Hosszú sorok – Hét hónap várakozás egy szakorvosra

Publikálás dátuma
2017.10.02 07:00
FOTÓ: Németh András Péter
Egyre többen vannak, akik azért nem jutnak orvosi kezeléshez, mert az túl drága, túl messze van, vagy pedig túl hosszú a várólista.

„Az mind semmi, amit írtak, mert az én feleségem hét hónapra kapott időpontot endokrinológiai szakrendelésre” – reagált Bajzát László olvasónk a Népszava minapi ábrájára, amin az látszott, hogy átlagosan csaknem egy hónapot kell várni a hormonális betegséggel küszködőknek a szakorvosi konzultációra. Az említett beteget, aki Ormosbányán él, miután 18 milliméteres göböt találtak a pajzsmirigyén, a háziorvos szeptember 12-én beutalta a megyei kórház endokrinológusához. A településen élőknek ezért az ellátásért elvileg csak Kazincbarcikáig kellene utazniuk, ám az ottani szakrendelés szünetel, évek óta nem találnak oda orvost. Így a betegeknek a miskolci megyei kórház szakrendelései maradnak. Bajzát Lászlóné föl is hívta őket, hogy mikor mehet a leleteivel, mire mondták, hogy várják, április 11-én 10 óra 45 percre. „Először el sem akartuk hinni, hogy 210 nap múlva derülhet csak ki, mekkora a baj ” – mondta a férje.

A megyei kórház főigazgatója, Tiba Sándor is megerősítette: nem sürgős esetben nincs korábbi időpontjuk. „Ez a várakozási idő sajnos nem tekinthető rendkívülinek, hiszen nagyon sok beteget kell ellátni” – mondta. A főigazgató hozzátette azt is, hogy a háziorvosnak nem kell feltétlenül várnia a szakorvosra, mert maga is kérheti betege pajzsmirigy ultrahang, izotóp-, illetve a pajzsmirigy működéshez kapcsolódó laborvizsgálatát. Tiba Sándor szerint, ha ezek eredményéből a háziorvos úgy ítéli meg, hogy az ellátás nem tűr halasztást, kérheti betege sürgős vizsgálatát. „Természetesen ezen eset kapcsán meg fogjuk vizsgálni, hogy lehet-e az endokrinológiai szakrendelést olyan formában módosítani, – akár rendelési idő bővítéssel –, hogy ne legyen ilyen hosszú a várakozási idő.”

FOTÓ: NÉPSZAVA

FOTÓ: NÉPSZAVA

Az eset után körbekérdeztünk, mennyire nyúltak meg a szakorvosi vizsgálatokra váró sorok: a fővárosban ez az idő az endokrinológiánál egy-másfél hónap, a kardiológián hasonló. Bár utóbbinál van olyan hely, ahol, ha valaki nem ragaszkodik konkrét szakorvoshoz, akkor már két-három héten belülre kaphat időpontot. A reumatológiákon másfél-két hónap várakozás sem számít kiugrónak. Vidéken ennél sokkal rosszabb a helyzet. S nem ritka az sem, amit az ormosbányai beteg tapasztalt. (Konkrét intézmények megnevezésére nincs lehetőségünk, mert az intézményvezetők mindegyike arra kérte lapunkat, ne említsük forrásként. Utasításba kapták ugyanis, hogy nem nyilatkozhatnak.)

Tudunk olyan betegről, aki az előjegyzés egyéb viszontagságai miatt képtelen eljutni a szakorvoshoz. Azt mondták neki júliusban, hogy csak októberre kaphat időpontot egy fővárosi szakrendelőben, de előjegyezni most nem tudják, mert csak minden hónap huszadikán nyitják meg a következő hónapot. Szeptember huszadikán viszont órákon át vagy csak hosszan kicsöngött, vagy foglalt jelzést kapott, mire sikerült kapcsolatba kerülni az intézmény munkatársával, már minden hely foglalt volt. Az asszony nem érti, hogy júliusban miért nem tudták rögzíteni a neki ajánlott októberi időpontot. Illetve, ha csak minden huszadikán nyitják meg a következő hónapot, akkor hogyan ajánlhatták meg neki július elején az októberi dátumot? Akkor ugyanis elvben még minden augusztusi időpontnak is szabadnak kellett volna lennie.

