Frida Kahlo – egy fájdalomból festett életmű

Publikálás dátuma
2018.07.11 15:31

Fotó: / Vajda József
A mexikói művész testi fájdalmakkal és magánéleti csalódásokkal teli életében a festészet jelentette a gyógyírt. Frida Kahlo képei először láthatóak Magyarországon.
Fájdalom járja át Frida Kahlo festményeit, amelyeken látomásos képekben tűnnek fel a festő életének meghatározó eseményei: egy tragikus buszbaleset, egy ellentmondásos házasság és a három meg nem született gyermek fölötti gyász. A Magyar Nemzeti Galériában látható tárlaton harmincöt kép segít közelebb kerülni Kahlo művészetéhez, amely szorosan fonódik össze magánéletével. A Nemzeti Galéria már korábban is törekedett rá, hogy a mexikói festő műveiből kiállítást rendezzen, de egy Kahlo-tárlatot összehozni nem egyszerű feladat. Egyrészt az életmű szűkös: „csupán” száznegyven körüli műalkotásból áll, s ezek közül számos darab magángyűjtőknél található. Másrészt a festmények legnagyobb része a mexikóvárosi Museo Dolores Olmedo falain függ, a képek egy része pedig folyamatosan utazik, egy évben akár több országban, párhuzamosan is zajlanak Kahlo-kiállítások. A jelen tárlat legtöbb műve is a mexikói múzeumból érkezett, de a Nemzeti Galériának sikerült néhány magángyűjtőtől is képet kölcsönöznie.
A kiállítás kurátora, Lantos Adriána az elrendezésnél arra törekedett, hogy látogató egyszerre ismerje meg a festőikon művészetét és magánéletét is, hiszen a mostani az első alkalom, hogy Kahlo képei Magyarországon láthatók. A tárlat emellett tágabb történelmi kontextusba is helyezi a festményeket: az első terem idővonalán Kahlo életének eseményei mellett Mexikó történelme is megidéződik az Azték birodalom 1521-es spanyol meghódításától a művész 1953-ban bekövetkezett haláláig. A történelmi múlt különösen lényeges Kahlo esetében, mivel képein a népi hagyományok és a hódítás előtti, prekolumbiánus agyagszobrok, álarcok fontos szerepet játszanak, őserőt kölcsönözve a műveknek. Az ábrázolásban azonban nemcsak az erős szimbólumok nyújtanak zsigeri élményt, de a művész életének tragikussága is. Már egészen fiatalkorában kiderült, hogy jobb lábát meg kell műteni, majd 1925-ben buszbalesetet szenvedett, mely során gerince több helyen is eltört, és hosszú hónapokra kórházba kényszerült. Édesanyja ekkor vásárolta meg neki azt a speciális festőállványt, mellyel a fiatal Frida ágyban fekve is tudott festeni. A lányt viszont életében – saját szavaival élve – egy még súlyosabb baleset is érte: felépülve megismerkedett a nála húsz évvel idősebb festőnagysággal, Diego Riverával, akivel később összeházasodott. A mexikói népművészetért rajongó Rivera segített Kahlónak elindítani a karrierjét, de feleségét három ízben csalta meg, az egyik alkalommal ráadásul Frida kedvenc húgával, Cristinával.
A két tragédia a művész életét végigkísérő toposszá vált. Kahlo a buszbalesetét követően nemcsak gerincbántalmakkal élt, de medencecsontja is megrepedt, így képtelen volt gyermeket szülni, az élete során háromszor vetélt el. A gyermektelenség érzését szürreális, víziószerű képekben jelenítette meg, melyek közül a kiállításon is megtekinthetünk párat. Az egyik legerősebb alkotás a Henry Ford Kórház című kép, melyen a művész meztelenül fekszik egy, a sivatagi tájban látható kórházi ágyon, mellette pedig vörös fonálon vagy köldökzsinóron jelennek meg lebegő motívumok: a magzat, a terhességet szemléltető anatómia bábu, egy Diegótól kapott kék orchidea és egy csiga, utalva a kórházi beavatkozás lassúságára. Férjével való ambivalens kapcsolatára is utal a képeken: a Diego és én című képen a férfi és Frida arca összeolvad, de az illeszkedés nem pontos, ezzel is jelezve a harmónia hiányát. Ennél explicitebb azonban a Csak néhány apró késszúrás című kép, melyen egy nő megszurkált testtel, vérben fekszik egy ágyon, mellette a férje áll. 
A tárlathoz kapcsolódik egy Fridamania című kiegészítő kiállítás is, amely a művésznek a popkultúrára, a női identitásra és a női alkotókra gyakorolt hatását mutatja be. Az egyik falat olyan hírességek portréi borítják, akik a festő látásmódját vagy kinézetét tették magukévá, míg egy másikból kiderül, Kahlo hogyan vált fogyasztási cikké, kulturális ikonná. Láthatunk róla készült graffitiket és tetoválásokat, egy falszövegből pedig kiderül, hogy a mexikói ötszáz pesós bankjegyen is az ő portréja szerepel.  Leegyszerűsítő lenne viszont Frida Kahlo művészetét csak a nőiségre és a popkultúrára vonatkoztatni, hiszen képei univerzálisan tárják fel az emberi lelket a maga tisztaságában. Ugyanis, bár művein keresztül saját életeseményeit mutatja be, Kahlo szubjektív víziói mégis felmutatják az emberi magány és fájdalom általános érzetét. A képeket személve mégsem egy reményveszett embert ismerünk meg, hanem olyasvalakit, aki mert erős lenni, és a végsőkig kitartani – még akkor is, amikor tudta, hogy már közeleg a vég. Ezért is írta fel piros betűkkel utolsó, dinnyéket ábrázoló csendéletére: „Viva la Vida”, avagy „Éljen az élet”.

