Újraéledő, pusztító ordas eszmék

Publikálás dátuma
2017.02.13. 06:47
Schruff Milán és Gálvölgyi János, akinek a feladata, hogy megtalálja az elképesztően kényes egyensúlyt FORRÁS: ORLAI PRODUKCIÓ
A hullaégető címmel, Gálvölgyi János főszereplésével, Pelsőczy Réka rendezésében, Ladislav Fuks hátborzongató művét, az Orlai Produkció égisze alatt, a győri Vaskakas Bábszínházban mutatták be a hétvégén. Az ordas eszméknek behódoló kisember legyilkolja a családját, a márciustól a Belvárosi Színházban is látható előadásban.

Végtelenül sötét a színpad A hullaégető előadásán, jelzi, hogy ez egy rohamosan elsötétedő, mind lidércesebbé váló világ. Egymást keresztező fénypászmák hasítanak ki belőle látható felületeket. Ezekben jelenik meg Karel Kopfrkingl, a prágai krematórium dolgozója. Fekete az öltönye, mellénye, a gyász színét viseli annak megfelelően, hogy hol dolgozik. Halkan kezd beszélni a Gálvölgyi János által alakított férfi, megszakítva a nagy, megtörhetetlennek tűnő csendet, és ahogy beszél és beszél, abból kiderül, hogy szépnek éppen nehezen képzelhető munkáját ő annak tartja, sőt meglehetősen szereti.

Ahogy a családját is, egy lány és egy fiú gyermekkel, hű feleséggel, akivel valaha az állatkertben, a leopárd ketrec előtt ismerkedtek össze, ahogy ezt a feledhetetlen emléket nosztalgikusan többször is felidézi. Elégedett és megállapodott. Tipikus kispolgár, nincs gondja sem magával, sem a környezetével, ha rajta múlna, eléldegélne így a haláláig. Politikával esze ágában sincs foglalkozni.

De hát a történelem gyakran brutálisan belegyalogol a legbékésebb családok életébe is. Történetünk idején pedig 1938-at írunk, amikor Németország elfoglalja a Szudéta-vidéket. És az addig békésnek látszó kispolgárok megfelelési kényszerből, érvényesülési vágyból, vagy mert szorongatják őket, és úgy érzik csak akkor maradhatnak fent, úgy őrizhetik meg eddigi pozíciójukat, netán juthatnak előre, ha kezdenek alkalmazkodni, mindinkább hasonulni, hozzáidomulni az elaljasodó, rémisztően kegyetlenné váló megszállóikhoz. A gázkamrákhoz vezető út első etapjait, az emberiség elleni bűntetteknek való megágyazásnak dermesztő folyamatát ábrázolja az Orlai Produkció és a győri Vaskakas Bábszínház közös előadása, melynek szövegét Zádor Margit fordításából Gálvölgyi Judit alkalmazta színpadra.

Ladislav Fuks lúdbőröztető, azonos című regényéből 1968-ban erőteljes hatású film is készült, Juraj Herz rendezésében, Gálvölgyi a Kopfrkingl urat remekbeformáló Rudolf Hrusínsky emlékezetes magyar hangja volt. Nyilatkozataiból tudható, hogy olyan komoly hatással volt rá a film, hogy azóta szeretné eljátszani a mű színpadi változatában a főszerepet. Évtizedek múlva teljesült csak a vágya. És sajnos a mű mit sem veszített aktualitásából. A hatalomnak való kényszeres és feltétlen megfelelés egyáltalán nem a múlté, annak ellenére sem, hogy számtalanszor bebizonyosodott, milyen tragédiákhoz vezet, ahogy a szélsőjobb előretörése szintén, hogy az előítéletekről, és azok készakarva történő felkorbácsolásáról, már ne is beszéljünk.

