Itália hiába vár a mesebeli kék madárra

Publikálás dátuma
2018.06.16 09:27
GIUSEPPE CONTE Az új kormányfő Di Maio (balra) és Salvini (jobbra) találmánya FOTÓ: AFP/FILIPPO MONTEFORTE
Fotó: /

Budapestről nézve: lehetett nem olyan régen egy pillanat, amikor Orbán Viktor előtt felrémlett Silvio Berlusconi esélye. Az olasz jobboldal legismertebb politikusa háromszor alakíthatott kormányt, karrierjét nem állította meg sem a rá adócsalás miatt kirótt börtönbüntetés, sem azok a "szaftos" ügyek, amelyek az idősödő (81 éves) Berlusconi és fiatalkorú prostituáltak kapcsolatairól szóltak. Orbán, aki kétségkívül sokat köszönhet az új trendeket felismerő képességének, arra tette tétjét, hogy Berlusconi még egyszer elfoglalja a lakályos miniszterelnöki dolgozószobát. Ám ezúttal tévedett. A kora tavaszi olasz választási harc dinamikája hamar taccsra tette ezt a reményt, az előretörő jobboldalon belül Berlusconi pártja, a Forza Italia csalódást keltően szerepelt és ez markánsan azt az üzenetet is hordozta sokak számára, hogy "bárkit csak nem Berlusconit".

Salvini, Di Maio, Conte

A most megalakult, két euroszkeptikus pártot magában foglaló koalíció egyik résztvevője a szélsőjobboldali, nacionalista Liga, amelynek kulcsszerepe volt az Unióval szembeni új, ultimatív jellegű pénzügyi követelések kidolgozásában. Vezető személyisége Matteo Salvini, akit mind gyakrabban nevez a nyugat-európai sajtó az ország legbefolyásosabb emberének. (A Spiegel írta róla a minap, hogy virtuóz módon játssza a hatalmi pókert. "Sikerült kivívnia a jobboldali tábor vezéri posztját, Olaszország talán legnagyobb hatalmú embere, Putyin barátja, gyűlöli az eurót, idegenellenes, Mussolini védelmezője és szívesen uszít Németország ellen.") Ennek megfelelően az új kabinet születésének első botránya is az ő nevéhez kapcsolódik: eredeti jelöltje a pénzügyminiszteri posztra olyan politikus volt, aki lándzsát tört az eurótól való mielőbbi szabadulás mellett, s kinevezését csak a köztársasági elnök vétója akadályozta meg. Maga Salvini a kormányban miniszterelnök-helyettes lett és megkapta a belügyi tárcát, ő lesz felelős a menekültek visszatelepítéséért.

A Liga koalíciós partnere az Öt Csillag Mozgalom (M5S) amely csaknem tíz évvel ezelőtt alakult az elkényelmesedett, korrupt, önérdekeit mindenáron érvényesíteni kívánó elit leváltására. Akkor még proteszt-pártnak, sőt liberálisnak minősítette a sajtó, ma ennek nagyítóval sem találni nyomát, lényegében hasonló unióellenesség, a migránsügyekben pedig radikális hajthatatlanság jellemzi, mint a Ligát. (Egy fecske ugyan nem csinál tavaszt, de az M5S táborához közelálló, formálisan pártonkívüli kormánytag, Giovanni Tria mintha kissé "kilógna a sorból". Nagyon is balról indult, diákkorában egy maoista ifjúsági csoport tagja volt, utóbb megtanult kínaiul és a pekingi lapok, ha nyugati gazdasági szakértőt akarnak megszólítani, gyakran Tria professzort idézik: ennél fogva Kínában állítólag jobban ismerik, mint odahaza. Országa jelen helyzetéért ugyanúgy elsősorban Németországot teszi ő is felelőssé, mint kabinetbeli kollégái, de receptkönyvében nem szerepel az euró olasz likvidálása.) Az Öt Csillag bázisa elsősorban az ország déli része, amely kulturálisan a leginkább elmaradott, vezetője a nápolyi Luigi Di Maio, aki két egyetemet is megpróbált, de egyiken sem diplomázott. Di Maio ugyancsak miniszterelnök-helyettesi pozíciót kapott.

A felesküdött kormány - egy nemzetközi politikában, sőt, a pártpolitikában is "első bálozó", outsider kormányfő, Giuseppe Conte vezetésével - megtette ígéreteit "a társadalmi feszültségek csökkentésére" és arra, hogy rövid idő alatt Franciaországgal és Németországgal egyenlő helyet harcol ki Itáliának, már csak a történelmi okok (Római Birodalom) alapján is. (Az őstörténeten, őslakosságon alapuló "különleges jogok" divatja - mint másutt is tapasztalhatjuk - eddigi csúcspontjához érkezett Európában. Sok helyütt kapnak polgárjogot a jobboldalon, s annak jobb szélén olyan kitételek, hogy egyesek ősei még az erdőben ugráltak a fák lombkoronái között, sőt, kannibálok voltak, amikor "nálunk" már lerakták a kereszténység szilárd alapját.)

