”A jég megtört, tekintetes esküdtszék!”, idézhetnénk eléggé rendhagyón Ilf-Petrov Tizenkét szék című regényéből, azt követően, hogy hosszú hallgatás után, híveinek nagy örömére, végre megszólalt Alain Juppé, akit igen sokan 2017 kora nyarától Franciaország új államfőjeként kívánnának látni. Ő az a jobbközép politikus, aki higgadt, mérsékelt konzervatívnak vallja magát, Chirac 2007-ben lejárt elnöksége óta, Sarkozy hebehurgya és Hollande gyöngének tartott hivatali ideje után végre a kiegyensúlyozottságot hozhatja vissza.
A Le Monde múlt hétvégi számában hosszú, részletes bemutatkozó interjúval jelentkezett Juppé, aki csaknem tucatnyi versenytársával szemben magabiztosan, talán kissé túlságosan is hamar, győztesnek látja magát. Ő az egyetlen, vallja önmagáról, aki biztosan lehengerelheti a szélsőjobboldali veszélyt, Marine Le Pent, és Sarkozyt, a szélsőjobbal kacérkodó „megkergültet”.
A programnak is tekinthető nyilatkozat komoly intéssel indul. Figyelmeztet arra, hogy a francia politikát ebben a kusza világhelyzetben az „iszlámhisztéria” formájában súlyos veszély is fenyegetheti. „Ha így folytatódik tovább – mondta – polgárháború felé is sodródhatunk. Sarkozy kemény propagandát űz, hiányzik belőle a megfontoltság” – mutat rá. Konzervatív párttársa és az elnökjelöltségért folytatott harcban legnagyobb ellenlábasa politikáját szembeállította az általa képviselt mérsékelt hangnemmel. Juppé egyszersmind elfogadhatatlannak tartja az új londoni tory-kormány szándékát is, amely szerint francia földre igyekszik taszítani azokat a menekülteket, akiket maga nem fogadna be.
A két szomszédos ország határvonalát szerinte a csatornán túlra kell helyezni. Meg kell különböztetni, azokat, akik „Calais dzsungelébe” igyekeznek azoktól, akik törvénytelenül szeretnének menekültjogot kapni. Mindenképpen csillapítani kell a francia földön kialakult idegességet. A legfrissebb fölmérések azt igazolják, hogy a muzulmánok kétharmada vallja magáénak a Köztársaság törvényeit. Ugyanakkor a muzulmánellenes fellépés már abszurditás határait súrolja. Egyesek azt sürgetik, tiltsák be a nem franciásan csengő keresztneveket is.
Ezzel kapcsolatban Juppé emlékeztet arra: a véres merényletek áldozatai között „sok a Myriam, a Fatima és a Mohamed, és ha róluk hallok,- hangsúlyozza Juppé – én nem polgárháborút, hanem civil békét óhajtok. Attól, hogy valaki muzulmán, nem terrorista” – emelte ki. Így folytatta: „Számítok az olyan fiatal franciákra, akiket érdekel a digitális világ, a gazdasági fejlődés friss lehetőségei, a küzdelem a klímaváltozás ellen, nos, mindazok, akik készek küzdeni ezekért a célokért. Nem szándékom végtelenségig a történelmi múltban vájkálni” – emelte ki.
E fejtegetést folytatván Juppé azt emeli ki, hogy a múlt számára nem egyfajta regény, hanem tudomány. „Ne essünk hisztériába, a történelemírást hagyjuk meg a historikusoknak” – mutat rá. Ő maga – ismétli – nem retteg a vitáktól. Megérti egyes franciák szorongását, de nem hajlandó a szerencsétlenségek prófétája lenni, visszaadná az emberek reménységét a jövőjükben. A boldogság nem kész tény, cél csupán.
Juppé egyértelműen szembeszegül a szélsőséges nézetekkel. Sarkozy ezzel szemben csak a terrorizmus ellen harcolna, azt ígéri, ő fölszámolná ezt a fenyegetést. De van-e észszerűség ebben? Nem lenne-e bölcsebb hatásos gazdasági reformokra törekedni, olyan célok megvalósítására, amelyek teljesen reálisak?
Juppé kitér az állam és egyház kapcsolatára, amely Franciaországban hagyományosan fontos téma. Kivált most, amikor több millió muzulmán él az országban, s az utóbbi időben előtérbe került a muzulmán női fürdőruha, a burkinivel kapcsolatos vita. Úgy véli, jó szándékra kell törekedni, e kérdésben is kerülni kell mindenfajta szélsőségeket. Úgy véli, ki kellene dolgozni a laicitás chartáját. Összesíteni kell az elveket, amelyek egyaránt érvényesek lennének a férfiakra és nőkre. Ő maga mindig is szembeszegült azzal, hogy az iskolákban egyszerűen tiltsák be a vallási jelképeket. Amiket valóban tiltani kell, nem azért mert ellentétesek a nyilvános szokásokkal, hanem mert ostobák.
