- Beszélgetésünk idején zajlik az új országgyűlés alakuló ülése, a parlament előtti téren élőlánc, tüntetés. Miért nincs ott?
- Nem érzem, hogy ott lenne a helyem. Az elmúlt egy évben semmilyen politikai rendezvényen nem vettem részt. Szétszakadt az ország, elszabadultak az indulatok...én a bánatomat a munkába fojtom. Csak egy ápolónő vagyok, most is végzem a dolgom. Soha semmit mást nem akartam, mint csak a tisztességes, a becsületes ellátás feltételeit biztosítani mindenkinek, aki rászorul. Most egy olyan helyen dolgozom, ahol bőven van lehetőségem megélni, hogy ez lehetséges. A legkiszolgáltatottabbakat, a legelesettebbeket ápolom, mint segédápoló. Az a helyzet, amiben ezek az emberek vannak, egyszer mindenki életében bekövetkezik. Így bárki megtapasztalhatja azt, amiről annak idején, 2015 május 12.-én a Kossuth téren beszéltem: milyen az, ha nem lesz senki, aki akkor fogja a kezét, szóljon egy jó szót, adjon egy pohár vizet. Szó szerint így hangzott: ,,Követelem a tisztességes becsületes betegellátást! Követelem a méltó halálhoz való jogot. " Amikor először a nyilvánosság elé álltam, akkor is csak erről beszéltem: ha nem követeljük ki közösen a megbecsülést, a tisztes bért, elfogynak azok az ápolók, akikre egyszer mindenkinek szüksége lesz. Úgy látom, nem értették meg, miközben ma Magyarországon a tisztességes ápolás nem megvalósítható.
- Miért?
- Elveszett a szakmából a hivatás, az emberség, ami a lényege a munkánknak. Már nem csak a bérekről van szó, nem csak a túlzsúfoltságot, a várakozást, az ebből adódó kellemetlenségeket, fájdalmat kell elviselnie a rászoruló betegnek, hanem az együttérzés hiányát, a megaláztatottságot. Sok kolléga már rég nem csinálná, csak nem lát más lehetőséget. Csinálják erőből, gyakran lélektelenül. Csakhogy épp ezt nem lenne szabad. De mondok egy példát: gyermekintenzív osztály, transzplantációra váró gyerekek, olyanok, akik vagy megélik, vagy nem, mire szervhez jutnak. A frissen végzett, jól képzett nővér első napja. Megjelenés miniszoknya kis top, köldökpiercing, műköröm haldokló gyerek mellett. Lehet, hogy óriási tudása van, de hiányzik belőle valami, ami nélkülözhetetlen egy ilyen környezetben, amitől pontosan tudja, mennyire fontos, hogy pusztán a megjelenésével bizalmat, biztonságot, empátiát kell sugallnia. A hivatástudat része, hogy tudom miért kelek fel, miért indulok dolgozni, akkor is ha otthon gondjaim vannak, de ezt kinn hagyom és az ott lévőket akarom szolgálni. Annak idején, akikért elindultam, azok a kolléganők ilyenek voltak. Látszott rajtuk a szegénység, azért kellett kiállnom, mert nekik már se ennivalóra, se cipőre nem telt. Sokan megszóltak, hogy fontosabb a munkám, a kollégáim sorsa, mint a családom. De erre azt mondom, ha valaki a beteg, a kiszolgáltatott emberrel nem úgy érez, nem úgy viselkedik mintha az a saját rokona lenne, akkor lehet, hogy van szakmája, de nincs hivatása. Mindezekért a gondolataimért, csak támadást, megvetést kaptam.
- Hogy telik a napja?
- Hajnali háromkor, olykor négykor kelek. Azért ilyen korán, hogy legyen időm összeszedni magam. Több helyen is dolgozom, itt, ahol most beszélgetünk egy nővérre egy vagy két páciens jut, attól függően, milyen a beteg súlya, és a betegsége. De ez nem azt jelenti, hogy könnyű a munka. Van olyan betegünk, akinek a nap 24 órájában fogni kell a kezét, mert olyan neurológiai betegségben szenved, hogy ön-és közveszélyes, vagy bármelyik percben eleshet. Van 12 éve éberkómában fekvő immár 24 éves nagylányunk, akinek a mozgatása, ápolása többemberes feladat.
- Lehet minőségi munkát végezni a második, harmadik műszak alatt?