Kopfrkinglenen és náci barátján meg egy pribékjén kívül, a többi, kiválóan teljesítő szereplő, Szúkenyik Tamás, Ujvári Janka, Ragán Edit, Gergely Rozália, Bora Levente, maszkos figura. Juristovszky Sosa jókora maszkokat húzott a színészek fejére, lányt, fiút, férfit, nőt formázva. Különösebb arckifejezés nélküliek ezek a mívesen megmintázott maszkok, leginkább tán az rí le róluk, hogy magukba forduló embereket ábrázolnak, akik próbálnak nem tudomást venni arról, hogy mi történik körülöttük. Persze a színészek mozgása, a fej ilyen, olyan irányú elfordítása abszolút befolyásolja, hogy éppen milyen hangulatot fejeznek ki. De sok tekintetben ők az arctalan, befolyásolható, meghülyíthető, bevadítható, téveszmék sulykolásával akár gyilkossá is tehető tömeg. És ott van arccal, Kopfrkingl náci barátja, akit Schruff Milán játszik hideg fejű kegyetlenséggel, a krematóriumi dolgozót teljesen megszédítve, a családja kiirtásába és őrületbe kergetve.

Pelsőczy Réka rendezése igencsak méltánylandó módon, kerül minden hatásvadászatot. Tények sorjáznak csaknem olyan vaslogikával elővezetett szárazsággal, mint Nemes Jeles László Saul fia című filmjében. Ahol ennyire megrázó drámai események történnek, nincs helye drámázásnak. Önmagában maguk az események is megrázóak, ahogy monológszerűen Gálvölgyi sorolja és sorolja, és néhány határozott cselekvéssel, partnerei segítségével megjeleníti őket.

Amikor Darvas Iván a József Attila Színházban felolvasta Kertész Imre Sorstalanság című regényét, szinte még a hangjával sem játszott, csak egymás után sorjáztatta az eseményeket, mégis hideglelőssé tette az estét, amiről azért nem állítom, hogy időnként vált monotonná. Ezúttal is megvan ez a veszély. Gálvölgyi roppant feladata, a rendezővel együtt, hogy megtalálja az elképesztően kényes egyensúlyt. Szerintem csipetnyivel több érzelmi amplitúdó, valamelyest több, groteszkbe hajló fekete humor megengedhető lenne. De így is kirajzolódik előttünk azon kisember típusa, aki vészesen könnyen befolyásolható, akinek hamar hajlik a gerince, és akivel elhitethető, ha beáll a sorba, akkor sokra viszi, még igazgató is válhat belőle a krematóriumban.

Döbbenetesen játssza Gálvölgyi, ahogy megöli, szerepe szerinti feleségét és gyermekeit, mert nem „tiszta vérűek”. Nem árják. Magasztosnak tartott eszmékről szónokol nekik, együtt érző szeretettel néz rájuk, megideologizálja magának, hogy így menti meg őket sok szenvedéstől. És „kegyes” gyilkosságai közben rájön, hogyan lehetne hatékonyabban, gyorsabban, egyszerre jóval több embert is ölni. Kezdi kitalálni a gyorsan, tömegesen pusztító gázkamrák ideáját. Áll ezen a rettenetesen gyászos, fekete színpadon, fénypászták által megvilágítva, elborult aggyal, sötét gondolatok hirdetőjeként. És miközben ő felemészti önmagát, gyilkos eszméi ma is jelen vannak a világ megannyi társadalmában.

Szerző

Imádták a szarvasokat a Berlinálén

Publikálás dátuma
2017.02.13. 06:46
Morcsányi Géza, Tenki Réka, Enyedi Ildikó, Borbély Alexandra és Nagy Ervin a díszbemutatón FOTÓ: EUROPRESS/GETTY IMAGES/PASCAL L
Enyedi Ildikó filmjének bemutatója nagy sikert hozott a Berlinalén, a fesztivál palotában viharos taps fogadta a pénteki világpremiert, az első kritikák is elismerőek. A sajtóban divatos pontozásos táblázatokon az eddigi bemutatókat tekintve a Testről és lélekről vezet. És Richard Gere is itt van egy mérsékelten elviselhetetlen filmmel, de ünneplik, valamint a T2 Trainspotting osztatlan csalódást okozott.