Pásztélyi Zsolt, a Medicina2000 Járóbeteg és Szakellátási Szövetség elnöke a relatív orvoshiánnyal, bürokratikus és finanszírozási akadályokkal magyarázta a várakozások meghosszabbodását. Utóbbiakra példaként említette: bár évek óta kérik, mindmáig nem sikerült  bővíteni a háziorvosok receptírási jogát. Sok beteg csak azért jön a szakrendelésre, hogy ott megkapja a szükséges receptjét, ami szükségtelenül növeli a forgalmat. Az endokrinológia úgynevezett „mostoha” rendelés, mert egy-egy beteg terápiájának beállításához sok laborvizsgálatra van szükség, azok költségesek és rosszul finanszírozottak – így ez a szakma jelentős veszteséget okozhat a rendelőknek. Budapesten jellemző leginkább, hogy a szakorvosokat mind gyakrabban hívják a magánrendelők, ami felviszi a béreket, és elszippantja a kollégákat, akiket csak még több pénzzel lehetne pótolni.

Mint ahogyan a kórházi várólisták esetében ez már két éve zajlik, a szakrendelők részére is a hosszú várólistával rendelkező szakmákra juttatott többletforrással lehetne mérsékelni a várakozási időket. Pásztélyi Zsolt szerint a járóbetegellátásban e célra évente legalább egymilliárd forintos alappal kellene elindulni, és a tapasztalatok értékelése után módosítani a programot. 

A szakmai szövetség szeptemberi konferenciáján a Nemzeti Egészségbiztosítási Alapkezelő vezetője, Kiss Zsolt arról beszélt: a háziorvosok hamarosan érdekeltté válhatnak abban, hogy lehetőség szerint ne küldjék szakrendelésre a beteget. A kormányzat ezzel is csökkentené a szakrendelők zsúfoltságát. Valamint a hamarosan az e-egészségügyi információs rendszeren keresztül látni fogják majd a beutalásokat, és azt is, hogy azokkal hova érkeznek a betegek. Az adatokból az is kiderülhet, hol és hogyan érdemes beavatkozni az előjegyzési listák rövidítésének érdekében. A szakellátók szerint viszont mire ebből valami lesz, az legalább 2-4 év. Az ellátórendszernek pedig sokkal gyorsabb beavatkozásra van szüksége.

Már a lakosság több mint fele magánrendelőbe megy az állami helyett
A Szinapszis piackutató legfrissebb adatai szerint 2014-ben országosan 45 százalék, a fővárosban pedig 49 százalék volt azoknak az aránya, akik magán-egészségügyi szolgáltatóhoz fordultak. 2016-ra ez az arány a fővárosban már 60 százalékra nőtt. A legtöbben szakorvosi ellátást vettek igénybe (49 százalék), ezt követi a magándiagnosztikai (34 százalék) és a magánklinikai sebészeti ellátás (9 százalék).


A magyarok nyolc százaléka el sem jut az orvoshoz

Egy tanyán élő férfit hasi panaszai miatt küldött háziorvosa a megyei kórházba diagnosztikai vizsgálatra áprilisban. A háztáji gazdálkodásból élő embernek azonban már az is nehézséget okozott, hogy időpontot kérjen. A család egyetlen mobiltelefonján hónapok óta csak néhány száz forintnyi lebeszélhető egység volt, ennek az összegnek a fele is arra ment el, hogy a központ kapcsolja a megyei kórház diszpécserét, akitől végül nyár végére kapott előjegyzést. Csakhogy május elején már a talicskát sem tudta megmozdítani, annyira legyengült, végül távoli rokona segítette ki néhány tízezer forinttal, hogy soron kívül fogadják egy magánrendelőben. A lelet alapján ugyan további vizsgálatokra lett volna szükség, de arra már szinte esélye se volt. Újabb soron kívüli vizsgálatra már nem volt pénze.

A Political Capital az egészségügyi egyenlőtlenségeket is ismertető 2017-es elemzésében arról ír, hogy nőtt a népességen belül azoknak az aránya, akik a megelőző egy évben azért nem tudtak igénybe venni orvosi ellátást, mert az túl drága volt, túl messze volt, vagy mert várólistára került, illetve nem kapott beutalót. 2010-től 2012-ig minden jövedelmi szinten emelkedett az ilyen esetek előfordulása. 2012 után a legszegényebbek, az alsó jövedelmi ötödbe tartozók körében folytatódott az emelkedés.

