőlük. Nem tud ott lenni az arcukon az az elszántság, vagy éppen megvetés, ami Cserhalmi mimikájában magától értetődő természetességgel megjelenik. Fábri Zoltán zseniális filmjéből sűrű falusi közegre emlékszem, kérges tenyerű, markáns arcú parasztemberekre, akikről akár közeliket is mutat a kamera. Most remek táncosokat látok, ők kiválóan megtanulták a néptáncot, de nem hiszem el nekik a paraszti létet. Amihez természetesen nem kell falusi származásúnak lenni, ahogy Cserhalmi sem az, viszont el kell ezt tudni játszani. De minden energia és temérdek munka dacára ezt nem érzem. Nem szeretem a túlzottan vasalt, frissen kikeményített, kétségtelenül mutatós jelmezeket sem, látszik rajtuk, hogy féltve ezeket, le sem mertek bennük ülni a táncosok, nemhogy létezni, egymást istenigazából megölelni, mámorosan csókolózni. Lenyűgöz a táncosok csapatmunkája, de kevéssé látom a darabhoz passzoló egyéniségüket, azokat a színészi képességeket, amik ehhez a produkcióhoz szükségesek lennének.

Trokán Nóra és Trill Zsolt a Brand című előadás házaspárja. FOTÓ: MTI/SZIGETVÁRY ZSOLT

Trokán Nóra és Trill Zsolt a Brand című előadás házaspárja. FOTÓ: MTI/SZIGETVÁRY ZSOLT

Amikor Vidnyánszky a beregszászi társulatával A szarvassá változott fiút rendezte, abban is voltak, és a még mindig műsoron lévő produkcióban remélhetőn még vannak is, szilaj mozgások, abban az esetben azonban az egy tőről fakadt társulat egységes képet mutatott. De ezt úgy, hogy mindenkinek felismerhető volt a saját arca, mindenkiről hihető volt a falusi lét, és nem akadt a színpadon egyetlen olyan szereplő sem, aki ne hordozta volna magában a dráma súlyát. Ezúttal a táncosok nekem virtuózaknak, keményen dolgozóknak, de nem elég fajsúlyosaknak tűnnek. Főleg, hogy ott van a színpadon még Szűcs Nelli is, ez az egészen nagyszerű színésznő, akár egy személyben lehetne a megtestesült falu. Ő Patakiné, aki a férje és a lánya között próbálja valahogy egyengetni az utat, alkalmazkodik, megalkuszik, behúzza fülét falkát, iszonyúan megrémül, de közben női és anyai ösztönökkel igyekszik elhárítani a vészt. Kiss Andrea egyetemi hallgató alakítja a lányt, kényszerűségből két ifjú között őrlődve. Egyikbe veszekedetten szerelmes, a másikat gyermeki kötelességből iparkodik elviselni. Közben tipródik és tipródik. Kiss hitelesen játssza el azt a folyamatot, ahogy ez az ártatlan, eredendően őszinte lány rákényszerül a képmutatásra, majd gejzírszerűen előtörnek belőle az érzelmek, és velük együtt visszafoghatatlanul az őszinteség. Ifj. Vidnyánszky Attila, szintén egyetemi hallgató, a mesebeli szegénylegény, aki bizonyos időre szinte lefagy, nem is igen érti, hogy egymásnak teremtett párként egyáltalán mi és ki, miért állhat az útjukba. Aztán, attól, hogy kinyílik a csipája, megnő a cselekvési képessége is, nekidurálja magát, hogy ha törik, ha szakad, megszerzi a lányt. Farkas Dénes a módosabb fiú. Alakításában az a jó, hogy nem ősgonoszt játszik, akit csak az anyagi gyarapodás érdekel mindenáron. Ő is szerelmes, ő is próbál küzdeni, és szenved attól, hogy mind világosabbá válik számára, vesztessé kell válnia.

