Heimer György;

Reflex;Balfour-nyilatkozat;

2017-12-09 08:10:00

Heimer György: Balfour-nyilatkozat - száz év véres viszály

Nincs miért bocsánatot kérni – mondta Theresa May brit miniszterelnök, amikor még november elején Londonban, izraeli kollegájával, Benjamin Netanjahu kormányfővel együtt méltatták a zsidóknak Palesztinában hazát ígérő brit Balfour-nyilatkozat száz éves évfordulóját. Beszédében May a palesztinoknak is üzent: ők - úgymond - a brit gyarmatosítás szégyentelen ünneplésének minősítették a centenáriumi megemlékezést.

Zsidó nemzeti otthon

Annyi bizonyos, hogy az 1917. november 2-án kiadott és egy héttel később nyilvánosságra hozott deklarációt pártolói és ellenzői egyaránt sorsfordító kordokumentumként emlegetik, jóllehet az első ránézésre meglehetősen furcsa. Mindössze három mondat, amely magánlevél formában íródott, s nincs is benne semmilyen közjogi erővel bíró kitétel. A levél írója Arthur James Balfour, akkori brit külügyminiszter arról tájékoztatja a címzett Walter Rothschild bárót, a brit zsidóság egyik vezetőjét, hogy kormánya támogatja „egy zsidó nemzeti otthon” megteremtését Palesztinában, miközben leszögezi: „semmi sem csorbíthatja a Palesztinában élő nem zsidó közösségek polgári és vallási jogait”.

A patikamérlegszerűen adagolt mondatok és a homályos megfogalmazások mögött a korabeli századfordulós idők drámai fejleményei, s a nagypolitika manőverei húzódnak – tűnik ki Lugosi Győzőnek, az Eötvös Loránd Tudományegyetem történész-docensének magyarázatából. Miután az antiszemitizmus – főként az oroszországi és kelet-európai gyilkos pogromokkal – még kegyetlenebb szintre emelkedett, a zsidóság védelmében fellépő cionista mozgalom az európai zsidóság területi egyesítését, egy saját nemzetállam megteremtését tűzte ki célul, méghozzá a kétezer évvel korábbi óhaza földjén, Palesztinában - fejtegette a közel-keleti térség szakavatott historikusa. Mindezért a programadó – mellesleg pesti születésű – Herzl Tivadar, a cionizmus atyja a 20. század elején végig kilincselte az európai nagy- és a kevésbé nagyhatalmak kormányait. Herzl 1904-ben meghalt, mozgalma pedig jó darabig eredménytelen, mígnem az első világháború negyedik évében London felkarolta a nemzetépítő zsidó törekvéseket – a szimpátián túl, önös birodalmai érdekeiért. Balfour nyilatkozatától a britek azt remélték, hogy a befolyásos amerikai zsidóság hathatósan segíti Washington európai hadviselését. A nyilatkozat – latolgattak továbbá őfelsége kormányának stratégái – segít megnyerni az ellenséges központi hatalmak cionizmusra fogékony zsidóságát, egyúttal ellensúlyozhatja, hogy az Egyesült Királyság a zsidóellenes pogromoktól elhíresült Oroszország szövetségese. A cionizmus programjának támogatását azért is jó húzásnak tartották, mert arra is spekuláltak, hogy egy ilyen tőlük függő zsidó államalakulat jó szolgálatot tehet a Szuezi-csatorna és az indiai koronagyarmatokra vezető tengeri és szárazföldi útvonalak ellenőrzéséhez.

A titkos alku

Ám őfelsége kormánya több vasat tartott a tűzben a stratégiai fontosságúnak tekintett közel-keleti térség újrafelosztása érdekében. E régiót 400 éven át az Oszmán Birodalom uralta, és amikor az ifjútörök kormányzat 1914-ben a Monarchia és Berlin oldalán belépett a világháborúba, az antant a Porta ellen fordult, a két nagy európai gyarmattartó, Anglia és Franciaország pedig egyaránt szemet vetett a törökök arab hódoltságaira. Támogatták a Birodalom déli és keleti tartományainak elszakadási törekvéseit; mohóságuk nem ismert határt, azon sakkoztak, hogyan tudnának befolyási övezeteket kialakítani a vesztésre álló Oszmán Birodalom területein.

