Egy szerkesztő emlékére

Korompai Erik, az egykori Volán Hírlaposok számára máig a Főnök. Jó szimattal megérezte a tehetséget és a tehetségtelenséget. Aki nem ütötte meg a mércét, az ment, de aki maradt, azért tartotta a hátát.

Szabotázs! Bihari úr, szabotázs! - mennydörögte a Főnök őszinte felháborodással. Azon a napon, a 70-es évek végén, néhány fotó hevert előtte az íróasztalon. A Volán Hírlap Ráday utca 8. szám alatti szerkesztőségben megfagyott a levegő. Szinte éreztem a hátamra szegeződő részvéttel teli pillantásokat. Mintha azt gondolták volna a kollégák, szegény fiú, ezt se igen látjuk már a szerkesztőségben.

Az eset egy tatabányai tudósítás miatt történt. Vágni lehetett volna a ködöt, talán egy-két méter volt a látótávolság. A szocialista brigád fontos értekezletéről kellett – volna - képes tudósítást készítenem. Az igazi próbatétel az volt, hogy le kellett fotóznom az udvaron sorakozó autóbuszokat. Csakhogy a sűrű köd miatt legföljebb a busz-puzzle egy darabkája jelent meg a tüköraknás gép keresőjében. Mit volt mit tennem, kattogtattam a fotóapparátot, hátha csoda történik. Nem történt. Üres kézzel mégsem mehettem vissza, ezért a szürke ötven árnyalatát terítettem a Főnök elé.

A Főnök élete a lap volt. Korompai Erik, az egykori Volán Hírlaposok számára máig a Főnök. Akkor még a Hírlapkiadó Vállalat Blaha Lujza téri épületében, az első emeleti szedőteremben ólombetűkkel szedték ki a cikkeket, s a fotókról klisék készültek. A betűk, a sorok fordítva kerültek a keretbe, s a nyomdászok úgy olvasták a fordítva kirakott sorokat, mint más a kinyomtatott mondatokat. Erre kevés szerkesztő volt képes, a Főnök közéjük tartozott. A legtöbben előre nyomtatott, úgynevezett tükrökön tervezték meg az oldalakat tördelés előtt. A Főnök hátradőlt a forgószékében, kezét a tarkóján összefonta, szemeit a mennyezetre szegezve fejben betördelte az oldalakat.

Ahogy a Főnök büszkén emlegette, az ország legnagyobb példányszámú üzemi lapjának lettem munkatársa. Olyan elődök nyomdokain járhattam, mint a három Zoltán; egyikük, K. Zoli, egy irodalmi hetilap megvesztegethetetlen főszerkesztője, a másik, G. Zoltán a ’45 utáni első bulvárlapba írta szatirikus novelláit, a harmadik, A. Zoli ismert rádiós, majd tévés személyiség lett. De a Ráday utcai szerkesztőségben kopogott N. Anna költőnek és a ’70-es évek egyik sikerregény szerzőjének, S. Andrásnak az írógépe is. Itt dolgozott S. H. Lala a későbbi neves sportriporter is.

A Főnök jó szimattal megérezte a tehetséget és a tehetségtelenséget. Aki nem ütötte meg a mércét, az ment, de aki maradt, azért tartotta a hátát. A legkisebb hiba láttán is sztentori hangon vonta felelősségre az elkövetőt, de ha bármely vállalat igazgatója hívta telefonon, hogy X vagy Y ezt meg azt csinált, közölte a meghökkent helyi nagy emberrel, hogy az ő munkatársa ártatlan. Azután persze ha indokolt volt, jól letolta az illetőt.

Előfordult, hogy szükség is volt erre a védelemre. Az egyik Zoli például S.-be, az észak-magyarországi megyeszékhelyre utazott szocialista brigádvezetők értekezletére, amelyen a nagy Szovjetuniótól vásárolt, iszonyatos étvágyú, benzines ZiL teherautó dízelesítési programjának végrehajtásáról tanácskoztak. Hogy miért vásárolt az állami cég benzines teherautókat, ha később dízelmotort szereltek bele üzemanyag- és költségtakarékosság okán, a mai napig nem tudom.

A gond csak az volt, hogy Zoli nem kerülhette el helyi emberünk, V. Karcsi kerítésszaggató házi pálinkáját. Egyszer nekem is szembesülnöm kellett a pokoli itallal, évekig tartózkodtam is az égetett szesz e formájától. Zoli sem tehetett mást, felhörpintette, s némi vörösborral enyhítette a hatást. Az értekezletet időnként bóbiskolva, jegyzetelgetve letudta, majd a fővárosba induló buszra ült. Csakhogy a rázós utazás felbolygatta a pálinkát s a vörösbort, s Zoli kénytelen volt a szütyőjében helyet találni a két italnak. Másnapra azonban a lapok összeragadtak, s a szerző kissé hiányos emlékezetéből írta meg tudósítását. A cikk megjelenése után felháborodott telefon jött a helyi vállalat egyik prominensétől, hogy az írásban egy olyan kolléga felszólalásáról is szó esik, aki ott sem volt. A Főnök persze közölte vele, hogy ha az ő munkatársa írt a felszólalásáról, akkor az illető ott volt és punktum.

Előfordult, hogy a Főnök büntetőexpedícióra küldte hírlapíróját. Lala például egyszer rosszkor volt rossz helyen, s ezt a Főnök megtorolta. Lala gyanútlanul lépett be a szerkesztőségbe. A Főnök behívta az „irodájába” - a helyiség többi részétől leválasztott kuckóba - és megállt a falra akasztott Magyarország térkép előtt. Gondterhelten mormolta maga elé, hol nem voltunk még az idén. Lalának ekkor már rossz sejtelmei voltak, s nem tévedett. A Főnök szeme egyszer csak felcsillant, s ujjával az ország észak-keleti csücskére bökött, és ennyit mondott: Tuzsér! Magam is éveken át rettegtem ettől a szótól, de én megúsztam. Tuzsér volt a mi Szibériánk, ahová fél napig tartott – nyíregyházi átszállással – az út.

Lala kínkeservvel elutazott a határ menti településre, találkozott interjúalanyával, egy gépkocsivezetővel. A beszélgetés végén megkérdezte, mikor indul vissza a vonat Nyíregyházára, mire a sofőr: szívesen visszaviszi, hiszen ő nyíregyházi és csak az interjú kedvéért jött Tuzsérra.

F. Tomival papírgalacsin dekázó versenyeket rendeztünk, másokkal a Badacsony teraszán, vagy a Városkapuban tartottunk munka utáni sörözést. A Főnök néha meghívta a csapatot kedvenc horgásztavához, ahol a zsákmányból halászlét főzött. F. Tomival a Főnök haláláig minden decemberben összejöttünk egy pókerpartira, felesége, Gizi asszony csodás kacsasülttel várta a kompániát.

A Főnök 12 éve tette át székhelyét az égi redakcióba, s számomra vele távozott a hagyományos szerkesztőségi élet is.