Politikai tízparancsolat

Az együttélés – még a családon belül is – konfliktusokkal és félreértésekkel terhes. Ezek bizonytalanságot és zavart idéznek elő, megnehezítve az egymást egyébként szerető, egymásban ösztönösen is bízó emberek életét. Hát még milyen nehéz az együttélés, amikor egymást nem ismerő személyek igyekeznek társulni és közösséget alkotni. Ezért mindegyik vallás megteremtette a maga – egyébként meghökkentően hasonló - parancsolatait, amelyek segítenek zökkenőmentessé tenni a közös életet, és megteremtik a közösségben belüli bizalmat.

A zsidó és a keresztény vallásoknak ez a fundamentuma a tízparancsolat. Jóllehet mind a tízet bármelyikünk „kapásból” aligha tudná felsorolni, ám ha ezeknek megfelelő vagy éppen ellentétes cselekedettel találkozunk, nyomban felismerjük. Vagyis, a tízparancsolat belénk ivódott, és megkönnyíti a közösségi életet, megolajozza az együttműködést, és megteremti a közösségi békéhez szükséges bizalmat. Ebből következik: ha egy eltérő érdekű, részben ellentétes nézetű személyekből álló közösség hosszú távon együtt kíván dolgozni valamilyen közös cél elérése érdekében, célszerű valamiféle tízparancsolatot megalkotnia, elfogadnia.

Vonatkoztassuk ezt most a demokratikus ellenzékre, a pártokra és támogatókra, a potenciális szavazóira és aktivistáira. Kapcsolatukat jó esetben a semleges kívülállás, rosszabb esetben az érdektelenség és bizalmatlanság, gyakran azonban az irigység és a féltékenység jellemzi. Nem véletlen hát, hogy nehezen formálódik a közös stratégia és a választási együttműködés. Kiindulva abból, hogy ezen sokat segíthet egy tízparancsolat – még ha nem is isteni eredetű, csak a józan ész sugallja -, közreadom a demokratikus ellenzéki pártok és támogatóik tízparancsolatát:

1. Ne sajátítsd ki a közös sikert, ne tulajdonítsd kizárólag magadnak az együtt elért eredményeket!

2. Nem lopd el a másik javaslatait, ne „nyúld le” mások ötleteit! (Ha egyetértesz, csatlakozz inkább hozzájuk.)

3. Ne csábítsd el mások támogatóit és szavazóit (a közös siker többet hoz a konyhára)!

4. Ne engedj a pillanat csábításának, hogy egy ütős – de később szükségszerűen megbánt – mondattal „pontot szerezz”!

5. Ne keress - a vitákban vagy a hirdetésekben - pillanatnyi népszerűséget, ne ígérgess megalapozatlanul, ne térj le a realitások ösvényéről csak azért, hogy előnybe kerülj!

6. Ne rágalmazd a másikat, ne terjessz róla igaztalan és megalapozatlan híreket!

7. Ne utasítsd vissza az együttműködési ajánlatot, és ne rúgd fel a megállapodást!

8. Ne nyilatkozz meggondolatlanul a másikról, ne kommentálj egy olyan hírt, amelyet csak idéztek neked – gyakran kiragadva a kontextusából –, miközben nem ismered a körülményeket!

9. Ne hagyd válasz nélkül a bocsánatkérést, ugyanakkor tedd könnyebbé mások számára, hogy beismerhessék saját hibáikat, és ismerd be te is, ha hibáztál!

10. Ne tagadd meg a szolidaritást a megtámadott társtól, ne tagadd meg tőle – akár csak kívülálló hallgatással – a segítségedet!

Új Egyenlőség-jel - Túl sok konszenzus

Ellenzéki politikai pártok tízpárti minimálprogramot írtak alá az egészségügyről. A program tartalmazza mindazt, amit a magyar társadalom többsége szeretne: mindenki számára egyenlően jó minőségben elérhető, erős állami egészségügyet, ahol a magángazdaság maximum kiegészítő szerepet játszik. Az állami finanszírozást pedig fokozatosan felemelik az európai átlag szintjére.

A megállapodást nemcsak a magukat szociáldemokratának és zöldnek tituláló pártok (MSZP, LMP, Párbeszéd) írták alá, amelyek esetében ezek az elvek teljesen profilba illőek, hanem a magukat nemzeti radikálisnak (Jobbik), liberálisnak és konzervatívnak (Liberálisok, Modern Magyarországért, Együtt) mondó pártok is, valamint a vegyes pártok (Demokratikus Koalíció, Momentum), sőt még a viccpárt is (Kétfarkúak). A minimálprogram kidolgozója és motorja Kincses Gyula volt államtitkár, egészségügyi szakértő volt.

