Orbán gatyája, avagy ki akar itt gondolkodni?

Publikálás dátuma
2018.08.26. 08:00

Fotó: Facebook/Peter Pellegrini
Érdekes elemzések születtek az áprilisi országgyűlési választásokról, de egy gondolatot hiányolok: míg az ellenzék 2014-es kudarcára lehet némi megértéssel gondolni, most már világos, hogy ebből a kudarcból nem is akartak tanulni. Egyik nagy vétkük, hogy egyáltalában nem törődnek civakodásaiknak a lakosságra, a választópolgárokra való negatív hatásával.

Ráérez a néplélekre

"Barátaimtól tudom, hogy a nemzeti szocializmus a parlamentáris politizálás, a parlamenti viták, a parlamenti kormányzás, a pártok helyezkedési manőverei, a szakadár pártocskák, koalícióik, a zűrzavar, és trükközések szülte undor eredménye volt. Az emberek már egyszerűen úgy érezték, hogy »a fenébe ezekkel«, így akarták elintézni ezeket a csirkefogókat" - írta Milton Mayer a 30-as években tett németországi látogatása után.
Egyre több művelt személy szerint - valami "lássuk be" körítéssel (akaratlanul is mentegetve az ellenzéki pártokat) - Orbán Viktor jól ráérez a néplélekre. Leírnák ugyanezt Adolf Hitlerről is? Elvégre róla is elmondható - sőt, akkor mondták is -, hogy remekül érzi népe lelkületét. (De vigyázzunk a történelmi párhuzamokkal, mert a képzettársítások tévútra visznek!) Igaz, hogy Orbán ismeri a néplelket, és haszonlesésből rájátszik az emberek sértődöttségére, tudatlanságára, félelmeire. De ezért nem jár elismerés. Egy igaz ember védi a gyengéket, segít, nem él vissza helyzetükkel. És ne felejtsük, hogy a félelem gyakran gonoszságot szül -- mindkét oldalon, bármelyik irányba.
Megy a szómágia, kormányunk dobálózik a "keresztény" szóval. Róna Péter egy interjúban idézte Antall Józsefet, aki a 90-es évek elején azt mondta: "az a baj itt, hogy míg Nyugaton még az ateisták is keresztények, nálunk a legtöbb templomba járó is pogány".
Ez van. Elég ha az ember betart a tíz parancsolatból néhányat, a KRESZ-ből valamivel többet, és simán elevickél az életben. Sok embernek elege lett a politikusokból, de talán még többen vannak, akiket nem is érdekel a politika, pedig az ő pénzükről van szó. Mire költse a kormány a pénzünket - focira vagy egészségügyre? Ez nem demagógia, ezzel konfrontálódunk naponta. Nem vagyunk felkészülve - felkészítve! - fontos kérdések kezelésére. A kormány riogatja, korrumpálja, hülyíti, zsarolja, és sikeresen depolitizálja a lakosságot. Nem is oly lassan egy újabb diktatúrában találjuk magunkat - és itt mellőzném a vitát, hogy melyik szakszó illik legjobban az Orbán-rezsimre.