Közben a háttérben ott pörög a körhinta, mint az élet forgandóságának a jelképe, mint az a szerkezet, ami röptetve bennünket a szabadság érzetét kelti, de közben nagyon is rövid pórázon tart minket. Szép a látvány, időnként festőiek a fények. Gyomorszorító fájdalomból, idegölő szenvedésből van kevesebb, mint amennyi ehhez a történethez kellene.

Ebből viszont annál több van a két nappal később a Nemzeti Kaszás Attila Termében, Zsótér Sándor rendezésében, bemutatott, Brand című Ibsen dráma magyarországi ősbemutatójában. Akár szenvedéstörténetnek is nevezhető, amit látunk. A főhős egyfolytában kibeszéli magából vívódásainak tárgyát. Elképesztő szövegfolyam dől a színészekből, akik ontják és ontják magukból a szót. Egymásután hömpölyögetik elő a mondatokat. Ráadásul meglehetősen költői a szöveg, zengzetes dallamossága, filozófiai mélysége van. De közben azért Brand, ez a világmegváltó szándékú, önfejűen csökönyös, az élet létkérdésein vívódó pap, úgy érkezik a színpadra, hogy a terem oldalfalán lavírozva érzékelteti, most abszolút az életveszélyes lehetetlent kísérti. Ködös, viharos, jeges tájon evickél át, bármikor beszakadhatna alatta a jég, elnyelhetné a mocsár, nyomtalanul elnyelhetné a világmindenség. De ő éppen azt kísérti! Küzd az elemekkel, küzd saját magával, küzd akárkivel. Az istenséggel méri magát, őt tartja szövetségesének. Nekiindulna a világnak, mint Ibsen szintén konokul önjáró hőse, Peer Gynt. De aztán a konkrét feladat, egy norvégiai halászfalu megváltásának ábrándja, papi teendőinek ellátása, csak marasztalja.

Ibsen azt mondta, hogy ő maga Brand. Ezúttal úgy tűnik, hogy abszolút Trill Zsolt az, aki most játssza. Olyan, mintha egy lenne vele, kimondottan a bőrébe bújna. Bár az előadás elején, tán a premier izgalmai miatt, van néhány hamisan, túlzottan kiabálós, agyongesztikulált megnyilvánulása, de amúgy megrendítően kiváló a szerepben. Kölykös és egzaltált, jobbára egy helyben topogó bölcselő. Az elmélyült gondolatai tökéletes naivitással párosulnak. Humanizmusa akarnoksággal keveredik. Családszeretete pedig olyan elvakult hivatástudattal társul, hogy kislányát és feleségét is képes feláldozni, a halálba küldeni. Ő a dupla vagy semmi játékosa. Aki kockáztat és kockáztat. Nehéz azt kimondani, hogy ezt fejvesztve teszi, hiszen hihetetlen mennyit töpreng, de ha elkapja a hév, elborul az agya, úgy csörtet előre, hogy se Isten, se ember nem állítja meg. Ha csak alszik, tán akkor is feszült. Egy ültében is vibrál. Maga is beletrappol a megsemmisülésbe, nem az az ember, akinek bármikor nyugta lehet.

Ezt Zsótér Sándor meglehetősen merészen ellenpontozza. Színpadra küld egy kétéves gyerkőcöt. De nem csupán villanásnyi időre, nem csak kiszalad meg beszalad. Hosszú-hosszú jelenetekben benne van. Ráadásul akciói vannak. Kergetőzik az édesanyját alakító Trokán Nórával. Sőt, évődik vele. Nevetgélve eljátszadozik. A mama karjában önbizalommal, biztonságban mosolyog. Vidáman lobog szöszke haja, ő maga is vidám. Magabiztosságot sugall. Már-már a megtestesült idill. Az a boldogság, amit a pap átélni sem képes igazán, feláldozni viszont képes a vágyálmaiért.