Magyar kapcsolat

Frida Kahlót férje mellett viszony fűzte a magyar származású fotógráfushoz, Muray Miklóshoz vagyis Nicholas Ray-hez is. A kiállításon felnagyítva látható a festőnek egy rövidke levele, melyet a férfinek írt. Emellett kiderül, hogy Kahlo édesapjáról is azt hitte, magyar-német származású, de utóbb két német kutató bebizonyította, hogy felmenői németek voltak.

2018.07.11 15:31

Bartók és Bruckner Londonból a Müpában

Publikálás dátuma
2019.01.16 12:30

Fotó: / Posztos János
Sir Simon Rattle új együttesével, a Londoni Szimfonikus Zenekarral érkezett most hozzánk. Nem könnyű műsorral, és nem egyértelmű végeredménnyel.
Szokás híres karmesterek és nagy zenekarok esetében is, hogy turnéikra olyan műsort állítanak össze, amelynek első részében valami nehezebben megfogható, kevésbé népszerű darab szerepel, azután meg jön a hab a tortára, mondjuk az Újvilág szimfónia Dvořáktól. Mindenki megkapja a magáét. Rattle szerencsére jóval nagyobb kaliber annál, hogy ilyesfélével próbálkozott volna. Mindkét alkotás, amit új zenekarával, a Londoni Szimfonikus Zenekarral (LSO) hozott a Müpába, fajsúlyos, nehéz előadni, a hallgatásuk is komoly odafigyelést igényel. Bartók Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára című művének már első előadásai – az 1930-as évek második felében – nagy sikert hoztak a zeneszerzőnek.

