Mesékből szőtt szabad élményénekek

Publikálás dátuma
2018.03.07. 06:47
Fotó: Emmer László

JaMese: az angol-magyar mozaikszó egy zenekar neve. Utal a szabadságra, a kreativitásra, a történetmesélés fontosságára, s egyúttal az énekesnő, Molnár Emese nevére. Második lemezük (Bennem a világ címmel) a napokban jelenik meg – saját zenékkel, s többek között Szabó T. Anna és Lackfi János költeményeivel.

Molnár Emese Hódmezővásárhelyen nőtt fel, ahol pedagógus szülei mezőgazdasági munkákkal egészítették ki a jövedelmüket. „Hárman vagyunk lánytestvérek, és sokat kellett segítenünk a földeken, a kertben. A hosszú, unalmas délutánokon, estéken édesanyám egymás után mesélte a történeteket: ritka indiai mesegyűjtemény éppúgy előkerült, mint magyar népmesék vagy Fellini-filmek története. Ezek az alkalmak nemcsak az összetartozás örök élményét jelentették, de mindmáig inspirációt adnak a dalaimhoz is. Egy-egy dal, történet önálló, organikus egységgé válik, ami egyszerre értékálló és modern, s amiben létrejön a zene és a szöveg szimbiózisa.”

Ez a szándék hívta életre négy éve a JaMese zenekart, ahol a dallam és a szöveg egyformán fontos, a saját dalok pedig sok-sok elem szintéziseként születnek meg. A kvartettben – ahol Emese mellett Udvarhelyi Gábor gitározik, Éder Ferenc „Lá” basszusgitározik és Badics Márk dobol – nagyon fontos a belső szabadság, a koncerteken teret hagynak a rögtönzésnek, de a szó hagyományos értelmében nem nevezhető dzsessznek. Molnár Emese népzenei kötődése is érezhető, de az etno vagy world music sem lenne találó meghatározás. Fontosak a szövegek, de szó sincs megzenésített versekről. „Néhány hónapja játszottunk Oroszországban egy dzesszfesztiválon, s bár a hallgatóság egy szót sem értett a dalainkból, a hangulatuk, az érzelemviláguk annyira megragadta őket, hogy számunkra is váratlan, hangos sikert arattunk.”

A 2014-ben megjelent első JaMese lemezen (Csak a napba) három réteg ismerhető fel: az énekes improvizációból született, kitalált nyelvű halandzsa-dalok (pl. Tanganyika), az új kontextusba helyezett népdal-motívumok (Sűrű csillag – ezt azóta is gyakran játsszák), valamint a szövegében és dallamában is teljesen saját kompozíciók. Emellett Szabó T. Anna Pordal című versére is született dallam. A halandzsának van folytatása: „Egyed Emese kolozsvári költőnő versét looper segítségével, halandzsa-szavak beiktatásával alakítottam át, s ezzel nyertem meg 2016-ban a Magyar Napló által meghirdetett Hanghordozók és Énekmondók elnevezésű versenyt.” Ez a stílus azért áll közel Molnár Emeséhez, mert szereti az énekhangot hangszerként, különleges effektek megszólaltatójaként is használni. Szabó T. Annától most a Zenészdal című költeményt választották, amely új címet kapott (Szabad bennem a levegő), s amelynek előadásában a Színész Bob néven ismert slammer, Horváth Kristóf is közreműködik. A lemez címadó dalát (Bennem a világ) Emese Lackfi Jánossal írta, s örömmel mondja, hogy „közös, kreatív munka” alakult ki köztük az alkotói folyamatban. Az egyik érdekessége a lemeznek a Pünkösdi boy című dal, ami Nat King Cole örökzöldje (Nature Boy) és egy régi moldvai dallam kombinációjából született. Emese saját szövegei és zenéi – amelyek belső világának mély megéléseiből merítkeznek – időnként melankolikusak, de összességében dinamikusabbak, lendületesebbek, mint az első lemezen. „Úgy érzem, hogy ez az anyag meg fogja mozgatni az közönségünket, mind lelkileg, mind testileg.” – mondja.

A budapesti lemezbemutató és a további klubkoncertek mellett Molnár Emese folyamatosan törekszik a közönséggel való interaktív kapcsolattartásra. A Dixit játék kártyáira improvizált dallamok (JaMese Dixit Impro) és a rajongók fotóiból készült „kreatív lyrics” videó után most havi rendszerességgel tart Élményének workshopot egy műterem-lakásban. Az a célja, hogy a résztvevők félelmeit, gátlásait oldva visszaadja a spontán éneklés felszabadító érzését.

Névjegy
Molnár Emese Szegeden irodalom szakos bölcsész és énektanári diplomát szerzett, majd a Kőbányai Zenei Stúdióban képezte hangját. Öt évig a Tom-Tom stúdióban és lemezkiadóban dolgozott promóciós területen, ami hasznos szakmai tapasztalat volt számára. Hosszú ideje tanít, workshopokat tart. Két állandó zenekara a Why Not és a JaMese. 2014-ben született meg a kisfia.