Egyrészről természetesen nagyon örvendetes, hogy Magyarországon a politikai erők között megteremthető konszenzus egy olyan kérdésben, amelyben a társadalom túlnyomó része egyetért. A pártok felismerték, hogy a magyar társadalom univerzális, jó minőségű, állami egészségügyet akar, és nem kívánja a magánegészségügy dominanciáját. Bár a Fidesz ezt a megállapodást nem írta alá (természetesen meg volt hívva), ám pár évvel ezelőtti programja (azóta nincs neki ilyen) még teljesen hasonló egészségpolitikai elveket tartalmazott. A politikai csatározásoktól, gyűlöletkeltéstől, rivalizálástól, árokásástól, személyeskedéstől sűrű magyar politikai életben mégis üde színfolt, hogy Kincses úr kezdeményezésére ilyen széles szakpolitikai konszenzus adott méltó választ.

Én sem kívánom aláásni ezt a sikert, őrizzük meg az együttműködés és a konszenzuskeresés szellemét, életbevágóan fontos ez a magyar politikai rendszer, a közélet egészsége szempontjából. De felteszem a kérdést: biztos, hogy jó helyen találtuk meg a konszenzust? Biztos, hogy jó, ha nem a hétköznapi politizálásban, annak stílusában fogadnak el a politikusok etikai minimálprogramot? Biztos, hogy jó, ha gyakorlatilag a teljes magyar politikai paletta egyetért szakpolitikai kérdésekben? Ki képviseli akkor azokat, akik magánegészségügyet szeretnének? Amerikában a jobboldali republikánusok, a brit konzervatívok aláírnának egy ilyen dokumentumot? Soha. Németországban a liberális FDP aláírnia egy ilyen dokumentumot? Soha. Akkor miért jó nekünk, hogy a magyar jobboldaliak és liberálisok aláírták? Nekik miért nem a fizetős egészségügy a programjuk? A Kétfarkúnak miért nem az a programja, hogy az ingyen sör mindenkit meggyógyít?

Nem egyszerűen arról van itt szó, hogy krokodilkönnyeket hullajtanék olyan nézetek képviseletéért, melyekkel nem értek egyet. Hiszen nyilván magam is az európai szinten finanszírozott állami rendszer mellett vagyok. A kérdésem oka gyakorlati. Biztos, hogy szakpolitikai szinten túl kevés, nem pedig túl sok itt a konszenzus? Nem lenne jobb, ha világos választási lehetőségei lennének a magyaroknak? Ha kirajzolódna a politikai irányzatok profilja, az alternatív társadalomszervezési víziók, ahogy az a nyugati demokráciákban történik? Ha szavazhatna liberális, jobboldali pártokra az, aki nem akar állami egészségügyet?

Magyarországon ugyanis az elmúlt harminc évben az történt, hogy ellenzékben mindig mindenki proszociális volt, a többség akaratának megfelelően szociális jóléti államot (jól megfinanszírozott oktatást, egészségügyet, szocpolt, stb.) hirdetett. Még a ma jóléti állam ellenes Fidesz is „szociális” népszavazással kampányolt, úgymond a „neoliberalizmus ellen”. Kormányra kerülve aztán a jobboldali Fidesz ugyanúgy megszorító, neoliberális politikát vitt, mint a névleg baloldali MSZP, melynek akkori miniszterelnöke ma a DK vezére. A polgároknak szociális biztonságot ígérő kormányok mind leépítették az egészségügyet, az oktatást, a szociálpolitikát.

Jó nekünk ez így, hogy senki sem vállalja fel azt az alternatívát politikai programként, amely aztán ténylegesen megvalósul, amikor a pártok kormányra kerülnek? Hogy ma az állami egészségügy romokban van, messze az európai és a visegrádi szint alatti finanszírozással? Hogy miközben mindenki állami egészségügyet ígér, ma már minden 100 egészségügyre költött forintból 40-et magánzsebből vagyunk kénytelenek kifizetni? Ami ráadásul sokaknak csak úgy megy, ha hitelt vesznek fel hozzá, de rákényszerülnek, mert az állami rendszerben nem kapnak időben és minőségben ellátást?