Szerző

„Így nem lehet öntudatos cigány polgárrá válni”

Publikálás dátuma
2019.02.23 07:45

Fotó: Lakos Gabor
Fontosak a megemlékezések, de az identitást alapvetően a pozitív értékekre, nem az áldozati szerepre kell építeni – hangsúlyozza Kállai Ernő társadalomkutató, volt kisebbségi ombudsman.
Tatárszentgyörgyön 2009. február 23-án rasszista gyilkosok agyonlőtték Csorba Róbertet és kisfiát, Robikát. A romák elleni sorozatgyilkosság összes áldozatára emlékezünk ezen a napon. Bármikor megismétlődhet?
A társadalmi folyamatok kiszámíthatatlanok, de ebben a pillanatban nem érzékelek ilyen szituációt. A kétezres évek második felében a politikai közbeszédben hangsúlyozottan megjelent a cigányellenesség. Napjainkban más típusú kampányok folynak.

A kettős gyilkosság előtt a jobbikos Magyar Gárda éppen Tatárszentgyörgyön tartott felvonulását. Galgagyörkön – a legelső, áldozatot még nem követelő támadás helyszínén – előzőleg Bayer Zsolt készített cigányok ellen hergelő riportot. Az elkövetőkön kívül kit terhel még felelősség? Az előbb arra utaltam, hogy létezett egy párt, amely a saját építkezéséhez használta a romákkal szembeni uszítást. Napirenden voltak a különféle felvonulások és demonstrációk, amelyek „a többséggel együtt élni nem tudó cigányok” megfélemlítésére irányultak. Ha jól tudom, a napokban a Jobbik egyik politikusa is elismerte, hogy szándékosan szították az indulatokat. Jól tudja. Gyöngyösi Márton, a Jobbik frakcióvezetője azt nyilatkozta a Válaszonline.hu-nak, hogy „akkoriban tudatosan játszottunk rá a rasszista, antiszemita érzésekre”. Szerintem ez volt a meghatározó. A gyilkosságok a felfokozott társadalmi hangulat lecsapódásának is tekinthetők. Tíz év telt el azóta. Sikerült közelebb jutnunk annak megértéséhez, hogyan történhetett ez meg Magyarországon? Nem magamat akarom reklámozni, de annak idején kidolgoztam egy konfliktusmodellt. Ennek az a lényege, hogy a gazdasági válságokkal összefüggésben az etnikai ellentétekben megnyilvánuló társadalmi konfliktusok is ciklikusan ismétlődnek. A rendszerváltás utáni években volt az első ilyen felfutás, amikor rengetegen elvesztették a munkahelyüket. A 2008-as válság környékén újra felerősödött a cigányellenesség. Most, hogy viszonylagos gazdasági prosperitás van, megint nyugodtabb a helyzet. Mennyire vált a tragédia a teljes magyar társadalom, vagy akár a romák kollektív emlékezetének részévé? Kevéssé. Meglehet, hogy ehhez kevés is tíz év. Az emlékezésnek van egy többségi – főleg értelmiségi körökben kialakult – narratívája. Jó lenne, ha mi, romák is megteremtenénk a sajátunkét. Miben különbözik a kettő? Minden más esetben is lényeges, a romák elleni sorozatgyilkosság ügyében különösen az, hogy ne csak többségi szempontból ismerjük meg és dolgozzuk fel az eseményeket. Egyébként azt látom, hogy a roma közösségek számára a tíz évvel ezelőtt átélt trauma kezd az identitásképzés részévé válni. Döntően még mindig kívülről oktrojált, a tömegmédia által közvetített sztereotípiák határozzák meg a romák önképét. Nagy szükség van olyan új identitásra, amit a romák maguk hoznak létre. Ezért fontosak a megemlékezések. Persze, a pozitív értékeknek kell meghatározónak lenniük, áldozati szerepre nem érdemes identitást építeni. Bizonyára vannak, akik most arra gondolnak, hogy „bezzeg a cigányok által elkövetett gyilkosságokról nem beszélünk”. Mit lehet kezdeni ezekkel a véleményekkel? Nyilvánvaló, hogy más megítélés alá esik egy köztörvényes bűncselekmény és egy rasszista, a társadalom alapjait megrengető gyilkosságsorozat. Ezzel együtt az a meggyőződésem, hogy semmit sem szabad a szőnyeg alá söpörni. Mindenről nyíltan beszélni kell – természetesen nem útszéli, hanem kulturált stílusban –, ami az embereket foglalkoztatja. Az említett témában régebben volt is egy javaslatom. Az adatvédelmi biztossal közösen benyújtott egy részletes koncepciót, ami arról szólt, hogy – megfelelően szabályozott módon – a börtönökben