Pillantás a kilencedikről - Lázár-menet

Több, mint száz kormányinfót levezetett, mondhatni, szinte hiba nélkül. Más kérdés, hogy tőlem nagyon idegen az az időnkénti nagyképű stílus, ahogy a kollégákkal beszél, ahogy egyes kérdésekre reagál. Nem szeretem az ilyen fölényeskedést, az újságírók helyenkénti megalázását – a Népszava emiatt egy ideig távol is tartotta magát a tájékoztatótól -, de összességében el kell ismerni: a miniszter jól bírta a több órás terhelést.

Lázár János, hiszen róla van szó, olykor még képes volt emberarcát mutatni, a váratlan helyzetek kezelésének képessége kiemelte őt a kormány többi tagja közül. Nem menekült, nem vált indulatossá, nem burkolózott némaságba, még Harangozó Tamás váratlan megjelenését is jól oldotta meg. És bár ez utóbbi nemrégiben történt, mégis azt kell mondanunk: valami történt a miniszterelnökséget vezető miniszterrel. Valami történt, ami akár összefüggésben is lehet a hódmezővásárhelyi polgármester választással, de az is könnyen elképzelhető, hogy nincs semmi köze hozzá.

E hosszabb bevezetőt arra szántam, hogy érzékeltetni tudjam: valami megváltozott Lázár János körül és benne. Elkezdett hibázni, és még azt sem mondhatjuk, hogy apró kommunikációs bakikat követ el. Ellenkezőleg, olyan ballépések sorozatát, amelyek mind kérdőjelessé tették személyisége egységét, bizonytalanná karakterének megítélését. Azt is ki merem jelenteni: valamennyi most mindjárt említésre kerülő hiba olyan volt, amely után illett volna – túl a bocsánatkérésen – kivonulnia a közéletből.

Kezdődött a közmunkások megbélyegzésével. Azzal a kijelentésével, amellyel – túl a burkolt rasszizmuson -, mindközönségesen letolvajozta a közmunkára szorulókat, mondván, mostanság csak azért nem követnek el bűncselekményeket, mert a kormány jóvoltából dolgozhatnak, és mert dolgoznak, elfáradnak, nincs erejük lopni. Aztán a Tiborcz-ügyben folytatta, azzal a népiesnek szánt kiszólással, hogy pusztán azért nem állt meg az út szélén pisilni Hódmezővásárhelyen, mert a miniszterelnök veje által telepített utcai lámpák túl erősen világítanak. Ezt nem egy baráti társaságban, viccelődve adta elő Lázár, hanem a kormányinfón, miniszteri minőségében, amikor inkább a nepotizmus sajátos formájáról kellett volna szólnia.

A héten aztán Lázárnak sikerült a szó szoros és átvitt értelmében is kilépnie a határok közül - fizikailag egészen Bécsig utazva, virtuálisan pedig a világ sok országába eljutva. Amit mondott, arról már mindenki értesült, és arról is, hogy miként fogadták az osztrákok a kampányvideóját. Azt tudniillik – csak emlékeztetőül -, hogy Bécs egyik kerületét koszosnak, migránsok által megszálltnak minősítette, olyan helynek, ahol már alig-alig található "fehér ember".

Értem én, hogyne érteném, hogy Lázár feladatot teljesít. De így?

Tarlós István nyilatkozta, nem titkolva, hogy Lázárra utal: jó lenne néhány kormánytagnak elvonulni pihenni. És milyen igazat szólt a főpolgármester. Legfeljebb annyival egészítenénk ki, hogy jó lenne pihennie – legalább négy évig – az egész Orbán-kormánynak.