A mesebeli kék madár

Álljanak itt teljesség nélkül azok a követelések, amelyeket a kétpárti koalíció a kormánypolitika tengelyébe tartozónak ítél. Első helyen az az igény áll, hogy töröljék, vagy pedig vágják meg radikálisan Olaszország adósságait. Nem akármilyen összegről van szó. Itália számára ez természetesen olyan volna, mintha a mesebeli kék madár hozta volna az ajándékot csőrében. A valóságban azonban nincs ilyen kék madárra precedens: a közgazdászok tökéletesen irreálisnak minősítették Európa- és Amerika-szerte az erre vonatkozó indítványt. A politikai reagálások is mind arra utaltak, hogy egy ilyen lépés után ugyan ki vásárolná az olasz állampapírokat és ki finanszírozná azokat? Nyilvánvaló, hogy megvalósításának már a hírére is hanyatt-homlok menekülnének a befektetők és az egekbe emelkednének a hozamok. (Ezt vetítik máris előre a hektikus pénzpiaci mozgások.) A folyamat értelemszerűen elsőként az olasz jegybankot, a Banca d'Italiát küldené padlóra, de nem kellene több óra ahhoz, hogy önpusztító villám-járványként átterjedjen minden olasz pénzintézetre, vállalkozásra, adófizetőre és államhatáron túli üzletfeleikre. És még nem érintettük azt, hogy a receptre írt adósságtörlés, -elengedés az Európai Központi Bank bevonásával monetáris finanszírozást jelentene, amit a törvényi szabályozás egyértelműen és félreérthetetlenül tilt.

Hasonló pénzügyi-gazdasági intézkedések sora vár a római agytrösztök tervezőasztalain, így például egy olyan új adórendszer, amely az észak-olasz iparbárók adóterheit akár a felére csökkentené. A költségvetés nyugdíj-folyósítási terheinek mérséklésére időlegesen vagy véglegesen leállítanák a korábban kidolgozott nyugdíjreformot: az érintettek a legvédtelenebbek, az idős ellátottak.

Olaszország gazdaságának gyógyítása a jelenlegi helyzetben ezektől eltérő, másfajta "új kezdés" nélkül elképzelhetetlen. A modern történelemben ugyanis ilyen rossz helyzetben még nem volt Itália, s ennek a térségre, a földrészre is igen nagy a hatása. Az államadósság Görögország után itt a legmagasabb Európában, a GDP 132 százalékát teszi ki. Az abszolút számok rémisztőek, összegük a magyar GDP-nek mintegy hússzorosa, s a Görögország esetében alkalmazott módszerek már messze nem lennének elégségesek. A gazdaság növekedése az euró-tagországok közül itt a leglassabb. Az észak-olasz nagyvárosok magabiztos közérzetet, bőséget, tántoríthatatlan fogyasztási kedvet sugároznak, a Dél, elsősorban az ország szegényházának tekintett Szicília egy másik világ, helyenként mintha megállt volna az idő, s a "túlsó" parton járnánk. Emellett a legszegényebb és leggazdagabb rétegek közötti távolság is nagyobb mint a fejlett nyugati országok közül bármelyikben. Különösen súlyos általában a fiatalok és kiemelten a nem értelmiségi ifjúság helyzete. A nagyvárosi fiatalság körében a munkanélküliség nagyjából a kétszerese az EU átlagának és a szociológusok szerint ez valóságos ketyegő robbanótöltet.

Ebben a helyzetben tervez az elengedhetetlen "új kezdés" helyett összetákolt javaslatcsomagot a két koalíciós párt, az "adósság lyukait" új kölcsönök felvételével tömve be. Legpregnánsabban az a javaslat tükrözi ezt a szellemiséget, amely szerint a szegénységi szint alatt élő valamennyi olasz személy - úgymond állampolgári jogon -, havonta 780 eurót kapna az államtól, azzal az egyedüli feltétellel, hogy aki nem dolgozik, annak hitelt érdemlően kell igazolnia, hogy valóban keresett munkát, de sikertelenül.

Hurokban végződő makaróni

A nyugat-európai kormányok közül elsőként, talán nem véletlenül, Berlin reagált. Angela Merkel mondandója kőkemény volt: kategorikusan tiltakozott a csalfa ígéretekbe csomagolt valódi célt, a lényeget nevén nevezve: a két koalíciós párt azt tervezi, hogy hatalmas, korábban felvett és el is költött euróadósságot írjon le. Megismételte, a precedenssel láncreakció indulna, s megsemmisítő hullámot engedne más tagállamok gazdaságainak sorára is. Merkel kancellár visszatérő kulcsmondata, hogy az országok szükséges és elengedhetetlen kölcsönös szolidaritása semmiképpen nem jelenti azt, hogy napirendre kerülhetne "az adósságmegosztás uniója".

Merkel állásfoglalása után röviddel látogatott el Szicíliába az új olasz koalíció erős embere, a Liga elnöke, Matteo Salvini. Beszédében, amelyet a Pozzalloban, az illegális bevándorlás központjában mondott el, ezúttal is tömeges deportálásokat helyezett kilátásba (ez - korábbi választási szónoklatai szerint - 500 ezer személyt érintene) és emelt hangon közölte: "Migránsok pakoljatok, számotokra vége a jó időnek!" Ezzel egy időben már kinyomták Németországban a Der Spiegelt, melynek címoldalán villára feltekert makaróni látható, amely az akasztófákat ábrázoló képekről ismerős hurokban végződik. Alatta az áll: "Ciao Amore. Olaszország önmagát teszi tönkre és magával rántja Európát". Hogy rémeket láttak-e a hamburgi szerkesztőségben? Csak remélni tudjuk, hogy e kérdésre igenlő lesz a válasz, mert, mint tudjuk, a remény hal meg utoljára. A gyorsuló időben az új trendek félelmetes gyorsasággal érnek be és teremtenek váratlan helyzeteket. Ez olyan jelenség, amellyel valamilyen módon napról-napra szembesülnek az emberek. Bekapcsolva a tévét a hírekre mind gyakrabban ez az első reakció: "Na, sok mindent lehetséges, de ezt nem is hiszem el". Ezt mondták/mondtuk sokan elsőre a Brexitre, Trump megválasztására, az ellene indított különleges eljárásra, az amerikai és az észak-koreai csúcs megrendezésére is. (Mintha csak az, hogy tényeket hihetetlennek tartok, fikcióvá tenné, ami történik, nem létezővé varázsolná a való világot…)