Magamat kellett becsapnom

Gondolkodjunk el a Milton Mayer könyvében - They Thought They Were Free: The Germans, 1933-45 (Szabadnak hitték magukat. A németek, 1933-1945.) - szereplő, a fasizmus kifejlődését átélő, tíz náci párttag német férfival készített interjún alapuló idézeten:
"Az emberek kimért, fokozatosan haladó beetetése folyik. Titokban elfogadott határozatok, döntések történnek, és minden úgy, hogy a nép azonosulása a vezetővel elfogadottá teszi e lépéseket, mert bíznak benne.
A kis lépések sokasága pont azért van, hogy felkészítsen arra, hogy a következő ne keltsen megdöbbenést. C-lépés nem is annyival rosszabb mint a B-lépés, és ha már nem tiltakoztál a B-lépés idején, most a C-lépés idején miért is tennél valamit. És így tovább a D-lépésig.
Saját magamat kellett becsapnom. Mindenki ezt tette. Még ha a pozitívumok kétszer annyira jók lettek volna, és a rosszaknak csak a fele történt volna meg, akkor is át kellett volna látnom ezen, és az elején még így is volt. De igazából nem akartam látni, mert akkor a következményekre is kellett volna gondolnom: mi jár azzal, hogy látom, mi folyik, mit kell tennem, hogy tisztességes maradjak. De féltettem az otthonomat és családomat, állásomat, karrieremet, és helyemet a közösségben.
Annak jár utána a kötet, hogyan reagáltak az egyszerű német emberek Hitler és a nácizmus uralmára
A diktatúra, ez az egész folyamat ami létrejött, teljesen elterelő volt. Felmentette azokat a gondolkodás alól, akik amúgy se akartak gondolkodni. Most nem az ún. »kisemberekre« gondolok, a pékekre, stb., hanem kollégáimra, tanult emberekre. Mi rendes emberek voltunk és az állandó változások és »válságok«, a »nemzet ellenségei« dumák annyira lekötötték figyelmünket, hogy nem maradt idő elgondolkodni a rémes dolgokon, melyek a háttérben történtek. Tudat alatt talán hálásak is voltunk. Ki akar gondolkodni?
A ember nem látja hogyan is lépjen. Minden helyzet rosszabb mint az előző, de csak egy kicsivel. Várod a következőt, és az azutánit. Vársz egy nagy sokkoló eseményt, azt képzelve, hogy amikor az bekövetkezik, mások is csatlakoznak és együtt majd ellenállunk. Te magad, egyedül nem akarsz lépni, még beszélni sem, nem akarsz »bajt csinálni«. És nem csak a félelem tart vissza, hanem a bizonytalanság. Sejted, hogy ez hova vezet, de nincs bizonyítékod. Igen, így kezdődik, de hogyan lehetnél biztos, amikor nem ismered a végét. A rendszer, a törvények, a párt megfélemlítenek, emellett a kollégáid lehurrognak, hogy »csinálod a feszkót«, meg pesszimizmussal vádolnak.
Aztán eljön a nap mikor az elveid hirtelen megrohannak, mert az önámítás már túlcsordult. Az én esetemben a kicsi fiam, aki egyszer csak azt mondta, hogy »büdös zsidó«, és ekkor hirtelen ráébredsz, hogy minden, tényleg minden megváltozott, teljesen megváltozott a szemed előtt. E világ - az országod, a néped - már nem az mint amibe születtél."
Azt gondolhatja az olvasó, hogy megszegem álláspontom, hogy ne "hitlerezzünk". Ami igazán fontos, az a társadalmi fogadókészség és ezzel a párhuzammal erre szeretném felhívni a figyelmet. (Persze napjainkban az egyetemi tanár kisfia nem a zsidókat hanem Soros Györgyöt szidná, mint írtam "Rákositól Orbánig" c. cikkemben.)
Mi pedig kiéljük frusztrált ellenzékiségünket, röhögcsélve a protokollfotón, amely a V-4 és Ausztria vezetőinek júniusi találkozóján készült, mert azt láttuk, hogy Orbán Viktor nadrágja kissé lecsúszott.

Csurka álma teljesül

Kiváló emberek figyelmeztetnek a kialakuló helyzet veszélyére. Hangjuk el sem éri a tömegeket. Ennek több oka is van, köztük a siralmas médiahelyzet. Igazuk volt Antalléknak a médiatúlsúlyt illetően, de a válasz nem az, hogy maradjon meg ugyanez a helyzet, csak más párt szolgálatában. Ez Csurka István álmának - akié a kormány, azé a média - beteljesülése.
Ami a Nyugatot illeti, van néhány kritikus szó, de semmi több. Ez sem újdonság. Elgondolkodtató olvasni, ahogy a zsidó származású, lengyel nemzetközi jogász, Raphael Lemkin (1900-1959) - a "genocídium" szó az ő nevéhez fűződik -, kilincselt nyugati demokráciák vezető politikusainál, miután megszökött Lengyelországból 1940-ben. Csak süket fülekre talált, amikor megpróbálta őket a veszélyekre figyelmeztetni. Bruno Bettelheim, Gerhart Riegner és mások is hiába fáradoztak.
Ne "hitlerezzünk", de azért fontos Cass Sunstein emlékeztetője, hogy a nácik kezdték használni a "Lügenpresse" szót a főáramlatú (mainstream) sajtóra. Trump és nyomában Orbán az angol "fake news" kifejezést alkalmazza. (Sunstein: "It Can Happen Here" /Nálunk is megtörténhet/, The New York Review of Books, 2018. 06. 28.)
Sok zavaros nézetet lehet hallani és ezt egyáltalában nem azért mondom, mert eltér véleményünk, hanem azért mert nincs semmi tényismeret a vélemények mögött, nincs érvelés, csak a "szerintem". Ez érvényes mindegyik oldalra. Van aki az MSZP mellett érvel, mert, mint mondta, "apa is szoci volt". Kevesen olvasnak, a kíváncsiság csak a bulvárig terjed. (Donald Trump is nagyrészt ennek köszönheti megválasztását, éveken át a bulvár celebje volt. Gondolta-e valaki 2016 előtt, hogy az elnökválasztási kampány során lesz egy jelölt, aki "férfiassága" méretével dicsekszik?)

