Az örök lázadó Kassák

Publikálás dátuma
2017.11.04. 08:20
FOTÓ: FORTEPAN/HUNYADI JÓZSEF

„Mondja Kassi, mi az a vörös négyzet ott a feketén” – kérdezte anyám keresetlen őszinteséggel Kassák Lajost egy hajdani műtermi látogatás alkalmával, mire az avantgárd író-festő valamit dühösen dörmögött az általa művelt képarchitektúra értelmezéséről. Mindenesetre anyám és apám – akik még a kilencszázharmincas években csatlakoztak a Kassák körül szerveződő baráti-alkotó közösséghez, a Munka-körhöz – halálukig nagy becsben tartották az „izmusok” mesterének munkásságát.

Mesteremberek

Mi nem vagyunk tudósok, se méla, aranyszájú papok

és hősök sem vagyunk, kiket vad csinadratta kísért a csatába

s akik most ájultan hevernek a tengerek fenekén, napos hegyeken

és a ménkővert mezőkön szerte, szerte az egész világban.

A kék firmamentum alatt most bitang vérben fürdenek az órák…

De mi már távol vagyunk mindentől. Ülünk a sötét bérkaszárnyák alján:

szótlanul és teljesen, mint maga a megbontatlan anyag.

Tegnap még sírtunk s holnap, holnap talán a mi dolgunkat csodálja a század.

Igen! Mert a mi csúnya tömpe ujjainkból már zsendül a friss erő,

s holnap már áldomást tartunk az új falakon.

Holnap azbesztből, vasból és roppant gránitból életet dobunk a romokra

s félre az államdekorációkkal! a holdvilággal! és az orfeumokkal!

Hatalmas felhőkarcolókat építünk majd és játéknak az Eiffel-torony mását.

Bazalt talpú hidakat. A terekre új mithoszokat zengő acélból

s a döglött sínekre üvöltő, tüzes lokomotívokat lökünk,

hogy ragyogjanak és fussák be a pályát, mint az ég szédületes meteorjai.

Új színeket keverünk s a tenger alá új kábeleket húzunk

és megejtjük az érett, pártalan asszonyokat, hogy új fajtát dajkáljon a föld

s örüljenek az új költők, akik az idők új arcát éneklik előttünk:

Rómában, Párisban, Moszkvában, Berlinben, Londonban és Budapesten.

Ez a szülői házban gyakorta idézett dialóg is feltolult bennem, mivel a Petőfi Irodalmi Múzeum és két filiáléja, a Kassák és a Bajor Gizi Színészmúzeum egyszerre három tárlattal tiszteleg Kassák életműve előtt születésének 130. és halálának 50. évfordulóján. A mozgalmas életút kitűnik a ritkán látható dokumentum-rengetegből is. A vasmunkásból kemény önszorgalommal művésszé lett Kassák egy személyben volt író, költő, festő, lapszerkesztő, tipográfus, reklámgrafikus, szociofotós és nem utolsósorban népművelő. Ám ahogy a tárlatrendezők is írják, a kassáki avantgárd történetéhez hozzátartozik a felemás fogadtatás: híveinek lelkes rajongása mellett ellenfeleinek gúnyos kritikája ugyanúgy, mint a modern művészettől idegenkedő közönség ellenérzése az „értelmetlen” versekkel és a „tárgy nélküli” festményekkel szemben. Az 1915-ben megjelent, programadó Mesterembereket még az akkori Népszava is zagyvaságnak tartotta, közlését elutasította, Osvát Ernő, a Nyugat folyóirat nagyhatalmú szerkesztője pedig úgy nyilatkozott: „Uram, ez nem vers, hanem kocsizörgés.”