A merészebb magyarok itt Berlinben már arra tippelnek, hogy a magyar versenyfilm, Enyedi Ildikó Testről és lélekről című műve dobogós kell, hogy legyen a hétvégi díjkiosztón. A remény nem árthat, és ok is van rá: elbűvölő és megdöbbentő mesét láttunk testről és lélekről, sérült lélekről és szeretetre vágyó lélekről, a kapcsolat lehetetlenségéről és a kapcsolat csodás beteljesüléséről. Enyedi két sérült lélek szerelmi történetét meséli el olyan rendezői mesterfogásokkal, hogy az egyik pillanat döbbenetéből bukunk át a hangos nevetés megkönnyebbülésébe, a vágóhíd vérrel és halállal dolgozó köznapjaiból egy különös álom szarvasainak gyengédséggel teli együttlétébe.

A berlini bemutató közönsége viharos tapssal és ovációval ünnepelte a színpadra felsorakozott népes alkotógárdát, de a sajtó ugyancsak jól fogadta a magyar versenyfilmet. Az egyre divatosabb pontozásos táblázatokon a Screen International megkérdezett újságírói egy kivételével csupa jó és kiváló pontot adtak, (poénként hozzátehetjük: ugyanezek a megkérdezettek a Richard Gere főszereplésével bemutatott versenyfilmet, az amerikai The Dinnert úgy lepontozták, hogy az utolsó helyen kullog). Természetesen a fesztivál még csak most kezdődött, s jönnek újabb versenyfilmek, de mégis jó látni, hogy a Berliner Zeitung táblázatán a Testről és lélekről magasan a legjobb helyen áll, s a Der Tagesspiegel értékelői is a legtöbb pontot adták Enyedi filmjének.

A művészet persze nem lóverseny, tudjuk. A pontokban is, mint minden ítéletben, vastagon benne van az egyéni ízlés is, nem csak a mű. És ezért kell arra gondolnunk, hogy Enyedi Ildikó nagyon eltalált valami lényegeset a mai ember érzelmi nyűgeiből, amikor két magányra ítélt ember közötti kapcsolatról beszél – de olyan elképesztően saját és különleges nézőpontból, hogy a kritikákból is kicseng az ámulat.

Az tény, hogy a Testről és lélekről elüt minden eddigi szerelmes filmtől, nem hogy elkerüli a közhelyeket, inkább mintha új színt és árnyalatokat, új értelmezési tereket fedezne fel s adna hozzá a szerelem elnevezésű érzéshez. Ehhez az amúgy is érzékeny és kényes kapcsolathoz a hétköznapok egyik legdurvább helyszínét, a marhavágóhidat szemeli ki színhelynek, és miközben olykor költőien gyengéd és légies ez az embermese, olykor pedig mellbevágóan durva és döbbenetes jelenetek képviselik a hétköznapba ágyazottságot. Ezt az első kritikák is mind kiemelték.

A Berliner Zeitung a Berlinalénak szentelt oldalakon a vezető helyen, nagy cikkben mond véleményt, A mészárszéknek soha nincs vége címmel. A lényegét abban ugratta ki, hogy bár két elveszett lélek egymásra találásáról szól a film, Enyedi minden szentimentalizmust messze elkerül. Alighanem itt a megoldás, miért olyan különös és furcsa film a Testről és lélekről: mert így igaz, egy fikarcnyit sem enged Enyedi a szentimentalizmusnak. A kritikus kiemeli, hogy a szarvasok kezdő jelenetének békéje után annál sokkolóbb a vágóhídi vágóhíd, a vér, az élettelen testek. Enyedi megmutatja a mellbevágó valóságot, és a quazi dokumentarista képsor ebből a mellbevágó valóságból nem spórol ki semmit. Nagyszerű filmnek értékeli, s rendező művészetét emeli ki, amivel ezt a különös mesét a mindennapok közönséges körülményei veszik körül.

