Heimer György: Balfour-nyilatkozat - száz év véres viszály

Publikálás dátuma
2017.12.09. 08:10

Nincs miért bocsánatot kérni – mondta Theresa May brit miniszterelnök, amikor még november elején Londonban, izraeli kollegájával, Benjamin Netanjahu kormányfővel együtt méltatták a zsidóknak Palesztinában hazát ígérő brit Balfour-nyilatkozat száz éves évfordulóját. Beszédében May a palesztinoknak is üzent: ők - úgymond - a brit gyarmatosítás szégyentelen ünneplésének minősítették a centenáriumi megemlékezést.

Zsidó nemzeti otthon

Annyi bizonyos, hogy az 1917. november 2-án kiadott és egy héttel később nyilvánosságra hozott deklarációt pártolói és ellenzői egyaránt sorsfordító kordokumentumként emlegetik, jóllehet az első ránézésre meglehetősen furcsa. Mindössze három mondat, amely magánlevél formában íródott, s nincs is benne semmilyen közjogi erővel bíró kitétel. A levél írója Arthur James Balfour, akkori brit külügyminiszter arról tájékoztatja a címzett Walter Rothschild bárót, a brit zsidóság egyik vezetőjét, hogy kormánya támogatja „egy zsidó nemzeti otthon” megteremtését Palesztinában, miközben leszögezi: „semmi sem csorbíthatja a Palesztinában élő nem zsidó közösségek polgári és vallási jogait”.

A patikamérlegszerűen adagolt mondatok és a homályos megfogalmazások mögött a korabeli századfordulós idők drámai fejleményei, s a nagypolitika manőverei húzódnak – tűnik ki Lugosi Győzőnek, az Eötvös Loránd Tudományegyetem történész-docensének magyarázatából. Miután az antiszemitizmus – főként az oroszországi és kelet-európai gyilkos pogromokkal – még kegyetlenebb szintre emelkedett, a zsidóság védelmében fellépő cionista mozgalom az európai zsidóság területi egyesítését, egy saját nemzetállam megteremtését tűzte ki célul, méghozzá a kétezer évvel korábbi óhaza földjén, Palesztinában - fejtegette a közel-keleti térség szakavatott historikusa. Mindezért a programadó – mellesleg pesti születésű – Herzl Tivadar, a cionizmus atyja a 20. század elején végig kilincselte az európai nagy- és a kevésbé nagyhatalmak kormányait. Herzl 1904-ben meghalt, mozgalma pedig jó darabig eredménytelen, mígnem az első világháború negyedik évében London felkarolta a nemzetépítő zsidó törekvéseket – a szimpátián túl, önös birodalmai érdekeiért. Balfour nyilatkozatától a britek azt remélték, hogy a befolyásos amerikai zsidóság hathatósan segíti Washington európai hadviselését. A nyilatkozat – latolgattak továbbá őfelsége kormányának stratégái – segít megnyerni az ellenséges központi hatalmak cionizmusra fogékony zsidóságát, egyúttal ellensúlyozhatja, hogy az Egyesült Királyság a zsidóellenes pogromoktól elhíresült Oroszország szövetségese. A cionizmus programjának támogatását azért is jó húzásnak tartották, mert arra is spekuláltak, hogy egy ilyen tőlük függő zsidó államalakulat jó szolgálatot tehet a Szuezi-csatorna és az indiai koronagyarmatokra vezető tengeri és szárazföldi útvonalak ellenőrzéséhez.

A titkos alku

Ám őfelsége kormánya több vasat tartott a tűzben a stratégiai fontosságúnak tekintett közel-keleti térség újrafelosztása érdekében. E régiót 400 éven át az Oszmán Birodalom uralta, és amikor az ifjútörök kormányzat 1914-ben a Monarchia és Berlin oldalán belépett a világháborúba, az antant a Porta ellen fordult, a két nagy európai gyarmattartó, Anglia és Franciaország pedig egyaránt szemet vetett a törökök arab hódoltságaira. Támogatták a Birodalom déli és keleti tartományainak elszakadási törekvéseit; mohóságuk nem ismert határt, azon sakkoztak, hogyan tudnának befolyási övezeteket kialakítani a vesztésre álló Oszmán Birodalom területein.