Azt szokták mondani, hogy gyerek és állat nem színpadra való, mert míg a színészek valaki mást alakítanak, ők csak saját maguk, hiszen ábrázolásra nem képesek, emiatt kilógnak a produkcióból, és ezzel úgy magukra vonják a figyelmet, hogy amíg jelen vannak a deszkákon, másra nem is lehet figyelni. Ez a kiskölyök, mint megtudtam, Mátyássy Kála Cecília, és ez a színpadi szituáció, a szabályt erősítő kivétel.

Trokán Nóra olyan anyát és feleséget játszik, aki igazán melegszívű, empatikusan megértő, és éppen Brand szédületes merészségébe szeret bele. De van, amit már lehetetlen felérnie ésszel, átélnie érzelemmel, van, ahová már minden akarata ellenére képtelen követni őt. Olyan nőt alakít pedig, akivel tényleg le lehetne élni az életet. Törőcsik Mari a címszereplő anyjaként megmutatja fia gyakori ridegségének eredetét. Keményen hideg nő. Egy-egy gesztusa, nézése annyira dermesztő, hogy felér a fagyhalállal. Mondatai hideglelősen koppannak. Hideglelős az is, ahogyan Mátray László játszik egy mai, számítóan cinikus politikusra fölöttébb hasonlító embert, aki a valóságot a maga érdekei szerint csűri-csavarja. Sikerül elérni, hogy a nép Band ellen lázadjon, meg is kövezze őt, hiszen törekvései már nem egyeztethetők össze a hatalom célkitűzéseivel. Ezért lenullázzák. Abban a templomban, amit még éppen hogy felépített, már nem prédikálhat.

Ez egy olyan világ, amiben nem tűrik, hogy bárki is kilógjon a sorból, és netán ehhez még híveket is szerezzen magának.

Szerző

A nemzetről - másképpen

Publikálás dátuma
2015.02.28. 09:15
FOTÓ: NÉPSZAVA
Közhelynek számít, hogy a jobboldal mennyire kisajátította a nemzetről való gondolkodást a mai Magyarországon. Ez különösen igaz a médiára, de a tudományos életben is bátorságot igényel, ha valaki más paradigmában látja, sőt szeretné láttatni a nemzeti emlékezetet és identitáspolitikát. Nagyon leegyszerűsítve, miközben általában igaz, hogy a jobboldal esszencialista nemzetfogalommal operál – magyarán, eleve adottnak tételezi a nemzetet és a nemzettudatot, a liberális felfogás inkább diskurzusokra, konstrukciókra, emlékezet- és identitáspolitikára fókuszál. 

Külön tanulmány témája lehetne a baloldal feltűnő szemérmessége, vagy talán inkább félelme attól, hogy bekapcsolódjon a nemzetdiskurzusokba – mintha legalábbis beletörődött volna abba, hogy ezt a területet a jobboldal, sőt egyre inkább a szélsőjobboldal határozza meg.

Az újnacionalizmus kultúrája

Ebből a szempontból érdekes paradigmaváltó kísérlet a L’Harmattan Kiadó gondozásában megjelent Nemzet a mindennapokban: Az újnacionalizmus populáris kultúrája című kötet, amelynek több tanulmányát és bevezetőjét Feischmidt Margit jegyzi, további szerzői pedig Glózer Rita, Ilyés Zoltán, Kasznár Veronika Katalin és Zakariás Ildikó. A kötet egyik nagy érdemének tartom, hogy miközben konstitutívan, elsősorban diskurzusokba beágyazottan látja a nemzetet, nem elégszik meg a diskurzuselemzéssel, hanem konkrét társadalmi összefüggésekre – horribile dictu osztályokra – vonatkoztatva értelmezi a nacionalizmus szimbolikus aktusait és fogyasztását. Feischmidt Margit ennek megfelelően úgy határozza meg az újnacionalizmust, mint a félperifériás kapitalizmusra adott, a kelet-európai felemás fejlődésbe, vagy késleltetett modernizációba ágyazott választ, amely egyben a globális kapitalizmus válságjelenségeire adott válaszkísérletnek is tekinthető.

