Mészáros Márta: Azok a témák izgatnak, amikről hallgatni szokás

Publikálás dátuma
2017.09.16 09:45
A FŐHŐS MÉG FIATAL LÁNYKÉNT - Egy életen át hordozza a titkait

Jövőre lesz ötven éve, hogy bemutatták a Napló-trilógiával világhírűvé lett Mészáros Márta első nagyjátékfilmjét, az Eltávozott napot. Legújabb, 26. játékfilmje, az Aurora Borealis – Északi fény októberben kerül a mozikba, témája a háborúkban vagy a megszállások idején megerőszakolt nők, s az erőszakból született gyerekek sorsa. Nem először dönt tabukat.

- Az 1968-as, rendkívül kedvezően értékelt játékfilmrendezői bemutatkozása egyben azt is jelenti, hogy Magyarországon első nőként volt mersze helyet követelni a máig macsónak számító filmrendezői kasztban. Hogy fogadták?

- Előtte dokumentumfilmeket forgattam, s a döntéshozó filmkáderek elég hevesen le akartak beszélni, mondván, csináljam tovább azt, amit addig. De éppen egy dokumentumfilmem nyomán akartam egy történetet elmondani néhány lányról, akik szövőgyárban dolgoztak és valami szépet kerestek az életükben. Egy darabig tartott a huzavona, de amikor Miklós (Jancsó Miklós volt akkor Mészáros Márta férje – a szerk.) mellém állt, engedett az ellenállás. Már túl volt a Szegénylegényeken, neve volt a szakmában. Számított, hogy bízott bennem. De a biztonság kedvéért nagyon kevés pénzt adtak rá. Amikor elkészült, éppen Magyarországon járt a kor egyik legnagyobb nevének számító filmesztétája, az olasz Lino Micciche, akinek megtetszett. Elvitte Pesaróba, a nemzetközi fesztiválra, aztán a franciák megvették, s egy évig ment kint a mozikban. Ez eldöntötte, hogy rendezhetek.

- Különösnek mondható a viszonya a tabukhoz, a tilalmakhoz. Első filmje főszereplőjének egy táncdalénekest - a fiatal Kovács Katit - tett meg, ami szentségtörésnek számított. Elképzelhetően a frászt hozhatta a filmes nagyfőnökökre Szörényiék, az Illés meg a beatzene filmbe emelésével is, ami megint csak istenkísértés volt.

- Tán a hazátlanságomban a magyarázat. Lényegében gyökértelen vagyok, nem kötnek tilalmak, törvények, szabályok. Magyarországon születtem, de innen nagyon hamar elmentünk, először Olaszországba, majd a Szovjetunióba, ahol Kirgíziában éltünk a szüleimmel. Ott gyilkolták meg őket, ma is ott van a szüleim szelleme.

- Ahogy azt a világhírűvé lett Napló-trilógiából ismerjük.

- Állandóan utaztam valahová, sehol nem voltam otthon, a gondolkodásmódom kialakulásában egyedül a magam törvényei szabályoztak. Éltem Ázsiában is, Európában is – tíz éve jöttem vissza Budapestre Lengyelországban töltött hosszú évek után -, gyökerek nem kötnek, tiltásokkal nem foglalkozom. Kovács Katit nem tabudöntögetésből, hanem azért választottam, mert őt láttam a legjobbnak a szerepre. Benne megvolt a szépség, az erő és az eredetiség. Persze le akartak beszélni róla, ijesztgettek, hogy rossz lesz, de bevált, és a második filmemben is szerepelt. Ami Szörényi Leventéék zenéjét illeti, több filmemben használtam a zenéjüket, mert kifejezői voltak a kor fontos hangulatának, bizonyos fokig a beat-korszak üzenete kapott helyet vele a filmben. A Szép lányok, ne sírjatok című filmemben a Kex, a Szíriusz, a Metró zenélt, olyanok írták a dalokat, mint Szörényi, Zorán, Bródy, Orszáczky, Tolcsvay.

- Tabudöntés vagy provokáció volt?

