Itália hiába vár a mesebeli kék madárra

Publikálás dátuma
2018.06.16 09:27
GIUSEPPE CONTE Az új kormányfő Di Maio (balra) és Salvini (jobbra) találmánya FOTÓ: AFP/FILIPPO MONTEFORTE
Fotó: /

Budapestről nézve: lehetett nem olyan régen egy pillanat, amikor Orbán Viktor előtt felrémlett Silvio Berlusconi esélye. Az olasz jobboldal legismertebb politikusa háromszor alakíthatott kormányt, karrierjét nem állította meg sem a rá adócsalás miatt kirótt börtönbüntetés, sem azok a "szaftos" ügyek, amelyek az idősödő (81 éves) Berlusconi és fiatalkorú prostituáltak kapcsolatairól szóltak. Orbán, aki kétségkívül sokat köszönhet az új trendeket felismerő képességének, arra tette tétjét, hogy Berlusconi még egyszer elfoglalja a lakályos miniszterelnöki dolgozószobát. Ám ezúttal tévedett. A kora tavaszi olasz választási harc dinamikája hamar taccsra tette ezt a reményt, az előretörő jobboldalon belül Berlusconi pártja, a Forza Italia csalódást keltően szerepelt és ez markánsan azt az üzenetet is hordozta sokak számára, hogy "bárkit csak nem Berlusconit".

Salvini, Di Maio, Conte

A most megalakult, két euroszkeptikus pártot magában foglaló koalíció egyik résztvevője a szélsőjobboldali, nacionalista Liga, amelynek kulcsszerepe volt az Unióval szembeni új, ultimatív jellegű pénzügyi követelések kidolgozásában. Vezető személyisége Matteo Salvini, akit mind gyakrabban nevez a nyugat-európai sajtó az ország legbefolyásosabb emberének. (A Spiegel írta róla a minap, hogy virtuóz módon játssza a hatalmi pókert. "Sikerült kivívnia a jobboldali tábor vezéri posztját, Olaszország talán legnagyobb hatalmú embere, Putyin barátja, gyűlöli az eurót, idegenellenes, Mussolini védelmezője és szívesen uszít Németország ellen.") Ennek megfelelően az új kabinet születésének első botránya is az ő nevéhez kapcsolódik: eredeti jelöltje a pénzügyminiszteri posztra olyan politikus volt, aki lándzsát tört az eurótól való mielőbbi szabadulás mellett, s kinevezését csak a köztársasági elnök vétója akadályozta meg. Maga Salvini a kormányban miniszterelnök-helyettes lett és megkapta a belügyi tárcát, ő lesz felelős a menekültek visszatelepítéséért.

A Liga koalíciós partnere az Öt Csillag Mozgalom (M5S) amely csaknem tíz évvel ezelőtt alakult az elkényelmesedett, korrupt, önérdekeit mindenáron érvényesíteni kívánó elit leváltására. Akkor még proteszt-pártnak, sőt liberálisnak minősítette a sajtó, ma ennek nagyítóval sem találni nyomát, lényegében hasonló unióellenesség, a migránsügyekben pedig radikális hajthatatlanság jellemzi, mint a Ligát. (Egy fecske ugyan nem csinál tavaszt, de az M5S táborához közelálló, formálisan pártonkívüli kormánytag, Giovanni Tria mintha kissé "kilógna a sorból". Nagyon is balról indult, diákkorában egy maoista ifjúsági csoport tagja volt, utóbb megtanult kínaiul és a pekingi lapok, ha nyugati gazdasági szakértőt akarnak megszólítani, gyakran Tria professzort idézik: ennél fogva Kínában állítólag jobban ismerik, mint odahaza. Országa jelen helyzetéért ugyanúgy elsősorban Németországot teszi ő is felelőssé, mint kabinetbeli kollégái, de receptkönyvében nem szerepel az euró olasz likvidálása.) Az Öt Csillag bázisa elsősorban az ország déli része, amely kulturálisan a leginkább elmaradott, vezetője a nápolyi Luigi Di Maio, aki két egyetemet is megpróbált, de egyiken sem diplomázott. Di Maio ugyancsak miniszterelnök-helyettesi pozíciót kapott.

A felesküdött kormány - egy nemzetközi politikában, sőt, a pártpolitikában is "első bálozó", outsider kormányfő, Giuseppe Conte vezetésével - megtette ígéreteit "a társadalmi feszültségek csökkentésére" és arra, hogy rövid idő alatt Franciaországgal és Németországgal egyenlő helyet harcol ki Itáliának, már csak a történelmi okok (Római Birodalom) alapján is. (Az őstörténeten, őslakosságon alapuló "különleges jogok" divatja - mint másutt is tapasztalhatjuk - eddigi csúcspontjához érkezett Európában. Sok helyütt kapnak polgárjogot a jobboldalon, s annak jobb szélén olyan kitételek, hogy egyesek ősei még az erdőben ugráltak a fák lombkoronái között, sőt, kannibálok voltak, amikor "nálunk" már lerakták a kereszténység szilárd alapját.)

