Charles Gati: Antall és Amerika

Publikálás dátuma
2018.06.27. 08:02

A közelgő NATO csúcs régi emléket elevenít fel. Csaknem huszonöt évvel ezelőtt, 1993 szeptemberében aktív szereplője voltam egy telefonbeszélgetésnek a nagyon beteg Antall József és az amerikai külügyminiszter, Warren Christopher között. Különleges beszélgetés volt ez, elsősorban azért, mert „Chris” – mindenki így hívta – egy állami repülőgépről hívta Antallt, útban Washingtonból Budapest felé, valahol az Atlanti-óceán fölött.

Alig pár hónapja dolgoztam az amerikai külügy tervezési osztályán, de nem számítottam kezdőnek. Majdnem négy éven át - 1989 és 1992 között, tehát a republikánus Bush papa idején - már ugyanannak az osztálynak voltam a külső munkatársa.

A szeptemberi út előtt néhány nappal egy kis javaslattal álltam elő. Mivel a miniszter nem tud találkozni Antall miniszterelnökkel, akit rákkal kezeltek egy német kórházban, talán fel kéne hívni a repülőről, és jobbulást kívánni. Ki tudja, hány irodát járt meg a javaslatom, de ellenvélemény nem volt. Szóval felszálltunk a gépre, ahol egyszer csak megjelent a miniszter titkárnője. „Doktor Gati, nagy baj van. Képzelje, elfelejtettünk magunkkal hozni egy tolmácsot. Azt hittük, Antall tud angolul. Elvállalná?”

Nagyon rossz tolmács voltam (és vagyok), de persze örömmel elvállaltam.

Bementem Christopher kabinjába, megkérdezte, mi a véleményem Antallról, de már hozták is a mikrofont, és megmagyarázták, hogy mi a teendőm. Rendes ember, így én, hadarva, hálás a Szabad Európa Rádióért és Amerika-barát, bár a pártjában van egy szélsőjobboldali szárny, ezekkel bajlódik… Közben már kapcsolták is a német kórházat, és ott volt a vonal végén a szabadon választott magyar miniszterelnök, akivel ugyan tegező viszonyban voltam, de most mégis – izgatottságomban – formális szavakkal kezdtem: „Itt ülök egy amerikai állami repülőn Warren Christopher miniszter úrral, aki Budapestre menet jókívánságait szeretné tolmácsolni. Teljes és gyors felépülést kíván, s ehhez én is csatlakozom.”

Antall megköszönte a jókívánságot, ám azonnal a tárgyra tért: „Karcsikám, kérdezd meg a miniszter urat, hogy mikor léphetünk be a NATO-ba?”

A következő tíz-tizenkét percet nem szeretném újra átélni. Christopher ugyanis nem tudott válaszolni Antall kérdésére, elvégre sem a Fehér Ház, sem a NATO vezetői még nem döntöttek akkor arról, hogy (1) lesz-e bővítés, és ha igen (2) mikor, és akkor (3) melyik országot hívják meg az ún. első körben. Így csak elismételte – és nyomában én is, magyarul –, hogy teljes felépülést és jó egészséget kíván a miniszterelnök úrnak. Mire Antall: köszöni szépen, de mi lesz a NATO tagsággal? Mire Christopher: jó egészséget kívánok, mire Antall: a NATO tagság lesz függetlenségünk garanciája; Moszkva revánsra vágyik.

Ez így ment tíz-tizenkét percig. Vért izzadtam. De még most is nagy tisztelettel gondolok Christopherre, aki igazi profi lévén nem akarta Antallt félrevezetni. Antallra pedig azért, mert még a halálos ágyán is azért küzdött, hogy Magyarország intézményesen is a Nyugat szerves része legyen.

Szerző

Nemzetállami átkok

Publikálás dátuma
2018.06.26. 08:15

Bár még nem látszik tisztán, a magyar kormányfő alighanem saját csapdájába esik, amikor a menekültkérdésre alapozva próbálja megkerülhetetlenné tenni magát az európai politikai porond jobboldalán. Magyarországon van ellenségkép – Soros György és "civil bandája" –, van menekültellenes propaganda - amire építve kétharmados választási győzelmet lehet aratni –, van félelem és van hülyeség az eldobott szalámis zsemléig, csak mint a Neue Zürcher Zeitung éles szemmel észreveszi, amit mi az Elbától keletre látunk: menekült nincs. Hogy ebben most mekkora szerepe van a szerb határon felhúzott – az európai határokhoz mérten nyúlfarknyi – gyodának és mekkora a menekülteket elriasztó propagandának, vagy az Unió és Törökország közötti egyezségnek – más kérdés.