Mindemellett a szerteágazóan gazdag életmű alighanem azért is maradt rejtve a művészetkedvelő nagyközönség előtt, mivel az örök-lázadó Kassák hosszú élete során sohasem hajbókolt a hatalom előtt. Még az övéi előtt sem. Szocialistának vallotta magát, de már a Tanácsköztársaság idején összerúgta a port Kun Bélával, a két világháború közt fokozatosan kiábrándult a szociáldemokrata-kommunista mozgalmakból, az államszocializmus évtizedeiben pedig elhallgattatták, egyfajta belső száműzetésbe kényszerítették. „Én sem a jobb-, sem a baloldalhoz nem tartozom, egyszerűen csak az emberekhez tartozom, aki magam is vagyok” – írta még 1937-ben, önvallomáskötetében. „Anélkül, hogy jobbra vagy balra tántorognék, egyenesen előretörekszem. Nem csinálok osztálypolitikát, mert ellene vagyok minden egyéni és osztályuralomnak.”

FOTÓ: FORTEPAN/HUNYADI JÓZSEF

FOTÓ: FORTEPAN/HUNYADI JÓZSEF

A mostani kiállítás-megnyitókon sokféle méltatás hangzott el a mester kultúrateremtő, mozgalomszervező tevékenységéről, de mi tagadás: már csak családi érintettség okán is, én most inkább azokról a Kassák köré csoportosult munkásfiatalokról, apámék nemzedékéről szólok, akik a Horthy-világ nyomorúságát megörökítő szociofotókkal, a ma is modernnek ható könyvtipográfiával vagy a kor agitatív divatja szerint szavalókórusok színpadra állításával alkottak maradandót. Ma is hallom, ahogy apám még idősebb korában is, nem kevés szenvedéllyel adja elő egykori szavalóestjeinek verseit, köztük Kassák háborúellenes, merészen hangutánzó sorait: "Brrr…bum…bumbum…bum… / zokog az ég és zokog a föld / s a katonák táncolnak a halállal. / Ssssi…brrum pa-pa-pa, bum…bumm, / kerge kánkánt zenél a pokol tarackja: / Hajrá!”

A jövő év február 25-ig látható tárlathármas a Kassákizmus címet viseli. Jó volt ott látni a sok fiatalt. Ők talán nem csupán az izmusokkal összefüggő kiállításokon találkoznak Kassákkal, hanem ismerik írói munkásságát is, jóllehet több mint két évtizede nem jelent meg önálló kötete, politikai publicisztikája pedig még halála után ötven évvel is kiadásra vár.

Hatvan körüliek aktfotózása

Abban azért van kurázsi, ha átlagosan 60 éves hölgyek aktnaptárt csinálnak jótékony célból. Az eset megtörtént az Anglia mértani középpontjához közel eső Rylstone nevű kisvárosban, 1999-ben. A naptárból botrány és világsiker lett, a történetből pedig Felül semmi címmel népszerű film, Naptárlányok címmel darab is, amit a Pesti Magyar Színház mutatott be, Tallós Rita sikeres rendezésében.

A Naptárlányok, ha akarom, csámcsogni való bulvártéma, kirívó extremitás. A premier előtt meg is jelentek olyan harsogó címek, amelyek a vendégszereplő neves színésznők meztelenségét hirdették. De közben ez a szép történet összefogásról, szolidaritásról szól, arról, hogy egy nőegylet tagjai, miután egyikük férje meghal a rettegett kórban, emléket szeretnének állítani, a kórháznak venni akarnak egy kanapét, és fölé emléktáblát elhelyezni. Ezért szánják rá magukat, egymást is győzködve, gátlásokat levetni igyekezve, félszegen, de aztán mégiscsak eltökélten, aktnaptár készítésére - a szokásos, jobbára természetfotókat tartalmazónaptár helyett.