A mesebeli kék madár

Álljanak itt teljesség nélkül azok a követelések, amelyeket a kétpárti koalíció a kormánypolitika tengelyébe tartozónak ítél. Első helyen az az igény áll, hogy töröljék, vagy pedig vágják meg radikálisan Olaszország adósságait. Nem akármilyen összegről van szó. Itália számára ez természetesen olyan volna, mintha a mesebeli kék madár hozta volna az ajándékot csőrében. A valóságban azonban nincs ilyen kék madárra precedens: a közgazdászok tökéletesen irreálisnak minősítették Európa- és Amerika-szerte az erre vonatkozó indítványt. A politikai reagálások is mind arra utaltak, hogy egy ilyen lépés után ugyan ki vásárolná az olasz állampapírokat és ki finanszírozná azokat? Nyilvánvaló, hogy megvalósításának már a hírére is hanyatt-homlok menekülnének a befektetők és az egekbe emelkednének a hozamok. (Ezt vetítik máris előre a hektikus pénzpiaci mozgások.) A folyamat értelemszerűen elsőként az olasz jegybankot, a Banca d'Italiát küldené padlóra, de nem kellene több óra ahhoz, hogy önpusztító villám-járványként átterjedjen minden olasz pénzintézetre, vállalkozásra, adófizetőre és államhatáron túli üzletfeleikre. És még nem érintettük azt, hogy a receptre írt adósságtörlés, -elengedés az Európai Központi Bank bevonásával monetáris finanszírozást jelentene, amit a törvényi szabályozás egyértelműen és félreérthetetlenül tilt.

Hasonló pénzügyi-gazdasági intézkedések sora vár a római agytrösztök tervezőasztalain, így például egy olyan új adórendszer, amely az észak-olasz iparbárók adóterheit akár a felére csökkentené. A költségvetés nyugdíj-folyósítási terheinek mérséklésére időlegesen vagy véglegesen leállítanák a korábban kidolgozott nyugdíjreformot: az érintettek a legvédtelenebbek, az idős ellátottak.

Olaszország gazdaságának gyógyítása a jelenlegi helyzetben ezektől eltérő, másfajta "új kezdés" nélkül elképzelhetetlen. A modern történelemben ugyanis ilyen rossz helyzetben még nem volt Itália, s ennek a térségre, a földrészre is igen nagy a hatása. Az államadósság Görögország után itt a legmagasabb Európában, a GDP 132 százalékát teszi ki. Az abszolút számok rémisztőek, összegük a magyar GDP-nek mintegy hússzorosa, s a Görögország esetében alkalmazott módszerek már messze nem lennének elégségesek. A gazdaság növekedése az euró-tagországok közül itt a leglassabb. Az észak-olasz nagyvárosok magabiztos közérzetet, bőséget, tántoríthatatlan fogyasztási kedvet sugároznak, a Dél, elsősorban az ország szegényházának tekintett Szicília egy másik világ, helyenként mintha megállt volna az idő, s a "túlsó" parton járnánk. Emellett a legszegényebb és leggazdagabb rétegek közötti távolság is nagyobb mint a fejlett nyugati országok közül bármelyikben. Különösen súlyos általában a fiatalok és kiemelten a nem értelmiségi ifjúság helyzete. A nagyvárosi fiatalság körében a munkanélküliség nagyjából a kétszerese az EU átlagának és a szociológusok szerint ez valóságos ketyegő robbanótöltet.

Ebben a helyzetben tervez az elengedhetetlen "új kezdés" helyett összetákolt javaslatcsomagot a két koalíciós párt, az "adósság lyukait" új kölcsönök felvételével tömve be. Legpregnánsabban az a javaslat tükrözi ezt a szellemiséget, amely szerint a szegénységi szint alatt élő valamennyi olasz személy - úgymond állampolgári jogon -, havonta 780 eurót kapna az államtól, azzal az egyedüli feltétellel, hogy aki nem dolgozik, annak hitelt érdemlően kell igazolnia, hogy valóban keresett munkát, de sikertelenül.

Hurokban végződő makaróni

A nyugat-európai kormányok közül elsőként, talán nem véletlenül, Berlin reagált. Angela Merkel mondandója kőkemény volt: kategorikusan tiltakozott a csalfa ígéretekbe csomagolt valódi célt, a lényeget nevén nevezve: a két koalíciós párt azt tervezi, hogy hatalmas, korábban felvett és el is költött euróadósságot írjon le. Megismételte, a precedenssel láncreakció indulna, s megsemmisítő hullámot engedne más tagállamok gazdaságainak sorára is. Merkel kancellár visszatérő kulcsmondata, hogy az országok szükséges és elengedhetetlen kölcsönös szolidaritása semmiképpen nem jelenti azt, hogy napirendre kerülhetne "az adósságmegosztás uniója".

Merkel állásfoglalása után röviddel látogatott el Szicíliába az új olasz koalíció erős embere, a Liga elnöke, Matteo Salvini. Beszédében, amelyet a Pozzalloban, az illegális bevándorlás központjában mondott el, ezúttal is tömeges deportálásokat helyezett kilátásba (ez - korábbi választási szónoklatai szerint - 500 ezer személyt érintene) és emelt hangon közölte: "Migránsok pakoljatok, számotokra vége a jó időnek!" Ezzel egy időben már kinyomták Németországban a Der Spiegelt, melynek címoldalán villára feltekert makaróni látható, amely az akasztófákat ábrázoló képekről ismerős hurokban végződik. Alatta az áll: "Ciao Amore. Olaszország önmagát teszi tönkre és magával rántja Európát". Hogy rémeket láttak-e a hamburgi szerkesztőségben? Csak remélni tudjuk, hogy e kérdésre igenlő lesz a válasz, mert, mint tudjuk, a remény hal meg utoljára. A gyorsuló időben az új trendek félelmetes gyorsasággal érnek be és teremtenek váratlan helyzeteket. Ez olyan jelenség, amellyel valamilyen módon napról-napra szembesülnek az emberek. Bekapcsolva a tévét a hírekre mind gyakrabban ez az első reakció: "Na, sok mindent lehetséges, de ezt nem is hiszem el". Ezt mondták/mondtuk sokan elsőre a Brexitre, Trump megválasztására, az ellene indított különleges eljárásra, az amerikai és az észak-koreai csúcs megrendezésére is. (Mintha csak az, hogy tényeket hihetetlennek tartok, fikcióvá tenné, ami történik, nem létezővé varázsolná a való világot…)