- Film volt. Be is tiltotta Aczél György, a kultúra nagyura. Bacsó Péter mentette meg, akinek szava volt filmes ügyekben, de úgy, hogy Szörényiékből vágnom kellett. A hosszú haj akkoriban rendőri ügy volt, ki is oktattak, hogy ilyet nem illik filmbe tenni. Az, hogy tabuként tekintett témákkal foglalkozom, nem elhatározás kérdése. Ilyen vagyok. Azok a témák izgatnak, amikről hallgatni szokás. Az új filmemben is évtizedekig elhallgatott titkokról van szó.

- Új filmje, az Aurora Borealis – Északi fény forgatásakor mesélte, hogy Törőcsik Mari, az egyik főszereplő azt mondta, ebből nagyon jó filmnek kell születnie, olyan erős a történet.

- Maga a téma, a háborúkban vagy a megszállások idején megerőszakolt nők, s az erőszakból született gyerekek sorsa nálunk nem igazán lépte át a társadalmi ingerküszöböt. A magyar közbeszédben túl sokat nem foglalkoztak vele, engem viszont nem hagyott nyugodni. Korábban szerettem volna dokumentumfilmet forgatni az erőszakról, de szóba sem álltak velem. Később mégis született egy dokumentumfilmünk a háborúban megerőszakolt magyar nőkről, de egyszer sugározták, eldugva egy éjszakai időpontban.

MÉSZÁROS MÁRTA - A filmrendező (középen) legújabb filmje szereplői körében (Törőcsik Mari, Tóth Ildikó)

MÉSZÁROS MÁRTA - A filmrendező (középen) legújabb filmje szereplői körében (Törőcsik Mari, Tóth Ildikó)

- Mint már annyiszor pályája során, a filmbeli rendhagyó családtörténetben a nők és az ismeretlen apától lett gyerekek sorsán keresztül ismét tabutémához nyúl.

- A második világháború alatt sok magyar nőt erőszakoltak meg a Vörös Hadsereg katonái. Ezt érthető okokból mindenki igyekezett titkolni, a nők, a család és később a gyerekek is. A megerőszakolt nők és az erőszakból született gyerekek sorsát súlyos titkok árnyékolták be, nem ritkán életük végéig. Ez önmagában elég erős drámai helyzet. Aztán kezembe került egy érdekes cikk az osztrák Dr. Barbara Stelzl-Marx szociológus könyvéről. Ő a téma nemzetközi hírű szakértőjeként még Moszkvában is kutatott a témában. Megírta, hogy amikor Ausztriából 1955-ben kimentek a szovjet katonák, fény derült a tényre, milyen sok osztrák nő esett az erőszak áldozatául. Sikerült személyesen is megismerkednem vele, rendkívül tájékozott, tág látókörű, okos nő és döbbenetes eseteket hallottam tőle. Hogy a katonák erőszaktétele a nőkkel szemben mennyire nemzetközi, arra van egy adat, mely szerint a második világháborúban 7 millió gyerek született úgy, hogy az anya erőszak áldozataként esett teherbe, az apa pedig ismeretlen. Ennek a drámának a terhét életük végéig hurcolták, nem csak az anya és a gyerek, hanem a család is. Magyarországon ugyan nem foglalkoztak behatóan ezzel a kérdéssel, de hozzávetőlegesen 200 ezer ember lehet érintett ilyen módon. A tényeket megismerve dugtuk össze a fejünket állandó írótársammal, Pataki Évával és fiammal, Jancsó Zoltánnal, hogy megírjuk az Aurora Borealis forgatókönyvét.

- Három kivételes színésznővel dolgozott az új filmben. Bemutatná őket?