Mindent maga alá gyűrni

Az iskolarendszer alattvalókat képez, és sok tekintetben máig is feudálisnak tekinthető - akárminek is hívja magát. Ágoston Balázs szerint "pofátlanság" ha valaki nem szolgaként viselkedik, miközben elfogad közpénzt művészi alkotásra. Kritizálta Nemes Jeles Lászlót, aki pénzt kapott a Magyar Nemzet Filmalaptól filmjére és részt vett egy kormány-ellenes tüntetésen. Ha bárki is kételkedett G. Fodor Gábor szavaiban, hogy a "polgári kormány" öndefiníció csak reklám blabla, Ágoston egyértelművé teszi, hogy fogalmuk sincs mit jelent polgárnak, szuverén egyénnek lenni.
"A tömegszellem a maga zajos modernségében amellett a romantika zsargonját használja; a »népről«, »földről és vérről«, csupa ősi és szent dologról beszél és szidja az aszfalt szellemét - amellyel azonos. Az eredmény: a lélek és a tömegostobaság nyers érzelgésében úszó hazug összegyúrása - nagyszerű keveréke; ez jellemzi és határozza meg a mai világot" - írta Thomas Mann. (Európa, vigyázz!)
Most a NER akar mindent maga alá gyűrni, ideértve nem csak a politikát, hanem a médiát, az oktatást, a művészetet, a tudományos kutatást, egyben sanda célzásokkal kisajátítva a hazafiasságot. Az érzelmek erősek, elnyomják a rációt, és így átszínezik a valóságot.
Ha jól tudom, a "The Twilight Zone" (Szürkület zóna) c. amerikai sorozat, ami a 60-as évek elején ment nyugaton, nem került bemutatásra itthon. Egy epizód arról szólt, hogy a hatalom megszerzéséhez elég kizökkenteni az embereket a megszokott rutinjukból, félelmeket gerjeszteni, ellenségképet formálni, bizonytalanságot gerjeszteni, és gyorsan beindul a vádaskodás, gyanúkeltés, önkény, és hamarosan a "Könyörgöm, akasszuk fel!" stádiumnál tartunk.
Mostanában új arcok bukkantak fel - régi szövegekkel. A Kommunizmuskutató Intézet igazgatója, Békés Márton meghirdette, hogy "új századot, új országot kell építeni". "Azt gondolom, ma konzervatívnak, népinek, nemzetinek lenni nemcsak, hogy szexi, de ez a forradalmi", tette hozzá. Árulkodó mondatok, de semmi kedvem gúnyolódni. Békés szerint egy "kulturális korszakváltás" kell. (24.hu. 2018. 07. 11.) "Valamit nagyon rosszul csinálnék, ha a könyveimet mondjuk a HVG dicsérné meg. […] Sokkal többet ér számomra például, hogy a VIII. kerületi autószerelőm lájkolja a cikkeimet." (Figyelő, 2018. 07. 19-25.)
Farkas Mihály sem éppen az árnyalt gondolkodásáról volt ismert. 1949-ben, amikor szintén egy "kulturális korszakváltás" kísérleti alanyai voltunk, egy művészeti kiállításon azt mondta Zelk Zoltánnak, hogy "van egy szovjet szakácsnőm, neki megmutatok mindent. Ha tetszik neki, akkor az jó, mert ő a nép!” (Sinka Erzsébet: Két hold alatt)
Békés szerint "az vezessen, hogy a mi univerzumunkból kapjunk elismerést". Többen figyelmeztetnek, hogy ez egy új Kulturkampf meghirdetése, de félő, hogy ez inkább egy Kulturdiktat lesz. Már itt is vannak az új gondolatrendőrök; Ágoston "őrségváltást a tudatformálásban" követel. "A tudatformálás ugyanis lélekformálás. Akié a lehetőség, a nyilvánosság, az azt jelentős részben biztosítani képes erőforrások sokasága, az uralja a lelkeket". (Magyar Idők, 2018. O6.14.) Mint jeleztem, a kulcs a befogadókészség és itt kap nagy szerepet beidegződött évezredes kiszolgáltatottságunk. Érvelés helyett jön a marketing, a látványpolitizálás, és nem lesznek nyugalmat zavaró gondolatok. De hát valóban: "Ki akar gondolkodni?"