Hadd utaljak itt vissza a Stefano Bottoni könyvéről írt kritikámra: miközben Bottoni elsősorban arra koncentrál, hogy a kelet-európai elit milyen sikerrel (pontosabban siker nélkül) próbált felzárkózni a nyugat-európai, normatívnak tekintett kapitalista fejlődéshez, addig Feischmidt Margiték könyve azt mutatja meg, hogy milyen módon foglalja el az újnacionalizmus illúziója (vagy utópiája) a nyugat-európai modernizáció és liberalizmus utópiájának a helyét. Nagyon fontosnak tartom a szerző azon állítását, hogy Trianon nem valamilyen öröktől való nemzeti fájdalom, hanem éppen az a vágy és igény tartja életben, hogy valamikor létezett egy "nagy” Magyarország, ahol a magyarokat elismerték, amely egy nyugati birodalom része volt, ahol békebeli bőség és jólét uralkodott, és az igy megkonstruált nemzetkép hivatott arra, hogy helyreállítsa a megbomlott világrendet. Hiszen a liberális demokrácia válságjegyeinek Kelet-Európában Bottoni is szentel egy fejezetet. (A népességfogyásról, a fiatalok kivándorlásáról Nyugatra és a roma lakosság elmaradt integrációjáról ír a helyi társadalmakban).

Kirekesztés és rasszizmus

Bizonyos értelemben Bottoni könyve dialógusban áll a Nemzet a mindennapokban című kötet tanulmányaival, amelyek plasztikusan bemutatják, hogyan is néz ki a megbomlott világrend, és milyenek az „autochton” válaszok. Kiemelem azt a közös tézist, hogy az újnacionalizmus kultúrája fogyasztható, sőt, ügyes vállalkozók és politikusok kezében hasznosabb "árucikk", mintha autentikusan állítanának elő „magyar” termékeket. Ide tartozik a nemzeti rock vagy az erdélyi élményturizmus, de még a nemzeti jótékonykodás is lehet kulturális árucikk. A kötet fontos állítása, hogy miközben a szélsőjobb előretörése kétségtelenül összefügg a globális pénzügyi válsággal és az egzisztenciák tömeges megingásával, az újnacionalizmus már előtte is kialakult kultúrával és fogyasztóiparral rendelkezett. Ebben az értelemben a Jobbik készen is talált diskurzusokat.

A „romakérdés” az újnacionalizmusban többször is visszatér a kötetben; a témával külön egy egész fejezet foglalkozik. Miközben Bottoni a kelet-európai válságtünetek egyikeként említi a roma lakosság elmaradt integrációját, a kötet esettanulmányai azt mutatják, hogy a többségi társadalom maga is elzárkózik az integrációtól: azokat a romákat is „lecigányozzák”, akik mobilitás szempontjából sikeresek. A kirekesztés mögött rasszista logika és érvelés húzódik – és valljuk meg, a szélsőjobboldal kiterjedt internet-kultúrája elfogadhatóvá is teszi az ilyen típusú érvelést és faji alapú megkülönböztetést. Az már más kérdés, hogy sok „cigányozót” a lecsúszástól való félelem, a növekvő bizonytalanságérzet és a megbomlott világrend helyreállításának vágya motivál, amelyek valójában a globális válság helyi lecsapódásai.

Kelet-európaiként Nyugaton

A kötet feltétlen érdemének tekintem, hogy szorosan kapcsolódva a nemzetközi szakirodalom vitáihoz és azok kontextusában fogalmazza meg a sajátos kelet-európai problémákat és a válságra adott helyi válaszokat. Megismétlem azt az állításomat, hogy Bottoni és Feischmidt Margit, valamint szerzőtársainak könyve dialógust folytat ugyanarról a helyzetről. A migráció nyomán százezrek szembesülnek azzal, hogy Nyugaton bizony ők a kelet-európaiak. Az így megingott büszkeséget sokan a Trianon-kultusszal és a buzgó cigányozással vélik vagy próbálják helyreállítani.

