Isonzo, Chile, fröccsök

Majdhogynem az ország két végéről jöttek és Budapesten találtak egymásra. Nagypapa (1883) Erdélyből, nagymama (1885) a bakonyi Németszentkirályról, egy sváb faluból. Soha nem meséltek nekem arról, hogy miért épp a főváros lett egybekelésük helye, csak tippelni tudok. Nagymamának volt egy nővére, aki egy Izabella utcai szabómesterhez ment hozzá. Nagymama alighanem a nővérhez jött fel a szentkirályi nyomorúságból (apja kántortanító volt, testvérei számosak, iskolázni nem volt módjuk, „nagyinak” se lehetett hat eleminél többje), ahol is megjelent egy Molnár János nevű szabósegéd, és beállt dolgozni a mesterhez, Balogh bácsihoz. Alighanem. 19-20 éves nagyanyámnak társasági élet híján aligha lehetett módja későbbi nagyapámba beleszerelmesedni, valószínűleg Baloghék egyszerűen hozzáadták; kéznél volt, és nem is csúnya, sőt.

A kézfogón jót kacaghatott a rk.pap, mert nagyapám keresztlevelét Margittán (ma: Marghita) állította ki egy görögkatolikus pap – románul. A megkeresztelt fiú Ion vagy Ioan volt, apja Alexandru, nem Sándor, a családi iratokban nyoma nincs, hogyan hidalták át ezt a problémát. Mindenesetre ifjú fejjel, emlékszem, láttam ezt a keresztlevelet, és felkiáltottam: hát akkor nekem román volt a nagyapám? Akkor elmagyarázták, hogy nem ő, hanem a pap, aki megkeresztelte. De valamicske gyanú azért élt a családban, mert nagypapa anyja Kosztrubán Mária névre hallgatott, és annak a névnek „romános” hangzása volt.

Mindennek persze semmi jelentősége a későbbiekben. Nagypapa Baloghéktől vagy 100 méterre, ugyancsak az Izabella utcában talált egy kétszobás üzlethelyiséget, ahol önálló szabóságot nyithatott az utca felé eső szobában. Hátul – minden komfort nélkül – megtelepedett a házaspár: nagymama ide szülte három gyermekét, anyámat, bátyját, nővérét. 21 évesen szült először, 25 és 26 évesen másodjára, majd harmadjára. Anyám születése után (1911) három évvel nagypapa bevonult katonának, ekkor hagyta el először a feleségét. A nevezetes Isonzohoz, az „olazfrontra” (ő írta így) került, de végül egy csomó márványtárgy és óriáscsiga társaságában hazakeveredett, és visszatért a műhelyébe. Soha nem keresett annyit, hogy amúgy okos gyerekeit a négy polgári után taníttathatta volna tovább, amit kivált műszerésztanoncnak szerződtetett fia (János) szenvedett meg leginkább. A lányok szabás-varrást tanultak.

A húszas évek legelején nagypapa „eltűnt”. Valamelyik cimborája – delente a hentesnél együtt ették a nyesedéket és fröccsöztek hozzá - rábeszélte, hogy a távoli Chilében hiány van szabókból, próbáljanak szerencsét, nagyon jól lehet keresni. Útra keltek tehát és Molnár János kilenc teljes évre magára hagyta nejét és gyermekeit. Valparaisoban kötött ki a hajó, a munkaközvetítő onnan vitte a csoportnyi magyar szabólegényt Iquiquébe, egy nem éppen kis városba, és ott dolgoztak közel egy évtizedig. Nagypapa alkalmanként leveleket írt, általában panaszosakat, már csak azért is ilyeneket, nehogy nagymama követelje rajta a rendszeresre ígért pénzküldeményeket. Melyek hol jöttek, hol nem.

Már kamaszként kezdtem el gondolkodni azon, hogyan lehetett kibírni 9 évet férfi nélkül egy harmincvalahány éves asszonynak. Anyám és nővére időnként suttogtak arról, hogy a lakásunkban esténként feltűntek ilyen-olyan „bácsik” és ottragadtak akkor is, amikor ők már aludtak. Persze a három gyerek mellett nagymama nem lehetett „víg özvegy”.