Új kulturális korszak

Eszembe jut Popper Péter beszélgetése Bulányi Györggyel. A piarista páter finoman meghúzta a Ti és a Mi közti vonalat, ellenezve a durva antiszemitizmust, de egyben a zsidóság megértését kérve, amit úgy foglalnék össze, hogy hagyjatok eljátszadozni a saját kis homokozónkban, nem kell nektek itt villognotok.
Megint Mayert idézném: "Ahogy a náci hangsúly a hazaszeretet, hűség, kötelesség, tisztaság, munka, egyszerűség, vér, és népiesség erényein terjedt, megemelte a »kisember« önérzetét, és a tudományos és művészeti hivatás a társadalom perifériájára szorult."
A követelések mögött ott van a kormányzati hátszél, és mindig vannak vezetők és intézmények, melyek partnerek a haszonlesésben. Tudják, hogy Orbán szeretne minden önálló hangot - nem is kell, hogy kritikus hangvételű legyen - elnémítani, vagy legalább is az "univerzumukon" kívül látni. A denunciánsok már a saját tábor prominenseit is "elhajlással" vádolják és ismét készülnek az ellenség-listák.
A március 15-én beígért "elégtétel" után, Tusványoson Orbán be is jelentette az "új kulturális korszak" építését. (Többek között újjá akarja építeni a Kárpát-medencét, és aztán egész Közép-Európát. Pedig látjuk, Magyarországot sem tudja rendbe tenni.) Figyelve előadását, igaza van Rastislav Kácer, volt szlovák nagykövetnek, aki szerint Orbán "nem egy szokványos politikus, de egy olyan, akinek kialakult képe van a jövőről, azt is hiszi magáról, hogy egy próféta, egy fényhordozó".
Nem állítom, hogy tudom - senki se tudja -, két és fél millió honfitársunk mi alapján döntött úgy, hogy Orbánra szavaz. Az viszont tudható, hogy Orbán táborában sokan minden szavát elhiszik, még akkor is ha önmagának mond ellent. Ha lenne józan ész, a 2010 előtti hívei lennének a legkeményebb kritikusai. Csak egy példa: egy euró most 300 forint felett van. Ellenzékben azt mondta Orbán, hogy az a kormány, amelyik nem tudja 300 forint alatt tartani az eurót, az nem tud kormányozni és mondjon le. Pont ez a "personalismo" szépsége: a Vezér bármikor tehet egy 180 fokos fordulatot, hívei szerint ő tudja a helyes utat.

Bárhol megtörténhet

Nagyon is elgondolkodtató, hogy ha Hitler Németországában nem látták az emberek mi történik a szemük előtt, hogyan várhatjuk ezt el most itthon. Laborczi Dóra mondta egy interjúban (168 óra, 2018. O7.12.), hogy Sztehlo Gábor evangélikus lelkészt - aki gyerekeket mentett meg a haláltól 1944-ben - mennyire gyötörte az önvád, mert "nem volt benne politikai tudatosság akkor, amikor a kirekesztő törvényeket meghozták". Idézi Sztehlo naplójából, hogy "mindenki az egyházon belüli kicsinyes belharccal volt elfoglalva". Ez fájóan ismerősnek hangzik. Sztehlo írt a "vétkes tájékozatlanságról", de ki is itt a vétkes?
A zöldségesnél egy 60 körüli férfi - mint későbbi szavaiból kiderül, Jobbik-szavazó lehetett - Orbánt és Mészárost szidta a milliárdok miatt egy idősebb nőnek. Itt a faluban sok idős ember csak elemibe járt - dolgozni kellett a földeken. Az idős hölgy hallgatta, röpködtek a sok nullás számok, aztán megszólalt: "Nem értek én ehhez, Józsikám, de én örültem annak az utalványnak. Hidd el, nagyon jól jött, örökké hálás leszek Orbánnak". Gyatra ember viccelődne ezen; ez is a valóság része.
Németországból való hazatérte után írta Mayer, hogy úgy érzi, "nem német emberekkel találkoztam, hanem az Emberrel", jelezve, hogy ez bárhol, bármikor megtörténhet. Továbbá nem csak a német polgárok, hanem Európa maradék demokratikus országainak vezető politikusai is vakok voltak. Nevile Henderson, Nagy-Britannia berlini nagykövete mondta Anthony Eden külügyminiszternek, hogy lehetséges, hogy Hitler túl messze ment a nürnbergi törvényekkel, de "a diktatúrák nem mindig gonoszok, és bármennyire is távol állnak tőlünk, nem igazságos egy országot, vagy egy egész rendszert elítélni csak azért mert egyes részeiben rossz". (Failure of a Mission /Egy küldetés kudarca/, 21. o.) Az angol miniszterelnök, Neville Chamberlain, pedig maga volt a megtestesült megalkuvás.
Napjainkban is látjuk, hogy a Nyugat milyen elnéző, habár akad néhány kritikus hang. Az Európai Unió megálmodói nem készültek fel olyan fejleményre, mint ami napjainkban történik hazánkban, habár ebben nincs semmi új.
Tanuljunk a hangyáktól, ha a történelemből nem tudunk okulni
Fotó: Shutterstock