Így nem vonom kétségbe, elhiszem, amit az említett német lapszám Itáliát elemző cikkében olvasok: "Ha Olaszországot most a populisták kormányozzák, akkor irányt vesz a Brüsszellel állandósuló konfrontációra, vagyis arra, hogy a központi kérdésekben Franciaország, Ausztria vagy Finnország jobboldali populistáival, valamint a magyar és a lengyel kormánnyal haladjon együtt". És csak ezt teszem hozzá: végeredményben ez azt jelenti, hogy a római kétpárti végcél a realitásokon alapuló gazdasági-politikai struktúrát (és értelemszerűen a katonait is, hiszen a NATO déli szárnyának kulcsországa) egy olyan intézményrendszerrel felváltani saját Új Európa eszményük jegyében, amely a jóváhagyás pecsétjét üti az eddig folytatott felelőtlen költségvetési kalandorságra, s a szentesítéssel e gyakorlat folytatását ígéri…

Már volt egyszer - a XX. században - egy Új Európa-terv, a társszerzőt akkor Mussolininek hívták. A folytatás ismert.

Budapestről nézve: lehetett nem olyan régen egy pillanat, amikor Orbán Viktor előtt felrémlett Silvio Berlusconi esélye. Az olasz jobboldal legismertebb politikusa háromszor alakíthatott kormányt, karrierjét nem állította meg sem a rá adócsalás miatt kirótt börtönbüntetés, sem azok a "szaftos" ügyek, amelyek az idősödő (81 éves) Berlusconi és fiatalkorú prostituáltak kapcsolatairól szóltak. Orbán, aki kétségkívül sokat köszönhet az új trendeket felismerő képességének, arra tette tétjét, hogy Berlusconi még egyszer elfoglalja a lakályos miniszterelnöki dolgozószobát. Ám ezúttal tévedett. A kora tavaszi olasz választási harc dinamikája hamar taccsra tette ezt a reményt, az előretörő jobboldalon belül Berlusconi pártja, a Forza Italia csalódást keltően szerepelt és ez markánsan azt az üzenetet is hordozta sokak számára, hogy "bárkit csak nem Berlusconit".

Salvini, Di Maio, Conte

A most megalakult, két euroszkeptikus pártot magában foglaló koalíció egyik résztvevője a szélsőjobboldali, nacionalista Liga, amelynek kulcsszerepe volt az Unióval szembeni új, ultimatív jellegű pénzügyi követelések kidolgozásában. Vezető személyisége Matteo Salvini, akit mind gyakrabban nevez a nyugat-európai sajtó az ország legbefolyásosabb emberének. (A Spiegel írta róla a minap, hogy virtuóz módon játssza a hatalmi pókert. "Sikerült kivívnia a jobboldali tábor vezéri posztját, Olaszország talán legnagyobb hatalmú embere, Putyin barátja, gyűlöli az eurót, idegenellenes, Mussolini védelmezője és szívesen uszít Németország ellen.") Ennek megfelelően az új kabinet születésének első botránya is az ő nevéhez kapcsolódik: eredeti jelöltje a pénzügyminiszteri posztra olyan politikus volt, aki lándzsát tört az eurótól való mielőbbi szabadulás mellett, s kinevezését csak a köztársasági elnök vétója akadályozta meg. Maga Salvini a kormányban miniszterelnök-helyettes lett és megkapta a belügyi tárcát, ő lesz felelős a menekültek visszatelepítéséért.

AZ M5S ÉS A LIGA VEZETŐJE Eltörölnék vagy radikálisan csökkentenék az olaszállamadósságot

AZ M5S ÉS A LIGA VEZETŐJE Eltörölnék vagy radikálisan csökkentenék az olaszállamadósságot

A Liga koalíciós partnere az Öt Csillag Mozgalom (M5S) amely csaknem tíz évvel ezelőtt alakult az elkényelmesedett, korrupt, önérdekeit mindenáron érvényesíteni kívánó elit leváltására. Akkor még proteszt-pártnak, sőt liberálisnak minősítette a sajtó, ma ennek nagyítóval sem találni nyomát, lényegében hasonló unióellenesség, a migránsügyekben pedig radikális hajthatatlanság jellemzi, mint a Ligát. (Egy fecske ugyan nem csinál tavaszt, de az M5S táborához közelálló, formálisan pártonkívüli kormánytag, Giovanni Tria mintha kissé "kilógna a sorból". Nagyon is balról indult, diákkorában egy maoista ifjúsági csoport tagja volt, utóbb megtanult kínaiul és a pekingi lapok, ha nyugati gazdasági szakértőt akarnak megszólítani, gyakran Tria professzort idézik: ennél fogva Kínában állítólag jobban ismerik, mint odahaza. Országa jelen helyzetéért ugyanúgy elsősorban Németországot teszi ő is felelőssé, mint kabinetbeli kollégái, de receptkönyvében nem szerepel az euró olasz likvidálása.) Az Öt Csillag bázisa elsősorban az ország déli része, amely kulturálisan a leginkább elmaradott, vezetője a nápolyi Luigi Di Maio, aki két egyetemet is megpróbált, de egyiken sem diplomázott. Di Maio ugyancsak miniszterelnök-helyettesi pozíciót kapott.