A magyar kormányfőt és a menekültkérdésben gyakorlatilag érintetlen visegrádi csoportot mindenesetre nem hívták meg a vasárnapi brüsszeli minicsúcsra, amely – ez is tény – Orbán vétó-sikoltozásának hiányában is alig hozott valami reményt. A találkozót, amely az e hétre tervezett rendes uniós csúcsot lett volna hivatott előkészíteni, Jean-Claude Juncker európai bizottsági elnök hívta össze – kapott is érte Budapestről, mert „túllépte hatáskörét” –, bár valójában ez csak technikai szerep volt. Az ötletgazda a német kancellár, aki maga is belpolitikai harapófogóba szorult, ultimátumot kapott Horst Seehofer CSU-elnök belügyminisztertől, aki akár a CDU-CSU koalíciót is felmondaná, ha nem sikerülne valamit a halott dublini egyezmény helyébe ültetni. Hogy ezt a fenyegetést német belpolitikailag mennyire lehet komolyan venni, hamarosan kiderül, de ha Dublin helyett nem sikerül valamit összetákolnia az uniós tagországoknak, az már katasztrofális következményekkel járhat. Főként annak tükrében, hogy a hét végén Erdogan megnyerte a török választást, és erről a „magas lóról” diktálhat a Brüsszelnek a menekültkérdésben is.

A legrosszabb, ami megtörténhet a következő uniós csúcson - s máris szinte biztosra vehetjük -, hogy megint elhalasztják a döntést egy közös, átfogó európai megoldásról. Akkor pedig a magyar kormányfő látszólagos „győzelmével”, amely minden összeurópai megoldást megvétóz, Horst Seehofer lezárhatja a német határt, hogy visszafordítsák Ausztriába a menekülteket, minek következtében – mint Sebastian Kurz osztrák kancellár már jelezte – Bécs lezárja a Brenner-hágót. Amivel gyakorlatilag befellegzett a schengeni rendszernek, az Európai Unió egyik legnagyobb vívmányának, a határok nélküli Európának, az európai polgárok szabad mozgásának.

Ami az egészből tisztán látszik: a nemzetállami pöffeszkedés, amely oly kiválóan szolgálja a belpolitikai hatalmi célokat, gyakorlatilag lehetetlenné teszi az átfogó európai egyezményt, amire amúgy mindenki szerint szükség volna, de amely "szent cél" érdekében nem hajlandó magára venni a menekültkérelmek elbírálásának delegálását vagy a letelepítési kvótákat.

Az európai közösségben most egyénileg mindenki annyira jót akar, hogy az már közösségi katasztrófát sejtet.

Szerző

Kell egy pasa

Publikálás dátuma
2018.06.26. 08:13

Elismerte Erdogan választási győzelmét a második helyen végzett kemalista Muharrem Ince is, bár a szavazatszámlálás során ő maga jelezte: a választás és a számlálás tisztasága hagy kívánnivalót. Nem is tehetett mást, a hivatalban lévő államfő tízmillió szavazattal kapott többet, mint ő.

Tisztességtelen és egyenlőtlen feltételekkel folyó versenyben ugyan, de Erdogan az első fordulóból megszerezte a győzelmet, annak ellenére, hogy 2013 augusztusa óta, amikor a Gezi park tüntetőit először verte szét brutálisan a karhatalom, Törökországban évről évre fokozódott az elnyomás, és a 2016-os (sokak szerint megrendezett) puccskísérlet óta fenntartott szükségállapot örve alatt szabályos állami terror tombol. Tisztességes versenyben vélhetően legalább második fordulóra sor került volna, ahol egy ellenzéki összefogás kiszoríthatta volna hatalomból a pasának készülő államfőt.

De még ebben az esetben is adódna a kérdés: hogy lehet, hogy egy diktátor ekkora támogatottságnak örvend? Minek köszönhető, hogy száz év szekularizáció és fokozatos demokratizálódás után a török közösség fele ennyire nem igényli sem a jogbiztonságot, sem a szabadságot, s úgy tűnik, magát a szekularizációt, a modernitást sem? A legelképesztőbb mégis az, hogy a németországi törökök még nagyobb arányban szavaztak Erdoganra és pártjára, mint az otthoniak.

Kétségtelen, a demokráciát tanulni kell, mint ahogy a vele járó felelősségvállalást is. Ez - mint mi is látjuk - nem könnyű és gyors folyamat. A nép egy része hol Vezérre, hol Cárra, hol Pasára vágyik, aki gondolkodik és dönt helyettük.

Fel lehet adni, vagy meg lehet próbálni mindenek ellenére tovább folytatni a küzdelmet. Erdogan ellenfele nem adja fel, célja megduplázni jelenlegi támogatottságát, és hiszi, hogy sikerülni fog.

Minden bizonnyal igen, s nemcsak azért, mert minden diktátor megbukik egyszer, hanem mert a szabadság olyan, mint a legerősebb drog: igen könnyen függőséget okoz. A török társadalom pedig nemcsak megkóstolta, hanem Erdogan utolsó éveiig fogyasztotta is azt.

Szerző