A „nemzet” tehát ma nagyon is identitáskérdés- és politika. A könyv meggyőzően válaszol arra, hogy hogyan lesz fogyasztási cikk a nacionalizmus, és több tanulmány is reflektál arra a kérdésre, hogy milyen dinamikus kölcsönhatás van az identitáspolitika és az osztályok között, hogyan konstituálódik az "underclass", és hogyan lesz társadalmilag elfogadott a rasszista érvelés és a kirekesztő politika.

A jövő természetesen nyitott; csak remélni lehet, hogy a nyugati típusú sikertelen modernizáció és az újnacionalizmus között van, vagy lesz harmadik út.

Szerző

Amíg újra nem találkozunk

Publikálás dátuma
2015.02.28. 09:10
A SZERZŐ FELVÉTELE

Kálmán Tünde

(1965–2015)

A Múlt és Jövő, mint minden, a saját korszakáról a folyamatos nyomot hagyás igényével készülő medium, a maga immár negyedszázada, vagy emberöltőnyi ideje alatt számtalan nekrológot közölt. A folyóirat hasábjain is végigkövethető, ahogy fokozatosan hagytak el bennünket a meghatározó személyiségek – az "elveszett láncszem nemzedéke" – akik, "mint túlsó partra a Szerelemet" átmentették a magyar zsidó szellem értékeit a holokauszt utáni időkre, többek között a nálunk megjelentett vagy az általunk kért munkájukkal.

Az azonban fel sem merült bennünk, hogy egyszer mi is beállhatunk a sorba. Hogy a halál bennünket is érinthet, akik visszük, csináljuk ezt a műhelyt. Ez következett most be, oly letaglózó váratlansággal.

Kálmán Tünde, a Múlt és Jövő művészeti vezetője itt hagyott bennünket, itt hagyta ezt a világot.

A SZERZŐ FELVÉTELE

A SZERZŐ FELVÉTELE

Ő volt a folyóiratunk, az összes könyvünk, reklámfüzetünk, plakátunk, logónk megálmodója és kivitelezője. S persze megannyi más kiadványé, például legutóbb A Magyarországi zsidóság képes története monumentális kötete fűződik a nevéhez. Vagy a Színház folyóirat arculata, vagy a pálya hangsúlyos indulása idejéből – férjével, Tooth Gábor Andorral együtt készített –, a maga vizualitásával a szabadság s az ahhoz fűzött reményeket megérzékítő Magyar Narancs, vagy a József Attila Kör könyvsorozata, s még hosszan sorolhatnánk. Itt hagyott bennünket, hogy oly fájdalmasan szűkre szabott élete oly gazdag munkásságában éljen majd innentől tovább.

Jaj! - nem is tudunk mást mondani.

Minden szellemi műhely működésének kulcsa és motorja az az összetartozó pozitív aura, amely kialakul a résztvevők között. Negyedévszázadon keresztül nem nagyon cserélődtünk, s egy rövid kezdeti periódust leszámítva KálmánTünde ellenőrzése nélkül egyetlen betűnk sem került a nyomdába. Sokszor, mint a legutolsó könyvünk esetében is, az alig magunk után hagyott év december közepén a gépindításra is elkísérte közös munkánkat. Jaj,csak visszavonhatóak lennének a sürgető, számonkérő telefonok, e-mailek, jaj!