A felesküdött kormány - egy nemzetközi politikában, sőt, a pártpolitikában is "első bálozó", outsider kormányfő, Giuseppe Conte vezetésével - megtette ígéreteit "a társadalmi feszültségek csökkentésére" és arra, hogy rövid idő alatt Franciaországgal és Németországgal egyenlő helyet harcol ki Itáliának, már csak a történelmi okok (Római Birodalom) alapján is. (Az őstörténeten, őslakosságon alapuló "különleges jogok" divatja - mint másutt is tapasztalhatjuk - eddigi csúcspontjához érkezett Európában. Sok helyütt kapnak polgárjogot a jobboldalon, s annak jobb szélén olyan kitételek, hogy egyesek ősei még az erdőben ugráltak a fák lombkoronái között, sőt, kannibálok voltak, amikor "nálunk" már lerakták a kereszténység szilárd alapját.)

A mesebeli kék madár

Álljanak itt teljesség nélkül azok a követelések, amelyeket a kétpárti koalíció a kormánypolitika tengelyébe tartozónak ítél. Első helyen az az igény áll, hogy töröljék, vagy pedig vágják meg radikálisan Olaszország adósságait. Nem akármilyen összegről van szó. Itália számára ez természetesen olyan volna, mintha a mesebeli kék madár hozta volna az ajándékot csőrében. A valóságban azonban nincs ilyen kék madárra precedens: a közgazdászok tökéletesen irreálisnak minősítették Európa- és Amerika-szerte az erre vonatkozó indítványt. A politikai reagálások is mind arra utaltak, hogy egy ilyen lépés után ugyan ki vásárolná az olasz állampapírokat és ki finanszírozná azokat? Nyilvánvaló, hogy megvalósításának már a hírére is hanyatt-homlok menekülnének a befektetők és az egekbe emelkednének a hozamok. (Ezt vetítik máris előre a hektikus pénzpiaci mozgások.) A folyamat értelemszerűen elsőként az olasz jegybankot, a Banca d'Italiát küldené padlóra, de nem kellene több óra ahhoz, hogy önpusztító villám-járványként átterjedjen minden olasz pénzintézetre, vállalkozásra, adófizetőre és államhatáron túli üzletfeleikre. És még nem érintettük azt, hogy a receptre írt adósságtörlés, -elengedés az Európai Központi Bank bevonásával monetáris finanszírozást jelentene, amit a törvényi szabályozás egyértelműen és félreérthetetlenül tilt.

Hasonló pénzügyi-gazdasági intézkedések sora vár a római agytrösztök tervezőasztalain, így például egy olyan új adórendszer, amely az észak-olasz iparbárók adóterheit akár a felére csökkentené. A költségvetés nyugdíj-folyósítási terheinek mérséklésére időlegesen vagy véglegesen leállítanák a korábban kidolgozott nyugdíjreformot: az érintettek a legvédtelenebbek, az idős ellátottak.

Olaszország gazdaságának gyógyítása a jelenlegi helyzetben ezektől eltérő, másfajta "új kezdés" nélkül elképzelhetetlen. A modern történelemben ugyanis ilyen rossz helyzetben még nem volt Itália, s ennek a térségre, a földrészre is igen nagy a hatása. Az államadósság Görögország után itt a legmagasabb Európában, a GDP 132 százalékát teszi ki. Az abszolút számok rémisztőek, összegük a magyar GDP-nek mintegy hússzorosa, s a Görögország esetében alkalmazott módszerek már messze nem lennének elégségesek. A gazdaság növekedése az euró-tagországok közül itt a leglassabb. Az észak-olasz nagyvárosok magabiztos közérzetet, bőséget, tántoríthatatlan fogyasztási kedvet sugároznak, a Dél, elsősorban az ország szegényházának tekintett Szicília egy másik világ, helyenként mintha megállt volna az idő, s a "túlsó" parton járnánk. Emellett a legszegényebb és leggazdagabb rétegek közötti távolság is nagyobb mint a fejlett nyugati országok közül bármelyikben. Különösen súlyos általában a fiatalok és kiemelten a nem értelmiségi ifjúság helyzete. A nagyvárosi fiatalság körében a munkanélküliség nagyjából a kétszerese az EU átlagának és a szociológusok szerint ez valóságos ketyegő robbanótöltet.

Ebben a helyzetben tervez az elengedhetetlen "új kezdés" helyett összetákolt javaslatcsomagot a két koalíciós párt, az "adósság lyukait" új kölcsönök felvételével tömve be. Legpregnánsabban az a javaslat tükrözi ezt a szellemiséget, amely szerint a szegénységi szint alatt élő valamennyi olasz személy - úgymond állampolgári jogon -, havonta 780 eurót kapna az államtól, azzal az egyedüli feltétellel, hogy aki nem dolgozik, annak hitelt érdemlően kell igazolnia, hogy valóban keresett munkát, de sikertelenül.