Ennek dokumentuma az 1916 májusában megkötött Sykes-Picot egyezmény, amely arab narratíva szerint maga az „ősbűn”, ma is rendre azt hajtogatják: erre a titkos alkura vezethető vissza a nyughatatlan Közel-Kelet szűnni nem akaró válságsorozata. Annyi bizonyos, hogy Mark Sykes, angol katonadiplomata és Francois Georges Picot, Franciaország bejruti főkonzulja – ahogy mondani szokták, kezükben körzővel, vonalzóval – önkényesen, birodalmi érdekeiknek megfelelően húzták meg a térség új határait – tekintet nélkül az ott élő népek történelmi, etnikai és gazdasági viszonyaira.

„Az időtájt nem lehetett ott európai értelemben vett nemzeti közösségekről beszélni” – magyarázta Lugosi történész. A közel-keleti térség tájegységei az oszmán közigazgatási rendszer, a vilajetek és a szandzsákok szerint különültek el egymástól, az ott élő népcsoportokat nem a közös állampolgárság, hanem a századok során kialakult munkamegosztás, gazdasági-kereskedelmi, törzsi, vallásfelekezeti vagy kliensi kapcsolatok fűzték egymáshoz. Mindezzel a két úriember, Sykes és Picot nemigen törődött: a történelmi Szíria többségében arabok lakta térségéből a briteknek jutott - a mai államalakulatok szerint - Jordánia, Mezopotámia (Dél-Irak), továbbá Palesztina (a mai Izrael) területén egy tengerparti sáv (Haifa környéke). Anatólia dél-keleti része, Észak-Irak és a mai Szíria a libanoni partvidék kereskedelmi kikötőivel francia érdekszférába került. A „térképrajzolók” Oroszországnak is jutattak volna egy "keveset" az Oszmán Birodalomból, csakhogy elnyerjék a cári udvar jóváhagyását a közel-keleti világ újrafelosztásához. Az már csak múló közjáték, hogy az időközben hatalomra jutott bolsevikok köszönték, de nem kértek az üzletből, sőt a Pravdában és az Izvesztyijában 1917. november 23-án nyilvánosságra hozták az addig titkos Sykes-Picot alkut, amelyet így az egész világ megismerhetett.

Az egykori gyarmatosító impériumok már rég eltűntek a színről, de az első világháborút lezáró békeegyezményekben szentesített Sykes-Picot határok napjainkig megmaradtak, az arabság máig emlegetett kollektív sérelmére. A hatalmi kártyákat tovább keverte, hogy a törökök elleni hadjárat idején, 1915-ben az egyiptomi brit főbiztos, Henry McMahon rávette Husszein bin Ali mekkai nagyserifet és emírt, hogy lázadjon fel oszmán uraival szembe, cserébe egy nagy, föderatív arab állam megteremtésének támogatásáért.

Fából vaskarika

Sok egyéb hitszegés mellett ez a monarchiaalapító terv sem úgy valósult meg, ahogy azt a britek ígérték - pedig Mekkába arab felkelés tört ki 1916 nyarán -, szemben a Balfour-nyilatkozatban belengetett zsidó nemzeti otthonnal. Miután az első világháború győztes hatalmai 1920-ban – a Népszövetség égisze alatt – mandátumterületekre osztották a közel-keleti térséget, s ennek részeként Nagy-Britannia kizárólagos protektori hatalommá lépett elő az általa megszállt Palesztinában, újabb lendületet kapott a zsidó nemzetépítési projekt. Miközben ugrásszerűen megnőtt a zsidó bevándorlók száma, megindult a gazdaság- és államszervezés; létrejöttek az agrártermelő, kommunaszerűen működő kibucok, illetve szövetkezeti mosávok, továbbá a palesztin földvásárlások, a betelepülő zsidók foglalkoztatásában befolyásos Hisztadrut szakszervezeti szövetség intézményei és nem utolsósorban felállt az önvédelemi fegyveres erő, a Hagana.