Jó nekünk az így, hogy a jóléti államot leépítő politikusok soha nem buknak meg, továbbra is összefogósdit játszunk velük? Hogy újra és újra megígérhetik a választóknak az ellentétét annak, amit kormányon ténylegesen csináltak? Hogy piaci fundamentalista értelmiségiek és szakértők szociális jóléti államot hirdető pártok holdudvarában éldegélnek?

Biztos, hogy túl kevés, és nem pedig túl sok itt a konszenzus?

Hosszú oldal - Fogás

Életem legnagyobb fogása egy tizenhat kilós csuka volt. Jó, lehet, hogy kicsit több. Vagy kevesebb. Annyira büdös volt, hogy nem mértük, csak saccoltuk.

Hosszú tél volt, a Szenkét még márciusban is vastag, dupla jég borította. Ritka jelenség: ha az első téli jégréteg beállta után fagypont fölé megy a hőmérséklet, a nádas tövében, ahol mindig melegebb a víz, bizonyos pontokon úgy elvékonyodik a jég, mintha léket vágtak volna bele. Az alulról felbugyogó víz és a felül keletkező hólé ellepi a jégpáncélt, s az újabb fagyok nyomán kialakul egy második jégréteg.

Csakhogy ez megzavarja a halakat: aki ismeri telelőhelyeiket, szó szerint lapátszámra szedheti ki a jégsíkok közül a csalóka időjárástól megélénkülő, levegőért a felszín felé úszó, s ott újra lelassuló, tenyérnyi kárászokat. A csuka, a harcsa olvadásig az iszapban pihen. Az öregek úgy tartják: ha sokáig jég borítja a felszínt, odalent vészesen fogyni kezd a levegő. A hosszú telek után kosárszám lehetne összeszedni a döglött törpeharcsákat a vízről.

Ilyen volt az a tél is: március közepén még javában korcsolyáztunk. Mivel nem úgy tűnt, hogy néhány napon belül enyhülés jönne, elhatároztuk, hatalmas léket vágunk, hogy vasvillával felkavarjuk az iszapot, és némi oxigént juttassunk a vízbe.

Leléptük a szobányi lék határvonalait, és nekiláttunk. Először mindig a négy sarkát kell kiütni, hogy ne repedjen a jég, ezután a csákány éles felével összekötni a lyukakat, végül a felállítani jégtáblát a lék mellé, hogy az óvatlanokat jó messziről figyelmeztesse a veszélyre. Ezen a táblán akár hajókázhattunk is volna négyen-öten. Benyomtuk hát a jégpáncél alá, és elővettük a vasvilláinkat, hogy felkavarjuk az iszapot.

A harmadik-negyedik evezésszerű mozdulatnál valami nehezet éreztem. Azt hittem, a parti nyárfa gyökere, erősen megrántottam hát a villa nyelét. Nem mozdult. Odalent valami ellenállt. A lék fölé hajoltam, és ismét húztam egyet a villán. Akkoriban sok kalandregényt olvastam, mégsem voltam felkészülve arra, milyen lesz, amikor egy valódi szörny ugrik ki a vízből épp az orrom előtt: amint megpillantottam az ölesre tátott, tűéles fogakkal csipkézett állkapcsot, elhajítottam a villát, s ahányan voltunk, annyifelé szaladtunk sikítva.

„Te is láttad? Te is láttad?” – kérdezgettük, és rohantunk vissza a lékhez. Újra beletúrtunk a zavaros vízbe, újra megpillantottuk a lényt. Csak a harmadiknál jöttünk rá, hogy az emberevő száj egy merevre döglött csukához tartozik.

Mire kiemeltük a jégre, már a fél utca odasereglett: ekkora halat villantóval se fogott senki már évek óta a Szenkében. Valaki bálamadzagot kerített, áthúzta az égnek meredő kopoltyúján, és felemelte: „ez legalább tizenhat kiló!” Majd ugyanazzal a lendülettel vissza is dobta a földre: a hal olyan dögszagot árasztott, hogy nem lehetett megmaradni a közelében.

Miután kibámészkodtuk magunkat, a csukát a parti gödörbe dobtuk, és hazamentünk ebédelni. Azt már csak az ablakból láttuk, hogy egy öregasszony lefékez a gödör előtt, némi nézelődés után kiemeli a dögöt, a kempingbiciklije után köti és fütyörészve hazahúzza.

Szerző