Félmunka volt az Erkel felújítása, és ez sokba fog kerülni

Publikálás dátuma
2018.08.16 06:00

Fotó: Népszava/ Vajda József
Öt évvel ezelőtt nyílt meg a rekonstruált Erkel Színház, amelyet Ókovács Szilveszter főigazgató szerint 2020 végén újra be kellene zárni. Az indok: fel kellene újítani.
Vasárnap hosszú interjút közölt a távirati iroda a Magyar Állami Operaház főigazgatójával, Ókovács Szilveszterrel, aki egyebek mellett arra is kitért: időszerű lenne az Erkel Színház széleskörű felújítása, amely becslése szerint mintegy 30 milliárd forintba kerülne és két évbe telne. A laikus olvasó erre felkaphatta a fejét: 2013-ban az épületet már egyszer felújították, ennyire rossz minőségű munkát végeztek volna? Erről nincs szó: a több mint százéves épületet egy 2012-es kormánydöntés értelmében csupán öt évre újították fel 1,7 milliárd forintból. Az ötéves ciklus idén novemberben jár le – hangsúlyozta Ókovács az interjúban, akit lapunk is keresett kérdéseivel, ám szabadságára hivatkozva nem állt rendelkezésre. Az MTI-nek adott interjúban viszont diszkréten hallgatott arról, hogy miután a kormány 2012-ben kiemelt jelentőségűnek nyilvánította az Erkel felújítását, végül az épület részleges felújításának a legolcsóbb terve mellett döntött. Létezett ugyanis egy 5,4 milliárd forintos, illetve egy 3,6 milliárd forintos terv is.  A Laki Épületszobrász Zrt. és a Zoboki-Demeter és Társai Építésziroda végül alig tíz hónapot kapott arra, hogy „játékra alkalmassá” tegye az épületet. Korszerűsítették a színpad műszaki berendezéseit, megújult az épület gépészeti rendszereinek jelentős része. Igaz, a rendszerek nagy részét csak javítani tudták, cserélni nem. Az auditórium rekonstrukciója során a kényelmi szempontok mellett arra is ügyeltek, hogy ne változzanak az Erkel Színház híresen jó akusztikai adottságai. A színházterem megújulásán túl látványos elem lett az épület kicserélt homlokzata, átépített főbejárata, a közönségforgalmi terek egyedi tervezésű burkolata. A spórolós „félmegoldás” ismeretében érdekes volt hallgatni a 2013. november 7-i megnyitón Orbán Viktor miniszterelnököt, aki arról beszélt: „a színházak, operaházak és koncerttermek a nemzeti kultúra templomai”. 
Ókovács Szilveszter mostani interjújából (is) kiderül, hogy az Erkel újabb felújítása elsősorban a színpadot és a mögötte álló épületrészeket érintené – sok előadást azért nem tudnak játszani az Erkel Színházban, mert egyszerűen nem férnek el a színpadon. A teátrum színpadmélysége mindössze kilenc méter, alig harmada az Operaházénak. Mondhatni, ez a méret egy vidéki kultúrház léptékének felel meg. Kérdés azonban, hogy ha a színpadhoz hozzányúlnak, az mennyire változtathatja meg a terem hangzását. A 2013-as felújítás tehát több volt egy tisztasági festésnél, de kevesebb a szükséges rekonstrukciónál – az épületet korábban 56 éve, 1962-ben újították fel jelentősebben.  Az 1990-es években, ha az operaház főigazgatóit, Ütő Endrét, majd Szinetár Miklóst kérdezték az Erkel Színház épületéről, egybehangzóan állították: pocsék állapotban van. Ütő Endre főigazgatósága idején egy japán–angol vállalkozás elképzelése kapott majdnem zöld utat: az Erkelt lebontották volna, a szomszédjában szálloda, színház, mélygarázs és föld alatti bevásárlóközpont létesült volna. A döntéshozók azonban a 2000-es évek elejéig arról sem jutottak dűlőre: az Erkel függetlenedjen-e az Operaháztól, privatizálják-e, vagy maradjon továbbra is állami fenntartásban. Kérdés volt az is, hogy legyen-e népopera, musical színház, koncertterem, vagy pedig az új Nemzeti Színház otthona. Utóbbit leszámítva – hiszen a kérdés aktualitását vesztette – mindezek beleférnek Ókovács Szilveszter most ismertetett elképzeléseibe is. 
Az Erkel Színház felújítására 2005 elején írtak ki PPP-konstrukciós – a köz- és magánszféra partnerségére építő – előpályázatot. A Mányi István Építészstúdió és a KÉSZ Kft. pályázata az épület teljes megújításából indult ki. A terv a színpadot, valamint a hozzá kapcsolódó épületrészeket visszabontásra és teljes újjáépítésre javasolta, a nézőteret illetően a színház fő építészeti elemei megmaradtak volna. A Dunasétány Kft. és a Zoboki, Demeter és Társaik Építésziroda közös pályázata több koncepciót is felvázolt. Volt, amely az Erkel Színház általános felújítására vonatkozott, volt, amely részleges átépítést helyezett kilátásba, illetve teret kapott azon elképzelés is, amely a színház teljes lebontására és új épület felépítésére vonatkozott. Akkor – tizenhárom évvel ezelőtt – az Erkel-projektet 22,3 milliárd forint bekerülési értékre tervezték, ám az előpályázat végén nem hirdettek eredményt. Új Erkel Színház építéséről, vagyis a régi épület elbontásáról pedig 2008-ban és 2009-ben is született kormányhatározat. A bontás szükségességét többek között azzal indokolták, hogy az épület a statikája miatt nem korszerűsíthető. A Főber Zrt. akkori szakvéleményéből ez nem volt kiolvasható, az viszont igen: az épület állapotának konzerválását 4-5 milliárd, az Erkel korszerűsítése 15-16 milliárd, míg az Erkel bontásával – ám néhány műemléki elem megtartásával – járó új épület emeltetésének költségét 25-28 milliárd forintra becsülték.