is vezessék be az etnikai nyilvántartást. Szerettem volna, ha nem hiedelmek és előítéletek, hanem tények alapján vitatkozunk a romák bűnözéséről. Csak annyit értem el, hogy majdnem megköveztek érte. Az előítéletes gondolkozásra építő felelőtlen politizálás következtében alapvető erkölcsi gátak omlanak le, és ez nyilvánvaló táptalaja az erőszakos cselekményeknek – írta még kisebbségi ombudsmanként Tatárszentgyörgy után. Érzékeli bármifajta jelét annak, hogy erősödött volna az immunitás a gyűlöletkeltéssel szemben? A tudományban jól ismert a „morális pánik” elmélete, ami azt elemzi, hogyan lehet felerősíteni, a gyűlöletig fokozni a kiszemelt csoportokkal szembeni ellenszenvet. Biztos vagyok abban, hogy – ha valakinek ez a célja – a romák elleni utálatot is gyorsan magasabb hőfokra lehet kapcsolni. A megbélyegzés manapság egyre újabb és újabb színtereken jelenik meg. Mivel ön tagja volt a Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) elnökségének, az egyik kormánypárti sajtótermék „Soros embereként” vette lajstromba. Milyen reakciókat kapott a környezetéből? Nem tapasztaltam sem ellenérzést, igaz, különösebb szolidaritást sem. Engem se nagyon rázott meg a dolog. Soltész Miklós államtitkár és Farkas Félix roma szószóló a minap a parlamentben nem győzött lelkendezni, hogy mennyire jó a nemzetiségek, azon belül is a cigányság helyzete. Tényleg így lenne? A cigányok általános helyzetéről keveset tudunk, az utolsó országos felmérés 2005-ben készült, még Kemény István szociológus vezetésével. Azóta csak periférikus kutatásokat végeztek. Kétségtelen tény, hogy a nemzetiségek állami támogatása jelentősen emelkedett, de azt nem tudom megmondani, hogy a romák életében ez milyen eredményeket hozott. Milyen állapotban van a roma önszerveződés? A kérdés inkább az, hogy van-e egyáltalán roma önszerveződés. Miért, nincs? A Facebookon léteznek civil kezdeményezések, de úgy veszem észre, nincs mögöttük társadalmi bázis. Generációváltás zajlik, az új korosztályhoz tartozók – például a roma szakkollégiumokból érkező fiatalok – még keresik a helyüket. Az a baj, hogy többnyire két rossz megoldás közül választanak. Az egyik az, hogy elmenekülnek a roma közéletből, és amennyire lehet, asszimilálódnak, beolvadnak a magyar társadalomba. A másik lehetőség: cigányként elhibázott szocializációs mintát követnek, a többségi elvárásoknak való megfelelési kényszer határozza meg a magatartásukat. Így nem lehet öntudatos cigány polgárrá válni. Márpedig korábban éppen ön mondta, hogy le kell számolni az illúziókkal: a romák senki másra, csak magukra számíthatnak. Most is ezt mondom. Nincs általános érvényű recept, mindenhol más és más megoldást kell találni a helyi közösségek gondjaira. Az eddigi programok főként a mélyszegénységben élők megsegítésére irányultak, amit azonban tévedés lenne integrációnak nevezni. Az ilyen programok – bármennyire tiszteletre méltóak is – pusztán az éhenhalás megakadályozását szolgálják. Ahhoz, hogy valódi integrációról beszélhessünk, valamiféle egzisztenciára is szükség lenne. Újra kell gondolni a stratégiánkat, és pont az a bajom, hogy nem nagyon látom azokat a fiatal roma értelmiségieket, akik képesek lennének erre. Milyen stratégiára gondol? Az iskolai szegregációt például nem lehet kizárólag pereskedéssel, a többségi társadalom ellenében megszüntetni. Nem ellenségeket, hanem szövetségeseket kell keresni ehhez a küzdelemhez. Ilyen szövetségesek lehetnek a pedagógusok. Ahhoz, hogy az integráció megvalósuljon, előbb a romák tömegeit is alkalmassá kell tenni rá. Jó pár éve műhelyt szervezett roma tudományos kutatók számára. Mi lett ezzel? A műhely már nem létezik. Röviden csak annyit: ellehetetlenítette a közeg. Azon túl, hogy a Szegedi Tudományegyetemen tanára, az MTA Kisebbségkutató Intézetének is a munkatársa. Tudja már, hogy mi lesz az intézet sorsa? Senki sem tudja. Személyes véleményem az, hogy ebben a formában nem fog tovább működni.