- Két család és két nemzedék története fonódik össze két idősíkon. A múlt idő a közvetlenül a második világháborút követő napokat jelenti, amikor egy fiatal lány, akit a tüneményesen tehetséges Törőcsik Franciska alakít, a szerelmével Ausztriába próbál szökni. A határon tragikus és drámai eseményekbe keverednek, amelyek akkoriban mindennaposak voltak Európa megszállt területein. Hogy mi történik vele, milyen súlyos lelki terhet kell cipelnie, azt már idős korában, nagybetegen meséli el felnőtt lányának. Az életen át hordozott súlyos titkát felfedő haldokló anyát Törőcsik Mari játssza. Csoda volt dolgozni vele. Szívvel-lélekkel adta magát a forgatásba, a film kedvéért a falusi ház minden kényelmetlenségét zokszó nélkül tűrte és azt hiszem, olyan alakítást nyújt, ami a régi, nagy klasszikus filmszerepeinek élményéhez ér fel. A lányát, akinek a születése körül drámai titkokra derül fény, Tóth Ildikó játssza. Érzékenyen és gyönyörűen. Közös jeleneteik megindítóak. Ő indul neki a súlyos titkok ismeretében múltja nyomait felkutatni Oroszországba, ahol apja szülővárosában, Murmanszkban az égbolton játszik az a titokzatos északi fény, amit Aurora Borealisnak hívnak.

- Filmtörténeti tabudöntésnek nevezhető az is, hogy az 1976-os Kilenc hónap című filmjében a főszereplő Monori Lili a nyílt színen, kamerák előtt, valóságosan szülte meg gyermekét. Ilyen addig nem volt.

- Be is került a Guinness-könyvbe. Fontos volt, erről szólt a film. Egy nőről, akit a csodálatos tehetségű Monori Lili játszott, meg egy férfiről, akinek a szerepében ekkor jelent meg először nálam filmen a lengyel Jan Nowicki. A szerelmük ellenére útjaik elválnak, a nő, vállalva a magányt, megszüli kettőjük gyerekét. Amikor Lilit felkértem a szerepre, kiderült, állapotos. Megkérdeztem, hajlandó-e a filmen szülni, Lili vállalta. Ő olyan, mint én, abszolút tabuk nélküli ember. A szülés levezetését ilyen körülmények között egyetlen orvos sem merte elvállalni. Féltek a kirúgás rizikójától. Ez akkor valóban ordító tabu volt: jön egy színésznő szülni és erről filmet forgatnak. Kende János, a film operatőre orvosi kapcsolatainak köszönhetően egy szülésznő név nélkül vállalta, egy szülészorvos pedig a közeli helyiségben telefonközelben végigasszisztálta az eseményeket, hogy kéznél legyen, ha kell. Egyetlen éjszaka történt minden, Lilinek könnyedén, remekül ment a szülés.

- És lett filmtörténeti tény. Az, hogy ötven éve mutatták be az első filmjét, mit jelent személyesen?

- Nincs érzékem az időhöz. Amikor mondom, hogy 85 éves vagyok, különösen a nők kapkodják a levegőt. Az életkort szeretik titokban tartani. Nekem csak üres szám, nincs mögötte semmi. Nekem az arcok fontosak. Arcok, akikre szívesen emlékezem névvel vagy név nélkül. A családom a fontos. Hazajöttem, hogy velük legyek. Közben az unokáim többsége kezd elmenni. Ki Angliában, ki Barcelonában, ki Skóciában, ki Berlinben él. Nem tartom őket vissza.

- Az Amerikai Filmakadémia a tagjai közé választotta.

- Az Európai Filmakadémiának tagja voltam, de visszaadtam. Nem éreztem értelmét. Amerika óriási filmbirodalom. És bár sok rossz amerikai film is készül, a beválasztás azt jelenti, hogy jelen vagy a filmművészetben. Ez egyfajta belépés a filmtörténetbe.