Világvárosi választék Budapesten

A jövő évi költségvetésben az Operaház 8,2 milliárd, a Modern Opera 500 millió forinttal szerepel. A Budapest Music Centerhez (BMC) tartozó kortárs teátrum, a Modern Opera – Opera X létesítéséről két éve döntöttek, megnyitását 2020-ra tervezik. Az Eötvös Péter Kossuth-díjas karmester, zeneszerző művészeti vezetésével megvalósuló 700 fős budapesti  befogadó operaház nem lesz konkurenciája az Ókovács vezette operának, rétegműfajt képviselve kisebb, a hagyományostól eltérő ízlésű közönséggel számol. Gőz László, a BMC vezetője 2016-ban arról beszélt, hogy az 5 milliárd forintos beruházás 40 százalékát, 2 milliárd forintot vissza nem térítendő állami támogatásként kapják, a maradék 3 milliárd forintot hitelből és saját tőkéből fedezik. H. K.

2018.08.16 06:00
Frissítve: 2018.08.16 06:00

Bartók és Bruckner Londonból a Müpában

Publikálás dátuma
2019.01.16 12:30

Fotó: / Posztos János
Sir Simon Rattle új együttesével, a Londoni Szimfonikus Zenekarral érkezett most hozzánk. Nem könnyű műsorral, és nem egyértelmű végeredménnyel.
Szokás híres karmesterek és nagy zenekarok esetében is, hogy turnéikra olyan műsort állítanak össze, amelynek első részében valami nehezebben megfogható, kevésbé népszerű darab szerepel, azután meg jön a hab a tortára, mondjuk az Újvilág szimfónia Dvořáktól. Mindenki megkapja a magáét. Rattle szerencsére jóval nagyobb kaliber annál, hogy ilyesfélével próbálkozott volna. Mindkét alkotás, amit új zenekarával, a Londoni Szimfonikus Zenekarral (LSO) hozott a Müpába, fajsúlyos, nehéz előadni, a hallgatásuk is komoly odafigyelést igényel. Bartók Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára című művének már első előadásai – az 1930-as évek második felében – nagy sikert hoztak a zeneszerzőnek.