Névjegy

1969-ben született Budapesten. 1994-ben szerzett történelem-ének szakos tanári diplomát Egerben, az Eszterházy Károly Tanérképző Főiskolán. Később az ELTE-n is történelem szakos tanárként, majd jogászként diplomázott. Tagja volt a Gandhi Közalapítvány, vagy például az Autonómia Alapítvány kuratóriumának, egészen a közelmúltig a Társaság a Szabadságjogokért elnökségének is. 2007 és 2011 között a nemzeti és etnikai kisebbségi jogok országgyűlési biztosa volt. Több felsőfokú intézményben tanított, számos könyvet és tanulmányt írt. Jelenleg a Szegedi Tudományegyetem tanára, az MTA Kisebbségkutató Intézetének munkatársa.

Frissítve: 2019.02.23 07:45

Feldolgozatlan múlt, kibeszéletlen jelen - tíz évvel a tatárszentgyörgyi tragédia után

Publikálás dátuma
2019.02.23 07:30

Fotó: Népszava/ Tóth Gergő
Hallgatás, tagadás és ellentmondásos indulatok a faluban, ahol tíz évvel ezelőtt rasszista indíttatásból megöltek egy roma férfit és ötéves kisfiát.
A tatárszentgyörgyiek azt mondják, nemigen beszélnek már arról a tíz évvel ezelőtti éjszakáról, amikor a felgyújtott házából menekülő Csorba Róbertet és ötéves kisfiát hidegvérrel agyonlőtték gyilkosaik. Azt mondják, kár felhánytorgatni a múltat, nem lehet már visszahozni a kisfiút. Meg azt is mondják, baj, hogy a sajtó évről-évre előveszi az ügyet. Aztán kiderül: mégiscsak számon tartják, hogy épp most van a tizedik évfordulója a gyilkosságnak. – Tizenhárom éve költöztünk ide, szóval még újak voltunk a faluban, amikor a gyilkosság történt – idézi fel a gyerekével fogorvoshoz igyekvő asszony. – Borzalmas, ami történt. Bizonyos szempontból minket személyesen is érintett az eset, mert egy sötét színű terepjárót kerestek. Nekünk meg épp sötét terepjárónk volt akkoriban... A beszédes asszony hirtelen zárkózottá válik, amikor arról kérdezzük, szerinte tanult-e az ország a történtekből, megtörténhet-e újra, hogy megtámadjanak valakit, csak azért mert roma. – Sokan mást gondolnak erről itt a faluban. De most már sietnem kell! – fordít hátat. – Majd én elmondom, mit gondolunk! – veszi át a szót a közeli udvarból kilépő középkorú asszony. – Sajnálom szerencsétlen gyereket, nincs bocsánat arra, amit a gyilkos tett. De azt nehéz hinni, hogy bárkit is csak úgy lelőnek. – Márpedig jogerős bírósági döntés szól arról, hogy rasszista indíttatású gyilkosság történt, azért ölték meg őket, mert romának születtek – idézzük fel a nőnek. Legyint erre, és úgy folytatja: – Elfogadom, hogy minden évben megemlékezünk a történtekről, de azért helyiek gondjairól is kellene majd szólni. Arról, hogy vannak roma családok, amelyek sokak életét megkeserítik. Kerékpáros fiatalasszonyt szólítunk meg, aki azt mondja, nem szabad félreérteni a helyiek indulatát. – A gyilkosságot mindenki elítéli, nincs ember a faluban, aki bárkinek is a halálát kívánná – állítja a nő, aki szerint csak arról van szó, hogy a romák és nem romák közötti feszültségek még az emlékezést, az együttérzést is nehézzé teszik. A falu főutcájának butikjánál riadtan hőkölnek hátra a vevők, amikor a gyilkosságról és annak következményeiről kérdeznénk, az eladó pedig határozottan kijelenti: ebben az üzletben biztosan nem beszélgethetünk erről. A szomszédos községházán sem jutunk előrébb. Noha a faluban egyértelműen érzékelhető, hogy lehetne, kellene beszélni a múltról meg a jelenről, a település kormánypárti polgármestere telefonon elérhetetlen, e-mailre nem válaszol, és amikor személyesen keressük, titkárnője üzeni, nincs bent, nem ér rá. Még arra sem hajlandó, hogy azt az egyetlen kérdést megválaszolja: Miért nem akar beszélni?