Rattle és a világ legjobb szimfonikus zenekarai közé sorolt LSO a nagy komponista nagy alkotásának kijáró tisztelettel közelített a Zenéhez. Hallhatólag aprólékosan kidolgoztak minden hangzást, kezdve a kezdet pianissimójától, amelynek sűrű zenei szövetét légiesen tetsző könnyedséggel szólaltatták meg a vonósok, akik odaadó figyelemmel játszottak azután végig az egész mű során. Amire itt szükség is van: a Zene vonós szólamai osztottak, azaz úgy vehetjük, két vonószenekar játszik. Hozzájuk csatlakoznak az ütők és a hárfa, a zongora, a cseleszta. Jó előadást hallottunk, bár a mű érzelmi rétegeibe mindezzel együtt nem tudtak igazán mélyre hatolni a zenészek, előadásuk inkább az elidegenedettség érzetének felkeltésével hatott.
Anton Bruckner az európai zenetörténet egyik legkülönösebb alakja volt, falusi segédtanítóból lett orgonista Linzben, úgy hogy jórészt autodidaktaként tanulta a hangszert. Már harmincon túl volt, amikor úgy határozott, hogy komoly ellenpont tanulmányokat fog folytatni, és bár voltak korai kompozíciói, maga által is jelentősnek gondolt szimfóniáit negyvenéves kora után kezdte komponálni. Az első igazi nagy elismerést, és a közönségsikert csak a Hetedikkel érte el, ez után még Ferenc József is fogadta. Egész emberi lényét mély vallásosság hatotta át, az áhítatos hangvétel, Istennel szembeni alázata hatalmas műveiben is tükröződik. Manapság a nagy hangversenytermekben játszott életművét lényegében kilenc nagyszabású szimfóniája alkotja. Persze a Hetedik előttiek is teljes értékűek.
Bruckner – bár kissé eltér többi szimfóniájának némely külsőségeitől – a Hatodikban is felvonultatja alkotói világának minden jellegzetességét. Dallamai, harmóniái, zenekari megoldásai, ahogyan a hangszereket kezeli, félreismerhetetlenül jelen vannak itt is. A több mint ötvenperces mű, mint minden Bruckner, nehéz feladatot ró zenekarra, karmesterre. A hangok megszólaltatása önmagában erőpróba, ha azonban a karmesternek sikerül elővarázsolnia a bennük rejlő erőt, szenvedélyt, ellágyulást, áhítatot, ünnepi pillanatok részesévé tehet minket.

Rattle, aki Mahler karmesterként és Bruckner-interpretációival is hírnevet szerzett, láthatólag nem olyan megilletődöttséggel állt a zenészek elé, mint az első részben. Szinte érzéketlenül rohant át az első tételen, nem nagyon ügyelve a hangzásbéli nüanszokra, keveset mutatva meg abból a gazdagságból, amit az emberként csodálatosan egyszerű, komponistaként csodálatosan kifinomult Bruckner itt bemutat. Illetve egy valaminek szentelt nagy figyelmet Rattle: a fortissimóknak. De hát ez csak a megoldandó feladat piciny hányadát jelenti egy olyan együttesnek, mint az övé, amely – valljuk meg – még hangzásával sem bűvölt mindig el, néha még kisebb hamisságot, pontatlanságot is bemutatott.
Jobb volt a helyzet a második tételben, az Adagióban, valamint a Scherzóban, a Fináléban már a valódi Brucker is megjelent. De sportnyelven szólva: ez csak az egyenlítéshez volt elég. A győzelemhez, a hallgató végső igazságokról való meggyőzéséhez már nem segített hozzá.

Infó

Bartók Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára
Bruckner VI. szimfónia
 Londoni Szimfonikus Zenekar, karmester: Sir Simon Rattle
Január 14., Müpa, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Sir Simon Rattle

A világ egyik legünnepeltebb dirigense, 2002-től 2018-ig a Berlini Filharmonikusok első karmestere volt. Ismertségre a 80-as 90-es években tett szert, amikor a Birminghami Városi Szimfonikus Zenekarból világszínvonalú együttest nevelt. Liverpoolban született 1955-ben, tehetsége korán megmutatkozott, 19 évesen már megkapta karmesteri diplomáját. A Londoni Szimfonikus Zenekarnak 2017 óta zenei igazgatója. Vezényel régi hangszeres előadásokat is, de legelismertebb a romantikus, későromantikus repertoár előadójaként.