Hurokban végződő makaróni

A nyugat-európai kormányok közül elsőként, talán nem véletlenül, Berlin reagált. Angela Merkel mondandója kőkemény volt: kategorikusan tiltakozott a csalfa ígéretekbe csomagolt valódi célt, a lényeget nevén nevezve: a két koalíciós párt azt tervezi, hogy hatalmas, korábban felvett és el is költött euróadósságot írjon le. Megismételte, a precedenssel láncreakció indulna, s megsemmisítő hullámot engedne más tagállamok gazdaságainak sorára is. Merkel kancellár visszatérő kulcsmondata, hogy az országok szükséges és elengedhetetlen kölcsönös szolidaritása semmiképpen nem jelenti azt, hogy napirendre kerülhetne "az adósságmegosztás uniója".

Merkel állásfoglalása után röviddel látogatott el Szicíliába az új olasz koalíció erős embere, a Liga elnöke, Matteo Salvini. Beszédében, amelyet a Pozzalloban, az illegális bevándorlás központjában mondott el, ezúttal is tömeges deportálásokat helyezett kilátásba (ez - korábbi választási szónoklatai szerint - 500 ezer személyt érintene) és emelt hangon közölte: "Migránsok pakoljatok, számotokra vége a jó időnek!" Ezzel egy időben már kinyomták Németországban a Der Spiegelt, melynek címoldalán villára feltekert makaróni látható, amely az akasztófákat ábrázoló képekről ismerős hurokban végződik. Alatta az áll: "Ciao Amore. Olaszország önmagát teszi tönkre és magával rántja Európát". Hogy rémeket láttak-e a hamburgi szerkesztőségben? Csak remélni tudjuk, hogy e kérdésre igenlő lesz a válasz, mert, mint tudjuk, a remény hal meg utoljára. A gyorsuló időben az új trendek félelmetes gyorsasággal érnek be és teremtenek váratlan helyzeteket. Ez olyan jelenség, amellyel valamilyen módon napról-napra szembesülnek az emberek. Bekapcsolva a tévét a hírekre mind gyakrabban ez az első reakció: "Na, sok mindent lehetséges, de ezt nem is hiszem el". Ezt mondták/mondtuk sokan elsőre a Brexitre, Trump megválasztására, az ellene indított különleges eljárásra, az amerikai és az észak-koreai csúcs megrendezésére is. (Mintha csak az, hogy tényeket hihetetlennek tartok, fikcióvá tenné, ami történik, nem létezővé varázsolná a való világot…)

Így nem vonom kétségbe, elhiszem, amit az említett német lapszám Itáliát elemző cikkében olvasok: "Ha Olaszországot most a populisták kormányozzák, akkor irányt vesz a Brüsszellel állandósuló konfrontációra, vagyis arra, hogy a központi kérdésekben Franciaország, Ausztria vagy Finnország jobboldali populistáival, valamint a magyar és a lengyel kormánnyal haladjon együtt". És csak ezt teszem hozzá: végeredményben ez azt jelenti, hogy a római kétpárti végcél a realitásokon alapuló gazdasági-politikai struktúrát (és értelemszerűen a katonait is, hiszen a NATO déli szárnyának kulcsországa) egy olyan intézményrendszerrel felváltani saját Új Európa eszményük jegyében, amely a jóváhagyás pecsétjét üti az eddig folytatott felelőtlen költségvetési kalandorságra, s a szentesítéssel e gyakorlat folytatását ígéri…

Már volt egyszer - a XX. században - egy Új Európa-terv, a társszerzőt akkor Mussolininek hívták. A folytatás ismert.

