Nappali menedékhely

Sodor. Ha csak egyetlen szót lenne szabad leírnom Spiró György legújabb könyvéről bizony ez lenne az. Sodor, végig, nem csak a bonyolult és kaotikus orosz történelem legbonyolultabb és legkaotikusabb korszakán, nem csak a cári és lenini és sztálini éveken, nem csak Gorkij életén és az őt körülvevő számtalan ismert és ismeretlen figurák garmadáján, de de az emberi érzéseken. Sodor, keresztül az éveken, melyek vérrel is gyilkossággal vannak átitatva.

Bár Spiró kötete deklaráltan nem történelmi regény, az embernek mégis nehezére esik másként olvasni. Mintha irodalomtörténeti szöveggel volna dolga, olyannyira pontos. Bár a könyv főszereplője maga az író, a központi figura mégsem ő, hanem a narrátor, a címszereplő, Diavolina, aki cselédként kezdte a Gorkij-házban, majd medikusi tanulmányai befejeztével pártfeladatként az akkor már Sorrento-ban élő író orvosa lett. És később, harminc évvel később pedig utolsó szeretője.

A regény csupán alig kétszáz oldal. Éppen rövidsége miatt, egyszerű vonalvezetése miatt, veszekedett sodrása miatt egyszerűnek tűnik. Annyira egyszerűnek, amennyire még sem az. Rövidnek tűnik, de valójában hosszú. Mint mondtam, egyszerűnek tűnik. Pont annyira egyszerűnek, amennyire nem. Mégis egyszerűvé teszi a szinte áttekinthetetlen bonyolultságot. Lineárisnak tűnik, mégis észrevehetetlenül ugrál fel és alá, két sor között évek telnek néha, és súlyos emberi elhatározások sziklái kettő szó között.

A felszínen egy felszínes, mondhatni ellenszenves Gorkijt kapunk. Hiú ripacs, akit leginkább a magáról alkotott kép érdekel. Nem véletlen, hogy Spiró (akár maga az orosz szerző) igyekszik annyira különválasztani a művésznéven szereplő Maxim Gorkijt, az írót, és az élő személyt, az embert, Peskovot. Azt már neki köszönhetjük, hogy minél kidolgozottabbá vállnak a kételyei, közben egyre szimpatikusabbá, egyre rokonszenvesebbé válik a figurája. És persze az idő előrehaladtával, ereje, befolyása fogytával inkább válik maga is egyre kétkedőbbé.

A kötetben Gorkij lenyomat csupán, a történelem és az ellentmondásosság lenyomata. Az életéről való elbeszélésben megjelenik mindaz, mi körülvette, mindaz, amit gyűlölt és szeretett, mindaz, amit leírt, és és az is, amit magában tartott. Sokszor a kettő között volt a legnagyobb szakadék. Akit megmentett a lágerből, ellensúlyként földbe gyalázta a Pravdában.

Gorkij évtizedeken keresztül a Szovjetunió egyik legnagyobb tekintélye. Szavainak súlya van. Még Sztálin, a „szűk látókörű, közepes képességű, bal karjára béna, alacsony, gyönge jellemű, gyáva, durva, közönséges alkoholista” sem teheti meg, hogy figyelmen kívül hagyja. Kiterjedt udvartartásával mint egy valódi uralkodó vonul forradalmon, száműzetésen, hazatérésen keresztül. A legszigorúbb őrizetben természetesen otthon van. A fasiszta Olaszország részéről csak egy besúgóra telik, a szűkebb környezetből felmérhetetlen a számuk.

Attól a pillanattól kezdve, hogy az „övéi” győztek, Gorkij élete aranykalitka.

(Spiró György: Diavolina; Magvető)

Szerző
Frissítve: 2015.06.17. 23:00

Minden, ami dinó

Publikálás dátuma
2015.06.18. 07:45
Az egykori Jurassic Park maradványai között a mai Jurassic World főszereplői: Chris Pratt és Lauren Lapkus FORRÁS: UIP-DUNA FILM
Minden eddiginél nagyobb cápa, minden eddiginél vérengzőbb raptor csapat, minden eddiginél gyorsabb tempó és minden eddiginél több filmes közhely a történetben – ez lett a három Jurassic Park-filmet követő negyedik, a Jurassic World.

Steven Spielberg Jurassic Parkjától elállt a lélegzetünk, korra és nemre való tekintet nélkül. A Jurassic World című, negyedik folytatás már inkább ifjúsági műfaj, még akkor is, ha némi retró érzés megdobogtatja is az élemedettebb szíveket. Egy műfaj született 1993-ban, értelmet kapott a káprázatos filmtechnológia, egy máig eleven dino-divat ütötte fel a fejét.