Ennek dokumentuma az 1916 májusában megkötött Sykes-Picot egyezmény, amely arab narratíva szerint maga az „ősbűn”, ma is rendre azt hajtogatják: erre a titkos alkura vezethető vissza a nyughatatlan Közel-Kelet szűnni nem akaró válságsorozata. Annyi bizonyos, hogy Mark Sykes, angol katonadiplomata és Francois Georges Picot, Franciaország bejruti főkonzulja – ahogy mondani szokták, kezükben körzővel, vonalzóval – önkényesen, birodalmi érdekeiknek megfelelően húzták meg a térség új határait – tekintet nélkül az ott élő népek történelmi, etnikai és gazdasági viszonyaira.

„Az időtájt nem lehetett ott európai értelemben vett nemzeti közösségekről beszélni” – magyarázta Lugosi történész. A közel-keleti térség tájegységei az oszmán közigazgatási rendszer, a vilajetek és a szandzsákok szerint különültek el egymástól, az ott élő népcsoportokat nem a közös állampolgárság, hanem a századok során kialakult munkamegosztás, gazdasági-kereskedelmi, törzsi, vallásfelekezeti vagy kliensi kapcsolatok fűzték egymáshoz. Mindezzel a két úriember, Sykes és Picot nemigen törődött: a történelmi Szíria többségében arabok lakta térségéből a briteknek jutott - a mai államalakulatok szerint - Jordánia, Mezopotámia (Dél-Irak), továbbá Palesztina (a mai Izrael) területén egy tengerparti sáv (Haifa környéke). Anatólia dél-keleti része, Észak-Irak és a mai Szíria a libanoni partvidék kereskedelmi kikötőivel francia érdekszférába került. A „térképrajzolók” Oroszországnak is jutattak volna egy "keveset" az Oszmán Birodalomból, csakhogy elnyerjék a cári udvar jóváhagyását a közel-keleti világ újrafelosztásához. Az már csak múló közjáték, hogy az időközben hatalomra jutott bolsevikok köszönték, de nem kértek az üzletből, sőt a Pravdában és az Izvesztyijában 1917. november 23-án nyilvánosságra hozták az addig titkos Sykes-Picot alkut, amelyet így az egész világ megismerhetett.

Az egykori gyarmatosító impériumok már rég eltűntek a színről, de az első világháborút lezáró békeegyezményekben szentesített Sykes-Picot határok napjainkig megmaradtak, az arabság máig emlegetett kollektív sérelmére. A hatalmi kártyákat tovább keverte, hogy a törökök elleni hadjárat idején, 1915-ben az egyiptomi brit főbiztos, Henry McMahon rávette Husszein bin Ali mekkai nagyserifet és emírt, hogy lázadjon fel oszmán uraival szembe, cserébe egy nagy, föderatív arab állam megteremtésének támogatásáért.

Fából vaskarika

Sok egyéb hitszegés mellett ez a monarchiaalapító terv sem úgy valósult meg, ahogy azt a britek ígérték - pedig Mekkába arab felkelés tört ki 1916 nyarán -, szemben a Balfour-nyilatkozatban belengetett zsidó nemzeti otthonnal. Miután az első világháború győztes hatalmai 1920-ban – a Népszövetség égisze alatt – mandátumterületekre osztották a közel-keleti térséget, s ennek részeként Nagy-Britannia kizárólagos protektori hatalommá lépett elő az általa megszállt Palesztinában, újabb lendületet kapott a zsidó nemzetépítési projekt. Miközben ugrásszerűen megnőtt a zsidó bevándorlók száma, megindult a gazdaság- és államszervezés; létrejöttek az agrártermelő, kommunaszerűen működő kibucok, illetve szövetkezeti mosávok, továbbá a palesztin földvásárlások, a betelepülő zsidók foglalkoztatásában befolyásos Hisztadrut szakszervezeti szövetség intézményei és nem utolsósorban felállt az önvédelemi fegyveres erő, a Hagana.