A nekrológok ismétlődő közhelye, hogy az elhunyttal most elment egy nemzedék utolsó meghatározó képviselője…. Az "utolsó" jelző intonálja, hogy idős emberről van szó, aki mellől "elhulltak már nemzedéke legjobbjai", s ő pedig utolsónak maradt. Kálmán Tünde kezét azért nehéz, szinte lehetetlen elengedni, mert az ő távozása nem követte az élet rendjét, épp ellenkezőleg: felborította azt. Ő úgy képviselt egy tudást, egy stílust (esztétikai és munkastílust), hogy pályakezdő mohikánként volt a szakmájában az utolsók egyike. S oly megbocsáthatatlanul fiatalon hagyta félbe életét, s vele bennünket. A Kner és Tevan tipográfus dinasztiák meghonosította klasszikus magyar tipográfia magányos folytatója volt minden munkájában. Még Haiman Györgyön és a kísértetiesen szintén ötvenévesen elment Virágvölgyi Péteren keresztül jutott el hozzá ez a legprogresszívabb magyar történelmi korszakban, a reformkorban gyökerezett emberi és esztétikai eszmény. (Falus Elekről, a Nyugat tipográfusáról gyűjtötte az anyagot, hogy munkásságából doktorálva ő maga is tanár, hagyomány-átadó legyen.) Fiatalon volt utolsó, mert a kora, a Gutenberg-galaxis utóvédharca, amelyben működnie adatott a mai Magyarországon, s amely, mint egy kellő védelmi hálóval fel nem szerelt, kódoltan balesetveszélyes munkagép magába szippantotta és összetörte. Annyi jó energiát, gondolatot, tervet beteljesítésétől megfosztva őt és a világot. Nem csak mi, a halálával már kereknek számító Múlt és Jövő univerzumocskánk, hanem a magyar vizuális világ nagy vesztesége az ő távozása.

S azt is meg kell vallani, hogy a gyászunk, a megrendülésünk mögül fölcsap az elkeseredett harag. Mert egy ilyen tehetséges embernek nem szabad ilyen megalázó körülmények között, ilyen kifosztottan hamar elmennie! Az ő korai halála megérzékíti a gyilkos atmoszférát, amely magának az általa megtestesített szakmai és emberi tartásnak, életvezetésnek nem kedvez e tájon. Ki kell mondjuk: nem "élete és kora"”, hanem a kor, amely oly fukar keretbe fogta az életét, az ítélte halálra.

A folyóirat- és könyvkiadásban, ahol háromezer éve ezen a médiumon közvetítődik a kultúra, a hagyomány s a társadalmat előrehajtó szellem, ebben a(z elvileg) a nemzet szempontjából stratégiai ágazatban ma Magyarországon olyan viszonyok uralkodnak, amelyben vagy a frusztráló munkanélküliség, vagy az önkizsákmányoló, erőn felüli munka a jellemző, s amely ezért nem teszi lehetővé az elmélyült alkotáshoz szükséges harmonikus életvitelt. Felégeti, legyengíti a szervezetet, amely csak ezen az úton adhatja át mindazt a színvonalat, tartást, szellemet, amivel az ifjúkor progresszív, de naiv hite kívánja magát továbbörökíteni. S ha poétikailag is oly méltatlan a búcsúzáskor szóvá tenni: a magyar egészségügy – a kórházba kerülés kálváriája, s a "fogadó" kórház anyagi és erkölcsi állapota (Szent János Kórház) – oda vezetett, hogy egy influenza a 21. század Budapestjén lökte a halálverembe. E nagyszerű ember oly méltatlan sorsa a legerősebb metaforával, a halállal figyelmeztet bennünket, túlélőket – Pap Károly szavával – a magyar nép öngyilkos geniusára. (Milyen gyönyörű életmű-sorozatot terveztél számára, reméljük, kapsz érte odafönt egy meleg kézszorítást a szerzőtől.) Nem megrendülten, csak öntudatlanul tapogatjuk a roppant sebet, amelynek hatását nem tudjuk felfogni, csak megosztani, eszeveszetten kibeszélni.

Száradjon le a jobbkezünk, ha elfelednénk téged, Tünde, s nem lennél már benne a mi életünk pórusaiban, céljaiban és színvonalában, nemkülönben "félrecsúszott nyakkendőinkben" – arra a kis idelenti időre, míg újra nem találkozunk.