Magyar Próza Napja: Jókai vs. Esterházy

Jókai Mór születésnapja, február 18-a legyen a Magyar Próza Napja, kezdeményezi a Magyar Írószövetség. Először idén rendeznének programokat, a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) honlapján pedig az olvasható, hogy a programsorozat kiemelt támogatója az MMA lesz. A Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése (MKKE) a tavalyi könyvhéten már ajánlotta, hogy a magyar prózát Esterházy Péter születésnapján, április 14-én ünnepeljék, három nappal a magyar költészet napja, április 11-e után, ami József Attila születésnapja. Az Írószövetség szerint Jókai születésnapja azért jó időpont, mert az író "életműve mai napig a magyar irodalom egyik legnagyobb, megkerülhetetlen teljesítménye, regényíróként is máig megőrizte jelentőségét a nemzeti irodalomban, komolyan hozzájárul történelmi önismeretünkhöz és identitásunk megőrzéséhez." Másrészt február 18. a tavaszi könyves szezon nyitánya lehetne és nem mosódna össze más kiemelt dátumokkal. Esterházy 2004-ben másokkal, például Nádas Péterrel, Konrád Györggyel együtt kilépett az Írószövetségből, mert az nem határolódott el tagja, Döbrentei Kornél antiszemita kijelentésétől.

Szerző

Kösz a vérszívókat!

Publikálás dátuma
2018.01.15. 06:46
Kolonits Klára - A szoprán ismét bizonyította, hogy világszínvonalú énekesnő Fotó: Berecz Valter
Csemege az Erkel Színházban: a világ első vámpírtörténete – koncertszerű előadásban. És még így is jobb, mint az Alkonyat.

Lord Byron befejezetlen művének továbbgondolásával 1819-ben született meg John Polidori – aki egyébként a nagy költő orvosa volt – tollából az első irodalmi vámpírtörténet. A megjelenése után kitört vámpírláz azóta is tart, és az egyre átfogóbbá vált vampirológiai kutatások megerősítették a régi hiedelmet: ha egyszer valahol megjelennek a vérszívók, lelehetetlen tőlük megszabadulni.

A korai történetek között azonban volt olyan, amelyben az isteni jóság még győzedelmeskedik, az alvilági fajzat a végén a pokolra kerül, a szerelmesek egymáséi lehetnek. Ilyen például a német Ritter (Polidori művét alapul vevő) drámája, amelyből Marschner operájának szövegkönyve is készült, és amelyet százkilencven éve mutattak be Lipcsében.

Ezt most koncertszerű formában adta elő a Magyar Állami Operaház társulata: a zenekar az Erkel Színház színpadán foglalt helyet, mögötte a kórus – díszlet, jelmez, színpadi mozgás nem volt. Jól jött tehát a narrátor segítsége a történet nyomon követésében. Cser Ádám vezényelt, és az, hogy a kevéssé ismert, de igazi értékeket hordozó, drámai percben gazdag mű a hallgatót a bűvkörébe vonó előadásban szólalt meg, neki is köszönhető. A zenekar, amelynek komoly szerep jut a gótikus rémtörténet hangulatának megalapozásában nagyszerűen tette dolgát, több hegedűvel azonban dúsabb lehetett volna a hangzás. A kórus kissé háttérbe szorulva a színpad mélyén, ezért tán a kelleténél súlytalanabbul, de szépen énekelt. A címszerepre Bruno Taddia olasz baritont hívta meg a ház, aki a maga háromdimenziós alakjában jelenítette meg a tragikus sorsú, két világ között őrlődő lordot, aki tudatában van, romlottságának, de azt is tudja, nem választhat, tennie kell, amire a végzet kiszemelte. Legmélyebb hangjai kissé erőtlenek voltak, de a magasai szárnyaltak, és drámai erőnek sem volt híján. Az operai konfliktusok igazi hordózója Edgar Aubry karaktere, akinek, ha meg akarja menteni szerelmét, esküjét kell szegnie. Ha megteszi, maga is vámpírrá válik, és – mint erre Ruthven karaktere figyelmezteti – előbb-utóbb szerettei gyilkosává. Nagy tenorszerep ez, Balczó Péter hangjának volumene valójában kevés volt hozzá, de erejének és tudásának végsőkig való feszítésével végül is megoldotta a feladatot. A többi szerep alakítója jól megfelelt, figyelemre méltó volt Balga Gabriella Emmyként, mezzójával méltó ellenfele volt a vámpírnak. Hamvas fiatal lányt formált Keszei Bori Jantheként. Nagyobb énekelni való Rácz Istvánnak jutott még, akinek Davenaut súlyos szerepe már túl nehéz volt.

Az egész gárdában Kolonits Klárára kellett valóban a leginkább figyelni. Malwina szerepében énekelnivalója sokkal több volt, mint a többi nőalaké, a szólama igényes: ő nem egyszerűen elcsábított ártatlanság, komolyan szerelmes Aubryba, és kész kiállni érte apja akarata ellenében. Kolonits hangja a nagy drámai, a dús zenekari kíséretes együttes számokban is érvényesült, a teljes terjedelmében kiegyenlített, technikailag is hibátlan volt. Marschner darabja nem csak operatörténeti érdekesség, ez az előadás arra is rávilágított: a mű súlyos zenei értékeket is hordoz, a siker megérdemelt volt.

