Tunéziában 2011. január 14-én mondott le Zin El Abidine Ben Ali elnök, s ezt követően indult el az arab tavaszként emlegetett rendszerváltás sorozat az észak-afrikai és közel-keleti térségben. Bár akkor még forradalomként ünnepelte a nagyvilág, ma már kétség nem fér hozzá, hogy ha tényleg forradalom is volt, akkor ez a történelem egyik legtragikusabb mérlegét felmutató forradalom.
Ma, négy évvel később, már becsülni sem lehet, mi lesz a végkifejlet és végeredmény. Egyelőre annyi biztos, hogy összeomlott a térség mind biztonsági, mind gazdasági szempontból, az évtizedek óta lappangó, erőszakkal visszafojtott szunnita-síita felekezeti, törzsi ellentétek véres háborúkba és helyi fegyveres villongásokba torkolltak, a régió tele van fegyverekkel, a regionális - részben ugyancsak felekezeti alapú - hatalmi rivalizálás pedig minden biztonsági- és észérvet felülír.
A régió államait éltető nemzetközi turizmus részben felszámolódott, és a sokasodó terrormerényletek illetve általános biztonsági problémák miatt még inkább el fog lehetetlenülni, a gazdaság más, amúgy sem különösebben jelentős teljesítményű ágazatait a fegyveres konfliktusok nullázták le. Az olajár esése, amennyiben nem sikerül gátat vetni a jelenlegi trendnek, a még biztos lábakon álló olajkirályságokat is megrendítheti, minden térségbeli olajkitermelő országnak komoly gazdasági nehézséget okoz. Ami nyilván nem segíti a négy évvel ezelőtt még remélt demokratizálódást, s azt az általános téveszmét erősíti a lakosságban, hogy lám-lám, a demokrácia csak káoszt és életszínvonal romlást jelent.
Nem tud jelentős javulást hozni a nemzetközi anyagi, humanitárius segítség sem, hiszen a térség egyik rákfenéje változatlanul a korrupció. Az évek óta szenvedő lakosság számára pedig az egyik túlélési alternatíva a menekülés. A legkézenfekvőbb útvonal pedig az az ország, ahol az arab tavasz egyik legvéresebb győzelme született, s mindez nyugati segítséggel – Líbia.
Egy ország, három kormány
2011 februárjában, az arab tavasz tunéziai és egyiptomi győzelme után kezdődtek a tiltakozások Líbiában Moammer Kadhafi 1969 óta fennálló diktatúrája ellen. Márciustól nyílt polgárháborúba csapott át a forradalom, az ENSZ március 20-án adott zöld utat a nyugati hatalmak katonai intervenciójának. Kadhafi bukása azonban nem demokratikus átalakulást, hanem totális káoszt hozott. A polgárháború során megtelt fegyverekkel az ország, a törzsi milíciákat mindmáig nem sikerült lefegyverezni. Ők pedig használták is e fegyvereket egymás ellen.
Ez az állapot, és az új hatalom korrupciója (a korrupció önmagában nem volt új, csak a szereplők) vezetett el a mai állapotokig. Múlt héten, január 18-án, hosszas vajúdás és nemzetközi közvetítés után bejelentették ugyan a nemzeti egységkormány létrejöttét, de ez egyelőre még nem működik és semmi garancia nincs arra, hogy egyáltalán működni fog. Líbiában ugyanis 2014 óta, két kormány és két rivális parlament működött, – a nemzetközileg elismert Tobrukban, az iszlamisták irányítása alatt álló Általános Nemzeti Kongresszus pedig Tripoliban.
Miközben e két szembenálló félre fókuszált a világ, gyakorlatilag a harmadik hatalmi centrum is megjelent. Ma egy 150-200 kilométeres tengerpartot az Iszlám Állam ural Líbiában, olyan szakaszt, ahol van kőolaj és földgáz, amivel pótolhatja Szíriában és Irakban elveszített erőforrásait. Derna és Szirt elfoglalásával a terrorszervezet nemcsak jövedelemforráshoz jutott, hanem kijárathoz is – repülőtérhez és tengeri kikötőhöz. Az iraki és szíriai nemzetközi katonai fellépés következtében kutyaszorítóba került IS számára Líbia menedék és lehetőség. Itt tudja biztosítani önmaga számára a fegyver- és más utánpótlást, és fenntarthatja a fegyverellátást a szövetséges terrorcsoportoknak Algériában és Maliban, a Boko Haramnak Nigériában.
Ha valaki – legyen az a névlegesen már létező líbiai egységkormány, az IS elleni arab-szunnita koalíció, vagy a nyugati katonai koalíció, Oroszországgal vagy nélküle - nem lép fel mielőbb Líbiában is az IS ellen, borítékolhatóan nem győzhető le, maximum kiszorítható Szíriából és Irakból. Jelen állapotok közepette, a szíriai pokol mellett Líbia a térség másik legnagyobb veszélyforrása. Az a kibiztosított pokolgép, amely bármikor robbanhat. Az Európai Unió kül- és biztonságpolitikai főképviselője, Federica Mogherini tavaly nyáron a következőképpen jellemezte a helyzetet: „Líbiában megvan a tökételes keverék a robbanáshoz, és ha ez robbanni fog, akkor Európa kapuiban fog robbanni.”