Így nem vonom kétségbe, elhiszem, amit az említett német lapszám Itáliát elemző cikkében olvasok: "Ha Olaszországot most a populisták kormányozzák, akkor irányt vesz a Brüsszellel állandósuló konfrontációra, vagyis arra, hogy a központi kérdésekben Franciaország, Ausztria vagy Finnország jobboldali populistáival, valamint a magyar és a lengyel kormánnyal haladjon együtt". És csak ezt teszem hozzá: végeredményben ez azt jelenti, hogy a római kétpárti végcél a realitásokon alapuló gazdasági-politikai struktúrát (és értelemszerűen a katonait is, hiszen a NATO déli szárnyának kulcsországa) egy olyan intézményrendszerrel felváltani saját Új Európa eszményük jegyében, amely a jóváhagyás pecsétjét üti az eddig folytatott felelőtlen költségvetési kalandorságra, s a szentesítéssel e gyakorlat folytatását ígéri…

Már volt egyszer - a XX. században - egy Új Európa-terv, a társszerzőt akkor Mussolininek hívták. A folytatás ismert.

Budapestről nézve: lehetett nem olyan régen egy pillanat, amikor Orbán Viktor előtt felrémlett Silvio Berlusconi esélye. Az olasz jobboldal legismertebb politikusa háromszor alakíthatott kormányt, karrierjét nem állította meg sem a rá adócsalás miatt kirótt börtönbüntetés, sem azok a "szaftos" ügyek, amelyek az idősödő (81 éves) Berlusconi és fiatalkorú prostituáltak kapcsolatairól szóltak. Orbán, aki kétségkívül sokat köszönhet az új trendeket felismerő képességének, arra tette tétjét, hogy Berlusconi még egyszer elfoglalja a lakályos miniszterelnöki dolgozószobát. Ám ezúttal tévedett. A kora tavaszi olasz választási harc dinamikája hamar taccsra tette ezt a reményt, az előretörő jobboldalon belül Berlusconi pártja, a Forza Italia csalódást keltően szerepelt és ez markánsan azt az üzenetet is hordozta sokak számára, hogy "bárkit csak nem Berlusconit".

Salvini, Di Maio, Conte

A most megalakult, két euroszkeptikus pártot magában foglaló koalíció egyik résztvevője a szélsőjobboldali, nacionalista Liga, amelynek kulcsszerepe volt az Unióval szembeni új, ultimatív jellegű pénzügyi követelések kidolgozásában. Vezető személyisége Matteo Salvini, akit mind gyakrabban nevez a nyugat-európai sajtó az ország legbefolyásosabb emberének. (A Spiegel írta róla a minap, hogy virtuóz módon játssza a hatalmi pókert. "Sikerült kivívnia a jobboldali tábor vezéri posztját, Olaszország talán legnagyobb hatalmú embere, Putyin barátja, gyűlöli az eurót, idegenellenes, Mussolini védelmezője és szívesen uszít Németország ellen.") Ennek megfelelően az új kabinet születésének első botránya is az ő nevéhez kapcsolódik: eredeti jelöltje a pénzügyminiszteri posztra olyan politikus volt, aki lándzsát tört az eurótól való mielőbbi szabadulás mellett, s kinevezését csak a köztársasági elnök vétója akadályozta meg. Maga Salvini a kormányban miniszterelnök-helyettes lett és megkapta a belügyi tárcát, ő lesz felelős a menekültek visszatelepítéséért.

AZ M5S ÉS A LIGA VEZETŐJE Eltörölnék vagy radikálisan csökkentenék az olaszállamadósságot

AZ M5S ÉS A LIGA VEZETŐJE Eltörölnék vagy radikálisan csökkentenék az olaszállamadósságot

A Liga koalíciós partnere az Öt Csillag Mozgalom (M5S) amely csaknem tíz évvel ezelőtt alakult az elkényelmesedett, korrupt, önérdekeit mindenáron érvényesíteni kívánó elit leváltására. Akkor még proteszt-pártnak, sőt liberálisnak minősítette a sajtó, ma ennek nagyítóval sem találni nyomát, lényegében hasonló unióellenesség, a migránsügyekben pedig radikális hajthatatlanság jellemzi, mint a Ligát. (Egy fecske ugyan nem csinál tavaszt, de az M5S táborához közelálló, formálisan pártonkívüli kormánytag, Giovanni Tria mintha kissé "kilógna a sorból". Nagyon is balról indult, diákkorában egy maoista ifjúsági csoport tagja volt, utóbb megtanult kínaiul és a pekingi lapok, ha nyugati gazdasági szakértőt akarnak megszólítani, gyakran Tria professzort idézik: ennél fogva Kínában állítólag jobban ismerik, mint odahaza. Országa jelen helyzetéért ugyanúgy elsősorban Németországot teszi ő is felelőssé, mint kabinetbeli kollégái, de receptkönyvében nem szerepel az euró olasz likvidálása.) Az Öt Csillag bázisa elsősorban az ország déli része, amely kulturálisan a leginkább elmaradott, vezetője a nápolyi Luigi Di Maio, aki két egyetemet is megpróbált, de egyiken sem diplomázott. Di Maio ugyancsak miniszterelnök-helyettesi pozíciót kapott.