Mindezt kezdettől fogva heves ellenzéssel fogadták az őslakos palesztinok. Egyre-másra szaporodtak a véres összetűzések, olyannyira, hogy a britek – tartva a náci befolyástól – 1939-ben drasztikusan korlátozták a bevándorló zsidók számát és földvásárlásait. A holokauszt hatmillió zsidó áldozata után azonban már végképp nem lehetett megkérdőjelezni a zsidó állam létrejöttének jogosságát. Az ENSZ 1947-es javaslatát követőn – miszerint Palesztinát egy zsidó és egy arab állam között kellene megosztani, Jeruzsálem pedig ENSZ igazgatás alá került volna – 1948-ban, a brit katonai kivonulás előtti napon, május 14-én valóra vált a cionista álom: független államként kikiáltották Izraelt, s ezen a napon gyakorlatilag megkezdődött az első arab–izraeli háború.

Ám megannyi arab-izraeli háború, elkeseredett lázadás, majd rendezési-megbékélési kísérlet ellenére a kétállamiság víziója mindmáig jámbor óhaj maradt. Mahmúd Abbász palesztin elnök a Balfour-centenárium alkalmából, a The Guardian napilapnak írott cikkében ismét a brit politika szemére hányta, hogy annak idején olyan földet ígértek oda a zsidóságnak, amely nem is volt az övéké. Amikor Izrael saját államiságának megteremtését ünnepli – így Abbász – az a palesztinok számára történelmük legsötétebb órája. Jelenleg vagy 6 millió palesztin arab száműzetésben, 1,75 millióan pedig Izraelben intézményesített diszkrimináció közepette él. Theresa May brit miniszterelnök viszont évfordulós beszédében azt hangsúlyozta, hogy Nagy-Britannia büszke lehet Izrael megteremtésében játszott szerepre, de emellett változatlanul a kétállami rendezés híve, hozzátéve, hogy a békés arab-zsidó egymás mellett élés még „unfinshed business”, azaz befejezetlen üzlet.

Lugosi Győző történész azonban úgy gondolja, hogy a kétállamiság önmagában véve fából vaskarika. Legfőképpen azért, mivel a mindössze 25 ezer négyzetkilométernyi területen csak Izrael rendelkezik az amúgy szűkös vízkészletekkel, azokat nem lehet megosztani. Amikor az ENSZ annak idején a területmegosztó tervét előterjesztette, a gazdasági egység megőrzését is célul tűzte ki benne. Tudták, enélkül a két nemzeti közösség nem életképes. A történész szerint csak binacionális (kétnemzetiségű) egy-állam képzelhető el, erős autonóm jogosítványokkal és a zsidó állam fennmaradását szavatoló nemzetközi garanciákkal. Mindez azonban – tette hozzá – a jelenlegi kibékíthetetlennek tűnő helyzetben pusztán teória. (Trump amerikai elnök döntése, hogy az Egyesült Államok Jeruzsálemet tekinti Izrael fővárosának, a kézirat leadás után történt - a szerk.)

Voltaképpen hasonló gondolatot fogalmazott meg Ámosz Oz izraeli író, amikor a magyarul is megjelent Hogyan gyógyítsuk a fanatikust című esszékötetében az ingatlanvita metaforájával írja le az izraeli-palesztin viszályt. „Fájdalmas konfliktus, két jogos igény, ugyanazon piciny országra vonatkozó két igen erős, igen meggyőző követelés között. Nem vallásháború, nem kultúrák háborúja, nem két hagyomány csatája, hanem egyszerűen csak ingatlanvita azon, hogy kinek háza ez”. Oz annak a hitének is hangot ad, hogy az „ingatlan” megosztható, bár a százéves Balfour-nyilatkozat még mais egy „unfinshed business”.

