Csupán G. Dénes György vidám magyar szövegében meg a Harsányi énekegyüttes előadásában mesebeli Afrika.
A futballban változatlanul más a helyzet.
Pedig amikor – negyven évvel ezelőtt – Tunézia együttese felülmúlta Mexikó legjobbjait és döntetlent játszott az NSZK csapatával, azt hitte a világ, megtörtént az áttörés. Még inkább erre gondolt négy esztendővel később, 1982-ben, amikor Algéria válogatottja már legyőzte az utóbb finalista, de a csoportból csak piszkos bundával továbbjutó nyugatnémet csapatot. Aztán 1986-ban először került az egyenes kieséses szakaszba képviselő – Marokkó –, majd 1990-ben megérkezett Kamerun, míg 1994-ben (szia, szia!) Nigéria.
Ám hiába régi már a történet, Afrika markáns fejlődése egyre csak késik. Noha a kontinens megannyi játékosa futballozik idegen klubban, és rengeteg külföldi edző tevékenykedik a fekete földrészen, az afrikai válogatottak taktikai repertoárja mintha nem bővülne sohasem. E jegyzet írásakor még hátra van a vb-n a Tunézia–Panama találkozó, de az sem szépíthet igazán a keserves mérlegen: az oroszországi tornán tizennégy mérkőzésből mindössze kettőt nyertek meg, és tízet veszítettek el az afrikaiak. Mindkét győzelmüket olyan ellenféllel szemben érték el, amely hozzájuk hasonlóan kiesett (Szenegál–Lengyelország 2-1, Nigéria–Izland 2-0).
Öt reprezentánsukból éppen öt búcsúzott a csoportkör után.
G. Dénes azt írta a Mesebeli Afrikában: „nem kell oda sok ruha”. A Zsütinek becézett szövegíró a jövőbe látott: Szenegál csak egyszer kapott ki, de a sárgalap-szabály miatt úgy járt, mint a többi. Ezért aztán napjainkra nem vonatkozik, hogy „dob csendül, húr pendül, tánc indul, láb perdül, két táncos már feldűl...”
Attól tartok, az megy most Afrikában, ami Itáliában.
Az Il Silenzio van műsoron.
