Kácsor Zsolt: Az irodalom titokzatos vágányairól

Szív Ernővel sétáltunk a Mexikói úton, s az irodalom titokzatos vágányairól beszélgettünk, pontosabban én adtam elő egy monológot a témáról, Szív Ernő hümmögött, mint aki nincs is ott, csak éppen arra jár. És tényleg nem volt ott, mármint a valóságban, bármit is nevezzünk valóságnak, Szív Ernővel ugyanis álmomban sétáltam a Mexikói úton, bármit is nevezzünk álomnak. Ám ez az álom olyan élénk, színes és szagos volt, hogy kétségem sem lehetett valódiságáról, legalábbis most, hogy előadom ezt a monológot a témáról, meg vagyok győződve róla: mindez megtörtént. Sétáltunk Szív Ernővel, s egyszerre csak belebotlottunk Krasznahorkai Lászlóba, úgy értem, nem a könyveibe, nem az életművébe, nem is a valóságos Krasznahorkai Lászlóba, hanem abba a furcsa figurába, akivé álmomban lett. Ez a furcsa figura részeg volt, és amikor meglátta Szív Ernőt, akit jól ismert, boldogan elújságolta neki, hogy most tartja a lakásavatóját, ugyanis vett egy lakást a Mexikói úton. Miért éppen itt, szólalt meg Szív Ernőben a mindig kíváncsi hírlapíró, mire Krasznahorkai László azt válaszolta: József Attila miatt, aki évekig lakott a közeli Korong utcában, egészen pontosan a 6. szám alatt, és most, hogy ő itt vett egy lakást, immár fizikális közelségbe került József Attilához. Ennek örült annyira. Szív Ernő szétnézett merengve és okos fejével biccentett, mire dudorászva elzakatolt mellettünk egy deres vonat, éppen úgy, mint egy versben. Majd Krasznahorkai László azt javasolta, hogy nézzük meg az új lakást, s kerüljünk közelebbi fizikális kapcsolatba József Attilával. Bementünk hát hozzá. Majd hőköltünk is hátra nyomban, az új lakás ugyanis csak a szerzést illetően volt újnak tekinthető, a valóságban egy lepusztult konyhahelyiség volt: az egyik falnál öreg sparhelt, középen egy viaszosvászonnal letakart, régi asztal hokedlivel, a sparhelttel szemben egy vén sezlony, nehéz, tekintélyes, háború előtti darab, amelyből kilátszottak a fagyott fémrugók. Mit szólsz, kérdezte Krasznahorkai László Szív Ernőtől, engem ugyanis nem ismert, de Szív Ernő hümmögött, mint aki nincs is ott, csak éppen arra jár. Krasznahorkai László kérdezte, hogy mit iszunk, mire Szív Ernő azt felelte, hogy ami van. Erre Krasznahorkai László odament a csaphoz, alátartott egy lavórt, s engedett bele vizet. Azt hittük, nekünk szánja, s rémülten néztünk össze: soha nem ittunk lakásavatón lavórból, legalábbis eddig még sikerült ezt megúsznunk. De Krasznahorkai László nem nekünk szánta a vizet, a lavórt ugyanis teleengedte, majd föltette a sparheltre, s begyújtott fával. Szív Ernő odafordult hozzám, s azt kérdezte suttogva, hogy jól sejti-e, hogy most akkor mégse iszunk, hanem mosakszunk? Mielőtt válaszolhattam volna, Krasznahorkai László vetkőzni kezdett. Aha, már értem, súgtam vissza Ernőnek, nem mi mosakszunk, hanem ő. Igazam volt, mert Krasznahorkai László meztelenre vetkőzött, még a kalapját is levette, majd a hokedlit odahúzta a sparhelt elé, föllépett rá, s onnan beleállt a lavórba. Hátrébb húzódtunk, s meglepetésünkben egyszerre huppantunk le az öreg sezlonyra, zsupsz. Azt láttam álmomban, hogy Krasznahorkai László a lavórban áll, s azt üvölti, hogy „most meg fogom tudni, mi az a szenvedés, eddig ugyanis nem tudtam, eddig mindig csak hazudtam a szenvedésről a regényeimben, de igazából fogalmam sem volt róla, most viszont meg fogom tapasztalni a szenvedést én magam”.

Elakadt a szavunk.

Igen, ilyen egy igazi író.