Nem hiszem, hogy az az első, aztán a második Jurassic Park megosztotta volna a közönséget lelkes fiatalokra és élemedett korú érdektelenekre. Spielberg tudott valami zseniálisat, amitől izgalmas lett a film nem csak fiatalnak és öregnek egyaránt, hanem a szórakozást keresőnek és a mondandóban is igényesebbnek ugyancsak.

Eltelt húsz egynéhány év, Spielberg mára kiszállt a játszmából, igaz, producerként maga választotta meg utódját, Colin Trevorrw-t a rendezői székbe, de valahogy az egész egyfajta automatikusra bejáratott, szórakoztatóipari termékké vált. Még akkor is, hogy ha akarjuk, ebben akár Hollywood pajkos megfricskázását is beleláthatjuk.

Hiszen az első filmbeli öreg genetikus kutató világraszóló tudományos kísérletből, a 65 millió év előtti Jura kori állatvilág felélesztéséből mára, a negyedik filmben egy jól jövedelmező, pontosan illeszkedő, hatalmas látványpark kerekedett. A látványosságokra befizető boldog tömegek amolyan dinókra szabott Disneylandvilágban hullámzanak elégedett kíváncsisággal.

A világ felfedezésének tudományos hevületétől, a megismerés romantikus megszállottságától eljutottunk a nagy pénzeket jövedelmező színes, szagos, szélesvásznú látványosságig. Azzal már húsz egynéhány év előtt sem volt gond, hogy az elképesztő nagyságú őslények mennyire hihetően jelentek meg Spielberg vásznán, a filmtechnika mára pedig még lendületesebben finomodott.

Szó se róla, igazi látványosság minden egyes őslény, amit most Spielberg kedvezményezettje, Colin Trevorrow rendező odatesz elénk. A maguk módján esztétikai gyönyörűséget szereznek a gyilkos karmok, a rücskös bőrök, a halálos csapású sárkányfarkak, a recés nyelvek, az óriás fűrészfogak és a galádul gyilkos hüllőszemek a legaprólékosabb kidolgozottságukkal, a hiteles mozgatásukkal, a teljesen élethűen elénk teremtett összhatásukkal.

Ráadásul ezek az őslények olyanok, hogy itt tényleg van látványosság, itt mindig történik valami meglepő, állandó mozgásban, változásban van a látványpark lakossága, meg nem unhatóan. De mintha a törzsfejlődés csak az őslényekre lenne érvényes a filmben, az emberszereplőkre nem. Míg az összes őslény büszke lehet a maga egyéni fejlődésére a mai vásznon, addig az emberi szereplők satnyácskák maradtak, megálltak valahol a középszer szinten.

Az a sztori, amivel most a Jurassic World előáll, dinós akciónak remek, sőt, izgalmas, de ami az emberszereplőkre íródott romantikus meg nem romantikus kalandokat illeti, az csupa avittas panel. Hiányzik a Spielberg-féle egyéniség a karakterekből. Válásban lévő szülők, szünidőre kölcsönadott gyerekek, jégcsap szívű-pénztárgép lelkű nagynéni (Lauren Lapkus), mint a dinó park ügyvezető igazgatója – ebben a felállásban nincs nagy spiritusz.

Van még a bátor férfiú (Chris Pratt), aki egyszerű, ám meleg szívet rejt a túl mereven tartott vonásai mögött. Ő a raptorok idomárja, és annak a titoknak a tudója, hogy ezek az őslények jóval intelligensebbek már a DNS-ileg korábban kikevert dinóknál. És hát sajnos, a most kikevert emberhősöknél.

Elismerhető, van abban valami ironikus báj, hogy míg az emberszereplők meglehetős korlátolt elmével figyelik a dinók egyre nagyobb veszedelmekkel járó elszabadulását, különösen egy titkos génkotyvalékból előállított irtózatos gyilkos lényt, addig ezek a gyilkos lények elég találékonyak a vidám, szélesvásznú dinó látványpark izzé-porrá zúzásában, emberek felkoncolásában. De mindig így van ez, ahol a nagyobb intelligencia, ott van veszélye a legravaszabb gyilkolási szándékoknak.

A film elirigyelte az akciófilmek egy bejáratott kellékét is, az egyenruhások gonosz szándékainak közbeiktatását. Valamilyen titkosszolgálat galád, korlátolt és agresszív hadi embereinek aljas aknamunkája behozza a nagyhatalmi arroganciát. Ezúttal – kapaszkodjunk meg – a szuper intelligenciával kifejlesztett raptorokat akarják a haza érdekében kisajátítani, mint újfajta gyilkológépeket.