2018.06.16 09:27

Kitaszított melegek

Publikálás dátuma
2019.01.20 13:54
A meleg fiú és az apa, aki kitagadta (Kovács Károly,
Fotó: 3G SZÍNHÁZ/
A melegekről szóló Öröm és boldogság című darab, Székely Csaba tollából, megint meglehetősen provokatív. Alaposan odapörköl az előítéletességnek, a nyársat nyeltségnek, azoknak, akik kirekesztik, gyűlölik a kisebbségeket, ártanak nekik, nem bátrak vállalni magukat, behódolnak a vállalhatatlan közhangulatnak, hazudnak, képmutatók, meghunyászkodók... Szóval mindannyiunkról van szó, a meleg-téma, ha úgy tetszik, csak a vivőanyag. De fajsúlyos vivőanyag. Meg könnyed is, mert Székely Csabának van egy ritka képessége. Miközben fájdalmas gyomrosokat húz be nekünk, a gyakran elviselhetetlen közlendőbe sajátosan fanyar, nem ritkán fekete humort kever, így teszi befogadhatóvá, amit igyekeznénk a lehető legtávolabb eltolni magunktól. De rafinált, cseles módon nem hagyja. Így van ez a Szkéné Színházban vendégszerepelt marosvásárhelyi 3G Színház előadása esetében is, amely zsúfolt házak előtt és minden megrökönyödés ellenére kiugró sikerrel ment.
Jó pár éve annak, hogy az erdélyi Székely Csaba nálunk is berobbant a színházi köztudatba. Elég volt ehhez, hogy Bányavirág című darabjával a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház és a Yorick Stúdió közösen, a budapesti Nemzetiben vendégszerepeljen. Az akkori direktor Alföldi Róbert, látva az elementáris előadást, rögvest meghívta a rendezőt, Sebestyén Abát, hogy itt is vigye színre a darabot. Amely leszámolt a hamis, árvalányhajas, idealizált Erdély-képpel, ahol egyfolytában őrzik a hagyományt, és megmutatta az állásnélküliséggel, alkoholizmussal, öngyilkossággal terhelt világot, a dermesztő valóságot. Jócskán fejbe kólintott, miközben, szinte a szó szoros értelmében a föld alá röhögtük magunkat. Friss, üde, erőteljes hang volt. A POSZT-on a legjobb előadásnak bizonyult. A sok dicséret mellett Székelyt magyarellenesnek is titulálták, ami azóta is vád ellene. Azt is mondták, hogy primitív a darab. Az igaz, hogy meglehetősen gyakran építkezik primitív elemekből, közhelyes, üres mondatokból, olcsónak ható poénokat, sőt, stand-up elemeket is használ, de ezeket csűri-csavarja, sajátos közegbe helyezi a zagyvaságokat.
Előfordult, hogy az egyik román színházból az igazgatónak kellett kimenekítenie, mert persze románellenesnek is titulálták már. A MaRó című darabjában, amit román és magyar színészek közösen játszanak románul és magyarul, mindkét nyelven feliratozva az együttműködés szép példájaként, a román-magyar viszonyt veszi maró gúnnyal górcső alá. Mindkét oldal igencsak megkapja a magáét. Persze, hogy támadják. Ugyanakkor a DoR című román folyóirat beválasztotta azon száz személyiség közé, akik hatással lesznek Románia következő száz évére. A BBC díjazta az első hangjátékát, a Szeretik a banánt, elvtársak? címűt, amiből aztán remek monodrámát is írt.
A tervek szerint az Öröm és boldogság magyarországi bemutatóját a szombathelyi Weöres Színházban tartották volna, Alföldi rendezésében, ebben az évadban. Meg is hirdették a premiert. De aztán a színház mérlegelte a mérlegelendőket, és inkább másik művet választott.
Így egyelőre be kell érnünk a marosvásárhelyi verzióval, ami egyáltalán nem kevés. A 10-hez hasonlatosan párhuzamos történeteket látunk, amik aztán összefutnak. A szereplők olykor a nézők felé fordulva monológszerű, vallomásos szöveget mondanak, a közönség tagjait is megszólítva. Miután egy komoly jelentésre hivatkozva megtudjuk, hogy az emberek körülbelül 10 százaléka homoszexuális, kérdésként hangzik el, hogy a teremben lévők hány százaléka meleg. Ha jól emlékszem, 11-en teszik fel a kezüket. Ezután a kérés a színpadról, hogy most tegye fel az a kezét, aki az előbb hazudott. Jócskán adódnak döbbent csendek, feszült pillanatok. Például, amikor egy amúgy buzizó apa megtudja, hogy a fia meleg, és ezért kitagadja. Vagy, amikor egy pasas, akiről később kiderül, hogy rendőr, két leszbikus nőt akar megleckéztetni azzal, hogy ha megtapasztalják az ő „bőrszivarját”, majd felhagynak a rossz szokásukkal, mert nem láttak még igazi férfit. Középiskolai tanárt rúgnak ki, mert gyanítják, hogy meleg. Ő tizenöt évig önmegtartóztató cölibátusban él, hogy ez ki ne derüljön. Majd egy 22 éves sráccal, volt tanítványával szeretkezik, s rádöbben, hogy lehet ez jó is, mégsem vállalja fel a partneri viszonyt. Vidéki asszony lesz féltékeny homoszexualitására ráébredő férjére, sikeres egyetemi tanárnőben az anyja csak a leszbikust látja, és még hosszan sorolhatnám.
Mindez persze jócskán túlmutat a melegek témakörén. Önmagunk vállalásáról, nem vállalásáról, kirekesztésről, agresszióról, kisebbségekről, a társadalom viszonyulási módjairól, alá-fölé rendeltségről, szabadságról is szó van Ándi Gherghe rendezésében, Fodor Piroska, Benedek Botond, Orbán Levente, Kovács Károly, Nagy István, Badics Petra és Szász Réka játékában.
A színészekről lerí az elhivatottság. Látszik rajtuk, hogy fontosnak tartják a szöveget és ezért egyéniségüket megtartva, csapattá formálódnak a produkció érdekében. Most is vannak fanyalgók, én is taglalhatnám, hogy tán nem ez Székely legösszetettebb, legmélyértelműbb műve. De minek, amikor a színészekkel együtt húsba vágó kérdésekről beszél, irigylésre méltóan erőteljesen.
2019.01.20 13:54
Frissítve: 2019.01.20 13:54

Meddig él vissza türelmünkkel Trump?