Megbabonázva néztük az írót, amint áll a lavór forró vízben, s vörösen gyöngyözik boltozatos homloka.

Szív Ernőben megint föltámadt a hírlapíró, elővette a jegyzetfüzetét, s belefirkantott valamit. Odasúgtam neki, hogy akármit fog írni erről az egészről, azt írja bele, hogy azért ezt sejteni lehetett, Krasznahorkai László eddigi regényeiből ugyanis az is kihüvelyezhető, hogy ő tényleg nem tudja, mi az igazi szenvedés, ezért a legapróbb magánéleti problémáit kénytelen fölnagyítani: ha kissé langyosabban kapja a feketét egy kávéházban, akkor máris a civilizációnk önsorsrontó természetéről vizionál – ám de most! Most mindent jóvátesz a forró lavórban. A sparhelten pucéran állva ő most aztán tényleg megtapasztalja, hogy mi az a szenvedés.

Kissé kínos kezdett lenni a jelenlétünk, éppen oda akartam súgni Szív Ernőnek, hogy menjünk, alkotás közben nincs ránk semmi szükség, amikor egyszerre csak tucatnyi ember állta el a kijáratot. Japánok voltak. Izgatottan mutogattak a lavórban álló íróra, s elkezdték fotózni, villogtak a vakuk. Már csak ők hiányoztak. Egy japán turistacsoport! Volt velük egy magyar guide, aki megismerte Szív Ernőt, s azt mondta, hogy a japánoknak az volt az egyetlen kívánságuk az európai körútjukat illetően, hogy találkozhassanak a világhírű magyar íróval. Akkor átadjuk nekik a terepet, válaszoltuk, majd távoztunk, a sínek mentén ballagtunk visszafelé, miközben az irodalom titokzatos vágányairól adtam elő egy monológot saját magamnak, s hallgattam, ahogy dudorászik mellettem egy lassú tehervonat.

Szerző

Bihari Tamás: Csicsesz Bricsesz

Publikálás dátuma
2018.01.27. 08:10
A BAKONY - Ha nem volt likvid tőkéje az rt.-nek, hitelbe is ihattak

Srácok, csináljunk újságot! – hangzott el majd’ félévszázaddal ezelőtt egy részvénytársasági sörözésen. A Makarenko utcai Vörösmarty Gimnázium négy tanulója által alapított, bár államilag el nem ismert, mondhatni illegalitásban működő TóZaBiKa Rt. lelkes vezetősége és tagsága – a kettő teljesen lefedte egymást – megszavazta az ötletet. Az alapító atyák - Péter, Ede, Imre és Gyuri bátyám - vezetéknevének első két betűjéből alkotott Rt. megállapodott a lapkiadásban, de még hátra volt egy technikai apróság: a leendő újságnak nem volt neve. Végül a mindenki által egyszerűnek és közérthetőnek ítélt Csicsesz Bricsesz mellett döntöttek. A kiadvány egyebek mellett teret adott – volna – a Gyuri bátyám alapította edvinizmus tanainak is. Az edvinista egyháznak működésének zenitjén öt tagja is volt. Végül nem lett belőle történelmi egyház, mert a reformgondolkodókat már akkor sem szerette a hatalom.

A sajtótörténeti jelentőségű lapnak el is készült az első és egyetlen példánya, amely később megsemmisült. Ennek viszont nagyon szomorú a története. Ha jól emlékszem, 1972-ben, március 15-én a Petőfi-szobornál diákok, ellenzékiek több százan összegyűlve tüntettek a szólásszabadságért, a demokráciáért, amiért mostanság is néha még kimennek néhányan az utcára. Az egyik külső körbeli lányt, V.-t elkapták a zsaruk, ahogy Babits Mihály Petőfi koszorúi című versének szövegét osztogatta. Begyűjtötték, ahogy sokakat. V. azután, talán félelmében, talán zsarolás hatására, de belekeverte a Klubot is az ügybe, pedig a versmásolatokhoz semmi köze nem volt sem Péternek, sem a többi tagnak.

Pétert beidézték a rendőrségre. Óvatosságból elégette a Csicsesz Bricseszt és a nagybátyáitól maradt cserkészújságokat is, amelyek cikkein jókat röhögtünk. Pétert végül, ha jól emlékszem, félévi felfüggesztett börtönre ítélte a bíróság. Szó szerint a semmiért tették tönkre az életét. Rettenetes büntetés volt számára, hogy kirúgták a kirakatrendező suliból, összetörve nagy álmát.