A Screen azt tartja kiemelendőnek, hogy miközben az, hogy két sérült lélek próbál kapcsolatot teremteni egymással az értetlen világban, régi témának számít, de az vadonatúj, ahogyan erről a film beszél. A különös pszichológiai belső tartalmat és az erős esztétikai kézjegyet és hatást emeli ki. A szerzői film határozott jegyeit mutató film a szerző szerint Enyedi Ildikónak nagyobb nemzetközi figyelmet fog biztosítani, mint az, amikor az 1989-es Az én XX. századommal Cannes-ban Arany Kamerát nyert. Morcsányi Géza és Borbély Alexandra játékát a legnagyobb elismeréssel elemzi, s külön ír arról, hogy milyen remek arányérzékkel egyensúlyozta ki a rendező a mellékszereplők között a jelenlét súlyát. „A színészek együttes alakítása elképesztő, csodás.” A film egyik erős oldalának ítéli, hogy mindvégig ébren tartja a drámát egy lebegő, emocionális meghittségben. Érdekesen fejezi be az értékelést: az élettel telített dráma nem egyszerűen kapcsolati dráma volt, mert ott lüktetett benne valami nyugtalanító, felzaklató aggodalom.

A Hollywood Riporter kritikusát zavarta ugyan, hogy túl sok néma felvétel került a filmbe a két főhősről, amikor hol az ablakból néz ki valamelyikük, a tévét nézi, másokat figyel az udvaron, úgy érzi, ezek a képek nem viszik előre a történetet. Ezen túl viszont mágikus realista humorról beszél, stilizált érzékenységről, s a gyönyörű jeleneteket emeli ki a szarvasbika és az ünő találkozásáról a téli erdőben. Mint igazi mesteri fogást, emeli ki azt az elképesztő jelenetsort, amikor tragédiából éles farce-ra vált át a a történet. Ezt a film egyik nagy meglepetéseként tálalja. Herbai Máté operatőr munkájáról elismerő szavakkal ír, meglepő hatásúaknak tartja bizonyos helyzetekben a megdöbbentő közelijeit.

Itt Berlinben még több vetítése is lesz Enyedi Ildikó filmjének, otthon március elején kerül a moziba. Addig reméljük, itt a fesztiválon a zsűri is értékén veszi figyelembe a filmet.

Richard Gere jött, látták, de csak a berliniek imádták (természetesen), mert a filmje olyan csapnivaló, hogy a pontozásos táblát a kritikusok telerakták üres karikával, ami mínuszt jelent. A Dinner egyfajta thriller, amelyben két házaspár egy vacsora alkalmával próbál választ találni arra, a gyerekeik hogy tévedtek rá a titkos bűnök útjára. S mivel a férfiak testvérek, az ő gyerekkoruk is elő-előbukkan a flash-backekben. Gere a politikus bátyot játssza, de ez nem segít az ügyön, zavaros és unalmas a film.

A másik csalódás a T2 Trainspotting, amellyel Danny Boyle is megérkezett a fesztiválra. A versenyen kívüli hivatalos válogatás darabja a fesztivál fénypontjának ígérkezett, de a kritikák egyelőre nagyon tartózkodóak, finoman szólva. Majd az otthoni mozi nézők maguk dönthetnek ebben, mert nálunk is bemutatják hamarost.