Szerző

Márton László: Csontok

Publikálás dátuma
2019.02.23 18:40
A fővárosban garázdálkodó nyilasok előszeretettel lőtték áldozataikat a folyóba
Fotó: LRPS CPAGB/ Philip Bird
Ti száraz csontok, halljátok az Úr igéjét! Így szól az én Uram, az Úr ezekhez a csontokhoz: Én lelket adok belétek, és életre fogtok kelni. Inakat adok rátok, húst rakok rátok, és beborítlak benneteket bőrrel, azután lelket adok belétek, hogy életre keljetek. (Ezékiel 37:1-5.)
Napjainkban, amikor a hatalom a tőle még független szellemi élet felszámolását tűzte napirendre, a közvéleménynek kisebb baja is nagyobb annál, minthogy egy, a Duna fenekét szonárral tapogató hajóval foglalkozzék. Nem nagy ügy, de jelentéktelenségében is híven jellemzi a helyzetet. 
A Margit híd felújításakor 2011-ben a meder tisztításán dolgozó búvárok emberi csontmaradványokat találtak. Ezek némelyikén a szakemberek lövésnyomokat találtak, amiből arra következtettek, hogy 1944-ben legyilkolt zsidó áldozatok maradványai, de a már az ostrom előtt, 1944. november 4-én felrobbant hídon elpusztultakkal is keveredhettek. A vallási előírások szerint zsidó temetőben helyezték, most már remélhetőleg örök nyugalomra a csontokat 2016-ban - a szertartáson katolikus pap is részt vett.
Ha Ezékiel látomása valaha beteljesedik, az életre keltek elmondják: kik voltak, mi történt velük. De addig a csontok némák maradnak. Ezzel akár be is fejeződhetett volna a háború rémségeiről és az ember aljasságáról szóló történet. De nem. Jelentkezett próféta-jelölt - mindig akad - , aki úgy véli, szóra bírhatja a csontokat, vagy ha nem, beszélhet és cselekedhet helyettük. Minél többször, minél látványosabban. Bár nagyon kevés hiányzott ahhoz, hogy magam is a Duna fenekére kerüljek, szakértésre nem vállalkozhatom, a csontok szószólója nem lehetek. A józan ész és az elemi tisztesség azonban az emberiség oszthatatlan tulajdona, ezekből nekem is jut annyi, hogy véleményt mondhassak.
A magyar-izraeli vállalkozás terve az, hogy végigpásztázzák a Duna medrét, összegyűjtsék az esetleg előkerült csontokat, majd Izraelben eltemessék. Ingyenes, ha úgy tetszik jótékony kezdeményezés, csendes megelégedéssel illene szemlélni – ha lemondanánk a kételkedés, az ok és okozat keresésének ugyancsak egyetemes jogáról.
Kezdjük a józan ész nevében a történelmi tényekkel. Magyarország 1944 őszén hadműveleti területté vált, a szovjet és velük szövetséges román-bolgár csapatok november-decemberben elérték a Duna vonalát. Ettől kezdve, március végéig Bécs irányába haladva csatáztak a Duna mindkét oldalán. A részletek iránt kevésbé érdeklődők is hallhattak a körülzárt fővárosban garázdálkodó nyilasok rémtetteiről, akik előszeretettel lőtték a Dunába áldozataikat: zsidókat, zsidó-mentőket és ellenállással gyanúsított embereket. Budapesten, a Pozsonyi úti "nemzetközi gettónak" nevezett házakból a Margit híd előtti rakpartra terelték a kivégzendőket, de a pesti oldalon több helyen, például ahol most a cipők emlékműve áll, még lejjebb, a Fővám téren, valamint a budai oldalon is történtek gyilkosságok. 1945 kora tavaszán a folyam nyugat-magyarországi szakaszán az osztrák határ felé vezető út mentén is kerültek a vízbe holttestek: zsidók, valamint magyar, német és az őket üldöző szovjet katonák egyaránt.