2018.03.10 07:05

Sárga krizantémok

Rengeteg a koszorú. A ravatalozóból egész a járdáig ér a virág, mintha kiömlött volna a krizantém az előtér nyitott ajtaján át a temetőbe, az októberinek tűnő napfénybe. Csak úgy vakít a sárga és fehér virágfolyam, benne itt-ott felbukkanó szalagok: Búcsúzunk; Emléked megőrizzük. Az épület mellett áll egyébként egy koszorútartó is, vasból hegesztve, csillogó feketére festve, de a koszorúk valahogy mégis a földön gyűlnek, egyre távolabbra ér a virágözön. Mintha mindenki azt akarná, hogy egyszer még, utoljára valami kis közvetlen kapcsolata legyen az elhunyttal, az ő koszorúja a többibe kapaszkodjon. 
Nem láttam még olyan temetést, ahol ennyire összhangban lettek volna a koszorúk. Kicsi város a mienk, nincs túl sok virágos. Gyorsan terjed a hír. A halálról meg minden egyébről. Valaki megkérdezte a közvetlen hozzátartozókat, mi volt a kedvenc virága, aztán a rendeléskor megsúgta az egyik virágosnak, hogy a néném a sárga krizantémot szerette a legjobban. A virágos pedig mindenkinek továbbadta az információt, aki tanácstalanul álldogált az üzletben, hogy mit rendeljen. Így történt, hogy azon a napon a liliomok is a krizantémokhoz igazodtak: csak annak volt helye a koszorúkon, ami illett az egyszerű, sárga virágokhoz. Az egyszerű élethez.
Minden temetés máshogy szomorú. Eltékozolt életek, tragikus balesetek, soha ki nem bogozott családi viszonyok, örökre elmaradó beszélgetések – mindenhol más ízük van a könnyeknek. Különleges kegy az élettől, ha az ember a saját halottját sirathatja, és nem az önvád, a bűntudat vagy a keserűség nyomja a vállát a koporsó mellett, mintha nem lenne épp elég nehéz a veszteséget feldolgoznia. A legmélyebb, legtisztább fájdalom mégiscsak a veszteség fájdalma, suhan át rajtam az érzés: amikor nem magunkat sajnáljuk, nem az elrontott viszonyainkat siratjuk, hanem azt, hogy ami volt, s ami olyan jó volt, az nincs többé. 
Okosakat kellene mondanunk egymásnak, valami vigasztalót, amitől az egész nem tűnik olyan végtelenül rémisztőnek. De nem lehet. Az agyunk hallja a pap hangján formálódó szavakat, hogy most megpihenhet az elgyötört test; hogy visszük tovább az örökségül kapott szeretetet, a tál ételt, ami mindig ott várt az asztalán, a melegséget, a gyermekkori nyaralások emlékét – csak a szívünk süketült meg a nagy csöndben. Kiengedni a vizet a csövekből, hogy ne fagyjanak szét a télen. Kipakolni a hűtőt. Elajándékozni a cserepes virágokat. Lekapcsolni a fűtést.
A koszorúk felett egy az őszi hűvöstől kissé kába méh döng, halkan, mintha nem akarná megzavarni a szertartást, de valahogy mégis jólesne odahúzódnia a közelünkbe. Rászáll egy sárga krizantémra, és mocorogni kezd a közepén. Gyűjtöget. A néném még most is ad, holtában.
Megköszönni, talán azt lehetett volna többször. Más nem jut eszembe. De talán tudta. Hiszen mentünk, ott voltunk mindig. Talán a sárga krizantém is számít.
2018.11.20 09:17
Frissítve: 2018.11.20 09:22

Fecni

A most Budapestnek beígért, tíz évre szóló ezermilliárd forint jó nagy pénz. Arra pont elég, hogy ne csak a zsíros közbeszerzésekről álmodozó kevesek, hanem a város sorsát szívükön viselő, baloldali érzelmű lokálpatrióták is elábrándozhassanak arról, mi lenne, ha politikai ellenérzéseiket félretéve jövőre inkább Tarlós Istvánra szavaznának. Aki a hétvégén jelentette be, hogy – ő tudja miért - írásba foglaltatta a miniszterelnökkel, milyen feltételekkel áll csatasorba.
Nos, mindenki arra szavaz, akire akar – ízlés kérdése –, de ha valaki Orbán választási ígéreteiben vagy akár a vele most aláíratott papírban bízik, az finoman szólva is jó nagyot téved, kevésbé finomkodva úgy átveri magát, hogy porzik a palánk. Konkrétan: itt egy olyan ember ígérget, akinek az egész életműve arról szól, hogyan kell a pillanatnyi politikai-stratégiai érdekből tegnapi szövetségeseket elárulni, versenyszabályokat átírni, jogi kiskapukat kihasználni. Egy olyan ember, aki számára elvek már régen nem léteznek, csak pillanatnyi érdekek és hosszútávú stratégiák.
Ez utóbbi most így néz ki: a fő cél az európai parlamenti választás megnyerése, az illiberális gondolat európai méretű terjesztése. Láthatóan a tavaszi választás óta ennek rendel alá mindent. Ez messze nem csak Orbán személyes ambíciója: a rezsimje számára létfontosságú a fajsúlyos uniós jelenlét, mivel a magyar illiberális pártállam – ez a rezsim egyetlen gyenge pontja, egyben Európa szégyene - az uniós támogatásokból finanszírozza magát. Amíg Orbán ezt a küzdelmet megvívja, addig neki pont elég semlegesíteni Budapestet Tarlóssal, nagyhangú fejlesztési ígéreteket tenni, lobogtatni valami általános megfogalmazásokkal teli papírfecni-megállapodást.
Utána, ha a rezsim pozíciója nemzetközileg is megszilárdul, majd rá lehet fordulni Budapestre, folytatni a fővárosi autonómia felmorzsolását, és fütyörészve kukázni a most aláírt megállapodást. Ha pedig pedig Tarlós ígéretéhez híven emiatt feláll a székéből, akkor már csak Orbánnak tesz egy utolsó, nagy szívességet.
2018.11.20 09:16
Frissítve: 2018.11.20 09:22