A baloldali ember meggyőződése, hogy minden ember egyenlőnek születik. Az ebből következő társadalomképet a Nobel-díjas indiai-amerikai közgazdász, Amartya Sen így fogalmazta meg: olyan társadalmat kell építeni, amelyben mindenkinek lehetősége van képességei kibontakoztatására. Nem csak negatív szabadsága, amely megvédi valamitől (például az elnyomástól), hanem pozitív szabadsága valamire: tehetsége kibontakoztatására. Azaz nemcsak jogilag egyenlő, de élni is tud a jogaival. John Rawls amerikai filozófus igazságosságelméletében praktikus tanácsot ad: képzeljük el, hogy nem tudjuk, hová pottyant le minket a gólya. Nem tudjuk, hogy férfinak születünk-e vagy nőnek, szegény vagy gazdag családba, fogyatékosnak vagy nem stb. Majd igyekezzünk olyan társadalmat felépíteni, amelyben egyenlő lehetőségünk van a képességeink kibontakoztatására, függetlenül attól, hogy a születés lottóján nyertünk-e vagy veszítettünk.
A baloldali gondolkodók régóta úgy látják, hogy képességeink kibontakoztatására egy tisztán piaci alapon szerveződő társadalom nem ad lehetőséget. A tökéletesen versenyző piac képe illúzió, a valóságban arra szolgál, hogy elrejtse az egyének és cégek közötti rejtett, de erős kapcsolatokat, a hatalmi viszonyokat, az osztálykülönbségeket. A kommunisták a termelési eszközök magántulajdona és a kizsákmányolás megszüntetésére törekedtek. A szociáldemokraták adókból finanszírozott újraelosztásból kívántak egyenlő életesélyeket, mobilitást és demokráciát építeni. A kapitalizmus nem egységes, egynemű rendszer, igen eltérő változatai vannak (lásd a „kapitalizmus válfajai” közgazdasági irodalmát). A szociáldemokraták szerint a jóléti állammal kiegészített kapitalizmus megfelelően korrigálja annak embertelen deformációit.
Thomas Piketty francia közgazdász berobbanása óta empirikusan is tudjuk, amit előtte csak sejtettünk, hogy a piaci alapon szerveződő társadalom polarizálódik, a középosztálya elgyengül, a jövedelmek és a vagyon egy rendkívül szűk szupergazdag osztály kezébe összpontosul, amely ezt ráadásul az öröklés intézményén keresztül továbbadja. A társadalom nagyobbik része számára megszűnik a képességek kibontakoztatásának esélye, a munka, jövedelem és megtakarítások nélkül élő underclass felett pedig létrejön a prekariátus (diákok, szabadúszók, közmunkások, gyorséttermi dolgozók, gyakornokok, kölcsönmunkások stb.) osztálya, amelynek egzisztenciája bizonytalan. Ugyanezekre a folyamatokra irányítja rá a figyelmet Ferenc pápa is.
Piketty bemutatja, hogy a társadalmi egyenlőtlenségek a kapitalista társadalmakban egyetlen időszakban csökkentek a XIX. század óta: akkor, amikor a piacinak mondott folyamatokat érdemi újraelosztás, a második világháború utáni jóléti állam ellensúlyozta. A jóléti állam rendkívül sikeres volt: eladósodás nélkül teremtett nagy gazdasági növekedést, teljes foglalkoztatást, érdemi társadalmi mobilitást és egyenlőséget. Ahogy azonban Gosta Esping-Andersen, a skandináv jóléti állam vezető teoretikusa írja, a jóléti államot nem csak gazdasági, igazságossági célok is vezérlik. (Érdemes végiggondolni, hogy a rendszerváltás utáni Kelet-Európában mennyire hiányzik a nyugati társadalmak egyik leggyakrabban említett politikai hívószava: az igazságosság.) Szintén cél a demokrácia fenntarthatósága. Csakis egy képzett és anyagilag független középosztály képes ugyanis a demokrácia intézményeit működtetni, fenntartani, megvédeni. A javarészt képzetlenekből álló társadalmak képtelenek érdemben részt venni korunk rendkívül komplexé vált közvitáiban, egyszerű sémákban gondolkodnak, és könnyen a populizmus áldozataivá válnak. Az anyagilag kiszolgáltatott emberek pedig elvesztik a függetlenséghez szükséges magabiztosságukat, klientúrahálózatokba kényszerülnek, amennyiben megélhetésüket biztosítani akarják. Mivel széles középosztályt a piac nem, csak az állami újraelosztás képes létrehozni és fenntartani, jóléti állam nélkül valójában nincs fenntartható demokrácia. Ez volt az 1989-es, liberális filozófiára alapuló kelet-európai forradalmak illúziója.