Imádták a szarvasokat a Berlinálén

Publikálás dátuma
2017.02.13. 06:46
Morcsányi Géza, Tenki Réka, Enyedi Ildikó, Borbély Alexandra és Nagy Ervin a díszbemutatón FOTÓ: EUROPRESS/GETTY IMAGES/PASCAL L
Enyedi Ildikó filmjének bemutatója nagy sikert hozott a Berlinalén, a fesztivál palotában viharos taps fogadta a pénteki világpremiert, az első kritikák is elismerőek. A sajtóban divatos pontozásos táblázatokon az eddigi bemutatókat tekintve a Testről és lélekről vezet. És Richard Gere is itt van egy mérsékelten elviselhetetlen filmmel, de ünneplik, valamint a T2 Trainspotting osztatlan csalódást okozott.

A merészebb magyarok itt Berlinben már arra tippelnek, hogy a magyar versenyfilm, Enyedi Ildikó Testről és lélekről című műve dobogós kell, hogy legyen a hétvégi díjkiosztón. A remény nem árthat, és ok is van rá: elbűvölő és megdöbbentő mesét láttunk testről és lélekről, sérült lélekről és szeretetre vágyó lélekről, a kapcsolat lehetetlenségéről és a kapcsolat csodás beteljesüléséről. Enyedi két sérült lélek szerelmi történetét meséli el olyan rendezői mesterfogásokkal, hogy az egyik pillanat döbbenetéből bukunk át a hangos nevetés megkönnyebbülésébe, a vágóhíd vérrel és halállal dolgozó köznapjaiból egy különös álom szarvasainak gyengédséggel teli együttlétébe.

A berlini bemutató közönsége viharos tapssal és ovációval ünnepelte a színpadra felsorakozott népes alkotógárdát, de a sajtó ugyancsak jól fogadta a magyar versenyfilmet. Az egyre divatosabb pontozásos táblázatokon a Screen International megkérdezett újságírói egy kivételével csupa jó és kiváló pontot adtak, (poénként hozzátehetjük: ugyanezek a megkérdezettek a Richard Gere főszereplésével bemutatott versenyfilmet, az amerikai The Dinnert úgy lepontozták, hogy az utolsó helyen kullog). Természetesen a fesztivál még csak most kezdődött, s jönnek újabb versenyfilmek, de mégis jó látni, hogy a Berliner Zeitung táblázatán a Testről és lélekről magasan a legjobb helyen áll, s a Der Tagesspiegel értékelői is a legtöbb pontot adták Enyedi filmjének.

A művészet persze nem lóverseny, tudjuk. A pontokban is, mint minden ítéletben, vastagon benne van az egyéni ízlés is, nem csak a mű. És ezért kell arra gondolnunk, hogy Enyedi Ildikó nagyon eltalált valami lényegeset a mai ember érzelmi nyűgeiből, amikor két magányra ítélt ember közötti kapcsolatról beszél – de olyan elképesztően saját és különleges nézőpontból, hogy a kritikákból is kicseng az ámulat.

Az tény, hogy a Testről és lélekről elüt minden eddigi szerelmes filmtől, nem hogy elkerüli a közhelyeket, inkább mintha új színt és árnyalatokat, új értelmezési tereket fedezne fel s adna hozzá a szerelem elnevezésű érzéshez. Ehhez az amúgy is érzékeny és kényes kapcsolathoz a hétköznapok egyik legdurvább helyszínét, a marhavágóhidat szemeli ki színhelynek, és miközben olykor költőien gyengéd és légies ez az embermese, olykor pedig mellbevágóan durva és döbbenetes jelenetek képviselik a hétköznapba ágyazottságot. Ezt az első kritikák is mind kiemelték.