A deklaráció szövege
Külügyminisztérium
1917. november 2.
Kedves Lord Rothschild!
Nagy megtiszteltetés nekem, hogy közvetíthetem Őfelsége kormányától az alábbi szimpátia-nyilatkozatot a zsidó cionisták törekvésével, amit javasolt és jóváhagyott a Kabinet is.
„Őfelsége kormánya jóindulatúlag tekint a zsidó nemzeti otthon megteremtésére Palesztinában, és minden tőle telhetőt megtesz e cél elérésének elősegítésére, miközben világosan kell látnunk, hogy semmi sem csorbíthatja a Palesztinában fennálló nem zsidó közösségek polgári és vallási jogait, illetve a bármely más országban élő zsidók jogait és politikai státusát.”
Nagyon örülnék, ha ezt a nyilatkozatot a Cionista Szövetség tudomására hozná.
Szívélyes üdvözlettel:
Arthur James Balfour

Lemezeket fel! - Beatessé lett kis Bence

Publikálás dátuma
2017.12.09. 08:05

Ötven évvel ezelőtt vették fel minden idők legnépszerűbb magyar slágereinek egyikét. A dal címe az volt: Gondolj majd rám. Sokan ma is fejből fújják: „Gondolsz-e majd rám, ha elmúlt az éjjel? Minden álmunkat a hajnal tép széjjel?” Ám, ha megkérdeznénk, ki a zeneszerzője, a szövegírója és az előadója a nótának, akkor már zavarba jönnének a dúdolók. A válasz: Varannai István, Tamás László meg az Echo.

Mihó?

Öttagú együttes, amely 1965-ben megnyert egy amatőr tánczenei vetélkedőt, és elsősége jutalmául rádiófelvételt készíthetett. Abban az esztendőben a rádió hetenként több ezer percnyi könnyű- és tánczenét, valamint dzsesszt sugárzott, igaz, a televízió még messze mögötte maradt: akkoriban vezette be a havi fél órában jelentkező, Szeret ön táncolni? című összeállítást. A kép nélküli dobozban Komjáthy György „csak fiataloknak” szóló műsorát indította el; ennek címötletét Bencze Márta száma – Deák Tamás és S. Nagy István szerzeménye – adta. („Ott, benn egy dalt játszanak. Kinek? Csak fiataloknak!”)

A körülmények tehát kedveztek a beates pályakezdőknek, ám a stúdióban kiderült: a fiúk angolul szeretnének énekelni, merthogy saját számuk még nem akadt. „Külföldiül” viszont a rádiósok nem akartak velük felvenni semmit sem, noha a lemezgyárban az Atlantis együttessel abban az évben rögzítették a Beatles I Should Have Known Betterjét, a Metróval Roy Orbison Pretty Womanjét, Ambrus Kyrivel Millie Small My Boy Lollipopját, Koncz Zsuzsával Sandie Shaw Long Live Love-ját, Toldy Máriával Petula Clark Downtownját, Vámosi Jánossal Dean Martin Everybody Loves Somebodyját, Korda Györggyel Bobby Solo Se piangi se ridijét, Zalatnay Saroltával Rita Pavone Datemi un martellóját. (Valamennyit angol, illetve olasz nyelven.)

Az Echo tagjainak – Varannai és Tamás mellett Lelkes Zoltánnak, Markó Józsefnek, Szilvássy Zsoltnak – azonban volt eszük: már korábban rájöttek, hogy a Kis Bence című mondóka tökéletesen ráillik a Rolling Stones Off the Hook című dalára, s miután mindegyikük fejből vágta, hogy „egyszer volt egy kemence, belebújt a kis Bence”, hirtelen előálltak a Stones-szám magyar változatával. Ez olyan kiválóan sikerült, hogy ötletüket megfejelték, és zenét írtak Móricz Zsigmond A török és a tehenek című gyerekverséhez. A nagy író bizony nem gondolta, hogy halála után negyedszázaddal a kócos kis ördögök nemzedékének ünnepelt költője lesz, de miként is sejthette volna meg annak idején a beatkorszak beköszöntét!