Nem tanulunk a történelemből

Minden demokrata figyelmébe ajánlom Faragó László "A demokrácia kilátásai" c. cikkét. (Szocializmus, 1946. 3-4.) Már 72 évvel ezelőtt rátapintott a demokrácia egy máig érvényes sebezhető pontjára: a demokrácia ellenségei a demokrácia önvédekezését demokráciadeficitként igyekeznek beállítani. És így nyomul az alakuló "Xenofób Internacionálé" Steve Bannon közreműködésével.
Lehangoló, hogy a "liberális" szitokszó lett még önmagukat polgárinak definiáló körökben (is). Thomas Mann idézte fel a polgári korszakot és a szociálisan érzékeny liberális demokráciát, "amely a tömegeket felemelni, tanítani kívánta, tudományt, műveltséget, művészetet, kulturális javakat juttatni néki. […] Ma rájöttek, hogy fontosabb is, meg könnyebb is uralkodni rajtuk, akképpen, hogy egyre tökéletesebbé fejlesztik a tömegek lélektanán való játszás otromba művészetét, azaz: akképpen, hogy a propagandát léptetik a nevelés helyébe, -- mindezt, úgy látszik, belső hozzájárulásával a tömegeknek, amelyek modernebbnek és ismerősebbnek érzik a ravasz propagandatechnikát, mint bármilyen nevelési eszmét". (Mann, id. m. 78. o.)
Mostanában sokan idézik Oswald Spengler A Nyugat alkonya c. könyvét, nemrég jelent meg Gyurgyák János Európa alkonya? című kötete, az amerikai folyóirat, a Foreign Affairs májusban publikálta Yascha Mounk és Roberto Stefan Foa tanulmányát, “The end of the democratic century”, (A demokratikus század vége), és sok más hasonló írást lehetne említeni. Mindenki egyetért Hegel állításával: "Azt tanuljuk meg a történelemből, hogy soha nem tanulunk a történelemből."
A kerti teraszon észrevettem egy hangyát amint egy helyben toporog. Egyik oldalán a lábai a kőhöz tapadtak. Jött két társa, próbáltak segíteni. Tolták, húzták - egészen meghatódva figyelem erőfeszítésüket és arra gondolok, hogyha már nem tudunk a történelemből okulni, legalább tanuljunk a hangyáktól.

