Eliane, a brazil Dulcinea

Publikálás dátuma
2018.09.20 11:26

Fotó: Concord Music
Az elmúlt években Grammy-díjakkal elhalmozott brazil énekesnő és zongorista, Eliane Elias a hatvanas évek kultikus siker-musicalje, a La Mancha lovagja dalait értelmezte újra. Művészileg merész vállalkozás, a siker mégis garantált.
Jazz-produkciók esetében gyakran – túlnyomórészt jogosan – mondják a szakértők, hogy a műfaj olyan, mint egy hatalmas olvasztótégely. Szinte korlátok nélkül képes magába szívni más stílusok (klasszikus zene, pop, rock, blues, zenés színház) motívumkincsét – feltéve, hogy a ritmika és a harmóniafűzés megfelel a jazz törvényszerűségeinek. A többszörös Grammy-díjas brazil énekesnő és zongorista, Eliane Elias régebben felvett, de eddig kiadatlan albuma azonban még ebből a sorból is kilóg: a maga korában fantasztikusan sikeres musical, az 1965-ben Washingtonban bemutatott, több ezres előadás-szériát megért La Mancha lovagja legismertebb betétdalait ülteti át a latin jazz kontextusába. Ráadásul énekhang nélkül, hiszen Elias ezúttal – tudatos elhatározásból – „csak” zongorázik. Ilyenkor azért rezeghet a léc: egyrészt nagyon könnyen megsérülhet az eredeti mű karakterisztikája, másrészt sokan úgy gondolhatják, az előadók eredeti ötlet híján nyúltak egy bombabiztos sikerdarabhoz. A Music from Man of La Mancha esetében azonban nem kell aggódni, mert az improvizatív feldolgozás az eredeti musical szerzője, Mitch Leigh kifejezett kérésére (és részleges felügyelete mellett) készült, a közreműködő zenészek pedig olyan mesterségbeli tudással és stílusismerettel rendelkeznek, hogy a dalok átírása nem lehet más, mint autentikus és mívesen kidolgozott. Elias két különböző ritmus-szekcióval dolgozott együtt az albumon. Öt számot a műfaj abszolút elitjébe tartozó Eddie Gomez bőgős és Jack DeJohnette dobos, másik négyet pedig az itthon kevésbé ismert – Elias férje (Marc Johnson) és a japán Satoshi Takeishi alkotta – páros társaságában vett fel. A Broadway-soundot latin-amerikaiba fordító törekvéseket markánsan erősíti a legendás Weather Report zenekarban befutott Puerto Rico-i ütőhangszeres, Manolo Badrena intenzív jelenléte a kilencből nyolc tételben.
Elinane albuma a komponista, Mitch Leigh, valamint a kotta- és a lemezkiadó közötti jogi viták miatt végül csak a szerző halála után jelenhetett meg. A rajongóknak – sőt a kifinomultabb ízlésű jazzkedvelőknek – azonban megérte várni, mert Elias és zenésztársai nem elégedtek meg azzal, hogy a közkedvelt bossa nova eszközkészletéből merítsenek. Jó példa erre a Little Gossip című tétel, amelyben az előadók a műfajtörténetileg fontos, de mára teljesen elfeledett, Recife városához kötődő frevo műfajához, annak bonyolult ritmusképleteihez fordultak. Aki pedig egy hangszeres jazzlemezen is slágert keres, annak ott a The Impossible Dream, amit Eliane Elias minden (a szövegből és a szituációból egyébként következő) drámai túlzástól, érzelmi kitöréstől megfosztva, egyszerű eszközökkel szólaltat meg.

Névjegy

 Az 58 esztendős, São Paulóból indult Eliane Elias már kamaszlányként kiválóan énekelt és zongorázott, és ügyesen komponált, hangszerelt is. 1981-ben költözött New York-ba, ahol a patinás Juilliard Schoolon szerzett diploma után a fúziós jazz-rock első számú csapata, a Steps Ahead tagja lett. Első férje, a trombitás Randy Brecker támogatásával kezdte szóló-karrierjét, amelynek legsikeresebb időszaka 1993-ig tartott: ezekben az években szinte folyamatosan vezette a jazz toplistákat. A kilencvenes évek közepe óta bátrabban kísérletezett – produkciói vegyes fogadtatásban részesültek. Számos jelölés után 2016-ban és 2017-ben is Grammy-díjat nyert – eredeti, brazil stílusában készített felvételeivel.