Márpedig az elérkezett, és 1967 elején az Ifjúsági Magazin slágerlistájának élén állt, hogy „volt egy török, Mehemed, sose látott tehenet”. Azt követte a Gondolj majd rám-kislemez. Az együttes elandalított hölgyrajongói párás szemmel tekintettek a Kapás utcában működő Budai Táncklub színpadán állókra, miközben mély átéléssel énekelték: „csak te voltál nekem, senki más”. (Lehet mondani, volt kapás.) A közterek piros padjainak felső deszkáján üldögélve pedig az E-mollt és a D-dúrt keresték az eredetileg héthúros szovjet dobgitárokon a tinédzser skacok, mert az Echo-slágert könnyebb volt lejátszani, mint az Easybeatstől a Friday on My Mind vagy az Illéstől a Nem érdekel, amit mondsz című dalt, bár a H szeptim okozott némi fejtörést...

Mire Soltész Rezső feldolgozta a számot – miként Máté Péter a Neoton hasonló, hatvannyolcas örökzöldjét, a Kell, hogy várj-t –, már nem a szovjet dob- vagy a csehszlovák lapgitárok domináltak. (Hatvanhétben a Jolana Graziella volt az új elektromos modell.) Húsz évvel a Gondolj majd rám megjelenése után az LGT vagy az Omega zenészei fejenként akár 1500 forintos ORI-gázsit is zsebre tehettek, míg Koncz Zsuzsa, Kovács Kati, Koós János, Korda György alkalmanként két és fél ezerért lépett fel az Országos Rendező Iroda esztrádjaiban.

Az Echo legföljebb álmodhatott efféle illetményről. Már csak azért is, mert 1969-ben megszűnt. Túlzás lenne azt állítani, hogy felbomlása fáj, még most is fáj, leghíresebb számának viszont máig van visszhangja.

Nem csupán hallhatóan: itt éppen láthatóan is.

Szerző

Bóta Gábor: Népszerűség és szakértelem

Publikálás dátuma
2017.12.09. 08:00

A Borkonyha, bár Michelin-csillagos bisztró, fölöttébb laza hely. Nincs semmi feszengő protokoll, lüktet, zsibong benne az élet és esténként, ha esik, ha fúj, mindig dugig van. Hétköznap estére egy hétre, hétvégére négy-hat hétre előre is tanácsos asztalt foglalni, hogy biztosan bejussunk. Egy hölgynek csak az a munkája, hogy az asztalfoglalásokat intézi, és bizony, a bejelentkezők igen jelentős részének sajnos nemet kell mondania. Ottjártunkkor, igazán nem éttermi csúcsidőben, hétfő este, a bárpult is megtelt étkezőkkel.

A Borkonyha, nem sokkal azután, hogy 2010 decemberében megnyílt, berobbant a magyar gasztronómiába. Mint az egyik alapító-tulajdonostól, Kalocsai Zoltántól megtudom, 2011 februárjában már nem kellett beletenni pénzt, vagyis - ami ritkaságszámba megy - igen hamar hasznot hozott. 2014 tavaszán pedig, sokak meglepetésére, meglett a Michelin-csillag is. Nemigen várta ezt senki. Horváth Tamás, aki Zoltán jó barátja, s akivel együtt dolgoztak már a Mágnáskertben, tulajdonosként pedig közösen hozták létre a Borkonyhát, sírva fakadt, társa pedig jóformán összeesett a hír hallatán. El sem akarták hinni. A Costes meg az Onyx, amelyek előttük Magyarországon megkapták a csillagot, abszolút a fine dining kategóriába tartoznak, és magas árfekvésűek. A Borkonyha esetében valószínűleg egy másik kategóriát akartak honorálni, olyat, ahová addig 70 százalékban magyarok jártak, mert ezt az árfekvést megengedhették maguknak. Igaz, mostanra az arány megfordult, körülbelül 70 százalék a külföldi. Ez azonban nem feltétlenül az árak miatt van, hiszen a hazai Michelin csillagos éttermek közül minden bizonnyal a Borkonyha a legolcsóbb. Amikor az elismerésben részesültek, elhatározták, hogy bár a jókorára duzzadt érdeklődés miatt megtehetnék, nem emelnek árakat, és nem görcsölnek be, hogy ezután mit kell majd teljesíteniük, mert azt honorálták, amit eddig csináltak, s ezt fogják csinálni ezután is. Azért kevesebb a magyar vendég, mert az éttermi kalauzokat bújó külföldiek jó előre asztalt foglalnak. Ebből sértődések is adódnak, azok a törzsvendégek, akik nem jutnak be, esetleg azt mondják: ők akkor is jöttek, amikor nem ment ilyen jól.