Infó:

Március 8., 21 óra, Opus Jazz Club

Bennem a világ – JaMese lemezbemutató koncert

Szerző

Elő a múzeumból

Publikálás dátuma
2018.03.07. 06:46
Hedwig szerepében Rácz Rita drámai súlyt ad a hősnőnek Fotók: MTI/Szigetváry Zsolt
Offenbach két nagyoperát is írt, a Hoffman meséi megérdemelten állandó repertoárdarab. A rajnai sellők azonban a teljes feledésbe süllyedt majdnem 140 éven át. Most az Erkel Színházban kelt életre.

Harold C. Schonberg, aki évtizedekig volt a New York Times vezető zenekritikusa, vaskos – magyarul is olvasható – könyvet szentelt zeneszerzők életrajzainak. Hosszan, alaposan tárgyalja Offenbach működését is, de simán a zeneszerző egyetlen operájának mondja a Hoffmann meséit, pedig a Grove, a nagy angol zenei lexikon, amelynek adataiból valószínűleg sokat dolgozhatott, többször hivatkozik a A rajnai sellőkre. Nem tud az operáról a régi magyar zenei lexikon sem, a Brockhaus Riemann pedig csak annyiban tartja fontosnak A rajnai sellőket, hogy megemlítse, E. Guriaud, aki a zeneszerző halála miatt befejezetlenül maradt Hoffman meséit végső formájába öntötte, ebből a műből vette át a bordalt és a barkarolát. A Die Rheinnixent 1864-ben mutatták be a Franzot alakító énekes betegsége miatt húzott formában Bécsben, de néhány előadás után lekerült a műsorról. Két egy évvel későbbi, még csonkább kölni előadást követően 2002-ig kellett várnia a műnek, hogy Montpellier-ben újra láthassa a közönség. Pedig a zene általában igen jó, amit az is mutat, hogy a Hoffmann meséi nagyon népszerű számait sikerült belőle kiemelni. A zene a német romantikus opera (Weber, Marschner, korai Wagner) hagyományait követi, bár Offenbach a francia librettóra komponált, a maga sokszor könnyedebb stílusában. A cselekmény több szálon fut, a Rajna-parti állam 1522-ben háborúzik egy másik német állammal. A valós történelmi alapok mellett fontosak a szerelmi szálak, cselszövések és tündérek közreműködése is.

A zene is kevéssé koherens: mozaikszerű a kép annak ellenére is, hogy komoly, körülbelül egyórányi húzással éltek a mostani bemutató előkészítői. A díszlet központi eleme egy híd, amelynek építése elakadt, nem vezet sehová. Jól mutat, látványosan kihasználható fizikai valójában is, metaforikus jelentésrétegei pedig igen gazdagok. Talán túl sok is az értelmezési lehetőség. Nem igazán értettem a csúzlizó katonákat sem: annak idején e névvel illettük a Kalasnyikovot, de ha a gumiparittya most vicc volt, kérdés, mire utalt. Ha nem, még inkább kínzó a kíváncsiság. Sokszor láttunk már az énekes szereplők mellett, helyett táncoló avatarokat is, ez jó, mert nem kell az áriázás mellett a mozgásra is koncentrálni. A jelmezek időtlenséget sugallnak, a katonák szürkében, feketében, a tündérek fehérben. Hedwig középkék nadrágkosztümje feltűnő, de inkább zavaró: nem arra a karakterre utal, akit rejt. A nőt megalázták: Conrad, akiről azt hitte szereti, álpapot hívott esküvőjük celebrálására. Megalapozott bosszúvágy mozgatja tehát. Németh Judit apró hangbéli megingásoktól eltekintve kellő drámai hangsúlyt ad a hősnőnek. Keszei Bori váltótárs nélkül énekelte végig Armgard szerepét, ez is lehetett oka kisebb tökéletlenségeinek. Hangja kicsit gyengébb, mint ami egy ilyen nagy színpadra, nagy térbe elég lenne, de a koloratúrákkal nagyszerűen boldogult. Különösen erős volt a férfi szereplőgárda, Gábor Géza szépen megfelel szerepe kívánalmainak. Boncsér Gergely, a tenor hős kiváló, az intrikus pedig, a bariton Szegedi Csaba, az öttagú főszereplőcsapat tán legnagyobb erőssége. Figyelemre méltóan jó állapotban van a kórus, megszólalásaival mindig élménytelien van jelen. A zenekar kezdetben fakó volt, később a hangzás fényesedett, de a tömörebb, súlyosabb megszólalást mindvégig hiányoltam. Vitatható, ennyire elfeledett értékek megérnek-e nagybemutatót két szereposztásban – tegyük hozzá: a siker igen nagy volt, érthetően.