Rattle és a világ legjobb szimfonikus zenekarai közé sorolt LSO a nagy komponista nagy alkotásának kijáró tisztelettel közelített a Zenéhez. Hallhatólag aprólékosan kidolgoztak minden hangzást, kezdve a kezdet pianissimójától, amelynek sűrű zenei szövetét légiesen tetsző könnyedséggel szólaltatták meg a vonósok, akik odaadó figyelemmel játszottak azután végig az egész mű során. Amire itt szükség is van: a Zene vonós szólamai osztottak, azaz úgy vehetjük, két vonószenekar játszik. Hozzájuk csatlakoznak az ütők és a hárfa, a zongora, a cseleszta. Jó előadást hallottunk, bár a mű érzelmi rétegeibe mindezzel együtt nem tudtak igazán mélyre hatolni a zenészek, előadásuk inkább az elidegenedettség érzetének felkeltésével hatott.
Anton Bruckner az európai zenetörténet egyik legkülönösebb alakja volt, falusi segédtanítóból lett orgonista Linzben, úgy hogy jórészt autodidaktaként tanulta a hangszert. Már harmincon túl volt, amikor úgy határozott, hogy komoly ellenpont tanulmányokat fog folytatni, és bár voltak korai kompozíciói, maga által is jelentősnek gondolt szimfóniáit negyvenéves kora után kezdte komponálni. Az első igazi nagy elismerést, és a közönségsikert csak a Hetedikkel érte el, ez után még Ferenc József is fogadta. Egész emberi lényét mély vallásosság hatotta át, az áhítatos hangvétel, Istennel szembeni alázata hatalmas műveiben is tükröződik. Manapság a nagy hangversenytermekben játszott életművét lényegében kilenc nagyszabású szimfóniája alkotja. Persze a Hetedik előttiek is teljes értékűek.
Bruckner – bár kissé eltér többi szimfóniájának némely külsőségeitől – a Hatodikban is felvonultatja alkotói világának minden jellegzetességét. Dallamai, harmóniái, zenekari megoldásai, ahogyan a hangszereket kezeli, félreismerhetetlenül jelen vannak itt is. A több mint ötvenperces mű, mint minden Bruckner, nehéz feladatot ró zenekarra, karmesterre. A hangok megszólaltatása önmagában erőpróba, ha azonban a karmesternek sikerül elővarázsolnia a bennük rejlő erőt, szenvedélyt, ellágyulást, áhítatot, ünnepi pillanatok részesévé tehet minket.

Rattle, aki Mahler karmesterként és Bruckner-interpretációival is hírnevet szerzett, láthatólag nem olyan megilletődöttséggel állt a zenészek elé, mint az első részben. Szinte érzéketlenül rohant át az első tételen, nem nagyon ügyelve a hangzásbéli nüanszokra, keveset mutatva meg abból a gazdagságból, amit az emberként csodálatosan egyszerű, komponistaként csodálatosan kifinomult Bruckner itt bemutat. Illetve egy valaminek szentelt nagy figyelmet Rattle: a fortissimóknak. De hát ez csak a megoldandó feladat piciny hányadát jelenti egy olyan együttesnek, mint az övé, amely – valljuk meg – még hangzásával sem bűvölt mindig el, néha még kisebb hamisságot, pontatlanságot is bemutatott.
Jobb volt a helyzet a második tételben, az Adagióban, valamint a Scherzóban, a Fináléban már a valódi Brucker is megjelent. De sportnyelven szólva: ez csak az egyenlítéshez volt elég. A győzelemhez, a hallgató végső igazságokról való meggyőzéséhez már nem segített hozzá.

Infó

Bartók Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára
Bruckner VI. szimfónia
 Londoni Szimfonikus Zenekar, karmester: Sir Simon Rattle
Január 14., Müpa, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Sir Simon Rattle

A világ egyik legünnepeltebb dirigense, 2002-től 2018-ig a Berlini Filharmonikusok első karmestere volt. Ismertségre a 80-as 90-es években tett szert, amikor a Birminghami Városi Szimfonikus Zenekarból világszínvonalú együttest nevelt. Liverpoolban született 1955-ben, tehetsége korán megmutatkozott, 19 évesen már megkapta karmesteri diplomáját. A Londoni Szimfonikus Zenekarnak 2017 óta zenei igazgatója. Vezényel régi hangszeres előadásokat is, de legelismertebb a romantikus, későromantikus repertoár előadójaként.