Nagypapa valamikor a 30-as években térhetett haza és folytatta a mesterségét. Melynek művésze nemigen lehetett, mert „gyógyszabónak” csúfolták. Egyszer egy katonatiszt nadrágot rendelt nála, és ő megkérdezte, hogy hová varrja a kardtartó bojtos pántját. A tiszt undorodva ránézett, és csak ennyit mondott: „Kard, fasz, baloldalt. Épp maga nem tudja?” És egy másik kaland. Unokatestvérem, Csaba első áldozására anyja a nagypapával varratott fehér rövidgatyát. A lőrinci templom népe remekül szórakozott, amikor az oltár előtt térdeplő gyerekek egyikén a fenéklyuk vonalában nagy reccsenéssel szétszakadt a nadrág – nagypapa műve. Csaba anyja majd belehalt a szégyenbe. Kifelé menet csúnyán leteremtette apósát, aki ennyit mondott: „Mit ordibálsz Teca? Ennyi anyagot adtál..”

A II. világháború vége felé egy elhagyott Izabella utcai lakásba összeköltözött az egész család. Onnan mentünk 1947-ben a budai Frankel Leó (akkor még Zsigmond) utcába, egy polgári bérház négyszobás, rommá lőtt lakásába: nagypapa, nagymama, anyám és én, anyám nővére és a férje, a keresztszüleim. A konyha gazdája nagymama volt, én csak arra emlékszem, hogy jóval 60-on felül állandóan veszekedtek a férjével. Molnár János amúgy is kötekedő hajlamú volt, minden ételbe belekötött. Ha nem tudta sózni (a só volt a mániája), mert épp jó volt, akkor azt üvöltötte, hogy el van sózva. Ha az ő ízlésének valóban sótlan volt egy kicsit, akkor azért, hogy nagymama elfelejtkezett a sóról. A són kívül a fröccsök érdekelték. Mivel otthon bor soha nem volt, befröccsözött kora délelőtt, amikor egy közeli szabóhoz ment kisegíteni, s fröccsözött munka után, ebéd előtt is. Lévén a kocsma épp félúton a lakás és a műhely között, sokat nem kellett gyalogolnia. Este se, mert közel volt a templom, ahová énekelni járt. Isten házának felkeresése előtt és után is betért a kocsmába. Sokszor volt illuminált és ilyenkor a dugipénzéből kedvezni akart a családnak. Egyszer egy libával jött haza, amit a lányai pénzkidobásnak tekintettek és jól letolták. Egészen addig, amíg ki nem bontották az állatot s találtak benne egy 75 dekás „csodamájat”. Megbocsátottak a papának. Akár az imént említett Teca, Lőrincen, aki egy váratlan látogatás alkalmával borgőzös apósa kezében egy hatalmas görögdinnyét pillantott meg. Már a „gőz” se tetszett neki, dinnyét meg nem vett soha, mert volt a kertben gyümölcs elég. Ő is leteremtette a papát, holott az csak ott levő unokáinak, Csabának és nekem akart kedvezni. Na, végül tányérra került a dinnye, és mindenki mosolygott: méz folyt belőle, a szó szoros értelmében. Az öreg itt is megbocsátást nyert, bár a menye a szaga miatt gyorsan elhajtotta a háztól.

Nagyapám nemigen nevelt. (Spanyolul csak annyit tudott mondani, hogy Hasta la vista). Nagymama viszont, noha rajongott értem, annál inkább. Ugyanazokkal a módszerekkel, amelyekkel őt nevelték. Egy ballépés – egy pofon. Különösen azt nem szívlelte, hogy éjszaka az én „kimenős” anyám hazajöttét lesem az előszobaablakból, alvás helyett. Olyankor több pofon is esett. Otthon halt meg, szívkoszorú-érelmeszesedésben, utolsó szavai ezek voltak: „Bandikám, nagyon szeretlek.” Nagyapám akkor már három éve halott volt. A pontos diagnózisra nem emlékszem; annyi biztos, hogy volt egy kisebb, buszbalesetből származó fejsérülése, az Irgalmasoknál kapott valamilyen kezelést (agyrázkódásra?), ami után nyilván nem lett volna szabad innia, de ő nem állhatta meg. Amikor bekötött fejjel hazatámolygott, már alig állt a lábán, lefeküdt és soha többé nem tért magához. Ez volt nekünk 1954 húsvétja.