Szerző

Láthatatlan, mégis ott van

Publikálás dátuma
2018.03.07. 06:45
Rafael Y. Herman szerint a fény határozza meg, hogy hogyan látjuk a valóságot Fotók: Molnár Ádám
Sötétségbe burkolózott helyeket fotózott Rafael Y. Herman. Az izraeli születésű művész éjszaka készült tájképei egy ismeretlen valóságot mutatnak a Ludwig Múzeumban.

Az éjszakához és a sötétséghez sokféle jelentést kapcsolunk. Eszünkbe juthat a halál, a reménytelenség, a magány, a félelem, a veszélyérzet. Filmekben, regényekben az éjszakai erdőben történnek a rémisztő dolgok. Ráadásul ha valaki azt hallja, hogy éjszakai tájkép, a csillagos égbolt, a sejtelmesen sötét domborzat és növényzet juthat az eszébe és biztos, hogy Rafael Y. Herman képeit nem sorolná ide. Az izraeli születésű, világjáró művész tájképei ugyanis nemcsak a sötétséghez rendelt jelentéseket forgatják fel, hanem azt is, amit éjszakának és nappalnak gondolunk. Első látásra képei olyanok, mintha nappal készültek volna, pedig a művész éjszaka, fényszennyezés nélkül környezetben, mindenféle megvilágítás és utómunka nélkül készítette őket. Herman csak a holdfényt használta és egy nagyon hosszú expozíciós időt, ami azt is jelenti, hogy a fotózás technikai ismeretei mellett a művészi munka nagy részét a várakozás teszi ki.

A Herman fotóin lévő helyeket szabad szemmel nem látjuk, alternatív valóságot mutatnak meg és azt, hogy a sötétségben is találni fényt. Herman a kiállítás sajtóvezetésén elmondta, a festészet klasszikus mestereit akarta megidézni, akik számos képet festettek úgy a Szentföldről, hogy sosem jártak ott, csak irodalmi és bibliai szövegekből ismerték azt. Így a képzeletük segítségével feltaláltak egy valóságot, és olyan helyeket alkottak meg a festményeiken, amelyek a valóságban nem léteztek. Az ő pozíciója is hasonló, a fotó készülte közben nem látja az adott helyet, és ez az állapot hasonlít a vakságra is. Képei így inkább a valósághoz való viszonyról és a látás működéséről szólnak, nem a Szentföldről.

A fotókon hosszabb szemlélődés után lehet észrevenni olyan részleteket, amelyek gyanút keltenek a nézőben: olyan furcsaság történik a fényekkel és az árnyékokkal, amilyet nappal nem látni. Herman elmondta, a formák és a színek adják ki azt, amit valóságnak nevezünk, azt pedig, hogy ezeket hogyan látjuk, meghatározza a fény. Éjszaka fények hiányában mások lesznek a képeken a színek, és a formák is elmosódottabbak, némely kép inkább látszik festménynek, mint fotónak. Nem meghatározható, honnan jön a fény, az árnyékok pedig nem követik az árnyékot vető növényzet formáját. Herman kiemelte az emlékezet szerepét: van tudásunk arról, hogyan működik nappal a fény, milyennek kellene lennie az árnyéknak, de mivel a fotókon mást látunk, kellemetlen érzésünk támad. És igaz, ezek a tájak hiába ismerősek, valamiféle kísértetiesség is átjárja őket, kívül esnek az éjszakán és a nappalon is.

A kiállítás kurátora, Nemes Attila a virtuális valóság felől közelítette meg a képeket. Szerinte fontos a technológia szerepe, az éjszakai tájak ugyanis csak ezen keresztül láthatók. A nagy méretű képekkel szellősen berendezett termek nagy részét sötétségben hagyó kurátor szerint a virtuális világok tervezésénél is fontos a fény működése, ez adja ugyanis a virtuális tér hitelességét és valóságosságát. Herman képei esetében azonban a probléma visszafordul és a valóság fényei válnak szürreálissá. A képek mellett nincsenek információs táblák arról, hol készültek, ami nemcsak azt jelzi, hogy nem fontos a helyszín, hanem azt is, hogy valójában nincs konkrét helyszín. Ezek a tájak egy másik valóságban léteznek és azt üzenik, hogy attól, hogy valamit nem látunk, nem azt jelenti, hogy nem is létezik.

Névjegy
Rafael Y. Herman 1974-ben született Izraelben. A Tel Aviv-i Egyetem Közgazdaságtudományi Karán tanult, élt New York-ban, Latin-Amerikában, Milánóban, jelenleg Párizsban dolgozik. A nemzetközi művészeti életben éjszaka készült tájképeivel lett ismert.

Infó: Rafael Y. Herman

Ludwig Múzeum, Nyitva: április 1-ig

Március 10-én Rafael Y. Herman, 23-án Nemes Attila kurátor tart tárlatvezetést.