Még egy épülettel odébb, a kultúrházban sem járunk sikerrel. A tatárszentgyörgyi Roma Nemzetiség Önkormányzat irodája zárva, az elnök pedig telefonon csak annyit mond: – Most nem alkalmas. Oláh József, a Pest Megyei Roma Szervezet elnöke, a tatárszentgyörgyi emlékezések egyik szervezője nincs meglepve, hogy a falu vezetése hallgat, a helyiek közül pedig sokan még ma is a romák felelősségét firtatják az ügyben. – Itt azt tapasztalni kicsiben, mint az országban nagyban. Addig, amíg lesznek, akik akár helyi konfliktusokkal, vagy épp Marian Cozma, Szögi Lajos tragédiájával állítják szembe, s igyekeznek relativizálni a gyilkosságot, nem lehet megállni. Mert az annak a jele, hogy nem beszéltünk eleget a tragédiáról. Nem tudtuk elmondani, hogy a bíróság kerek-perec kimondta, azért öltek meg egy kisgyereket, mert cigány volt. Emlékezni és emlékeztetni kell az aljas, rasszista gyilkosságra, és akár tananyaggá kell tenni az esetet, hogy soha több ne történhessen ilyen. A gyilkosság helyszíne felé közeledve, egyre ritkábbá válnak a takaros porták, és mind gyakoribbak a rendezetlen udvarok, vakolatlan házak. Ott pedig, ahol az aszfalt kifut a kerekek alól, és mély homok borítja az utcát, nyomortelep kezdődik. A tetthelyet magas bokrok borítják: a házat, amelyből apja és fia menekült, rég ledózerolták. Felesége máshová költözött. A szomszédos telken álló házban lakik azonban ma is a meggyilkolt férfi édesanyja és több rokona. A telek elhanyagolt, a rozsdás kerítésen ákombákom betűkkel azt írták: Csorba. Az asszony – bár ígérte – nincs otthon, telefonon mondja, sok a dolga, készül a szombati megemlékezésre, akkor vonulnak majd a temetőbe, „Robi és Robika” sírjához. 

Cigányellenes indíték

Kilenc helyszínen hajtott végre Molotov-koktélos, fegyveres támadást romák otthona ellen 2008-ban és 2009-ben négy férfi:   2008. július 21. Galgagyörk 2008. augusztus 8. Piricse 2008. szeptember 5. Nyíradony 2008. szeptember 29. Tarnabod 2008. november 3.Nagycsécs 2008. december 15. Alsózsolca 2009. február 23. Tatárszentgyörgy 2009. április 22. Tiszalök 2009. augusztus 3. Kisléta Hat embert, köztük egy gyereket, megöltek, öt áldozatuk megsérült, összesen ötvenöt ember testi épségét veszélyeztették. A Kúria 2016-ban tényleges életfogytiglanra ítélte Kiss Árpádot, Kiss Istvánt és Pető Zsoltot. Csontos István negyedrendű vádlott a két utolsó támadásban vett részt sofőrként, az ő 13 éves fegyházbüntetése már korábban, másodfokon jogerőre emelkedett. A jogerős ítélet a rasszizmust, a cigányellenességet jelölte meg a támadások egyértelmű indítékaként. A tettesek a támadásokat alaposan előkészítették, térképeket, éjjellátó és adóvevő készülékeket szereztek be, fényképeket készítettek a leendő helyszínekről, megtervezték a célpontok megközelítési és a menekülés útvonalát. A települések szélén lévő házakat szemelték ki, éjszaka, több irányból támadtak, adóvevőkkel tartották a kapcsolatot, és egyikük a távolból, egy magasabb pontról fegyverrel fedezte két társát.  