Kácsor Zsolt: Az író és a halál

Publikálás dátuma
2018.08.25. 19:41

Fotó: Shutterstock
Megtetszett nekem ez a létforma: írónak lenni szilenciumban. Ez majdnem olyan izgalmasnak tűnt, mint írónak lenni inkognitóban.
Egyszer véletlenül éppen a halála előtt látogattam meg egy írót. Azért írtam, hogy véletlenül, mert a látogatásomban nem volt időzítési szándék, ez az író nem volt beteg, nem haldoklott sem privát, sem irodalmilag, egyszerűen csak öreg volt, és nem sokkal azután, hogy beszélgettem vele, meg is halt. Amikor nála jártam, ez nem látszott rajta. A szeme viszonylag élénk volt, a tekintete udvariasan érdeklődő, a szobája pedig zsúfolt. Könyvek, könyvek, könyvek. Egy fénykép egy fiatal párról. Aztán megint könyvek, könyvek, könyvek, könyvek. Könyvek mindenütt. Megint egy fekete-fehér fotó ugyanarról a fiatal párról. S a polcokon, a szekrény tetején, az íróasztalon, a fotelekben, a sezlonyon (kedvenc francia-magyar szavam, végre leírhattam megint), a padlón, az ablakban, mindenütt könyvek, könyvek, könyvek, könyvek és porszag. Gondolom, a porakták szaga. Odakünn heves nyár volt, de odabenn az író szürke kardigánt viselt. Alighanem a szívében is szürke kardigánt hordott akkor már, mert élénknek tűnő szeme dacára nagyon szomorú volt. Olyan szomorú volt ez az író, mint egy megvert kutya.
A kezembe adott egy régi újságot, mutatta benne egy korai tárcanovelláját, néztem a második világháborús dátumot, s megállapítottam, hogy nahát, nekem ez már történelmi kor. Szomorúan bólogatott, és dünnyögött valamit, de nem értettem. Nem így képzeltem egy írót. Úgy nézett ki, mint egy aktakukac hivatalnok.
Hátradőlt a sezlonyon (aha, megint leírtam!), és egyszerre azt kérdezte, hogy mi akarok lenni. Mondtam neki, hogy író. Erre a fejét rázta. Rossz ötlet, dörmögte. Azt hittem akkor, hogy viccel, kicsit nevetgéltem is. De most már, oly sok év elteltével, belátom, vagy legalábbis kezdem azt hinni, hogy az író nem viccelt. Tudtam róla, hogy pár évig úgymond szilenciumot kapott, és ez roppant imponált. Megtetszett nekem ez a létforma: írónak lenni szilenciumban. Ez akkortájt igen izgalmasnak tűnt. Majdnem olyan izgalmasnak, mint írónak lenni inkognitóban. Sétálni az utcán lassan és komoran, tudni, hogy minden hiábavalóság, s közben regényterveket szőni. Ez az író is regényeket írt a szürke kardigánjában. Kettőt olvastam, de nem tetszettek, amit nem mertem megmondani neki, igaz, nem is kérdezte. Ha kérdezte volna, talán megmondom. A tárcái, a cikkei és az elbeszélései jók voltak, a regényei szerintem nem. De legjobban a fényképeit szerettem, mármint azokat, amiket róla készítettek. Férfias, szép öregember, ezüst hajjal, félhomályban. Ez volt ő. Pontosabban egyáltalán nem ez volt ő. Mondom, a valóságban úgy nézett ki, mint egy aktakukac, akit megvertek. Nem mertem megkérdezni, hogy mitől olyan szomorú, nem akartam vájkálni. Gondoltam, az öregség bántja.
Miután tisztáztuk, hogy író akarok lenni, és ez szerinte rossz ötlet, az író saját magáról kezdett beszélni. És nem hagyta abba. Ez meglepett. Azóta megismertem sok más írót, és sajnos be kell valljam, hogy vannak közöttük, akik szintén csak saját magukról szeretnek beszélni, és ők sem hagyják abba. Lehetséges, hogy ez valamiféle írói szükséglet. Hiszen amikor dolgoznak, akkor hallgatniuk kell. Elvégre írás közben senki sem beszél. És amikor nem írnak, akkor kibeszélik magukból saját magukat.
Az öreg író arról beszélt, hogy fiatalkorában sokszor kiment az erdőbe, lefeküdt egy fa alá, és nagyokat hallgatott. Azt mondta, ezeket a pillanatokat szerette az életében a legjobban, hiszen egyedül lehetett a fákkal. Elmagyarázta, hogy a fáktól sokat tanult, és többször azt képzelte, hogy az erdő csöndjében a fák beszélnek hozzá. Aha, gondoltam, akkor ez a szilencium éveiben lehetett. Az író egyszerre volt szilenciumban és az erdőben. Ez is megtetszett. Remeteírónak lenni az erdőben. Elábrándoztunk ezen mind a ketten, vagy legalábbis mind a ketten hallgattunk, a szobában is csönd lett, mint a szilenciumban, amikor egyszerre csak kaparászás hallatszott az ajtó felől. Majd valaki lenyomta a kilincset. Jaj, nyögte az író, és riadtan nézett az ajtó felé, amely ekkor kinyílt, és megjelent az ajtónyílásban egy asszony. Szép öregasszony, ezüst hajjal, félhomályban, járókerettel. Nem szólt semmit, csak nézett rám méltatlankodó tekintettel.
Jaj, nyögte az író, mit akarsz már megint?
Erre összerezzentem, mert ez a rideg hang nem illett bele abba a fekete-fehér képbe, amit arról a szép, fiatal párról láttam a könyvek között.
A szép öregasszony hidegen végigmért minket, nem válaszolt, betette az ajtót, eltipegett. Bámultam az ajtót, aztán visszanéztem az íróra, és láttam, hogy az arca kivörösödött. Nem nézett a szemembe, maga elé meredt, majd összeráncolta a homlokát, s azt kérdezte, hogy hol is tartottunk? Már éppen kiböktem volna, hogy az erdőben, mire azt mondta, hogy ja, persze, igen, ott tartottunk, hogy mi is akar lenni, fiatalember, igen, mintha mondta volna már, de elfelejtettem. Szóval mik a tervei, fiatalember? S nézett rám érdeklődve.
Nem fontos, mondtam neki. Sétálni az utcán lassan és komoran, tudni, hogy minden hiábavalóság, s közben regényterveket szőni. Nem, nem fontos, tényleg nem.
Szerző