Tim Firth darabja és Tallós Rita rendezése, bármennyire is rácuppant a bulvár, se valós, se átvitt értelemben nem vetkőzteti le totálisan a szereplőket, nem mutogatja a teljesen pucér testüket, és a lelkük legmélyére se hatol. De kacérkodik vele. Megmutat testrészeket, és bizonyos mértékig megsebzett lelkeket, de azért közel sem annyit, hogy felháborodást keltsen, igazán lázító legyen, vagy különösebben fájjon, és ezzel veszélyeztesse az alapvetően szórakoztató jelleget. Nem véletlen, hogy nem korhatáros a produkció. Ami egyébként valamennyire rímel a Tháliában játszott, és ugyancsak filmen híressé vált, Alul semmi című darabra. Ott két munkanélküli darukezelő elkeseredettségében, pénztelenségében kieszeli, hogy jobb híján, férfisztriptízből fognak megélni. Ebben az esetben sem taglalják a munkanélküliség sanyarú természetrajzát, sem azt az iszonyú kétségbeesést, amitől valóban összeszorul és tartósan úgy is marad a gyomor, hanem kedvesen sikamlós, enyhén groteszkbe forduló históriát kerekítenek, magabiztosan profi kézzel, és jó szereplehetőségekkel.

Nem nagyon szeretem, hazugnak érzem ezt a mind jobban elharapózó darabtípust, mert sokakkal elhiteti, hogy valami igen fontos dologról beszél, közben pedig alig. Jobban kedvelem a vállaltan habkönnyű, jól megírt semmiséget, vagy a valóban fajsúlyos produkciót, miközben kénytelen vagyok tudomásul venni, hogy ez a darabtípus nem véletlenül lett annyira korunkra jellemző. Sokan nem akarnak befizetni bármilyen marhaságra, mert annál többre tartják magukat, ennél több társadalomkritikát viszont nehezen viselnek el a színházban. Így aztán elszaporodnak ezek a kecske is jóllakik, de a káposzta is megmarad típusú darabok, amelyek szerencsés esetben, mint ezúttal is, remek lehetőséget biztosítanak a színészeknek. Ráadásul nőknek, akik - joggal - hátrányban érzik magukat szerepek terén. Rendszerint játékra kiéhezetten, nagy energiákkal veszik birtokba a színpadot, mint például a Sógornők, vagy a zsidó rituális fürdőben játszódó Mikve esetében, amelyek szintén ebbe a darabtípusba tartoznak.

A Pesti Magyar Színház a Naptárlányokhoz erősítést hívott, az események fő mozgatóit, Annie-t és Christ a Vígszínház kiválóságai, Igó Éva és Hegyi Barbara adják, igencsak nagy játékkedvvel. Módjával megmutatják a szomorúságot, elkeseredettséget, amúgy pedig az elszántságból, akaratból felszabaduló energiákat, melyekkel akár a képtelenségnek tűnő dolgokat is meg lehet valósítani. Az előadás mindenképpen szól arról, hogy „nemcsak a húszéveseké a világ.” Hogy az unalmas kisváros, megfáradt, rutinos tevékenységű lakói is új erőre kaphatnak, ha akad felvillanyozó ötlet, elérendő cél, aminek érdekében egészen különböző emberek is összefognak.

Egy kanapé vásárlása bagatell dolognak tűnhet. De ebben az esetben messze túlszárnyalták a célt, temérdek pénz folyt be, világsiker kerekedett, a naptár erősen korosodó lányai címlapokon virítottak, és show-műsorokban parádéztak, ami ürügyet ad csipetnyi médiakritikára is. Ezt leginkább egy felszínes, nagyképű tévérendező személyében látjuk megtestesülni, akit Szatmári Attila meglehetősen sematikus eszközökkel még melegnek is mutat, a lehető legrosszabb hagyományokat megidézve. De a többség belül marad az ízléshatáron, és jókora energiákkal, nagy kedvvel vesz részt a játékban. Udvarias Anna, Bede-Fazekas Anna, Tóth Enikő, Soltész Bözse, Igó és Hegyi mellett a nőegylet kezdetben félszeg, de aztán megnövő önbizalmú tagjai. Bár növényekkel, gyümölcsökkel, tárgyakkal eltakarják intim testrészeiket, de mindinkább nekibuzdulva vesznek részt a fotózásokon. Amelyek a színésznők számára ziccert, némi magánszámot, és általában nyílt színi tapsot jelentenek. Amilyen ötletesek ehhez Kovács Yvette Alida ruhái, kellékei, annyira fantáziátlan a díszlete, ami semmit nem tesz hozzá a darabhoz, szinte egy az egyben egy vidéki kultúrház nagytermének leképezése.