Megoldást jelenthet, hogy jövőre, meglehetősen közel, nyitnak egy új éttermet, amiben már a neves és jeles séf, a konyhai hadműveleteket a kezdetektől irányító Sárközi Ákos is tulajdonos, aki mindig hangoztatja, a lényeg az, hogy szabadon dolgozhasson, és azt itt megteheti. Nagyon büszke a csapatára, több séfhelyettest is kinevelt már magának, s az új étterem jónéhány embernek pozícióban is előrelépést jelent majd, koncepciójában pedig eltér a mostanitól.

Nincs fehér abroszos terítés, nincs különösebb macera, a pincérek fehér ingben, kötényben szolgálnak fel, meglehetősen gyorsan cikázva az asztalok között. A gyorsaság közel sem jelenti azt, hogy nem állnak meg beszélgetni, kellő közvetlenséggel, de minden tolakodás nélkül. Minket leginkább Márton Tibor szolgál ki, akinek remek a humora, és borokat is nagy lelkesedéssel ajánl. Az étterem nevének megfelelően nagy hangsúly van a borokon, nem véletlenül dominál a helyiségben egy jókora borfal, körülbelül kétszáz különféle magyar nedűvel. Ezek jelentős részét kimérve is megkaphatjuk, ha pedig valamelyik megtetszik, bolti áron akár haza is vihetjük. A borokért sokáig Zoltán volt a felelős, de most ezen a területen hagyja kibontakozni ifjú kollégáját, Juhász Krisztiánt.

Előételként céklákkal kezdünk, már itt kiderül, hogy a séf igencsak szeret játszani a különböző textúrákkal, hiszen más-más a megjelenési formájuk, van köztük például sárga meg marinált, sült vagy éppen püréalakú. Könnyed kecskesajthab társul hozzájuk. A vajpuha ördöghalhoz pedig roppanós, fenyőmagos paszternákragú, írómártásban. A zaftos húsú gyöngytyúknak a szarvasgomba ad még markánsabb ízt. A préselt mangalicacsülökhöz különböző hagymák társulnak. A kacsamáj előzékenyen elomlik a szájban, de a teteje ropogós, mert réteslap sül rá. A csicsókalevesben borjúmáj is fürdőzik. A különböző gombákból, de zömében vargányából készült erőleves igen markáns ízű, és annyi alapanyag van benne, hogy a színe sötétbarna. Konfitált tojássárgáját is tartalmaz.

A galambmell rozéra sül, jól megőrzi a nedveit. Igaz ez az őzgerincre is, amihez például sütőtök-kocka, sütőtök-mártás, vagy éppen fekete gyökér társul. Több étel tartalmaz ehető virágokat. A tálalás kimondottan gusztusos, de egyáltalán nem agyondíszített a tányér. Érdekes a borjúkarajt báránydagadóval párosítani - fekete fokhagyma és mustáros mártás dukál hozzá. Egészen könnyed a lágy sajtokat, áfonyát tartalmazó desszert, még pisztácia is fellehető a tányéron, szivacs alakúra formázva. Aki fajsúlyosabbra vágyik, annak érdemes az Unicum Szilvából, csokoládéból készült kompozíciót kérnie. A tányéron talál krémes állagú szeletet, de trüffel golyócskát is, meg szilvamagból készült „púdert”, habcsók alakúra formázva.

A Borkonyhában bírják fantáziával, szakértelemmel, lelkesedéssel. Jó az ár-érték arány, így nem véletlen a kiugró népszerűség.

* Sorozatunkban az ország legjobb éttermeit mutatjuk be a séf kalauzolásával.

Szerző