Nyelvlecke

A miniszterelnök szeret a teljes lakosság nevében beszélni; különösen olyankor, amikor érdemi mondandó híján egy újabb gumicsontot hajít a nép közé. Mondhatta volna akár azt is: mi magyarok nem szeretjük, ha 330 forintot kell egy euróért adni – de ehelyett inkább azt mondta: „a magyarok Attila kései leszármazottjainak tekintik magukat, a hun-türk eredet alapján állnak, nyelvük a türk nyelvekkel áll rokonságban”.

Miután helyettem is szólt, szeretném jelezni neki, hogy semmilyen Attilát nem tartok számon az őseim között, és a hun-türk mítoszfaragásnál sokkal többet jelent számomra, hogy az elmúlt évtizedekben a legkiugróbb európai fejlődést produkáló Finnországban továbbra is testvérként tekintenek ránk, vagyis van egy sikeres tagállam az EU-ban, ahol kormányfőnk minden igyekezete ellenére még nem kínos magyarnak lenni. A továbbiakban pedig akkor fog érdekelni a véleménye a Kelet felemelkedéséről és a Nyugat hanyatlásáról, amikor a gyerekeit Franciaország vagy Svájc helyett elkezdi türkmén, kazah vagy azeri iskolákba járatni.

Ami a nyelvtudományt illeti, a török nyelvcsaládon belül (Szibériában) többféle türk nyelv is létezik – ezek az úgynevezett északkeleti köztörök ághoz tartoznak, és semmi közük a magyarhoz. Két konkrét példa, hogy érthető legyen: a kutya az összes török (és türk) nyelvben it vagy yt, a ló pedig mindegyikben at vagy ot; abban az időben, amikor állítólag leszármaztunk a hun-türköktől, mindkét állat meglehetősen fontos szerepet játszhatott az életünkben – aligha valószínű, hogy az összes „rokontól” eltérően úgy adtunk nekik új nevet, hogy az ősi elnevezés semmilyen formában nincs jelen a nyelvünkben.

A fentiek miatt (is) az amatőr nyelvészkedés helyett inkább az elszálló forintárfolyamot ajánlanám Orbán úr figyelmébe: az őstörténetet hagyja azokra, akik nem Habony Árpádtól tanulták az eredetkutatást.