A felesküdött kormány - egy nemzetközi politikában, sőt, a pártpolitikában is "első bálozó", outsider kormányfő, Giuseppe Conte vezetésével - megtette ígéreteit "a társadalmi feszültségek csökkentésére" és arra, hogy rövid idő alatt Franciaországgal és Németországgal egyenlő helyet harcol ki Itáliának, már csak a történelmi okok (Római Birodalom) alapján is. (Az őstörténeten, őslakosságon alapuló "különleges jogok" divatja - mint másutt is tapasztalhatjuk - eddigi csúcspontjához érkezett Európában. Sok helyütt kapnak polgárjogot a jobboldalon, s annak jobb szélén olyan kitételek, hogy egyesek ősei még az erdőben ugráltak a fák lombkoronái között, sőt, kannibálok voltak, amikor "nálunk" már lerakták a kereszténység szilárd alapját.)

A mesebeli kék madár

Álljanak itt teljesség nélkül azok a követelések, amelyeket a kétpárti koalíció a kormánypolitika tengelyébe tartozónak ítél. Első helyen az az igény áll, hogy töröljék, vagy pedig vágják meg radikálisan Olaszország adósságait. Nem akármilyen összegről van szó. Itália számára ez természetesen olyan volna, mintha a mesebeli kék madár hozta volna az ajándékot csőrében. A valóságban azonban nincs ilyen kék madárra precedens: a közgazdászok tökéletesen irreálisnak minősítették Európa- és Amerika-szerte az erre vonatkozó indítványt. A politikai reagálások is mind arra utaltak, hogy egy ilyen lépés után ugyan ki vásárolná az olasz állampapírokat és ki finanszírozná azokat? Nyilvánvaló, hogy megvalósításának már a hírére is hanyatt-homlok menekülnének a befektetők és az egekbe emelkednének a hozamok. (Ezt vetítik máris előre a hektikus pénzpiaci mozgások.) A folyamat értelemszerűen elsőként az olasz jegybankot, a Banca d'Italiát küldené padlóra, de nem kellene több óra ahhoz, hogy önpusztító villám-járványként átterjedjen minden olasz pénzintézetre, vállalkozásra, adófizetőre és államhatáron túli üzletfeleikre. És még nem érintettük azt, hogy a receptre írt adósságtörlés, -elengedés az Európai Központi Bank bevonásával monetáris finanszírozást jelentene, amit a törvényi szabályozás egyértelműen és félreérthetetlenül tilt.

Hasonló pénzügyi-gazdasági intézkedések sora vár a római agytrösztök tervezőasztalain, így például egy olyan új adórendszer, amely az észak-olasz iparbárók adóterheit akár a felére csökkentené. A költségvetés nyugdíj-folyósítási terheinek mérséklésére időlegesen vagy véglegesen leállítanák a korábban kidolgozott nyugdíjreformot: az érintettek a legvédtelenebbek, az idős ellátottak.

Olaszország gazdaságának gyógyítása a jelenlegi helyzetben ezektől eltérő, másfajta "új kezdés" nélkül elképzelhetetlen. A modern történelemben ugyanis ilyen rossz helyzetben még nem volt Itália, s ennek a térségre, a földrészre is igen nagy a hatása. Az államadósság Görögország után itt a legmagasabb Európában, a GDP 132 százalékát teszi ki. Az abszolút számok rémisztőek, összegük a magyar GDP-nek mintegy hússzorosa, s a Görögország esetében alkalmazott módszerek már messze nem lennének elégségesek. A gazdaság növekedése az euró-tagországok közül itt a leglassabb. Az észak-olasz nagyvárosok magabiztos közérzetet, bőséget, tántoríthatatlan fogyasztási kedvet sugároznak, a Dél, elsősorban az ország szegényházának tekintett Szicília egy másik világ, helyenként mintha megállt volna az idő, s a "túlsó" parton járnánk. Emellett a legszegényebb és leggazdagabb rétegek közötti távolság is nagyobb mint a fejlett nyugati országok közül bármelyikben. Különösen súlyos általában a fiatalok és kiemelten a nem értelmiségi ifjúság helyzete. A nagyvárosi fiatalság körében a munkanélküliség nagyjából a kétszerese az EU átlagának és a szociológusok szerint ez valóságos ketyegő robbanótöltet.

Ebben a helyzetben tervez az elengedhetetlen "új kezdés" helyett összetákolt javaslatcsomagot a két koalíciós párt, az "adósság lyukait" új kölcsönök felvételével tömve be. Legpregnánsabban az a javaslat tükrözi ezt a szellemiséget, amely szerint a szegénységi szint alatt élő valamennyi olasz személy - úgymond állampolgári jogon -, havonta 780 eurót kapna az államtól, azzal az egyedüli feltétellel, hogy aki nem dolgozik, annak hitelt érdemlően kell igazolnia, hogy valóban keresett munkát, de sikertelenül.

Hurokban végződő makaróni

A nyugat-európai kormányok közül elsőként, talán nem véletlenül, Berlin reagált. Angela Merkel mondandója kőkemény volt: kategorikusan tiltakozott a csalfa ígéretekbe csomagolt valódi célt, a lényeget nevén nevezve: a két koalíciós párt azt tervezi, hogy hatalmas, korábban felvett és el is költött euróadósságot írjon le. Megismételte, a precedenssel láncreakció indulna, s megsemmisítő hullámot engedne más tagállamok gazdaságainak sorára is. Merkel kancellár visszatérő kulcsmondata, hogy az országok szükséges és elengedhetetlen kölcsönös szolidaritása semmiképpen nem jelenti azt, hogy napirendre kerülhetne "az adósságmegosztás uniója".