Mindezt nem láthattuk előre. Pedig ezzel kezdődött a Klub hanyatlása. Végül - „keresd a nőt” - a kegyelemdöfést Péter akkori barátnője adta meg, aki talán féltékeny lehetett a Klubra, a barátokra. A bratyóval egy szombat este becsöngettünk a Klub ajtaján, ahogy éveken át annyiszor. Péter jött ajtót nyitni és zavartan, szomorúan mondta, „Srácok, a Klubnak vége.” Évekig nem találkoztunk, de az idő valóban begyógyította a sebeket és az Rt. újra összeállt. Majd 10 éve Péter örökre elhagyta a TóZaBiKa Rt.-t. Temetésén a részvénytársaság is képviseltette magát. A Klub akkor ért véget visszavonhatatlanul.

De a fénykorban ez még a távoli jövő volt. A Klub Péterék Mikszáth téri lakásában alakult meg, ahol az Rt. sörözéssel egybekötött közgyűléseit tartotta. A Mikszáth téri öreg házat még Péter nagyapja építtette a századfordulón. Az udvar hátsó fertályán még a 60-70-es években is álltak az istállók. A proletárdiktatúra persze nem hagyta a család tulajdonában a házat, de az első emelet egyik lakását megtarthatták. A hosszú üveges folyosón egy kitömött sas, egy fajdkakas, valamint néhány szarvas- és őzagancs porlepte trófeái idézték a dicső múltat. A folyosó egyik végéből nyílt a konyha, a cselédszoba, és többi szoba. A másik végén volt egy viszonylag tágas üvegezett zárt erkély, a Klub. Külső falán több tucat aláírás, az ott megfordult vendégek - köztük ismert közéleti és művészeti figurák - kézjegyei.

Kihelyezett üléseit az Rt. a Szentkirályi utca és a Mikszáth tér sarkán működő Bakony nevű vendéglátóipari egységben tartotta. A kemény mag mellett holdudvar alakult ki, melynek én is részese lehettem bátyám révén, osztálytársak, csajok és a rendszer által nem különösebben kedvelt szellemi szegénylegények mellett.

A TóZaBiKa Rt. kiváló brandjének magam is tanúja, sőt nyertese voltam. A Bakony Hercegnő becenevű, szép, fekete hajú pincérnője például magától értetődően adott hitelbe egy láda sört, amikor az Rt. tagjai épp nem rendelkeztek likvid tőkével, amiből állhatták volna a számlát. Hercegnő egyébként a munkavacsorára rendelt köretekre, nokedlire, pirburg.-ra szószt is tetetett.

A Klubban élénk társadalmi élet folyt. Néha eljött B., a novellista, a grafikus G., a szobrász L., vagy Péter apja, aki hosszú ősz hajával, szakállával Zeuszra hajazó külsejével a filmvilágban forgott. És persze Bizsu, a család ír terrierje, teljes jogú kültagként néha ugatta a kultúrát.

A Klub szűkebb köre olykor tájolt is, vagyis terepre ment. Egy alkalommal két holland sráccal futottunk össze a Március 15. téren, ahol akkor még a felszínen voltak a római őrtorony romjai. A két nép örök és megbonthatatlan barátságára ürítgettük poharunkat, s eléggé el nem ítélhető módon a romokon rohangálva adtuk jelét jókedvünknek. A rend őrei gyorsan előkerültek. Igazoltatás után a hollandok elmondták, mivel útlevél nem volt náluk, az amszterdami közlekedési vállalat bérletét adták át a zsaruknak, akik komoly képpel forgatták a fényképes igazolványokat, majd elégedetten visszaadták. Előfordult az is, hogy egészen a távoli Gellérthegyhez indítottunk expedíciót. Hajnalban néhány kültaggal lenéztünk a városra, elszívtunk egy-egy szivart, s aki megúszta hányás nélkül, elmerengett a párába burkolózó „hajnali háztetők” látványán.

Nincs már se Klub, se Bakony és velük együtt tűnt el kamaszkorunk, ifjúságunk és sok illúziónk.

