Politikai tévedés volt az Afganisztánba vezényelt szovjet katonák halála, a túlélők maradandó testi és lelki sérüléseinek sora. Ahogy az egyik katona fogalmaz, ők egy olyan államból mentek el, amelyiknek kellett a háború és egy olyanba tértek vissza, amelyiknek nem. A 2015-ben irodalmi Nobel-díjat kapott belarusz író, Szvetlana Alekszijevics Fiúk cinkkoporsóban című könyvében a SZU 1979-től 1989-ig tartó afganisztáni háborújáról ír, de nem a nagyhatalmak érdekeiről, hanem az át- és túlélőknek ad hangot. Az önként vagy kényszerből Afganisztánba kerülő katonákkal, ápolónőkkel és fiaikat vesztett anyákkal folytatott beszélgetéseket olvashatjuk csupaszon, értelmező szöveg nélkül.
A SZU Vietnámjának is nevezett háborúban a szovjet hatalom segítséget nyújtott a kormányra került kommunistáknak, a velük szembeszállókat pedig a hidegháborús logika szerint az amerikaiak fegyverezték fel. A szovjet hadsereg félmillió katonája hivatalosan “internacionalista kötelességét” teljesítette, építették a szocializmust, valójában véres harcot folytattak a szovjeteket megszállónak tartók ellen.
Bármennyire is közhelyes azt mondani egy háborúról szóló könyvre, hogy megrázó, az 1999-ben magyarul egyszer már megjelent, most kibővített dokumentumregény valóban az. Az egyre romló afganisztáni helyzetet agyonhallgatta a szovjet média, így az otthon maradók szinte semmit sem tudtak a háborúról. Eközben a katonák megtanultak ölni, majd a túlélők hazatérésük után nem tudták úgy folytatni az életüket, ahogy abbahagyták. Ami a legnagyobb sokk volt: azt várták, hősökként tekintenek majd rájuk, de arra jöttek haza, hogy hiba volt egész és nem is érdekelnek senkit. A katonák beszámolói tele vannak dühvel, csalódottsággal, kiszolgáltatottsággal, magánnyal. A legfájdalmasabb szövegek pedig az édesanyákéi. Közben felsejlik a második világháború emléke is: a “nagy honvédő háború” után megvolt a nagy közös gyász vigasza. Ehhez képest az “afgánok”, házastársaik, az anyák kívülállók, egy ismeretlen, szégyellnivaló, érthetetlen és értelmetlen háború részesei.
A könyv 1991-es megjelenése után néhány interjúalany beperelte az írónőt, szerintük meghamisította a beszélgetéseket. Ennek a pernek az anyaga, és az írót árulónak vagy a múlttal szembesítő úttörőnek tartó vélemények is szerepelnek a műben. Hogy a politikai hatalom állt a perelők mögött vagy maguk nem akartak szembenézni a történtekkel, az a peranyagból nem derül ki, az egyik anya azonban árulkodóan így fakad ki: “Én szeretem az államot, amelyben élünk, a Szovjetuniót, mert érte esett el a fiam. Magát pedig gyűlölöm! Nekem nem kell a maga szörnyű igazsága.”