"Miért is ne lehetne fátylat hordani az egyetemeken, miért kellene száműzni a burkinit az uszodákból, egy napon akár már a hosszú szoknyát is tiltanák! – véli. Megállapodásra kell törekedni a francia földön élő muszlimok és a Köztársaság között. Ez csakugyan eredményes volna. A nehézség abban áll, hogy rá kell lelni azokra, akik hajlandóak lennének aláírni egy ilyen dokumentumot, s kellő tekintéllyel is rendelkeznének. Azokra a muzulmánokra kell számítani, akik hajlamosak szembeszállni a szélsőségekkel. A Juppé által felvetett kérdések java része egyébként a közeljövőt érintette.
Csaknem egyöntetű az a vélemény, amely Alain Juppét tekinti a jelenleg tüdőfertőzéssel kórházban kezelt egykori elnök, Jacques Chirac „természetes utódának”. Néhány napig nagy nyugtalanság töltötte meg a francia napilapok hasábjait, mert egy pletykás, mindenáron föltűnést hajszoló hajdani Chirac-hívő kocapolitikus hölgy „biztos forrásokra” hivatkozva azt terjesztette, hogy a volt elnök csöndesen elhunyt. Szerencsére hamar kiderült, a hír kacsa, a 84 éves volt elnök állapota súlyos ugyan, de életben van. A nála másfél évtizeddel fiatalabb politikus tehetségére egykor Chirac figyelt fel, ő nevelte, ő vette be kormányába külügyminiszterként, majd – miniszterelnökké való kinevezése után - teljesen rábízta a kabinet vezetését is.
Ha jövőre az elnökválasztáson csakugyan Juppé győzne, hatalmi berendezkedését a második Chirac korszakéhoz hasonlónak tekintenék. Alain Juppé meg is erősítette ezt, azzal az érzelmi megjegyzésével is, hogy e kritikus napokban minden gondolata a Chirac családé, és örült annak, hogy az ugyancsak néhány napra kórházba szállított Madame Chirac már hazamehetett. Nehéz időszak a pillanatnyi, de Juppé tiszta szívéből reméli, hogy patrónusa hasonlóképpen mielőbb talpra áll, miként ez korábbi egészségügyi megpróbáltatásai után is történt vele. Kettőjük együttműködését négy évtizeden át a kölcsönös bizalom és együttgondolkodás jellemezte, akárcsak apjára tekint reá. Egy politikai örökséget nem proklamálni szoktak, annak hiteles múltja van, és ő maga, ha győz, ezt kívánja követni a jövőben is.
A politikai kommentátorok azonban hozzáfűzik ehhez, az utódlásnak mégis van „kényes pontja”. Ha jövő tavasszal Juppét csakugyan könnyen megválasztanák, hivatalba lépésekor már maga is betölti a hetvenegyedik esztendőt. Azt nyilatkozta tehát, ebben az esetben az alkotmány szerint a kétszer fél évtizedre érvényes államfői periódusnak csakis az első felét vállalná. Hűséges követői ehhez azt fűzik hozzá, mindenképpen azt kellene elérnie, hogy ebben az öt évben módja legyen meghirdetett programjának a javát megvalósítania, és közben olyan utódra lelnie, aki alkalmas lehet a folytatásra. Ennek azonban egyelőre nyoma sincs, legalábbis nem tudnak róla, ezért a közeljövő nem ígérkezik könnyűnek.
Juppé megnyilatkozása, az interjú, amelyre már régóta várt az egész francia politikai élet, kellő figyelmet ébresztett a vezető párizsi lapokban. A jobboldali hangadónak számító Le Figaro azt emelte ki, hogy Juppé eldöntötte, az elnökválasztási ringben nem hagyja magára a föltüzelt, harcias, a bőrébe nem férő Nicolas Sarkozyt. Ő maga is fölhúzza az ökölvívó kesztyűt, és elszánta magát, a küzdelem tempóját is ő határozza meg. Más Juppé szavakból következtetve, ugyancsak a Figaro azt emelte ki, hogy a világban „sajnos túlságosan is sokan bámulják Mister Trump mutatványait”.
A La Vie című katolikus hetilap Juppét „elszántan mérsékeltként” jellemezte, ezzel tekintenek derűlátással azért teljesen biztosnak még nem tekinthető küzdelme elé. Bár ha csakugyan győzne, várható kormányalakítása nem volna nagyon nehéz, hiszen csaknem tucatnyi olyan önjelölt kíséri útját, aki korábban minisztere volt, és készségesen szolgálhatná őt. A baloldali Libération pedig a részletes Le Monde interjú fő mondanivalóját abban látja, hogy Juppét különösen az „iszlám ellenes eltúlzott hisztéria nyugtalanítja”.