Szerző

Lemezeket fel! - Hegyi Iván: Északi szám

Publikálás dátuma
2018.01.27. 08:05
FOTÓ: AFP

Különös dal nyerte az Eurovízió-fesztivál negyvenedik kiadását 1995-ben Dublinban. Az első helyet olyan kettős száma nyerte el, amelynek egyik tagja ír volt, de ne vágja rá senki, hogy ez stimmel, mert Fionnuala Sherry, a Dublintól harminc kilométernyire lévő Naasban született hölgy hegedűn játszott, miközben a Secret Garden duó másik fele zongorázott. A billentyűkön a norvég Rolf Lövland futtatta az ujjait, a győztes kompozícióban pedig csak néhány taktus erejéig csendült fel ének – akkor is la-lázva, szöveg nélkül –, azaz gyakorlatilag instrumentális darab vitte el a pálmát.

Hangütésében hasonlított a díjnyertes Nocturne-höz a kristiansandi Lövland másik dala, a 2001-ben rögzített Silent Story, amellyel édesanyját búcsúztatta annak temetésén. Az északír futballvirtuóz George Best gyászszertartásán, 2005 decemberében szintén felhangzott e kompozíció, de már strófákkal, mert előzőleg a szerző felkérte Brendan Grahamet, a neves ír írót, hogy alkossa meg a szám szövegét. Gyakorlatilag ekkor született meg a You Raise Me Up, és a Secret Garden tandemhez csatlakozó, a BEK-győztes és aranylabdás bálványhoz hasonlóan északír Brian Kennedy énekelte először, mialatt Belfastban a következő feliratú drapériát feszítették ki az elhunyt labdarúgó utcájában: „Maradona good, Pelé better, George Best”.

Hallgatva a dalt, azt hihetnénk, Graham munkája letaglózó erővel hatott, de a Secret Garden kennedys változata nem keltett nagy feltűnést. A dal akkor került előtérbe, amikor a Los Angeles-i Josh Groban felfedezte a számot, és előadta az Oprah Winfrey Showban. Televíziós fellépése olyan kedvező fogadtatásra talált az Egyesült Államokban, hogy verzióját a 2004-es Super Bowlon is el kellett énekelnie, sőt feldolgozását Grammy-díjra jelölték. A zeneipari elismerést nem kapta meg, de az énekes nem volt sikertelenebb a Carolina Pantherst a houstoni csúcstalálkozón 32:29-re legyőző New England Patriotsnál, amit saját – a dalhoz illő – szavai is bizonyítanak: „Isten emelt fel engem.”

Lövland alkotása – ha hinni lehet az összegzéseknek – immár százhuszonöt feldolgozásnál tart, a legnagyobb dobás kétségkívül a jubileumi, századik adaptáció volt. Ezzel az ír fiúegyüttes, a Westlife rukkolt ki 2005-ben, amikor a brit toplista élére vitte a dalt, ráadásul az év lemezének is a You Raise Me Up-ot választották Nagy-Britannában. A huszonhat top 10-es számot produkáló Westlife összesen 50 millió hanghordozót adott el szerte a világon, s e tetemes mennyiség nem csekély hányada a norvég–ír szerzemény átdolgozásának a gyümölcse. A dal abban az értelemben is világszámmá vált, hogy különböző vallási közösségek éneklik szinte mindenütt a Föld kerekén, mert a költői szöveg sokféleképpen érthető, noha a szerelmesek előszeretettel sajátítanák ki maguknak azt a két sort, hogy „erős vagyok, ha a válladra támaszkodom; felemelsz, hogy több lehessek önmagamnál”.

A kifutás hovatovább beláthatatlan, mert az elektronikus közösségi oldalakon 18 milliónál is többen látták azt a felvételt, amely egy kínai tehetségkutató tévéműsorról készült 2015-ben. Az akkor tíz éves kanadai Jeffrey Li, valamint az alig hét esztendős Celine Tam („Hongkong kis Celine Dionja”) zavarba ejtő kristálytisztasággal szólaltatta meg a számot, és adott új impulzust a hallgatóknak. A Távol-Keletet korábban is bejárta a szám: Sizuka Arakava, az első japán olimpiai bajnok műkorcsolyázónő – aki a 2006-os téli játékokon Torinóban aratott diadalt – megannyi bemutatón erre a dalra futott hosszú éveken át. Az ötkarikás győztes lenyűgözte a közönséget a dupla triplák kombinációjával, azaz a két egymást követő háromfordulatos ugrással.

Ha csupán a zenét vesszük, már akkor is volt, ami felemelje.

Szerző