A jóléti államok alapvető elemeit Wolfgang Streeck német gazdaságszociológus a következőképpen foglalja össze:
- politikai cél a teljes foglalkoztatás;
- széles tagságú szakszervezetek kollektív és iparági bérmegállapodásokat kötnek;
- vegyes gazdaság, iparpolitika, versenyképesség növelése az ágazati bérminimumok emelésével (ez az úgynevezett Rehn–Meidner modell);
- biztonságos megélhetést adó széles közszféra, amely versenytársként felhúzza a magánszféra foglalkoztatási gyakorlatát;
- univerzális szociális jogok;
- az egyenlőtlenséget szűk korlátok között tartó adó- és jövedelempolitika;
- a bérek folyamatos emelésére törekvő, anticiklikus, keresletet menedzselő politika a stabil növekedés elősegítésére;
- erőteljes antikorrupciós intézményrendszer a magas adóztatás értelmes felhasználásának biztosítására.
Hiába volt azonban sikeres a jóléti állam korszaka, ahogyan azt Philip Mirowski amerikai gazdaságszociológus bemutatja, a nagyvállalati szektor évtizedeken át jelentős összegeket költött a magát jóléti állam intellektuális ellenfeleként megfogalmazó neoliberális mozgalom finanszírozására. (Hayek és a Mont Pèlerin Társaság, illetve ezernyi más neoliberális think tank és médium világszerte.) Az általuk képviselt piaci fundamentalista dogma akkor került hatalomba és kezdett neki a jóléti állam leépítésének, amikor a világgazdaságot a hetvenes években több sokk rázta meg. (Az első és a második olajválság, a Nixon-sokk, a Bretton-Woods-i rendszer feladása, a Volcker-sokk.) Ezt a neoliberális ideológiai mozgalom sikerrel állította be a jóléti állam kudarcának, és meggyőzte az előző évtizedekben létrejött széles középosztályt, hogy a magas adókkal járó szolidarisztikus redisztribúció feladásával még gyorsabban gazdagodhat. A ‘89-es rendszerváltások idején a kelet-európai értelmiség körében már a jóléti államok fenntarthatatlanságának hamis olvasata terjedt el, amely empirikusan könnyen cáfolható.
A keynesiánus jóléti államot (1945–1974) követő neoliberális gazdaságfilozófia korszaka (1974–2008) a szélsőjobboldali (Pinochet) és konzervatív (Reagan, Thatcher) kormányok formájában jelent először meg. Később azonban egyre nagyobb befolyást nyert az önmagukat később Anthony Giddens nyomán „harmadik utasnak” ábrázoló szociáldemokrata váltópártok körében is (Craxi, Mitterrand, Blair, Schröder, Gyurcsány). E harmadikutas ideológia úgy érvel, hogy a kritikai szerep és a munkavállalói érdekképviselet vállalása helyett „támogatólag” kell fellépnie a tőketulajdonosok „értékteremtése” mellett, hiszen a globalizáció versenyében csak így jöhet létre helyben az a megtermelt érték, amelyet újra lehet osztani. A harmadikutas szociáldemokraták e program első részét kitűnően teljesítették, hozzájárultak a neoliberalizmusra ténylegesen jellemző „foglyul ejtett állam” jelenségének fenntartásához (Stigler, Galbraith, Acemoglu és Robinson). A piaci versenyt hangsúlyozó retorikával ellentétben ugyanis a neoliberalizmus valódi jellemzője, hogy a nagyvállalatok és a gazdasági elit (az oligarchák) a politikusok átláthatatlan és számonkérhetetlen finanszírozóivá válnak. Amit cserébe kérnek, azt ismét csak Streeck a következőképpen foglalta össze:
- az adók csökkentése;
- a jóléti állam szolidaritást és mobilitást lehetővé tevő kiadásainak leépítése a költségvetési „stabilizáció”, a megszorítások ideológiájának segítségével;
- a privatizáció;
- a liberalizáció, a dereguláció, a közbeszerzések megszerzése;
- a szakszervezetek és a munkavállalók jogainak csorbítása, a munkaerőpiaci „rugalmasság” ideológiájának álcázva (lásd erről a Nobel-díjas amerikai közgazdászt, Solowot).