A Berliner Zeitung a Berlinalénak szentelt oldalakon a vezető helyen, nagy cikkben mond véleményt, A mészárszéknek soha nincs vége címmel. A lényegét abban ugratta ki, hogy bár két elveszett lélek egymásra találásáról szól a film, Enyedi minden szentimentalizmust messze elkerül. Alighanem itt a megoldás, miért olyan különös és furcsa film a Testről és lélekről: mert így igaz, egy fikarcnyit sem enged Enyedi a szentimentalizmusnak. A kritikus kiemeli, hogy a szarvasok kezdő jelenetének békéje után annál sokkolóbb a vágóhídi vágóhíd, a vér, az élettelen testek. Enyedi megmutatja a mellbevágó valóságot, és a quazi dokumentarista képsor ebből a mellbevágó valóságból nem spórol ki semmit. Nagyszerű filmnek értékeli, s rendező művészetét emeli ki, amivel ezt a különös mesét a mindennapok közönséges körülményei veszik körül.

A Screen azt tartja kiemelendőnek, hogy miközben az, hogy két sérült lélek próbál kapcsolatot teremteni egymással az értetlen világban, régi témának számít, de az vadonatúj, ahogyan erről a film beszél. A különös pszichológiai belső tartalmat és az erős esztétikai kézjegyet és hatást emeli ki. A szerzői film határozott jegyeit mutató film a szerző szerint Enyedi Ildikónak nagyobb nemzetközi figyelmet fog biztosítani, mint az, amikor az 1989-es Az én XX. századommal Cannes-ban Arany Kamerát nyert. Morcsányi Géza és Borbély Alexandra játékát a legnagyobb elismeréssel elemzi, s külön ír arról, hogy milyen remek arányérzékkel egyensúlyozta ki a rendező a mellékszereplők között a jelenlét súlyát. „A színészek együttes alakítása elképesztő, csodás.” A film egyik erős oldalának ítéli, hogy mindvégig ébren tartja a drámát egy lebegő, emocionális meghittségben. Érdekesen fejezi be az értékelést: az élettel telített dráma nem egyszerűen kapcsolati dráma volt, mert ott lüktetett benne valami nyugtalanító, felzaklató aggodalom.

A Hollywood Riporter kritikusát zavarta ugyan, hogy túl sok néma felvétel került a filmbe a két főhősről, amikor hol az ablakból néz ki valamelyikük, a tévét nézi, másokat figyel az udvaron, úgy érzi, ezek a képek nem viszik előre a történetet. Ezen túl viszont mágikus realista humorról beszél, stilizált érzékenységről, s a gyönyörű jeleneteket emeli ki a szarvasbika és az ünő találkozásáról a téli erdőben. Mint igazi mesteri fogást, emeli ki azt az elképesztő jelenetsort, amikor tragédiából éles farce-ra vált át a a történet. Ezt a film egyik nagy meglepetéseként tálalja. Herbai Máté operatőr munkájáról elismerő szavakkal ír, meglepő hatásúaknak tartja bizonyos helyzetekben a megdöbbentő közelijeit.

Itt Berlinben még több vetítése is lesz Enyedi Ildikó filmjének, otthon március elején kerül a moziba. Addig reméljük, itt a fesztiválon a zsűri is értékén veszi figyelembe a filmet.

Richard Gere jött, látták, de csak a berliniek imádták (természetesen), mert a filmje olyan csapnivaló, hogy a pontozásos táblát a kritikusok telerakták üres karikával, ami mínuszt jelent. A Dinner egyfajta thriller, amelyben két házaspár egy vacsora alkalmával próbál választ találni arra, a gyerekeik hogy tévedtek rá a titkos bűnök útjára. S mivel a férfiak testvérek, az ő gyerekkoruk is elő-előbukkan a flash-backekben. Gere a politikus bátyot játssza, de ez nem segít az ügyön, zavaros és unalmas a film.

A másik csalódás a T2 Trainspotting, amellyel Danny Boyle is megérkezett a fesztiválra. A versenyen kívüli hivatalos válogatás darabja a fesztivál fénypontjának ígérkezett, de a kritikák egyelőre nagyon tartózkodóak, finoman szólva. Majd az otthoni mozi nézők maguk dönthetnek ebben, mert nálunk is bemutatják hamarost.