Publikálás dátuma
2019.01.20 13:00
NIXON BEJELENTI LEMONDÁSÁT 1974 NYARÁN - A Watergate-ügyet is egy vádalku zúdította az elnök nyakába
Fotó: AFP/ RADIOPHOTO CONSOLIDATED
Drámai jogi csatára van esély. Mint a Watergate-botrányban, amikor Nixon próbált – embereinek szóhasználatával – „kőfalat emelni”, az elnöki privilégiumokra hivatkozva felülemelkedni a jogrenden.
Tünete az elnöksége félidejéhez ért Donald Trump az amerikai társadalom törzsekre szakadásának, nem igazi okozója. Már két évvel ezelőtti – mindenkit, őt magát is meglepő – győzelme is ezzel magyarázható: másként hogyan szavaztak volna tömegesen nem szélsőséges republikánusok a szerintük is alkalmatlanra, „Nehogy Hillary!” felkiáltással. De a hetekig elhúzódó államszünet is az elnökségről elnökségre fokozódó kompromisszum-képtelenség megnyilvánulása. Az ősszel megszerzett képviselőházi többségükkel a demokraták végre alkupozícióba kerültek, ám ha felednék is Obama kormányzásának módszeres republikánus szabotálását, Trump torzításai és tirádái lehetetlenné teszik a vele való szót értést. Hasonlóan az általa immár túszként tartott pártjához, amelynek politikusai tudják, hogy az elnök hithű, bár kisebbségi szavazótömbje megtorol minden lázadási kísérletet.

Tényeken túli világ elnöke

Nem a 22-es, hanem Trump csapdájában vergődik két éve az amerikai demokrácia. Ebből kitörni nem ellenére, hanem csak nélküle lehet. Mind több komoly véleményben megjelenik a jogos cicerói kérdés: meddig tűrhető az elnöki kötelmek minimumát sem teljesítő, az alkotmányos kötelékeket feszegető, Amerika félszázados külkapcsolati hálózatát szétszabdaló, ráadásul gyanús üzleti és külföldi szálakat rejtegető ember a legnagyobb hatalom élén?
Aki (nem pártértelemben vett) demokratákkal hadakozik és diktátoroknak kedveskedik. Akinek ellenségei a saját hazájában vannak, barátai pedig rendszeridegen országokban. Kipécézett már minden céltáblát: az ellentáborból éppúgy, mint a sajátjából, mindkét párt politikusait, kormányzata minisztereit és apparátusát, pláne a „nép ellenségének” és hamis hírgyártónak kinevezett médiát, szövetséges államokat és hagyományos partnereket. A török tekintélyúr egy telefonhívására kivonulna Szíriából, emberei nem győzik visszacsinálni kapkodó húzásait. Kedvenc tévéműsora befolyásolja döntéseit, Twitter-üzenetek (benne helyesírási hibák) formálják politikáját. Tényleg: meddig mehet ez így?
Egy pszichológus szerint Trump nem hazudik, amikor zavartalanul terjeszt valótlanságokat: ahhoz ugyanis kapiskálnia kellene az igazságot. De ő a tényeken túli világ elnöke, aki egy virtuális – neki tetsző – valóságban él. Ha migránsválságot vizionál, akkor hiába jönnek ellentmondó adatokkal. Rá se ránt a cáfolatokra, hiszen neki az a fő, hogy tartsa a lelket rémhírekkel riogatott, s ekként törzsi idegengyűlöletre hergelt táborában. Annál rosszabb a tényeknek – mondhatná a filozófus, Fichte nyomán. Ezért is magasztalja ismétlődően, csakis felsőfokon önmagát; superman ő saját elvarázsolt kastélyának tükrében. Más politikusokhoz képest neki nem munkaeszköze a tódítás, hanem lételeme. Elnökként is valóság-show celeb, noha csak tévéshow-jában volt nagy sikerű üzletember. A New York-i ingatlanpiacon korántsem, sorozatosan csődbe ment, még kaszinóval is, már bankkölcsönt sem kapott. Pontosabban csak attól a Deutsche Banktól, amelyet a német hatóságok most vizsgálnak, mert orosz oligarchák pénzmosodája hírébe került. Akik valamiért előszeretettel üzleteltek Trumppal, sorban vettek ingatlanokat toronyházában. Nem csoda, hogy – elődeivel ellentétben – konokul megtagadja adóbevallásai közzétételét.