- Ha van hivatástudatod, lehet. Mert akkor csak annyit vállalsz, ameddig tisztességgel tudsz teljesíteni. Az sem biztos, hogy szükség van arra, hogy mindenki 3-4 műszakot vállaljon, a baj a fejekben van. Ha jó egy intézmény szakmai rendszere, a munka szervezett nem kell műszak végére meghalni.
- Kinek kellene ezt megoldania?
- Például a szakmai kamarának, amelynek meg kellene követelnie a normális munkakörülményeket, betartatni a munka és pihenőidőket. Harcolni, föllépni, hogy megállj, innentől kezdve ennyi nővér nem tud ellátni ennyi beteget. Minden intézményben jelen vannak a kamara emberei. Kötelességük lenne ellenőrizni, hogy egy nővérre- hány beteg jut. Mondta-e valaha is a szakmai kamara, hogy ezt az osztályrészt bezárjuk, mert az adott körülmények között, nem lehet tisztességes ellátást nyújtani?
- Ezért lett elege a közéletből?
- Is. Akkor torzultak el a dolgok, amikor a körülöttem lévő embereknek is egyre fontosabb lett a pénz és a politika, elcsúszott a hangsúly az ügyről. Jöttek a belső konfliktusok, irigységek, küzdelem a tisztségekért. Az ügyünkre pedig ráültek a különböző pártok, politikusok és mindezzel elkezdtek kampányolni. Az ellenzék olyan dolgokat kezdett meglovagolni, amiben ők is ugyanazokat a hibákat követték el, mint a kormányon lévők. Például, ők is hagyták a most még meglévő szakmai szervezeteket kontroll, elszámoltatás nélkül működni.
- A szakmai szervezetek kontrollja nem a tagság feladata lett volna?
- Hogy léphetne fel a tagság, amikor az érdek-képviseletek tisztségviselői sok helyen benn ülnek a kórházi menedzsmentben is: egyszerre munkaadók és érdek-képviselők? A kamara jelen van minden intézményben, képviselőik ott ülnek a vezetőségben. Egy ilyen helyzetben nincs harcos érdekképviselet. Nem nekem kellett volna Duna-hidat zárni, hanem a kórház-igazgatónak, a kamarának, vagy a szakszervezetnek. De normális országban nem is kéne idáig jutni, csak érdemben beszélni a kormánnyal arról, hogy adjon kellő fedezetet a tisztességes gyógyítómunkához. Olvasom a hírekben, hogy mi minden épül majd az egészségügyben, micsoda technikai fejlődés lesz. Csak arról nem szól senki, hogy mindez hiába, ha nincs ember. Ez az egyetlen szakma, ami nem működik az ember nélkül: a tehetetlen beteg tisztába tevését, megetetését, gyógyszerelését, nem lehet gépre bízni.
- Emlékszik arra a napra, amikor egyszer csak úgy döntött: nem megy az utcára, nem fogalmaz több petíciót, vége?
- Ez a döntés folyamatosan érlelődött. Egyre gyakrabban azt éreztem, nem értik miről beszélek. Nem értik, hogy ez nem politika, ez emberség. Szálljon ki a politika a szakmából, ne ezzel kampányoljanak. A mellettem lévők kezdték mondogatni, hogy kiégtem, minden szinten elfáradtam, lemerültem. Még most is öt percenként állítanak meg az utcán, mindenki azt mondja: igazam van. Amikor nagyon nagy volt a baj, amikor ki kellett volna állni, hol voltak ezek az emberek? Emlékszem a vége felé egy társammal mentünk az utcán, ott ült a földön egy láb-nélküli ember. Hideg volt, eszembe jutott, hogy van egy tolószék a raktárban. Odahajoltam hozzá, hogy megkérdezzem, mikor van itt. És akkor a társam, akit annak neveztem, hittem, megrántott. Azt mondta: nem lehet mindenkin segíteni, aki szembejön veled. Én meg azt mondom, hogy aki jön szembe, azon segíteni kell. Most, itt ezt tudom megvalósítani.
- Fontos volt az a pár év, amit mozgalmárként eltöltött, vagy feleslegesnek ítéli?
- Tanulságos volt, rávilágított arra, amit ugyan mindenki tudhatott az ápolók helyzetéről, de hallgatott róla.
- Maradtak barátai a korábbi társai közül?
- Senki. Most csak a közvetlen kollégákkal barátkozom, maximalisták a munkában, kizárjuk a politikát az életünkből. Beszélgetünk, azt nézzük, hogy és hol tudunk még többet segíteni. Szolgálni, ez az egyetlen célom.