Miközben ezt a neoliberális programot megvalósították, a harmadikutas szociáldemokraták lemondtak a giddensi program második részéről, azaz a magántulajdon felszámolása után immáron feladták a jóléti redisztribúció (újraelosztás) igazságossági elveit is. Ezzel gyakorlatilag a liberális pártok helyére léptek, amelyek igen gyakran ki is hullottak a parlamentekből. Nem meglepő módon ez a méltánytalan társadalmi viszonyok és a rohamosan gyengülő demokrácia irányába hatott.
Az 1974 utáni neoliberális évtizedekben a gazdasági növekedés a jóléti időszakhoz képest drámaian visszaesett, a foglalkoztatás zuhant, és mindezt ráadásul az adócsökkentések következtében deficitfinanszírozásból, azaz az államok eladósításából finanszírozták. Ha ez az eladósítás nem lett volna, gyakorlatilag nem lett volna gazdasági növekedés ebben az időszakban. Ehhez jött még a háztartások és a magánszektor eladósítása, amit a brit gazdaságszociológus, Colin Crouch „privatizált keynesianizmusnak” nevez. Azaz a neoliberalizmus gyakorlatilag a jövő generációk erőforrásaiból vásárolt magának társadalmi támogatást. Mindezzel egy időben – ahogy már említettük – végbemegy a középosztály erodálódása, az underclass és a prekariátus kiszélesedése, a társadalmi igazságtalanság erősödése, a szupergazdagok exponenciális megerősödése, az állam általuk történő foglyul ejtése.
A skandináv országokban ezzel szemben fejlett jóléti modell épült ki, amelyet a neoliberalizáció bár igyekezett, lényegében nem volt képes lerontani. Az északi modell megőrizte a világháború utáni keynesiánus jóléti államok hagyományát. Ennek következményeképpen a neoliberalizmus válságát világossá tévő 2008-al kezdődő nagy recesszió után alapvetően minden fontos listát a skandináv jóléti államok vezetik:
- életszínvonalban, bérekben;
- versenyképességben;
- foglalkoztatásban;
- korrupcióhiányban;
- egyenlő esélyeket biztosító, magas színvonalú oktatásban és kutatási ráfordításokban;
- mobilitásban;
- a költségvetési politikai fenntarthatóvá tételében.
Kelet-Európában az éppen akkor harmadik utassá váló nyugati szociáldemokrata mozgalom már nem volt képes a jóléti modell átadására. A kelet-európai szociáldemokrata mozgalmak liberális gazdaság- és társadalomfilozófiával szerveződtek újjá, az eredeti jóléti modell filozófiája, közgazdaságtana, sikere gyakorlatilag ismeretlen e régióban. A liberális gazdasági és társadalmi berendezkedés az esping-anderseni értelemben vett középosztály majdnem teljes hiányához vezetett, az pedig előre megjósolható módon a demokráciák kiüresedéséhez, populizmushoz, klientelizmushoz, és mindent elárasztó korrupcióhoz. Az alacsony bérekre építő, külföldi működő tőkére alapozó versenyállam kapitalizmusmodellje megbukott. A nyugati és a keleti bérek, illetve termelékenység közötti távolság nem csökkent, hanem nőtt, a foglalkoztatás nem zárkózott fel. Fokozódott az elvándorlás, ami a világszinten is negatív rekorder születési arányszámokkal együtt a kelet-európai térség demográfiai szűköléséhez vezet. A modell leglátványosabb bukását a térségben a teljesen összeomlott Bulgária után a gyurcsányi korszak Magyarországa szenvedte el, amely adatokkal illusztrálhatóan rendkívül igazságtalan, a mobilitási lehetőségeket elzáró társadalmat hagyott maga után.
Az Orbán Viktor személye köré szerveződött politikai mozgalom e bukott gazdasági modell helyett az amerikai Republikánus Pártra szinte teljes egészében jellemző neokonzervatív gazdasági és társadalmi modellt vezetett be. Ennek jellemzői:
- adócsökkentés, a gazdagok adópolitikai és szimbolikus támogatása;
- a szociálpolitikai rendszer lerontása;
- az oktatási rendszer finanszírozásának drasztikus csökkentése;
- a képzésekre épülő foglalkoztatás helyett közmunka;
- korrupt összefonódás a hazai nagyvállalati szereplőkkel, támogatásuk szabályozással, adópolitikával, közbeszerzésekkel;
- kulturális kérdésekben a konzervatív értékközösség megteremtése (nemzeti kohézió, kereszténység, mint hívószó, menekült- és migránsellenesség, félelem az iszlámtól stb.).
A Fidesz nemzeti kohézióra alapuló, csaknem másfél milliós értékközösségének alternatíváját a magyar baloldal csak akkor nyújthatja, ha az esélyteremtő jóléti állam programját és értékközösségét kínálja vele szemben.