Merkel állásfoglalása után röviddel látogatott el Szicíliába az új olasz koalíció erős embere, a Liga elnöke, Matteo Salvini. Beszédében, amelyet a Pozzalloban, az illegális bevándorlás központjában mondott el, ezúttal is tömeges deportálásokat helyezett kilátásba (ez - korábbi választási szónoklatai szerint - 500 ezer személyt érintene) és emelt hangon közölte: "Migránsok pakoljatok, számotokra vége a jó időnek!" Ezzel egy időben már kinyomták Németországban a Der Spiegelt, melynek címoldalán villára feltekert makaróni látható, amely az akasztófákat ábrázoló képekről ismerős hurokban végződik. Alatta az áll: "Ciao Amore. Olaszország önmagát teszi tönkre és magával rántja Európát". Hogy rémeket láttak-e a hamburgi szerkesztőségben? Csak remélni tudjuk, hogy e kérdésre igenlő lesz a válasz, mert, mint tudjuk, a remény hal meg utoljára. A gyorsuló időben az új trendek félelmetes gyorsasággal érnek be és teremtenek váratlan helyzeteket. Ez olyan jelenség, amellyel valamilyen módon napról-napra szembesülnek az emberek. Bekapcsolva a tévét a hírekre mind gyakrabban ez az első reakció: "Na, sok mindent lehetséges, de ezt nem is hiszem el". Ezt mondták/mondtuk sokan elsőre a Brexitre, Trump megválasztására, az ellene indított különleges eljárásra, az amerikai és az észak-koreai csúcs megrendezésére is. (Mintha csak az, hogy tényeket hihetetlennek tartok, fikcióvá tenné, ami történik, nem létezővé varázsolná a való világot…)

Így nem vonom kétségbe, elhiszem, amit az említett német lapszám Itáliát elemző cikkében olvasok: "Ha Olaszországot most a populisták kormányozzák, akkor irányt vesz a Brüsszellel állandósuló konfrontációra, vagyis arra, hogy a központi kérdésekben Franciaország, Ausztria vagy Finnország jobboldali populistáival, valamint a magyar és a lengyel kormánnyal haladjon együtt". És csak ezt teszem hozzá: végeredményben ez azt jelenti, hogy a római kétpárti végcél a realitásokon alapuló gazdasági-politikai struktúrát (és értelemszerűen a katonait is, hiszen a NATO déli szárnyának kulcsországa) egy olyan intézményrendszerrel felváltani saját Új Európa eszményük jegyében, amely a jóváhagyás pecsétjét üti az eddig folytatott felelőtlen költségvetési kalandorságra, s a szentesítéssel e gyakorlat folytatását ígéri…

Már volt egyszer - a XX. században - egy Új Európa-terv, a társszerzőt akkor Mussolininek hívták. A folytatás ismert.