Ugyanerre figyelmeztetett pénteken Gilles de Kerchove, a terrorizmus elleni küzdelem uniós koordinátora. Menekültügyi szempontból máris robbant, hiszen Líbia tengeri kijáratairól indulnak az embercsempész fuvarok, a félelmetes haláljáratok Olaszország és Görögország partjai felé.
Miért épp Szíria?
Miért éppen Szíriában fajult kilátástalan polgárháborúvá, majd háborúvá az arab tavasz? Miért Szíria vált a nemzetközi terrorizmus és a szunnita-síita szektariánus ellentétek gyakorlóterévé? Mindenekelőtt azért érthetetlen ez a végkifejlet, mert Szíriában tulajdonképpeni, a tunéziaihoz és egyiptomihoz hasonlítható társadalmi, szociális kérdéseket zászlajára tűző „arab tavasz” nem is volt. Szíria volt a térség legélhetőbb országa, a ma csak szörnyű Aszad-diktatúraként emlegetett rezsim pedig maga a paradicsom az Öböl-menti királyságok vallási diktatúráihoz képest, amelyek mindmáig a demokratikus nyugat partnerei, s amelyekben villámgyorsan és gondolkodás nélkül még csirájában elfojtották az arab tavaszt (Szaúd-Arábia, Bahrein …) Szíriában valójában forradalom nem volt, csak egyenesen polgárháború.
A közösségi hálón szervezett tüntetések rendre csődöt mondtak, a szunnita imámok pénteki nagyima utáni felhívására összegyűltek a hívek, de rendszerint haza is vonultak békésen. A Deraa városban márciusban kirobbant konfliktusnak is igencsak speciális oka volt – 15, Aszad ellenes graffitiket firkáló fiú letartóztatása. A szabadon bocsátásukat követelő tüntetések fajultak el, a tömeg felgyújtotta a kormányzó Baasz Párt irodáit, a rendfenntartók pedig éles fegyvert vetettek be a fegyvertelen tüntetők ellen.
Ezután is lassan terjedt át más városokra a tüntetés, csak azt követően, amikor már felekezeti jelleget öltött és a szunnita többség kezdett lázadni az alavita-síita kormányzó kisebbség ellen. A közel-kelet egyik legnépesebb keresztény közössége Szíriában él, a lakosság 10-11 százalékát kitevő keresztények és mintegy 6 százalék kurd kezdetben semleges maradt, majd egyértelműen Aszadhoz csatlakozott – a kurdok fegyveresen is-, vélhetően azért, mert tartottak a szunnita iszlám fundamentalizmustól. A szunnita lakosság pedig hallgatólagosan, helyenként és időnként pedig tettlegesen is, a felkelőket és terrorcsoportokat támogatta.
A szunnita ellenzéknek nem volt sem arca, mint például a Tahrir téri egyiptomi tüntetőknek Baradei, sem szervezete. Az első ellenzéki csoportosulás, a Szíria Szabad Hadsereg (SZSZH) is több hónap után, novemberben jelent meg. Főképp dezertőr katonákból és tisztekből állt össze, és csak könnyűfegyverekkel rendelkeztek. Az első terrorcselekmény júniusban történt Dzsiszr-es-Szúgur városában, amikor 120 rendfenntartót mészároltak le ismeretlenek, majd decemberben került sor az első klasszikus módon elkövetett merényletre, amikor december végén – karácsonykor – a damaszkuszi nagypiacon robbantottak.
Civil ellenzéki vezetés nem volt, az úgynevezett Nemzeti Tanács törökországi emigrációból próbált a nyugattal és a szunnita államokkal egyezkedni. Otthon ismeretlenek maradtak. A SZSZH azonban nagyon gyorsan, hivatalosan nem tudni honnan. nehézfegyverzetre is szert tett, és megjelentek a tőlük független „lázadó csoportok”, amelyek csak a mai Iszlám Államhoz mérten mondhatók „mérsékelt lázadóknak”, különben, a lefejezésektől eltekintve eszköztáruk semmiben sem különbözött az IS-étől.
Amiről kezdetben kevésbé szóltak a hírek, de később bebizonyosodott – ezen lázadócsoportok tagjainak túlnyomó többsége nem szír, hanem kezdetben a környező arab országokbeli volt, majd rendre érkeztek a kaukázusi, balkáni és nyugat-európai iszlamisták is. Ez a nemzetközi terrorkülönítmény az IS kalifátusa előtt is ott harcolt, fegyvereik jórészéhez „mérsékelt lázadóként” jutottak az Egyesült Államokból, Törökországból és Szaúd-Arábiából.
Aszad utánpótlását pedig természetesen a síita Irán biztosította. Oroszország megjelenése már csak hab a tortán, annak az igénynek a jelzése, hogy ha már érdekszféra leosztásról van szó, akkor még mindig kell számolni Moszkvával is. Az „arab tavasz” szíriai mérlege eddig 300 ezer halott és több mint 4 millió menekült (2015. júliusi adat). A kegyetlen valóság pedig az, hogy nincs más alternatíva mint Aszad vagy az Iszlám Állam (vagy akár egy más szunnita terrorszervezet.)
