Szív Ernővel sétáltunk a Mexikói úton, s az irodalom titokzatos vágányairól beszélgettünk, pontosabban én adtam elő egy monológot a témáról, Szív Ernő hümmögött, mint aki nincs is ott, csak éppen arra jár. És tényleg nem volt ott, mármint a valóságban, bármit is nevezzünk valóságnak, Szív Ernővel ugyanis álmomban sétáltam a Mexikói úton, bármit is nevezzünk álomnak. Ám ez az álom olyan élénk, színes és szagos volt, hogy kétségem sem lehetett valódiságáról, legalábbis most, hogy előadom ezt a monológot a témáról, meg vagyok győződve róla: mindez megtörtént. Sétáltunk Szív Ernővel, s egyszerre csak belebotlottunk Krasznahorkai Lászlóba, úgy értem, nem a könyveibe, nem az életművébe, nem is a valóságos Krasznahorkai Lászlóba, hanem abba a furcsa figurába, akivé álmomban lett. Ez a furcsa figura részeg volt, és amikor meglátta Szív Ernőt, akit jól ismert, boldogan elújságolta neki, hogy most tartja a lakásavatóját, ugyanis vett egy lakást a Mexikói úton. Miért éppen itt, szólalt meg Szív Ernőben a mindig kíváncsi hírlapíró, mire Krasznahorkai László azt válaszolta: József Attila miatt, aki évekig lakott a közeli Korong utcában, egészen pontosan a 6. szám alatt, és most, hogy ő itt vett egy lakást, immár fizikális közelségbe került József Attilához. Ennek örült annyira. Szív Ernő szétnézett merengve és okos fejével biccentett, mire dudorászva elzakatolt mellettünk egy deres vonat, éppen úgy, mint egy versben. Majd Krasznahorkai László azt javasolta, hogy nézzük meg az új lakást, s kerüljünk közelebbi fizikális kapcsolatba József Attilával. Bementünk hát hozzá. Majd hőköltünk is hátra nyomban, az új lakás ugyanis csak a szerzést illetően volt újnak tekinthető, a valóságban egy lepusztult konyhahelyiség volt: az egyik falnál öreg sparhelt, középen egy viaszosvászonnal letakart, régi asztal hokedlivel, a sparhelttel szemben egy vén sezlony, nehéz, tekintélyes, háború előtti darab, amelyből kilátszottak a fagyott fémrugók. Mit szólsz, kérdezte Krasznahorkai László Szív Ernőtől, engem ugyanis nem ismert, de Szív Ernő hümmögött, mint aki nincs is ott, csak éppen arra jár. Krasznahorkai László kérdezte, hogy mit iszunk, mire Szív Ernő azt felelte, hogy ami van. Erre Krasznahorkai László odament a csaphoz, alátartott egy lavórt, s engedett bele vizet. Azt hittük, nekünk szánja, s rémülten néztünk össze: soha nem ittunk lakásavatón lavórból, legalábbis eddig még sikerült ezt megúsznunk. De Krasznahorkai László nem nekünk szánta a vizet, a lavórt ugyanis teleengedte, majd föltette a sparheltre, s begyújtott fával. Szív Ernő odafordult hozzám, s azt kérdezte suttogva, hogy jól sejti-e, hogy most akkor mégse iszunk, hanem mosakszunk? Mielőtt válaszolhattam volna, Krasznahorkai László vetkőzni kezdett. Aha, már értem, súgtam vissza Ernőnek, nem mi mosakszunk, hanem ő. Igazam volt, mert Krasznahorkai László meztelenre vetkőzött, még a kalapját is levette, majd a hokedlit odahúzta a sparhelt elé, föllépett rá, s onnan beleállt a lavórba. Hátrébb húzódtunk, s meglepetésünkben egyszerre huppantunk le az öreg sezlonyra, zsupsz. Azt láttam álmomban, hogy Krasznahorkai László a lavórban áll, s azt üvölti, hogy „most meg fogom tudni, mi az a szenvedés, eddig ugyanis nem tudtam, eddig mindig csak hazudtam a szenvedésről a regényeimben, de igazából fogalmam sem volt róla, most viszont meg fogom tapasztalni a szenvedést én magam”.
Elakadt a szavunk.
Igen, ilyen egy igazi író.
Megbabonázva néztük az írót, amint áll a lavór forró vízben, s vörösen gyöngyözik boltozatos homloka.
Szív Ernőben megint föltámadt a hírlapíró, elővette a jegyzetfüzetét, s belefirkantott valamit. Odasúgtam neki, hogy akármit fog írni erről az egészről, azt írja bele, hogy azért ezt sejteni lehetett, Krasznahorkai László eddigi regényeiből ugyanis az is kihüvelyezhető, hogy ő tényleg nem tudja, mi az igazi szenvedés, ezért a legapróbb magánéleti problémáit kénytelen fölnagyítani: ha kissé langyosabban kapja a feketét egy kávéházban, akkor máris a civilizációnk önsorsrontó természetéről vizionál – ám de most! Most mindent jóvátesz a forró lavórban. A sparhelten pucéran állva ő most aztán tényleg megtapasztalja, hogy mi az a szenvedés.
Kissé kínos kezdett lenni a jelenlétünk, éppen oda akartam súgni Szív Ernőnek, hogy menjünk, alkotás közben nincs ránk semmi szükség, amikor egyszerre csak tucatnyi ember állta el a kijáratot. Japánok voltak. Izgatottan mutogattak a lavórban álló íróra, s elkezdték fotózni, villogtak a vakuk. Már csak ők hiányoztak. Egy japán turistacsoport! Volt velük egy magyar guide, aki megismerte Szív Ernőt, s azt mondta, hogy a japánoknak az volt az egyetlen kívánságuk az európai körútjukat illetően, hogy találkozhassanak a világhírű magyar íróval. Akkor átadjuk nekik a terepet, válaszoltuk, majd távoztunk, a sínek mentén ballagtunk visszafelé, miközben az irodalom titokzatos vágányairól adtam elő egy monológot saját magamnak, s hallgattam, ahogy dudorászik mellettem egy lassú tehervonat.