2018.06.16 09:27

Két szem tabletta hiúságra

Publikálás dátuma
2018.11.18 17:21
A SZERZŐ - „Minden mű végső soron rafinált magamutogatás”
Fotó: /
Egyszer baráti körben megkérdeztem, hogy mit gondolnak, mi az íróember legmakacsabb betegsége. Sokan az ülő életmóddal kapcsolatos nyavalyákat kezdték sorolni, anyagcserezavarokat, rákféléket, majd jöttek a keringési rendellenességek, mindenféle finom és elegáns kórok, amelyek puha macskaléptekkel viszik el a szerzőt. De nem, én nem erre gondoltam, engem nem a szervezet érdekel, nem a test, ami egyébként is olyan, mint egy bíró a rangadón, csak akkor tűnik fel, ha elnéz egy tizenegyest, vagy megítéli a lesgólt. Ha minden jól megy, zakatol csöndben, észrevétlenül. Mit kell ezen ennyit filózni?
A hiúság, böktem ki végül a megfejtést. Ami ráadásul kimondottan sunyi nyavalya, hiszen sokáig hasznára van az írónak. Mert persze lehet írni pusztán a mondandó fontossága miatt, a világ jobbításáért, az emberiség sorsa felett érzett aggodalomért, de ha jobban megkapirgáljuk a dolgot, akkor mindezek titkos összetevője is előbukkan. Az a valaki, aki magában már az első fejezet után átveszi a Nobel-díjat, fogadja a szomszédok gratulációit, álszerényen elhárítja a szűnni nem akaró rajongást. Nem feltétlenül ez a legfőbb hajtóerő, de alig van oly művészi alkotás, amely megszülethetett volna nélküle. Hiszen minden mű végső soron rafinált magamutogatás, a belső világ kiteregetése.
Csakhogy ott van a bibi, hogy a hiúság nem huny ki az utolsó pont kitevése után. Nem szivárog el, nem oszlik szét, mint a hajnali köd, és nem int búcsút, mint aki jól végezte dolgát. A felkorbácsolt hiúság ilyen szempontból a gyűlölettel rokon: sokáig kering még az elme titkos zugaiban, sokáig fecskendezi a maga méreganyagait. Aztán egyszer csak akcióba lép. Felgyűri ingujját az indokolatlan indulatban, vagy sértődős lesz és túlérzékeny. Egy igazi hipochonder, aki a könyökén lévő bőrpírtól pillanatok alatt eljut a gégerákig. Személyes támadásnak érzi, ha nem ő kap minden díjat, dicséretet, bókot. Egyszer csak azt veszem észre, hogy szinte naponta ráállítom magam az örökkévalóság mérlegére, és kalapáló szívvel lesem a kilengő mutatót. Vajon megvan már a szükséges súly, vagy vásári lufiként lebegek a klasszikusok fölött?
Két dologra vágytam korábban. Lássak egy embert a metrón, aki engem olvas. Nem baj ha unottan, kelletlenül, csak tartsa a kezében. Tegyen úgy, mintha lekötné. A másik: legyen valaki a könyvesboltban, aki hosszas keresgélés után az enyémet választja. És még a pénztárnál sem gondolja meg magát. Ha ez a kettő megvolt, akkor mindent elértem, amit elérhettem. A többi már tényleg csak misztika és máz, üres játszmák egyvelege. Egyszer kiszámoltam az eladott példányszámok alapján, mennyi a valószínűsége annak, hogy eleven olvasómmal találkozzak a négyes-hatoson, ha azon állandó jelleggel száz ember utazik. Csak jó valamire, hogy egykor matematika-fizika szakra jártam a gimiben. Az arányszámban elég sok nulla jött a tizedesvessző után.
Teljesen bizonyos, hogy ezt már gyógyítani kell. Két szem pirulát bevenni naponta. Antinárcizmint vagy antiegomint. Ez már nem normális, lassan ott fogok tartani, hogy szerkesztőket és kritikusok kezdek zaklatni, előbb finoman, majd egyre határozottabban, szinte tollba mondom a saját laudációmat. Naponta kétszer megkoszorúzom magam. Ilyenkor nincs más, mint a drasztikus kúra. A megvonás. Elhatároztam, hogy letagadom magam. Dögöljön meg mindenki, ahol van. Fejben jól is hangzott. Aztán egy napon megtörtént a csoda. Odajött hozzám valaki a könyvesboltban. Dedikáltatni szeretné a regényt, mondta hadarva, mintha a gyors beszéddel szeretné legyőzni a saját félszegségét, és már keresgélte a tollat a táskájában. De hát nem én írtam, feleltem. Gyakran összekevernek vele, tettem hozzá, és kicsit még nevettem is a vígjátéki helyzeten. Belül pedig irtó büszkén húztam ki magam; lám, a teljes gyógyulás szakaszába léptem, rajtam már nem fog ki semmi. A harmincas évei közepén járó olvasó csak néz, erre aztán végképp nem készülhetett fel, egyre értetlenebbül pislog rám, még inkább zavarba jön, egy pillanatig talán el is hiszi, hogy tévedett. De aztán kinyitja a könyvet a hátsó fülnél, ahol ott a portré, és akkor már ketten nézzük a rám megszólalásig hasonlító írót, aki elrévedve ül egy ablakpárkányon. Legszívesebben elsüllyednék. Ártatlan könyvvé zsugorodnék, ami leesett a polcról.
Mit lehet ilyenkor mondani? Talán makacsul ki kellene tartanom, de aztán eszembe jut egy kis videó a netről, amelyen sírva röhögtem: egy fickó annyira berúgott egy orosz lagzin, hogy a tükörrel bevont ajtónál előzékenyen előre akarta engedni a tükörképét, aztán irtó dühös lett, amikor erre a másik is előzékenységgel válaszolt. Újra és újra. Az a pillanat már nem volt fenn, amikor hirtelen rájött az abszurd helyzet megoldására. A kijózanodás fájó és perzselő pillanata. Ami szintén felér egy alkotással.
Faarccal újrateremtem hát magam. Mondhatni, gyarló halandóként emelkedem ki a hülyeség habjaiból. Hosszabbnak tűnik odafirkantani a nevet a cím alá, mint ameddig maga a regény létrejött. Hat év hat másodperc alatt.
Most már csak abban reménykedem, hogy a metrón (vagy a villamoson) senki sem gyötri magát az olvasással. Beérik az okostelefonok önvakító fényével. És nem néznek tükörbe.
2018.11.18 17:21
Frissítve: 2018.11.18 17:21

Oroszság-ismereti beszélgetések

Publikálás dátuma
2018.11.18 16:29
Szvák Gyula a korszakokon átívelő orosz kultúrához kötődik
Fotó: Tóth Gergő/
A napokban jelent meg Szvák Gyula professzor interjúkötete, amely „Nem lelkendezhetek főállásban” címmel, „Beszélgetések Oroszországról” alcímmel válogatást közöl az elmúlt évtizedekben készült beszélgetésekből.