Tahi Józsefnek haldokló férjként szép a búcsúja. Benkő Nóra olyan korlátoltan merev, állandóan keresztbe tenni igyekvő egyletvezetőt játszik, hogy nem érthető, a többiek miért nem zavarják el pillanatok alatt a francba. Az említetteken kívül, Bede-Fazekas Szabolcs, Gáspár Kata, Pavletits Béla, Tóth Éva, Ágoston Péter, Dániel Vali ugyancsak állnak és persze játszanak, a vártán.

Sokat lehet nevetni, a publikum jelentős része rajongó tekintettel mered a színpadra, és érezhetően imádja a produkciót, amit nagy odaadással tapsol meg. Amikor kijövünk a nézőtérről, két hölgy lelkendezve mondja: „nagyon édes előadás”. Az előtérben egy busszal érkezett társaság tagjai, jókat nevetve, a színpadihoz hasonló pózokban fotózzák egymást. Megrendültségnek nyoma sincs, a jókedv viszont annál inkább dominál. Ugyanis ez tényleg főleg egy édes, helyes, kedvesen mulatságos előadás, hiába is akar többnek látszani.

Szerző

Mészáros Márton: Regényt ír a kenti hercegné

Publikálás dátuma
2017.11.04. 08:10
FOTÓ: VAJDA JÓZSEF

Mihály kenti herceg magyar származású felesége, Mária Krisztina Anna hercegné A szerelmes királynő című történelmi regényének bemutatóján járt Budapesten. II. Erzsébet unokatestvérének 72 éves hitvese a regényírásról, a középkori ágyasokról, családja ősi birtokáról és arról is beszélt, miért nem nyilatkozik politikáról.

- Királyi felség, lát különbséget a tudományos és a regényes történelmi munka megírása között?

- A kutatást illetően nincs. Barátnőm, a történelmi regények nagyasszonya, Philippa Gregory, akinek a nevével a kötetemet ajánlják, nem csak regényíró, hanem történész. Magam is történelmet hallgattam, s kezdetben tudományos igényű történelmi munkákat írtam. Philippa mindig azt mondta, írjak történelmi regényt, s megfogadtam a tanácsát. A szerelmes királynő című regényemben igazak a tények. Valósak a szereplők, valóban így hívták őket, pontosak a köztük lévő családi kapcsolatok, a születési és halálozási dátumok is. A dialógusokat azonban én kreáltam. Mivel a jelenlegi házasságom előtt sokáig lakberendezőként dolgoztam, így azt én találtam ki, hogy mit viselhettek, hogyan lakhattak. Nyilván nem tudhattam, mit ettek, de tudtam, akkoriban melyek voltak a megszokott eledelek a főúri körökben. Berendezések, bútorok, lovak esetében is így jártam el.

- A százéves háború idején játszódó regény főhőse Aragóniai Jolán nápolyi királyné, akit 19 évesen feleségül adnak Lajoshoz, Anjou hercegéhez, majd korán özvegységre jutva megmenti a dinasztiát. A könyvet édesanyjának, Szapáry Marianne-nak ajánlotta. Van közös édesanyjában és a koronás főben?

- Az intelligencia, a kurázsi. Habár édesanyám erős asszony volt, nem az a típus, aki buldózer módjára letarolt mindent. A kifinomultság, a sikeresség, a nyugodtság jellemezte. Csakugyan olyan okos és jó döntéseket hozott, mint Jolán, aki Aragóniában született, de francia földön is megállta a helyét, majd markáns dinasztiavezető lett.

- Magyar kiadója, a Libri azzal népszerűsíti a könyvet, hogy azért is hiteles, mert személyes királyi udvari élményei gazdagítják a korrajzot.