2019.01.16 12:30
Frissítve: 2019.01.16 12:30

A pártközpont megrendelte, a cenzúra betiltotta

Publikálás dátuma
2019.01.16 11:00

Fotó: Népszava/ Molnár Ádám
A pártbizottság megrendel egy szociológiai kutatást, ám az eredmények ismertetését a cenzúra betiltja: jellemző eset a Kádár-korból.
Országonként, régiónként, valamint koronként is különbözők, nem egyértelműen meghatározhatók lehettek-lehetnek az ellenállás formái, legyenek azok kulturálisak, vagy politikaiak – hangzott el a Lehet-e a kultúra ellenzékben? című beszélgetés és a COURAGE könyvbemutatóján. A kutatócsoport három évvel ezelőtt indult projektje a kulturális ellenállást, az ellenkultúrát, a volt szocialista országokban jelen lévő ellenzékiség kulturális örökségét vizsgálta gyűjteményeken keresztül. Az eredményeket két, most megjelent könyvben összegezték, amelyben a tanulmányok a vallási és nemzeti ellenállásokat is bemutatják, a diktatúrák működésmódjának új olvasatát adva. A The Handbook of COURAGE: Cultural Opposition and Its Heritage in Eastern Europe, valamint a Kulturális ellenállás a Kádár-korszakban (Gyűjtemények története) című köteteket Gyáni Gábor és Rainer M. János ismertette hétfőn este a zsúfolásig megtelt Kelet Kávézóban.

A gyűjteményi vizsgálódás (képzőművészet, zene, irodalom, szamizdat), a rendszerváltás előtti ellenzékiség felkutatása több szempontból is érdekes lehet a hétköznapi embernek. A beszélgetők kiemelték: az ellenállás intenzitása országonként különböző volt, ám ami ellenállásnak minősült az egyik országban, az a másikban nem feltétlenül számított annak. A szürke zóna fogalma is ehhez kapcsolódik, hiszen rendszerről rendszerre is változóban volt, mi számított ellenzékinek. Gyáni Gábor ennek kapcsán Csoóri Sándor költőt említette, aki elkötelezett kommunistából ellenálló személyiséggé alakult az évek során. Míg a Szovjetunióban a szürke zóna megléte egyáltalán nem volt elképzelhető. S ahogy például Magyarországon legitimálták a popzenét, úgy tőlünk délre vagy keletre inkább tiltott volt. A meghívottak elmondták, többnyire a hatalom definiálta a lehetőségeket, amelyek az ellenállás jellegét is meghatározták. Szintén gyakorinak számított, hogy valaki nem tudta, éppen ellenálló. Ennek kapcsán Kovács Éva a Kemény István szociológus nevével fémjelzett cigánykutatást említette. A kutatást a pártbizottság rendelte meg, majd mire elkészült, a cenzúra megakadályozta a megjelenését.

A fennmaradt gyűjtemények gyakran a nem kiemelkedő ellenzéki alkatú, hétköznapi emberektől indultak el. Az ellenállás formái azonban gyakrabban jelentek meg az urbánus, tanult rétegek körében – hangsúlyozták a résztvevők. A téma a megélt tapasztalatok és emlékek, a kíváncsiság, vagy az ellenzékiség aktualitása miatt láthatóan rengeteg embert érdekelt, voltak akik végigállták a másfél órás beszélgetést. A közönség soraiban is akadtak felszólalók igazán meghökkentő történetekkel: egy úr például elmesélte, hogyan vitték el 1977-ben a hírhedt fekete Volgában őt és barátját (történetesen Csoóri Sándor fiát), mert nem megfelelő öltözetben – farmernadrágban – szeretettek volna bemenni egy étterembe.
2019.01.16 11:00
Frissítve: 2019.01.16 11:00