Hieronymus Bosch képzeletére lenne szükség leírni, milyen sorsra jutottak a maradványok maradványai a zajló, áradó Dunában. A Margit híd alól előkerült csontokról lövésnyomok alapján feltételezték, hogy a nyilasok áldozatai, tehát nagy valószínűséggel zsidók. Lehet, hogy a Duna teljes magyarországi szakaszát átfésülve találnak még csontokat. Hét hónap is elég, hogy a valaha embert hordozó csontvázakból szilánkok maradjanak. Hetven év múltán Ézsaiás próféta látnoki ereje is kevésnek bizonyulna, hogy szóra bírja ezeket.
A gyilkosok általában gondoskodnak arról, hogy áldozataiknak minél kevesebb, ha lehet, semmi nyoma ne maradjon. Auschwitzban a gázkamrába tereltek tetemeit elhamvasztották és poraikat a folyóba dobták, a pesti rakparton sokszor nem csak cipőiket, de ruhájukat is elvették. A cél ezúttal nem rablás volt, hanem az áldozatok megfosztása mindentől, ami azonosításukat lehetővé tenné.
Freud óta tudjuk, hogy a gyász apró részletekre terjedő kötelmei nem az eltávozottaknak - az életben maradtaknak szólnak. A szigorú szabályok megannyi támpontul szolgálnak az életben maradásra, az elviselhetetlen elviselésére. Ezért nevezi a szakirodalom gyászmunkának. A hátrahagyott tárgyak, fényképek, akár egyetlen gomb elég arra, hogy jelezzék, egész emberi lényhez tartoztak. A bűn nyomainak eltüntetése éppen ezt, a meggyilkolt emberi mivoltát teszi kétségessé. Aki volt, nem volt, semmi nem történt.
A közös emlékezet, az évfordulók, a szobrok, az Élet menete, a jeruzsálemi, berlini, varsói múzeumok a tagadás tagadását jelzik. Erre szolgálhatott volna a Sorsok Háza, ha nyomorúságos koncepciója, a körülötte tüsténkedő figurák viselkedése eleve nem gátolna meg bármilyen azonosulást. A csontok körüli hercehurca ennek az elszomorító történetnek a végjátéka. Az esetleg megtalált csontok Izraelbe szállítása, eltemetése közönséges blaszfémia. A zsidó hitvilág szerint a a messiás Jeruzsálembe érkezik, a halottak először ott támadnak fel. Az eszement ötletgazdák szép kis dzsemborit képzelhettek el: a sárga csillagot viselő feltámadottak első pillantásukat SS-egyenruhát viselőkre vetik, apácák szovjet katonákra támaszkodnak, vízbe fojtott gyerekek kergetőznek a megnyílt sírok között...
Mi legyen a csontokkal? Maradjanak a Duna fenekén! Amit az enyészet összemosott, emberi akarat képtelen szétválasztani. Kinek van igaza? Kinek van joga dönteni? A csontoktól nem várhatunk választ. A túlélők, a gyerekek és az unokák, a második-harmadik nemzedék kötelessége, hogy megszólaljon, nemet mondjon erre az újabb istentelen színjátékra.
Frissítve: 2019.02.23 18:40