Frissítve: 2018.09.20 13:06

Egy tenor is elég

Publikálás dátuma
2019.04.20 13:05

Fotó: AFP/ ROBIN UTRECHT
Ha van olyan szép hangja és tud úgy énekelni, mint Joseph Calleja, ugyan miért volna szükség háromra. Mert egyedül jött, énekelt, és győzött, bár nem vitt mindent a máltai sztártenor Joseph Calleja. Dolce, szól egy olasz zenei utasítás, gyakran látható kottákban, Böhm László Zenei műszótára szerint ilyenkor lágyan, gyöngéden kell játszani, énekelni. Eléggé ilyen volt, ahogyan Calleja megjelent és énekelni kezdte a herceg első áriáját a Rigolettóból. Nagyon szépen, ugyanakkor megfelelő erővel, teljes terjedelmében testesen szólt hangja, mindazonáltal egyfajta édesség (az olasz kifejezés eredetei jelentése) is jellemzője volt, hiányzott belőle minden bántó élesség. A következő szám Macduff jelenete volt, szintén Verditől, a Macbethből. Drámaian, keményebb hangon jelenítette meg a figurát, hallhatóan tudatosan építette fel a két karakter és a helyzetek közötti különbséget. Nota bene, amikor a herceg megjelenik, a történések elkövetkezendő sötét fordulatairól még nem kell tudnunk, a tenor azt próbálhatta érzékeltetni, itt még akár kedves csirkefogónak is vélhetnénk. Zavaró azonban egy ilyen apró mozaikokból felépülő est, olyan, mintha az énekesek portfóliójukat mutogatnák egy impresszáriónak: én mindezekre képes vagyok. Tudjuk persze, nem egyszerű egy ilyen kaliberű művészt akár csak egy teljes opera előadására is szerződtetni, marad az ária- és dalválogatás, bevett szokás ez. Jöttek tehát a tragikus olasz operai hősök, Cavaradossi természetesen, és egy francia is Werther Massenet-tól. És továbbra is minden elég erővel, a magasban is testesen szólt. Azt mindenesetre megállapíthattuk, Calleja akárhogyan is viszonyul a nagy elődökhöz való hasonlítgatásokhoz – lásd vele készült riportunkat –, valóban nem az új Pavarotti, legalább is, ami hangszínét illeti, biztosan nem az: az övé jóval puhábbnak tűnik, a nagy előd éles tenorját mindig is zavarónak éreztem. A második részben dalok jöttek, de nem a legkönnyedebb fajtából, még Tosti, Donaudy is meglehetős színvonalat képviselt, érdekes volt a máltai Vella huszadik századibb hangvétele, kicsit nyersebb harmóniái üdítőleg hatottak, a szépségesen szép hangok özönében. A siker meglehetős volt, de nem átütően nagy, ez azért is lehetett, mert énekesünk kerülte a bravúroskodást, és az énekkelt művekkel sem ment egy bizonyos színvonal alá. Valószínűleg Calleja egy teljes operában, jellemek felépítése során képes megmutatni, mit tud igazán, ha úgy érzi, megértett rá, és egyszer elénekli Otellót – erről is beszélt nekünk –, az minden figyelmet megérdemlő teljesítmény lehet tőle.

Joseph Calleja áriakoncertje

Verdi, Puccini, Massenet, Mascagni, Leoncavallo áriák és zenekari operarészletek, Csajkovszkij, Tosti, Donaudy, Vella, Leoncavallo zenekarkíséretes dalai Joseph Calleja tenor Magyar Állami Operaház Zenekara, karmester Pier Giorgio Morandi Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, 2019. április 19.