Horváth Gábor: Listák és derekak

Publikálás dátuma
2018.08.25. 14:00
MARABU RAJZA
Most, hogy az idehaza hatalmon lévők újfent ellenségeik listázására vetemedtek, ideje keserűen felnevetni: tényleg nincs új a Nap alatt! A hatalommal való visszaélés alighanem pont egyidős a hatalommal magával. 
A jelenség a történelem előtti sötétségből jön, de mi magyarok akár csak az utóbbi százhetven esztendőben is jól megtanulhattuk a leckét: a kormányzás édes, mint a méz és addiktív, mint a heroin, aki egyszer belekóstolt, nem nagyon akar megválni tőle. Hihetnénk, hogy minket már megint a balsors ver, de nem. Ami nálunk történik, az egyrészt a hatalom logikájából fakad, másrészt máshol is benne van a pakliban.

Állami kicseszőgép

Pontosan 47 éve, 1971 augusztusában a Fehér Ház jogi főtanácsadója, John Dean feljegyzést készített Richard Nixon elnöknek: "Jelen memorandum azzal a kérdéssel foglalkozik, hogyan maximalizálhatjuk hivatalban létünk tényét azokkal a személyekkel való bánásmódunkban, akik köztudottan aktívan szembehelyezkednek kormányzatunkkal; egy kicsit nyersebben fogalmazva - hogyan használhatjuk a rendelkezésünkre álló szövetségi államgépezetet a politikai ellenfeleinkkel való kicseszésre." Angol eredetiben: "to screw our political enemies". Dean feljegyzése szerint az állami kicseszőgép működése három fázisból állt volna: a stáb összeszedi a neveket, a projekt koordinátora dönt, majd kapcsolatba lép az illetékes szervek és intézmények vezetőivel, mert csak rajtuk keresztül lehet lépni. Az első kettő nem okozott gondot, a harmadikba azonban beletört Nixonék bicskája.
A listára több részletben összesen 823-an kerültek fel. A legelső, húszas csoport élén Arnold Picker filmes mogult, a floridai Golden Beach polgármesterét találjuk. Az újságírók, jogászok, szakszervezeti vezetők, tudósok, egyetemi tanárok és liberális politikusok közül nekünk talán egyetlen név lehet ismerős, a színész Paul Newmané. Érdemes megemlíteni még Daniel Schorrt, az amerikai újságírás egyik óriását, akinek a CBS televízió esti híradójában történetesen az a feladat jutott, hogy fel kellett olvasnia a listát - és neki is csak itt, az élő adásban derült ki, hogy saját maga is rajta van. Jóval később Newman és Schorr is élete legnagyobb sikerének nevezte, hogy bekerült az előkelő társaságba, ami nem kis szó, tekintve, hogy előbbi Oscar-díjas és kiváló autóversenyző volt, míg utóbbi a 70-as években sorozatban három Emmy-díjat kapott a legjobb hírműsorért, és 94 éves korában bekövetkezett haláláig a közrádió, az NPR tekintélyes, közszeretetnek örvendő kommentátora maradt. (Kis hungaricum: a listára a New York Jets híresen szabadszájú irányítója, a magyar származású Joe Namath is felkerült.)
Dean javaslata szerint a kiszemelteket adóhivatali ellenőrzésekkel, az ösztöndíjak és kutatási támogatások megvonásával, a közbeszerzésekből való kizárással, perekkel és vádemelésekkel kellett volna sújtani. Nixon, aki titokban minden fehér házi beszélgetést magnóra vett, nem teljesen szalonképes formában ki is mondta, hogy olyan adóhivatali igazgatót akar, aki utánamegy az ellenségeinek, ellenben békén hagyja a barátait. Az IRS élére kinevezett Donald Alexandert azonban nem ilyen fából faragták. Az elnök kívánságainak teljesítése helyett feloszlatta az ellenségek üldözésére létrehozott ellenőri csoportot. Nixon megpróbálta kirúgni, de a Kongresszus ezt már nem engedte.