2019.01.16 12:30
Frissítve: 2019.01.16 12:30

A pártközpont megrendelte, a cenzúra betiltotta

Publikálás dátuma
2019.01.16 11:00

Fotó: Népszava/ Molnár Ádám
A pártbizottság megrendel egy szociológiai kutatást, ám az eredmények ismertetését a cenzúra betiltja: jellemző eset a Kádár-korból.
Országonként, régiónként, valamint koronként is különbözők, nem egyértelműen meghatározhatók lehettek-lehetnek az ellenállás formái, legyenek azok kulturálisak, vagy politikaiak – hangzott el a Lehet-e a kultúra ellenzékben? című beszélgetés és a COURAGE könyvbemutatóján. A kutatócsoport három évvel ezelőtt indult projektje a kulturális ellenállást, az ellenkultúrát, a volt szocialista országokban jelen lévő ellenzékiség kulturális örökségét vizsgálta gyűjteményeken keresztül. Az eredményeket két, most megjelent könyvben összegezték, amelyben a tanulmányok a vallási és nemzeti ellenállásokat is bemutatják, a diktatúrák működésmódjának új olvasatát adva. A The Handbook of COURAGE: Cultural Opposition and Its Heritage in Eastern Europe, valamint a Kulturális ellenállás a Kádár-korszakban (Gyűjtemények története) című köteteket Gyáni Gábor és Rainer M. János ismertette hétfőn este a zsúfolásig megtelt Kelet Kávézóban.

A gyűjteményi vizsgálódás (képzőművészet, zene, irodalom, szamizdat), a rendszerváltás előtti ellenzékiség felkutatása több szempontból is érdekes lehet a hétköznapi embernek. A beszélgetők kiemelték: az ellenállás intenzitása országonként különböző volt, ám ami ellenállásnak minősült az egyik országban, az a másikban nem feltétlenül számított annak. A szürke zóna fogalma is ehhez kapcsolódik, hiszen rendszerről rendszerre is változóban volt, mi számított ellenzékinek. Gyáni Gábor ennek kapcsán Csoóri Sándor költőt említette, aki elkötelezett kommunistából ellenálló személyiséggé alakult az évek során. Míg a Szovjetunióban a szürke zóna megléte egyáltalán nem volt elképzelhető. S ahogy például Magyarországon legitimálták a popzenét, úgy tőlünk délre vagy keletre inkább tiltott volt. A meghívottak elmondták, többnyire a hatalom definiálta a lehetőségeket, amelyek az ellenállás jellegét is meghatározták. Szintén gyakorinak számított, hogy valaki nem tudta, éppen ellenálló. Ennek kapcsán Kovács Éva a Kemény István szociológus nevével fémjelzett cigánykutatást említette. A kutatást a pártbizottság rendelte meg, majd mire elkészült, a cenzúra megakadályozta a megjelenését.

A fennmaradt gyűjtemények gyakran a nem kiemelkedő ellenzéki alkatú, hétköznapi emberektől indultak el. Az ellenállás formái azonban gyakrabban jelentek meg az urbánus, tanult rétegek körében – hangsúlyozták a résztvevők. A téma a megélt tapasztalatok és emlékek, a kíváncsiság, vagy az ellenzékiség aktualitása miatt láthatóan rengeteg embert érdekelt, voltak akik végigállták a másfél órás beszélgetést. A közönség soraiban is akadtak felszólalók igazán meghökkentő történetekkel: egy úr például elmesélte, hogyan vitték el 1977-ben a hírhedt fekete Volgában őt és barátját (történetesen Csoóri Sándor fiát), mert nem megfelelő öltözetben – farmernadrágban – szeretettek volna bemenni egy étterembe.
2019.01.16 11:00
Frissítve: 2019.01.16 11:00