Frissítve: 2019.04.20 14:07

Elmosott határok - orosz képzőművészet a Mikve Galériában

Publikálás dátuma
2019.04.20 12:30
Katrin Nenasheva: 300. A művész munkáiban saját testét használja
Fotó: Népszava/ Molnár Ádám
Az orosz és magyar képzőművészet határátlépései, mindannyiunkat érintő provokatív kérdésfelvetései állnak a Mikve Galéria kiállításának középpontjában.
Szokatlan, meghökkentő és elgondolkodtató munkákat egyaránt láthatunk a Mikve Galéria időszaki kiállításán. A Nyomotokban - Inspiráló erők az orosz és a magyar kortárs képzőművészetben című kiállításon huszonkilenc művész, művészcsoport és művészeti szervezet mutatkozik be maradandó nyomokat hagyva a nézők emlékezetében. A Budapest Art Week keretében megnyílt tárlat egyúttal a Budapesti Tavaszi Fesztivál központi tematikájához is kapcsolódik, az orosz művészetet fókuszába állítva. Teszi ezt olyan könnyed módon, párhuzamot képezve a magyar alkotók munkáival, hogy a tárlatot szemlélve nem kizárólag egy budapesti, hanem egy minden pontján európai kiállítótérben találjuk magunkat. Világszerte ismert alkotók munkásságába is betekintést nyerhetünk, mint Andrei Monastyrsky, Anatoly Osmolovsky, vagy az ő műveik által is inspirált AES+F, a ChtoDelat, Oleg Kulik és a Blue Noses Group. Hozzájuk hasonlóan kiemelkedő magyar művészek alkotásai szerepelnek a tárlaton, mint Szűcs Attila, Szabó Dezső, vagy a nemrég elhunyt, páratlan életművet maga után hagyó Birkás Ákos, akiknek szemléletmódja szintén nagy hatást gyakorolt a következő generációkra. Galambos Áron, Tranker Kata, Kis Varsó, Mátyási Péter vagy Szabó Ádám alkotásai önmagukban is sajátos utakat és jelentéseket nyitnak meg a rendkívül izgalmas, labirintusszerű helyszínen.  
Míg időnként egyértelmű a kapcsolódás egyes alkotók között, máskor nekünk kell felfejtenünk az egyes művek között átívelő szálakat: Mátyási Péter miniatűr Rengetegétől az AES+F művészcsoport hősiességet tematizáló képeiig, a provokatív performanszairól elhíresült Blue Noses fotósorozatától Birkás Ákos Sérült képéig, vagy a Chto Delat (Mi a teendő?) művészcsoport politikai aktivizmust és művészetet összefogó projektjeitől az olyan hazai kezdeményezésekig, mint a Műtő vagy a Bartók-negyed. A provokáció, a társadalmi feszültségek és problémák megjelenítése, az állandó megkérdőjelezés, a dolgok sarkaiból való kifordítása szinte minden alkotásban jelen van, helyenként válaszlehetőségekkel, máskor a nézőnek szegezett kérdésekkel dolgozva. Egy-egy kép erejéig olyan egyéni és kollektív helyzetek villannak fel, amelyek nem ritkán a mindennapossá vált erőszakot, ambivalenciát és ellentmondásokat domborítják ki, elmosva valóság és művészet közti határokat. Egyes művek előtt állva könnyedén jöhetünk zavarba, esetleg érezhetjük magunkat egyre feszültebb, kényelmetlen helyzetben – ezek az érzetek azonban kivétel nélkül szükséges folyamatokat indíthatnak el bennünk. Olyan művészetkoncepció valósul meg a Mikve Galéria kiállításán, amely a kortárs alkotók munkái mentén nagyon aktuális létszemléletet tükröz. Nevezetesen azt, hogy valami nincs így rendben. Kérdés, hogy mit kezdünk ezzel.

Infó

Nyomotokban. Inspiráló erők az orosz és a magyar kortárs képzőművészetben, látogatható április 23-ig a Mikve Galériában. A kiállítás a Budapest Art Week és a Budapesti Tavaszi Fesztivál eseménysorozatának része. Kurátor: Vékony Délia 

Frissítve: 2019.04.20 12:30