Visszaélni a hatalommal

A közhangulat változására jellemző, hogy a Watergate botrány kirobbanását követő szenátusi meghallgatásán 1973-ban maga Dean hozta szóba a titkos listát, és ártatlan arccal megkérdezte a honatyáktól, nem akarják-e megismerni annak tartalmát, mert kész átadni a dokumentumot. Gerald Ford akkori alelnök a jegyzék létéről értesülve találóan odavetette, hogy "akinek listára van szüksége ellenségei észben tartásához, annak túl sok az ellensége".
Amerikában mindez most azért került megint elő, mert Donald Trumpnak is van egy listája. A rajta lévőket azzal zsarolja, hogy megvonja tőlük a titkos iratokba való betekintés jogát. Az elnök haragja már le is sújtott John Brannon korábbi CIA-igazgatóra, aki mögött ott sorakozik még kilenc további CIA és FBI-vezető - az ő neveiket majd csak akkor akarják nyilvánosságra hozni, amikor el kell terelni a figyelmet valamely, az elnök számára kínos hírről. Most például a Fehér Házban szerzett élményeiről zaftos könyvben beszámoló korábbi valóságshow sztár, Omarosa Manigault Newman keltette botrányról. Trump egy Twitter-üzenetben PATKÁNY-nak nevezte a most nyolcvan éves John Deant, amiért annak idején kiadta Nixont.
Julian Zelizer, a Princeton Egyetem professzora és a modern elnöki történelem szakértője, az Atlantic magazin számára írt cikkében felhívja rá a figyelmet, hogy a 70-es években a Republikánus Párt még felháborodott Nixon viselt dolgain, Trump azonban nyugodtan számíthat a konzervatív oldal és főleg saját hívei feltétel nélküli támogatására. A mai politikai légkörben már nem meghökkentő, hogy az elnök a félelem légkörének megteremtése érdekében kész visszaélni a hatalmával. Márpedig, ha sikerül neki elhallgattatni és a közvélemény szemében diszkreditálni ellenfeleit, akkor még ennél is sokkal rosszabb dolgok következhetnek.

Snassz lemaradni

Mindezt csupán azért érdemes felidézni, hogy tudjuk, milyen kottából játszik Orbán. Nem kell visszamenni az ellenségeiről szintén listákat készítő, azután a kivégzettek vagyonát és nőrokonait a saját hívei között szétosztó Augustus, majd Tiberius császárig. Itt van nekünk Nixon és persze Trump, akik modern demokráciában vetnek be állami eszközöket a magánháborúikban. A magyar helyzet voltaképpen az augustus-tiberiusi és a nixon-trumpi korszak keveréke. Az ókori Rómában az irigyek némi hízelgéssel ki tudták járni a császárnál, hogy haragosaik, vetélytársaik felkerüljenek a listára. Ehhez olykor az is elég volt, ha az illetőt gazdagnak vélték, netán megkívánták a feleségét - vagy az állását.
Az ilyesmire hajazó motívumokat a mai magyarországi listázóknál sem nehéz felfedezni. Ami pedig az amerikai modellt illeti, a magyar miniszterelnök is egyre kevésbé viseli a kritikát, és már régóta azonosítja magát az országgal: aki őt próbálja fékezni, az az egész nemzetnek árt, tehát állami eszközökkel kell fellépni ellene. A lista: politika. Augustus és Tiberius idején mindenki a fejével játszott. Élet-halál kérdése volt, ki tudta akár vagyona, felesége, állása feláldozásával levetetni magát a folyton változó listáról. Ez ma már (bár az is lehet, hogy csak egyelőre) nem így van. Római értelemben véve szerény kockázatvállalással is lehet, sőt, tisztességtelen hatalomgyakorlás láttán erkölcsi kötelesség ellentmondani, bírálni, tiltakozni. Ezzel tartozunk magunknak és a következő nemzedékeknek is, hiszen vita nélkül nem jut előbbre a társadalom, a politikában, a gazdaságban és a kultúrában is szükség van versenyre, különben jön a dicstelen pangás.
Vannak listák, amelyekről snassz lemaradni. Paul Newmannek és Daniel Schorrnak például nem kellett magyarázkodnia, amikor az unokák arról kérdezték őket, hogyan viselkedtek a 70-es évek morális válsága idején. Hosszú távon, legalábbis, amíg konkrétan nem a kobakunkról van szó, mégiscsak az egyenes derék a nyerő.