Mueller jószerivel bekerítette

Meg lehet érteni az FBI elhárítóit, akik a Trump-kampány orosz kapcsolatait vizsgáló és lojalitási esküre (keresztapának kézcsókra?) felszólítására sem hajlandó Comey FBI-igazgató kirúgása nyomán komolyan kezdték latolgatni: netán valóban (az egykori kémfilmet idéző) „mandzsúriai jelölt”, Moszkva – tudatos vagy öntudatlan – ügynöke került-e a Fehér Házba? E kutakodást aztán Mueller különleges ügyész folytatta, s eddig már száz konkrét kapcsolatot mutatott ki a Trump-csapat és az oroszok között. Összegző jelentése mostanság várható, a Fehér Ház fel is állította jogászcsapatát a közzététel megakadályozására. Az elnök tavaly már menesztette a vizsgálódás felügyeletéből magát kivonó, vagyis azt korlátozni nem hajlandó igazságügy-miniszterét. S olyan ügyvivőt tett a tárca élére, aki vele együtt „boszorkányüldözésnek” tartja Mueller vizsgálatát, s olyan új minisztert jelölt, aki szintén ellenezte azt. Ám a politikai célú titkosítási trükközés Amerikában nem szokott beválni. (Bill Clinton két évtizede úgy tett vallomást zárt ajtók mögött, hogy tudta, hamarosan közkincs lesz minden szava. S lett is, ezért eleve a majdani tévéközönségének beszélt hatásosan.) De annyit máris sejtünk, hogy Mueller jószerivel bekerítette Trumpot. Talán az államszünet, illetve az elnök fenyegetőzése a „rendkívüli állapot” meghirdetésével és a kongresszus megkerülésével, az első kitörési kísérlet.
Drámai jogi csatára van esély. Mint a Watergate-botrányban, amikor Nixon próbált – embereinek szóhasználatával – „kőfalat emelni”, az elnöki privilégiumokra hivatkozva felülemelkedni a jogrenden. Az utolsó pillanatig megtagadta a bíróilag beidézett bűnjelek, a hírhedt magnótekercsek kiadását, amelyeken önmagát mártja be, saját szavaival. Akkor végül a Legfelsőbb Bíróság döntött, s amint a republikánus politikusok meghallgatták a hangszalagokat, vitték is a selyemzsinórt elnöküknek. Az Alapító Atyák nem – a jogrend fölött álló – királyt akartak államfőnek, az alkotmányértelmező főbírák nem dönthettek másként. Vagy ma már másként döntenének? Sokan gyanakodva néznek a Trump őszi főbírói kinevezésével jobbra billentett testületre. Most kiderülhet, mennyit változtatott Amerikán közéletének tragikus kettészakadása. Amikor Nixon megpróbálta kirúgatni az akkori különleges ügyészt, a lakosság és a politika egyöntetű felháborodása visszakozásra késztette. A hangszalagok kiadásáról döntő főbírák közt pedig három saját kinevezettje is volt.
Trump régóta kacérkodik Mueller menesztésével, s az igazságügyi tárca most olyanok kezébe kerül, akik netán hajlandók is erre (hajdan a miniszter és helyettese inkább lemondott). De alighanem már elkésett. Az ügyész jórészt végzett feltáró vizsgálatával, s megkötött egy sor vádalkut Trump korábbi kulcsembereivel, akik enyhítenék büntetésüket. A Watergate-lavinát is egy vádalku zúdította Nixonékra, s Trumpnak kísértetiesen hasonló a nemezise: bizalmi jogásza, piszkos ügyeinek elsimítója, aki – stílszerűen szólva – nem kívánta elvinni a balhét. Nixon erre maga próbálta rávenni John Deant. Trump rákente Michael Cohenre, hogy annak vádalkuja hallatán lepatkányozza (a "rat" szó vamzert, spiclit is jelent), maffiózók szóhasználatával - mintha nem is ő volna a bűnüldöző állam feje…

Ismétlődő történelem?

Február 7-én is ismétlődhet a történelem. 1973 júniusában a szenátusi bizottság előtt a Fehér Ház ex-jogásza pakolt ki, most Trump személyes ügyvédje készül ugyanerre. Cohent már az ősszel úgy emlegették barátai, hogy ő az „új Dean”. A "régi" Dean ráadásul nemcsak vallott volt főnökére, hanem hangot adott gyanújának, hogy az Ovális Irodában titkos hangfelvételek készülnek. Cohentől tudjuk, hogy maga Trump  utasította őt törvénysértő hallgatási pénzek kifizetésére könnyű hölgyeknek, míg Dean a Watergate-be betörő nehéz fiúk némaságát vásárolta meg. Cohen már elárulta azt is, hogy a moszkvai Trump Torony tervéről egészen az elnöki kampány kezdetéig tárgyaltak Putyin embereivel. De vajon miért kellett titkolniuk egy "hétköznapi" üzletet? S elnökként Trump miért titkolta még a saját emberei előtt is, miről tárgyalt Putyinnal? Február 7-én Cohent is, ahogyan egykor Deant, óriási országos tévéközönség fogja követni. S ahogy hajdan, ez is megrendítheti a mindent tagadó elnök táborát.
Sokfrontos háborúba keveredett Trump, ami végzetes lehet. Cohent az immár demokrata vezetésű képviselőház egyik bizottsága hallgatja meg, s egy másik bizottság új irányítója közben elküldi Muellernek azt a több tucat jegyzőkönyvet Trump embereinek - közte fiának és vejének - zárt ajtók mögötti meghallgatásáról, amelyeket eddig a testület republikánus elnöke visszatartott. Bennük sejthetően sok – a büntetőjogba ütköző – hamis vallomással. S akkor az ügyész akár vádindítványt is tehet az elnök családtagjai ellen. Hogy esetleg az elnököt magát is megvádolhatná, az heves jogi viták tárgya, s ez végül szintén a Legfelsőbb Bíróságnál köthet ki.
S ekkor eljöhet akár az igazi vádalku pillanata is. Volt már példa erre. 1973 őszén Richardson igazságügy-miniszter azzal az Amerika tekintélyét fenyegető lehetőséggel szembesült, hogy a Watergate-botrányba már nyakig belebonyolódott elnök mellett a második ember ellen is kongresszusi alkotmányos elmozdítási eljárást kellene indítani. A marylandi kormányzóból lett alelnök, Spiro Agnew a Fehér Házban lévő irodájában vette át vállalkozók pénzes borítékjait. Richardson közérdekből futni hagyta a korrupt alelnököt: az alku szerint Agnew elment a baltimore-i bíróságra, ahol felolvasták neki a (sokéves börtönt indokoló) vádiratot, amit ő „nem vitatott”, s ugyanabban a percben megérkezett a szenátusba a tisztségéről lemondó levele. Agnew egykori ügyvédje októberben e megoldást ajánlotta Trump figyelmébe, ha meg szeretné óvni családtagjait, s végül – akár már elnöksége után – önmagát is a börtöntől.
2019.01.20 13:00
Frissítve: 2019.01.20 13:12