Papp Sándor Zsigmond: Az alkimista aranya

Publikálás dátuma
2019.02.23 17:10

Fotó: Shutterestock
Mi amolyan olaszos család voltunk mindig is. Olyan értelemben, hogy ami a szívünkön, az már ki is perdült a szánkra, ráadásul mindezt kellő hangerővel megtámogatva. Decibellel mérve nálunk egy kedélyes beszélgetés ott kezdődött, ahol a halk szavú embereknél az elszámolási vita, és amikor valóban kiborult a bili, akkor a kívülálló már joggal sejthette, hogy tán az emberölés is szóba kerül majd, ha nagyon úgy jön ki a lépés. Megengedem, hogy társasházban nem ilyen az ideális szomszéd szombat délutánonként, bár arra az apám mindig is ügyelt, hogy nagy viháncolásokat és veszekedéseket ne időzítsünk pihenőidőre, már amennyire a civakodásokat irányítani lehet. Szóval egyszerre ordítottunk és egyszerre voltunk tapintatosak a szomszédok felé, a pengeváltásokat időnként a „Miért üvöltesz? Nem vagyok süket!” jellegű közbekiáltások fűszerezték, természetesen szintén emelt hangerővel.
Ezek után nem is tudom, hogy miért lepődtem meg, amikor pingpongozás közben a szomszéd srác, Nelu román-magyar keveréknyelven nekem szegezte az empatikus kérdést, hogy tényleg válnak a szüleim? Nem, nem váltak. Igazából, amennyire én tudom, soha nem került szóba köztük a válás, egyetemi szerelem volt és ki is tartott apám halálig, majdhogynem ötven éven át. Megpróbáltam elmagyarázni neki, hogy ezek csak szavak, amiket egymás fejéhez vágunk, verbális füstbombák és fénygránátok, és nem szabad komolyan venni, ahogy a vért sem a mozivásznon, de csak odáig jutottam, hogy erről szó sincs, még ma is simán megcsókolják egymást. Ezen Nelu még jobban meglepődött, mint a lehetséges szakításon. Halvérű család volt, mintha nem is románok, hanem finnek lettek volna a zord északról.
Sosem beszéltünk erről, de igazából az járhatta nálunk a veszekedésről, hogy jobb kiereszteni a gőzt, mint bent tartani. Ha nem így tennénk, a túlnyomást egész biztos megsínylené a szervezetünk, az elfojtott düh beépülne a csontokba, szervekbe, ott fejtené ki gyilkos hatását. Apám is csak halványan mosolygott, amikor valamilyen összejövetelen egy fiatal házaspár azzal dicsekedett, hogy náluk nincs hangos szó, évek óta nem veszekedtek. Talán ha ivott volna még két fröccsöt, akkor megkérdezi, hogy: „Szereted is azt a nőt, Feri, vagy csak némán tűrsz?”
Aztán amikor már én is odáig jutottam, hogy néhány kacskaringó után, a házasságra adtam a voksom, az eljegyzési buli után félrevont, és a kompromisszumok fontosságáról kezdett beszélni. Ünnepélyes hangon, nagyokat pislogva közben. Azok nélkül nem lehet előre jutni, azok nélkül nincs tartós boldogság. Nem értettem. Kicsit olyan volt az egész, mintha Nagy Sándor győzködött volna arról, hogy a birodalmakat nem a háborúk szülték, hanem az okos békekötések.
Eszembe kellett volna jusson a tanács, amikor pár hónappal később a társasház mögötti veteményeskertben úgy összekaptam a menyasszonyommal a szöveg mibenlétén, hogy öröm volt nézni. Azon folyt az elkeseredett vita, hogy vajon az értelmetlen betűk halmazát szövegnek lehet-e tekinteni, vagy sem. Két filozófushallgató feszült egymásnak a paprika- és paradicsompalánták között egyre vörösödő fejjel, miközben Derrida és a dadaizmus emlegetése lassan átcsúszott finom és árnyalt anyázásba. Hogyan is lehetne ebből házasság, ha már az alapokkal nem értünk egyet?
Azt hiszem, végül én győztem, de nem érvekkel, hanem hangerővel. T. visszahúzódóbb, halk szavú lány volt, már attól összerezzent, hogy elbődültem magam. A mi olasz családunkban viszont íratlan szabály volt, hogy nem tartunk haragot a csetepaté után, nem visszük át másnapra, ha lehet, még azon melegében összeölelkezünk. Az én menyasszonyom viszont szinte magába szívta a sérelmeket, eltette, ahogy régen a savanyúságot, dunsztba szalicillal. Tán a világ nyolcadik csodája lett volna, ha együtt maradunk.
Igazából olyan népmesei fordulatnak tűnt, amit apám javasolt és mintaként mutatott. A hoztam is, meg nem is mintájára kellett volna tiszta szívvel veszekednem és közben kompromisszumot kötnöm, hogy megtaláljam azt, amit ők megtaláltak: ötven évnyi kitartást, elkötelezettséget, jót és rosszat. Azóta is úgy nézek az ötven évükre, ahogy az alkimista keresi az aranycsinálás egyszer már kézben tartott receptjét. Azzal a furcsa, s tán bölcsnek tűnő érzettel, hogy a boldogtalansághoz számos izgalmasnak tűnő út vezet, míg a boldogsághoz rendszerint csak egy. (Ez némiképp Tolsztojra is rímel.)
Az olaszosság azóta sem kopott le rólam, csak némiképp szelídült, a menyasszonyok és a házasságok száma viszont nőtt, ami talán egyszerre jelez némi konok reményt és színtiszta ostobaságot. És azt is sejtem, hogy apám némiképp fejcsóválva néz rám fentről, mint aki már megmutatta néhányszor, hogy miként kell biciklizni, én mégis folyton, újra és újra leszédülök a nyeregből. Tudom, hogy nem büszke az eséseimre, szigorúan nézne a lehorzsolt végtagjaimra (ezen jól össze is vesznénk, hogy ki vagy mi tehetett erről, a bicikli volt eleve rossz vagy az út egyenetlen), de az talán elégedettséggel tölti el, hogy nem adom fel. Arról nem beszélve, hogy kis hangerővel a kudarcok összegét is el tudnám adni boldogság gyanánt.
Frissítve: 2019.02.23 17:10