Mindezt kezdettől fogva heves ellenzéssel fogadták az őslakos palesztinok. Egyre-másra szaporodtak a véres összetűzések, olyannyira, hogy a britek – tartva a náci befolyástól – 1939-ben drasztikusan korlátozták a bevándorló zsidók számát és földvásárlásait. A holokauszt hatmillió zsidó áldozata után azonban már végképp nem lehetett megkérdőjelezni a zsidó állam létrejöttének jogosságát. Az ENSZ 1947-es javaslatát követőn – miszerint Palesztinát egy zsidó és egy arab állam között kellene megosztani, Jeruzsálem pedig ENSZ igazgatás alá került volna – 1948-ban, a brit katonai kivonulás előtti napon, május 14-én valóra vált a cionista álom: független államként kikiáltották Izraelt, s ezen a napon gyakorlatilag megkezdődött az első arab–izraeli háború.

Ám megannyi arab-izraeli háború, elkeseredett lázadás, majd rendezési-megbékélési kísérlet ellenére a kétállamiság víziója mindmáig jámbor óhaj maradt. Mahmúd Abbász palesztin elnök a Balfour-centenárium alkalmából, a The Guardian napilapnak írott cikkében ismét a brit politika szemére hányta, hogy annak idején olyan földet ígértek oda a zsidóságnak, amely nem is volt az övéké. Amikor Izrael saját államiságának megteremtését ünnepli – így Abbász – az a palesztinok számára történelmük legsötétebb órája. Jelenleg vagy 6 millió palesztin arab száműzetésben, 1,75 millióan pedig Izraelben intézményesített diszkrimináció közepette él. Theresa May brit miniszterelnök viszont évfordulós beszédében azt hangsúlyozta, hogy Nagy-Britannia büszke lehet Izrael megteremtésében játszott szerepre, de emellett változatlanul a kétállami rendezés híve, hozzátéve, hogy a békés arab-zsidó egymás mellett élés még „unfinshed business”, azaz befejezetlen üzlet.

Lugosi Győző történész azonban úgy gondolja, hogy a kétállamiság önmagában véve fából vaskarika. Legfőképpen azért, mivel a mindössze 25 ezer négyzetkilométernyi területen csak Izrael rendelkezik az amúgy szűkös vízkészletekkel, azokat nem lehet megosztani. Amikor az ENSZ annak idején a területmegosztó tervét előterjesztette, a gazdasági egység megőrzését is célul tűzte ki benne. Tudták, enélkül a két nemzeti közösség nem életképes. A történész szerint csak binacionális (kétnemzetiségű) egy-állam képzelhető el, erős autonóm jogosítványokkal és a zsidó állam fennmaradását szavatoló nemzetközi garanciákkal. Mindez azonban – tette hozzá – a jelenlegi kibékíthetetlennek tűnő helyzetben pusztán teória. (Trump amerikai elnök döntése, hogy az Egyesült Államok Jeruzsálemet tekinti Izrael fővárosának, a kézirat leadás után történt - a szerk.)

Voltaképpen hasonló gondolatot fogalmazott meg Ámosz Oz izraeli író, amikor a magyarul is megjelent Hogyan gyógyítsuk a fanatikust című esszékötetében az ingatlanvita metaforájával írja le az izraeli-palesztin viszályt. „Fájdalmas konfliktus, két jogos igény, ugyanazon piciny országra vonatkozó két igen erős, igen meggyőző követelés között. Nem vallásháború, nem kultúrák háborúja, nem két hagyomány csatája, hanem egyszerűen csak ingatlanvita azon, hogy kinek háza ez”. Oz annak a hitének is hangot ad, hogy az „ingatlan” megosztható, bár a százéves Balfour-nyilatkozat még mais egy „unfinshed business”.