- Jól sejtem, hogy nem a dekoratív díszletekre, hanem az udvari élet leírására kérdez rá? Nos, a regény a 15. században játszódik, most pedig a 21. század elején járunk. Ma alkotmányos monarchia, nem abszolút királyság van... Az én pozícióm egyébként sem jogosít fel semmire. Egyfajta belső tudásom van, de nem kell a brit királyi család tagjának lennem ahhoz, hogy hiteles legyek az udvari élet leírásában. A történelemkönyvek írása hosszú évszázadokon át kizárólag az akadémikusok privilégiuma volt, noha ők sem voltak járatosak a királyi rezidenciák falai között.

- Gyakran kerül magyar szerző könyve a kezébe?

- Nem igazán olvasok magyar szerzőket, de amikor az édesanyám még élt, több magyar könyvet adott a kezembe, melyek zöme gyerekirodalom volt. Igaz, egy időben teljesen elbűvölt a gondolat, hogy magyar könyveket olvassak. Egyébként Comrade Baron könyve, A Journey through the Vanishing World of the Transylvanian Aristocracy, amely a magyar nemesek erdélyi helyzetéről szól, igazán elvarázsolt. Szép és megdöbbentően szívfájdító olvasmány.

- Ha már történelem, mit gondola Brexitről?

- Oh, nem beszélhetek a Brexitről. Ez a modern világ, én pedig a könyveimről nyilatkozom. Nem feladatom, hogy bármiféle politikai döntésről véleményt nyilvánítsak. Mi, a királyi család nem avatkozunk bele semmilyen politikai döntésbe. A demokrácia nem rajtunk, hanem a választók döntésén nyugszik.

- Magánemberként érdekli a politika?

- Követem a híreket. Szeretem tudni, mi történik a világban, de igazán az érdekel, ami akkor történt, amiről írok. Azt hiszem, már legalább egyszer minden megtörtént a történelem során. A történelem abból áll, hogy megpróbáljuk elkerülni azokat a dolgokat, amelyek egyszer már megtörténtek. Mégsem vagyunk igazán sikeresek.

- Miért épp A szerelmes királynő időszaka, a 15. század foglalkoztatja?

- Mert egy nagyon különleges korszak. Az első kötetem nyolc királyi hercegnőről szólt, akik egy másik országban váltak koronás fővé. Akkoriban döbbentem rá, hogy végtelenül izgat, hogy ezek az asszonyok honnan jöttek, hova jutottak. Rájöttem arra is, hogy gyakran nem a királynő volt a legbefolyásosabb asszony az udvarban, hanem az uralkodó szeretője. A legtöbb házasság politikai alapon köttetett, nem volt ritka, hogy a házaspár az esküvő napján találkozott először. II. Henrik francia király szeretője, Diane de Poitiers nagyon különleges a királyi szeretők sorában. A The Serpent and the Moon című könyvem róla szól, s egyébként anyai ágon leszármazottja vagyok.

- Milyen érzés rokonságban állnia regényének főbb szereplőivel?

- Örömmel tölt el, de hangsúlyozom: régen élt alakokról van szó. Diane de Poitiers kapcsán sokat kutattam: férjét, aki sokkal idősebb volt nála, éppúgy vizsgáltam, mint azt, hogy milyen családi kapcsolatban állt Agnés Sorellel, egy másik legendás királyi szeretővel, akiről szintén írtam.

- Ha hazánkba látogat, rendre felkeresi a Máltai Szeretetszolgálatot. Adományokkal segíti őket?

- Tagjuk, sőt pártfogójuk vagyok. A herceggel száztizenhét jótékonysági szervezet patrónusai vagyunk. Részt veszünk rendezvényeiken, beszélünk, avatunk, megnyitunk, köszöntőt mondunk. Ilyen értelemben pusztán a jelenlét a funkciónk. Nagyon szegények lennénk, ha az összes szervezetnek, amellyel kapcsolatban állunk, pénzt adnánk.

- Van kedvenc helye Magyarországon?

- A bátyámmal évekkel ezelőtt beleszerettünk Szápárba, anyám őseinek családi fészkébe. Arról álmodoztunk, hogy a birtokon, amelyet a kommunista időkben a szovjet hadsereg sajátított ki, építünk egy farmházat. Nagyon szeretek Budapestre jönni, nyáron pedig a Balatont találom csodálatosnak.