Megemlékezések

Tatárszentgyörgyön ma déltől emlékeznek az áldozatokra a helyi temetőben. Beszédet mond mások mellett Horváth Aladár roma jogvédő és Iványi Gábor Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség vezetője. Budapesten a II. János Pál pápa téren tartanak megemlékezést, majd fáklyás felvonulást. A szombat délután öt órakor kezdődő rendezvényen felszólal mások mellett Csóka János, a Fővárosi Roma Nemzetiségi Önkormányzat elnöke és Setét Jenő, az Idetartozunk Egyesület elnöke. A megemlékezésen emléktáblát avatnak, és fáklyás felvonulás indul a Deák téri evangélikus templomhoz.

Nem tanult a tragikus eseményekből a társadalom

Soha, semmiről nem lehet kijelenteni, hogy nem fog újból előfordulni. Azonban figyelembe véve a tatárszentgyörgyi gyilkosság speciális körülményeit, melyeket teljes terjedelmükben nem ismerünk, s feltehetően nem is fogunk megismerni, nem tartom valószínűnek, hogy hasonló gonosztett újra előfordul a közeli jövőben – állítja Csepeli György szociálpszichológus. Az ELTE professzora szerint ugyanakkor tíz év távlatában sem lehet elmondani, hogy a 2009. februári tragikus eseményekből tanult volna a társadalom. Mint fogalmazott: a kollektív tanulás minden társadalomban inkább kivétel, mint szabály. – A magyar társadalomból kiváltképp hiányoznak a tanulás előfeltételei, a bizalom, az őszinteség, az együttműködés, az empátia és a tolerancia. Ehelyett inkább a bűnbakkeresésben, a felelősség elhárításban, bagatellizálásban, az önsajnálatban, a bűnök eltussolásában jeleskedünk – mondta. Szerinte nem lehet kijelenteni, hogy a tragédia feledésbe merült. De nem azért, mely olyan mély nyomot hagyott volna a társadalmon, hanem mert – a nagy médiafigyelem ellenére – az emberek nagy részében el sem érte az ingerküszöböt, így „nem volt mit felejteni”. A célponttá, áldozattá válásra hatással van a szociokulturális környezet; nem véletlen, hogy a tatárszentgyörgyi gyilkosságok áldozatai is faluvégen, nyomornegyedben, annak is a szélén élő romák voltak. – A faluvégek mint kivégzőhelyek megválasztása azt mutatja, hogy a gyilkosságok helyszíneit hidegvérrel megtervezett logisztikai megfontolások alapján választották ki, minimalizálva a lebukás kockázatát – vélekedett Csepeli. A szociálpszichológus szerint emellett az intolerancia, a másság el nem viselése, az előítéletes skatulyázás, a stigmatizáció is olyan „kollektív gondolkodási program”, mely mindig megkeresi a maga célpontját. – Bárki lehet potenciális célpont, aki beleillik a sémába, melyet az önbizalom hiánya, az egzisztenciális szorongás, a hátborzongató idegenségérzet éltet. Ezt támasztják alá a tavaly Őcsényben történtek is, amikor egy helyi panziós autójának kiszúrták a kerekeit, miután felajánlotta, hogy a panziójában pár napig megpihenhet néhány menekült család. Csepeli szerint a gyűlölet-bűncselekmények megelőzése kollektív felelősség, de egy biztos: kulturális váltásra volna szükség. – A bizalmatlanság, a félelem, a „sarc kultúrájával” szemben a már Széchenyi által is hiányolt „hitel kultúrára” lenne szükség, mely nem jöhet létre egyik napról a másikra. A magyar társadalom mértékadó elit csoportjait 1944-1948 között kiirtották, elüldözték. Azóta sem jött létre egy mintát, példát adó réteg, melyhez igazodva a többség visszatalálna a „Jó és a Rossz” világába – mondta, hozzátéve: a jelenlegi magyar társadalom a Jón és a Rosszon túli világban él. - JUHÁSZ DÁNIEL
Frissítve: 2019.02.23 07:30