Ha ezen nem kacagunk hangosan, akkor eltáthatjuk blődségén a szánkat, de tény, hogy ily módon a látványpark színes kulisszái között mindenki mindenki ellen hadakozik, és viszont. A dinók szöknek és gyilkolnak, a két kisfiú menekül, a nagynéni jelleme a káosszal arányosan javul, a raptor-idomár hősiesen küzd az elszabadult őslények és az elszabadult galádság ellen.

Mindez felfokozott ritmusban, egy új filmnézési szokás diktátuma szerint, amiben minden veszély egyszerre fenyeget minden irányból, és csak hajtjuk, kergetjük az izgalmakat.. Van egy megható, Spielberg szellemét idéző mozzanat mégis a zajos káoszban. A szuper intelligens őslény egy egész mezőnyi növényevő dinót mészárol le. Ott hever ledöntve a sok hatalmas test a sok apró fejjel a hosszú nyakakon, amikor hőseink észreveszik, hogy az egyik áldozat még él.

Odarohannak hozzá, simogatják, s bár segíteni már nem tudnak rajta, de a halála irtózatos magányát egy pillanatra együttérzéssé oldják. Fura, de ez egy igazi szívmelengető, gyengéd pillanat, az illúzió varázslata. Az egyetlen a végig vágtató, szuper profi, látványos szórakoztatásban. Amelynek egyik meglepő attrakciója között ott van Spielberg egykori cápájának legalább ötvenszeresre növelt gyilkos változata.

(Jurassic World ***)

Szerző

Indul az innsbruck-i Heart of Noise fesztivál

Több mint negyven fellépővel veszi kezdetét az idei Heart of Noise, mely zenei fesztiválnak dj-kel és performanszokkal tarkítva a tiroli Innsbruck ad helyet. A három napos rendezvény fellépőit a város különböző pontjain, rendhagyó helyszíneken láthatjuk: szórakozhatunk pincében, a városházán, szabadtéri színpad előtt és Innsbruck látképével egy épület tetején is.

A 2011 óta megrendezett fesztivál az évtizedek óta létező, ám a mainstream rétegben csak néhány éve népszerű noise, vagyis zaj stílust képviseli. Ahogy maga a műfaj is nehezen meghatározható, úgy az előadók jellegzetességeit is nehéz definiálni. Idén többek között fellép Objekt, aki saját elmondása szerint a gépzenében kalandozik, a szicíliai Velaro Tricoli, aki elektro-akusztikus zenét játszik és a fiatal (22 éves) Klara Lewis svéd audiovideo-zeneszerző.

A Heart of Noise egyedisége abban rejlik, hogy a zene mellé nagy adat látványt is kapunk, a különleges helyszíneken ugyanis egyedi vizuális megoldásokkal készülnek a szervezők. Ezekkel teszik a fesztiválozókat hallgatókból nézőkké, és egyúttal résztvevőkké is.

Azonban nemcsak a noise előadók jutnak reflektorfényhez: a fesztivált csütörtök este a szabadtéri színpadon az osztrákok körében igen népszerű berlini Alexander Marcus nyitja meg, akinek zenéje egy különleges és igen szórakoztató egyvelege a modern elektronikus klubzenének és a német humornak. A fesztivál programja így írja le az előadót: Németország első számú ünnepelt web-szupersztárja és divatikonja, egy szimbólum, egyedülálló költő és énekes. A 2008-as Electrolore album megálmodója. 

A fesztivál
„Lassan már háromezer éve annak, hogy Platón és a görögök idején a filozófusok, gondolkodók és a kritikusok az után a három dolog után kezdtek kutatni, melyek az emberi életet valóban emberivé teszik: a létezés, az élvezetek és a szépség.
Aztán a 20. században teljesen váratlanul felütötte a fejét a disco és a techno, az új formák és a computerhangok óceánja. De a gondolkodók és a kritikusok továbbra is kutatnak.
A Heart of Noise fesztivál 2015-ben ismét színpadra viszi a kortárs zenekultúra hanghullámait. Mi igyekszünk mindig két pólus között a tökéletes kapcsolódást megtalálni: keresztezni az innovatív hangokat a régmúlttal, keresni a megszólaltatható zenét a már majdnem nem lejátszhatóval, a táncolhatót, a mozgót, kutatni a szépet és a jót, a 21. század urbánus életérzéseit. Itt összetörnek, úsznak, áramlanak a régi és új műfajok. És ha már hangok óceánjáról beszélünk...nálunk nem fogsz Helene Fischert hallani. (Helene Fischer híres német popénekesnő – a szerk.)
Ebben a kicsi kis óceánban, az U-zenétől az E-zenéig, tehát az Undergroundtól az Extasy-ig látunk és hallunk felfedezőket, dobos és basszus legendákat, nagyiparosokat, elfeledetteket, úszómestereket, kapitányokat, aranyhalakat, az ütemet és a szépséget.”


Mindent a fellépőkről és programokról itt.

Szerző