Negyven év

A kötet egy kitűnő bevezető tanulmánnyal indul, amelynek szerzője a gondos szerkesztő, Gyóni Gábor egyetemi docens, az ELTE BTK Történeti Ruszisztikai Tanszékének munkatársa. Az előszó eligazít, keretet ad és felkészít. Az olvasót egy izgalmas idő-utazás várja, amelynek során megismerheti a történeti ruszisztika első hazai műhelye kialakulásának körülményeit, képet alkothat több mint 25 éves működéséről és egyben áttekintést kap Szvák Gyula professzor 40 éves szakmai pályájáról.
A Gondolat Kiadó gondozta 219 oldalas könyv négy fejezetben 17 beszélgetést és a függelékben három beszédet közöl. Mindehhez a Szvák Gyulával készített interjúk, beszélgetések válogatott, több mint 70 tételt felsoroló, de nem teljes jegyzéke kapcsolódik. A kötet a magyar nyelven készült beszélgetések anyagát tartalmazza, de a jegyzékben számos, 2002-14 között orosz nyelven megjelent szövegről is tudomást szerezhet az olvasó.
Az első szöveg az ELTE Egyetemi Lapokban jelent meg 1979-ben, az utolsó kötetbe felvett írást a Népszava közölte 2018. február 17-én. Az első beszélgetés után egy 1990 májusában, a rendszerváltozást követően készült interjú szerepel, amelyet a Magyar Nemzet közölt. A nyomtatott sajtó vezető lapjaiban (Magyar Hírlap 1990-2002, Magyar Nemzet 1990-2006, Népszabadság 1992-2006, Népszava, 2000-2018, 168 Óra 1995-2017), vagy a szakmai életúthoz szorosan kapcsolódó életrajzi részleteket közlő Zuglói Lapokban (2005) megjelent írások mellett 2004-től a különböző országos és egyetemi honlapokon (pl. fidelio.hu, oroszvilag.hu, elte.hu, kultura.hu, ujkor.hu) közölt szövegekkel is találkozhat az olvasó.
Az első szöveget az 1977-ben az ELTE történelem-orosz szakán végzett és az ELTE BTK Kelet-Európa Története Tanszékén tudományos továbbképzési ösztöndíjasként dolgozó fiatal történész jegyzi, míg a 2018. februári interjút az ELTE Ruszisztikai Központ létrehozója, illetve ELTE Történeti Ruszisztikai Tanszék leköszönő vezetője, a ruszisztika nemzetközileg elismert szaktekintélye adja. 40 év.
A kötet több réteget érint, többféle metszetben vizsgálódik. A fejezetek a szövegek megjelenésének egymásutániságát, időbeliségét követik rendre: I. fejezet 1979, 1990-2002, II. fejezet 2004-2005, III. fejezet 2006-2013 és IV. fejezet 2014-218. De követik a velünk élő történetiséget, ahogyan Kassák fogalmaz, „a mi időnket”.

Közeledés és távolodás

Az első fejezetben a szövegek egyik fontos fókusza az orosz fejlődés elemzése, pozicionálása: az orosz, az ázsiai vs. európai kultúra viszonya, a keleti vs. nyugati kultúra, az orosz (klasszikus) kelet-európai vs. nem klasszikus (lengyel, cseh, magyar) fejlődés, Oroszország és az európai kultúra, a rész és egész viszonya. Ahogyan Plehanovot idézi Szvák az orosz történelemmel kapcsolatban: „Oroszország mindig ingamozgásban volt a Kelet és a Nyugat, Európa és Ázsia között, és hol az egyikhez, hol a másikhoz került közelebb.”
Ehhez szorosan kapcsolódik az orosz fejlődés belső sajátságainak leírása, jellemzése: az autokratikus (centralizált) állam vs. demokratikus jogállam elvének ütközése, a mindenkori „peresztrojka” ügye. „Mióta az orosz autokratikus, tekintélyuralmi állam kialakult (a 15. század végétől kezdve), története nem más, mint szüntelen »peresztrojkák« (átalakítások) sorozata. Erre tett kísérletet IV. Iván, az első Romanovok, I. Péter és sorban a többiek.”
Szvák 1993-ban Lihacsov akadémikust idézi, aki azt mondta, hogy „az orosz történelem axiómája az abszolutizmus. Itt legfeljebb arról lehet szó, és azért kell drukkolnunk, hogy a felvilágosult abszolutista kerüljön hatalomra”, majd egy öt évvel későbbi interjúban - orosz értelmiségiekre hivatkozva - kiegészíti: „azt szokták mondani, hogy az abszolutizmus az orosz politika megkerülhetetlen működési formája. Választani csak aközött lehet, hogy ez az abszolutizmus despotikus vagy felvilágosult legyen-e.” A történelem azt mutatja, hogy „ha Oroszországban nem működött az abszolutizmus, akkor mindig az anarchia fenyegette.” Érdemes megjegyezni, hogy a fejezetbe került írások zöme a gorbacsovi (1985 – 1991), illetve jelcini periódusban (1991- 1999) készült.
A másik kiemelt gondolatkör az orosz-magyar kapcsolatokhoz kötődik. Érdekes bepillantást nyerni e történelmi, kulturális, politikai kapcsolatok hullámzó természetébe. A rendszerváltozást követően az 1990-es években - sajnálatos módon - meglehetősen leépültek a magyar–orosz kapcsolatok. Érdemes megjegyezni, hogy a kötet írásainak jelentős része e “mélypont” utáni periódust elemzi.
Megjegyzem, hogy mindkét témakör kapcsolódó beszélgetéseinek fontos közös jellemzője a történeti múltból való utalás a mindenkori jelenre (XX. század, XXI. század), a kontextus. Például a gorbacsovi/jelcini peridus elhelyezése az orosz történelemben, az orosz-magyar kapcsolatok elemzése a Szovjetunió előtti illetve utáni (1990-es évekbeli) viszonyrendszerben vagy a szovjet/orosz-magyar kapcsolatok jellemzőinek követése a rendszerváltozás utáni kormányok viszonyában: a közeledés és a távolodás motivációja.
A második fejezet lebilincselő módon ad betekintést a – Szvák professzor által főkurátorként irányított - 2004/2005 évi oroszországi magyar évad előkészületeibe. Dokumentálja a megvalósulást, a reménykeltő hatást. Az egyik, Varsányi Gyulának adott interjúban Szvák professzor megjegyezte: „tizenöt évnyi lemaradásunk halmozódott fel az orosz kapcsolatok ápolásában, fejlesztésében, amiből ideje behozni valamit”, majd később „a magyar kultúrát olyan helyekre is elvittük, amelyeket elképzelni sem tudtunk, s gyakorlatilag az összes jelentős műfajt be tudtuk mutatni”. Ráadásul felnőtt egy új nemzedék, amelynek már ismerete sem volt arról, hogy mi történt az utóbbi időben Magyarországon.