Szerző

Kisebbrendűség ellen

Publikálás dátuma
2018.01.15. 06:45
Zeebrüggei bárkák (1905)
Bővült a szentendrei Czóbel Emlékmúzeum grafikai kollekciója, s az új kölcsönzések is ismételt látogatásra csábítanak. Kritika.

A meglepetés megvan. A hosszú terem elején, rögtön a bejárattal szemben ott az immár kétnézetűvé vált vászon, az Enteriőrrészlet vázával, azaz a Ház a fák tövében. Új felfedezés: a kísérőszöveg nemcsak arról tájékoztat, hogy Czóbel Hollandiában „festői nyersanyaghiányban” – gondolom, mindenféle anyagi javak hiányában – szenvedett, hanem arról is, hogy az eddig is ismert szobabelső hátoldalán most, az új kiállításra készülve fedezték fel a fedőfesték fedte utcarészletet.

Szokatlan gesztus, mint már nem először. Az emlékkiállítás falán most is olvashatók a Czóbel-kutató Barki Gergely kételyei korábbi, henye datálások ügyében, olvasható a Városrészlet, zárójelben (Brügge) tárgyának-idejének újabb meghatározása, és ott a holland emlékkiadvány fényképe, amely tanúsítja, hogy az A bergeni lelkész modellje az életben is kancsalított.

A szentendrei Czóbel Múzeumban ez már rendszer. A címbeli kettő pont nulla arra emlékeztet, hogy két esztendeje már megtörtént itt egyszer a Czóbel-életmű újragondolása, akkor próbálták ki először, mint lehet egy emlékhelyet, emlékgyűjteményt, emlékmúzeumot mauzóleumból élőhellyé frissíteni. Most kibővített, bőséges grafikai kollekcióval, interaktív kommunikációval, újabb kölcsönzésekkel érik el, hogy új látogatásokra csábítsanak. Meg természetesen magával az életművel. Amelynek az állandó értékét csak árnyalja, finomítja a frissítés, és amelynek lényege – tömörítsünk, vállalva a leegyszerűsítés kockázatát – a szín, a derű és az irónia.

Leány virágos ablak előtt (1904)

Leány virágos ablak előtt (1904)

Huszonegy éves Czóbel Béla, amikor megfesti a Leány virágos ablak előtt vásznát, ezt az egyszerre nagybányai és egyszerre Nagybányát maga mögött tudó zsánert. A hosszú szoknyás nő nyugalma, a cserepekkel teli ablak akár Ferenczy Károlyé is lehetne, finom. De a világítóan kékséges kék szoknya, a blúz már-már vöröses-lilásba kalandozó rózsaszínje kizeng a finom naturalizmus halkságából, és a tömbnyi, győzelmes színfoltok is a plein air vibráló derűjéből.

Már czóbelesek. És a további életműben is bátran meg lehet nevezni a rokonságokat. Többnyire ugyan inkább leértékelő, semmint tudományos hatású az, ha a művészettörténész példákkal magyaráz-minősít egy-egy festői teljesítményt, de Czóbelnek a pályája kezdete óta nem árt, ha neveket, módszereket, stílusfogásokat emlegetünk. Nem kölcsönkér, hanem elvesz és felhasznál. Nem tesz stiláris hűségesküt, hanem felfedez, átalakít és kisajátít.

Fiú labdával

Fiú labdával

Eszünkbe jut (a felirat is figyelmünkbe ajánlja) a holland konstruktivizmust a Hollandiában festett Fiú labdával alkalmából. Az enyhén geometrizált részletek, a labda pompásan homogén színei is eszünkbe juttatják. Ám a matrózsapkás fiúcska szeretettel ábrázolt ügyefogyottsága, a háttér sárga-kék komplementerét mintegy zavarba hozó matrózsapka íve megint csak megvesztegetően más.

Czóbel Munkásfiúja hegyes orrú, hegyes ujjú; groteszk, mint akkor, tizenhétben a német expresszionizmus hősei. Csak éppen mind az akkori német munkásábrázolás osztályharcos dühe, mind a német kizsákmányoltság-ábrázolás égre kiáltó indulata hiányzik a már-már karikatúrás, azonosuló akvarell-tempera portréból.

Múzsa

Múzsa

Amely így lényege szerint nagyon rokon – bármily abszurdnak tetszik is –például A Noisy-le-Grand-i plébános portréjával. Mert igaz, hogy sovány munkás helyett gömbölyded pap, hogy papír helyett vászon, grafikai eszközök helyett olaj, a szemlélet valamiképp mégis azonos. Az a Czóbelre mindig jellemző humanizmus, életszeretet, amelyet könnyed derű, meleg irónia hitelesít, és amely főművé emeli a Múzsa képét. Az a leány csábosan naiv és emelkedetten érzéki. Majdnem tompa színű, de piros mellbimbók és zöld kalapdíszek teszik végtelenül színessé. A korai korszakokból örökölt fekete kontúrok formálják, de plaszticitása elragadóan erotikus.

Remekmű. Egyedi, kategorizálhatatlan és nevetségesbe old minden nemzeti kisebbrendűségi érzést. Ez utóbbi Czóbelt a francia magyar címével találta megtisztelni. Ne elmélkedjünk most azon, hogyan hangzana a német magyar festő vagy az orosz magyar festő titulusa; holott elég nagy piktúra ez is, az is. Legyen elég annyi, hogy a minősített szuverén volt, öntörvényű volt, Czóbel volt.

Rózsa Gyula további kritikái a szerző honlapján olvashatók.