Egyetemtörténet

A kötet egyetemtörténeti szempontból kiemelt jelentőséggel bír. A beszélgetések, az interjúk egyik, dominánsan a harmadik fejezetben felbukkanó eleme, a hazai történeti ruszisztika, mint multidiszciplináris tudományterület művelése és oktatása az ELTE-n. Szvák professzor saját elképzelései szerint – együtt gondolkodó társaival, Krausz Tamással, Szilágyi Ákossal, Sz. Bíró Zoltánnal és másokkal – tudományos társaságként 1990-ben megalakította a Magyar Ruszisztikai Egyesületet és annak tudományos műhelyeként a Magyar Ruszisztikai Intézetet, amely – és ezt érdemes megjegyezni – “helyet kapott” az ELTE BTK-n.
Ezen előzmények után 1995 végén az ELTE BTK-n megalakult a tanszéki jogosultságú Ruszisztikai Központ, amely 2006-ban felvette a Történeti Ruszisztikai Tanszék nevet, majd 2008 októberében létre jött a Ruszisztikai Kutatási és Módszertani Központ is. E központ részeként, 2009. februárban megnyílhatott a legkorszerűbb eszközökkel felszerelt Ruszisztikai Módszertani Kabinet és Könyvtár, amelyet az ELTE és az orosz állami Russzkij Mir Alapítvány közötti, 2008-ban aláírt szerződés tett lehetővé. Az alapítványt elnöki rendelettel 2007-ben hozták létre az orosz nyelv és kultúra megőrzésének és népszerűsítésének céljából.
A kötet nemcsak dokumentálja a szisztematikus munkával kiépített tudományos műhely fejlődésének egyes lépéseit, nemzetközileg elismert eredményeit 1990-től napjainkig, hanem bemutatja a központ részvételét az egyetemi oktatásban, a történelem szakos alap, mester és doktori képzésben.
A központhoz kötődik az egyetem- és felsőoktatás-történeti jelentőségű tény: 2010-től Magyarországon, az ELTE BTK-n megkezdődhetett a Ruszisztika MA(mester) képzés, amelyre Ruszisztika PhD képzés épül. Ahogyan Szvák professzor fogalmaz: „»Russian Studies«, amit csinálunk. Máshol a világban ez a szak van, ezért is akartam itthon is létrehozni. Ország- vagy egész pontosan »oroszság-ismeretnek« mondanánk, míg az orosz (szak) filológiai nyelvvel és irodalomtudománnyal foglalkozik”.
Összegezve, a beszélgetésekből még a laikus olvasó számára is egyértelművé válik, hogy a központ autentikus szellemi-intézményi bázis, orientációs pont, amely lehetőséget ad – széles értelemben – az orosz kultúra hiteles megismerésére, a történelmi-társadalmi-politikai folyamatok tényeken alapuló értelmezésére, segíti a „másik” kultúrájának megértését. Szvák professzor szavaival a magyar ruszisztika elismertségének, növekvő népszerűségének titka az, hogy „nem változó politikai rendszerekhez, hanem a korszakokon átívelő orosz kultúrához kötődik”.
A kötet természetesen a címben megjelölt témákról (Oroszországról, (Kelet-)Európáról, ruszisztikáról) szól. De az olvasó megismerheti az interjúalany ruszisztikában, történészként elért tudományos eredményeit, a felsőoktatás modernizálása vagy az orosz kultúra szakszerű megismertetése irányuló törekvéseit is. Markáns véleményt kapunk a tudomány/kultúra és a politika/hatalom viszonyáról, amelynek kiindulópontja a szakszerűség és az elfogulatlanság követelménye. Bepillantást kap az olvasó Szvák professzor sokféle szakmai és közéleti tevékenységébe, amelyet a közjó, a dolgok előremozdítása, a hiteles és megalapozott döntések kialakítása érdekében vállalt, végzett és végez.
A könyvet legalább kétszer ajánlott átolvasni. Először folyamatosan, talán a részletekre kevésbé fókuszálva. E módszerrel az olvasó a történelmi időben és a „mi időnkben” átfogó “képet”, áttekintést kap, megismeri a szerzőt és meggyőződhet arról, hogy jól választott. A második olvasás során az olvasónak kedve támadhat mélyebben utána olvasni, tájékozódni például az orosz történelem kiemelkedő személyiségeiről, az egyetemi „Russian Studies” szak részletes tartalmáról vagy a jelen kortárs orosz művészetről.
Örülök, hogy elkészült e könyv. Köszönöm, hogy elolvashattam és megismerhettem a szerzőt, akivel először személyesen rektorként találkoztam. Személyében nemcsak egy nemzetközileg elismert ruszista, sikeres kutató és elkötelezett egyetemi oktató, de egy olyan ember is bemutatkozik e kötet lapjain, aki a tényekre kíváncsi, az okokra, aki tudja, hogy dolga és felelőssége van és tudja, hogy „nem lelkendezhetek főállásban”.
(A szöveg a 2018. november 7-én, az ELTE BTK Szekfű Gyula könyvtárában, a kötet bemutatóján elhangzott méltatás szerkesztett változata.)
2018.11.18 16:29