Elkésett éjféli villamos - interjú Dés Lászlóval

Publikálás dátuma
2018.12.10. 12:08

Fotó: Vajda József
Túlélésre kell játszani, mondja Dés László, akinek december 29-én lesz koncertje az Arénában. A zeneszerző elmesélte, hogy az indulatait bele tudja őrjöngeni egy szaxofonszólóba a színpadon.
Mi hozta dühbe legutóbb? Egy fiammal kapcsolatos történet, kiszúrtak vele, és ez nem először történt meg az elmúlt években. Nem szeretném részletezni, a lényeg, hogy úgy döntött, a családjával együtt emigrál. És sajnálattal azt kell mondanom, jól tette. De azért gyakran jár haza, ha itthon van dolga. Családilag is felvetődött, hogy elmenni, vagy itt maradni? Három gyerekem van, ez mindegyiküknél felvetődött. Ebben az esetben nem lehet mást tenni, mint ki kell alakítani egyfajta életstratégiát. Ugyanúgy, mint a Kádár-rendszer hatvanas-hetvenes éveiben tettük. Valamilyen módon túlélésre kell játszani. Persze ez szomorú, mert az ember nem ilyen módon szeretné leélni az életét. És itt elsősorban a fiatalokról van szó, mert Ő előttük még ott az egész élet. Ők még előre szeretnének menni, haladni, tehetséggel, szorgalommal, munkával. De mivel ez a három fogalom mára teljesen értelmetlenné vált, ezért valaki vagy túlélésre játszik, vagy elmegy innen. Ez ennyire szigorú? Igen, ez nem dramatizálás, hanem tény. Mit tehet ebben az esetben a szülő? Mindenben segíteni kell, de úgy, hogy az elsősorban a gyereknek legyen jó és ne a szülőnek. Mi érzelmileg próbáljuk támogatni őket. A düh, vagy az indulat jelenthet egy művész, történetesen zenész számára inspirációt az alkotásban? Nálam ez nem így működik. És legyen az író, vagy képzőművész, ritka, akinél az indulatok segítik az alkotást. Az írónál azt mondják, segít az ihletben, ha szenved. Más az alanyi lírai érzet, és más, ha valakiben tehetetlen düh alakul ki. Ez utóbbit nagyon nehéz feldolgozni, ezért ez inkább csak hátráltatja az alkotó embert. Ez teljesen nyilvánvaló. Én csendben és nyugalomban tudok komponálni. A koncertezés viszont sokkal életesebb és zajosabb műfaj, ahol az ember le tudja vezetni az indulatait. Én bele tudom őrjöngeni magam egy szaxofonszólóba a színpadon. Viszont az alkotáshoz tényleg fontos a koncentráció és azt nem lehet úgy, ha valakit folyamatosan nyomaszt valami. Ezért beszéltem én az életstratégiáról. Emlékszem Esterházy Péterrel erről sokat beszélgettem a halála előtti években. Ki kell alakítani egyfajta magatartásformát, sőt, tartásformát! A magánéletben és a közéletben, hogy tudjuk csinálni a dolgunkat. A Kádár-rendszerben egyéni stratégiák születtek a túlélésre. Erről a bátyja, Dés Mihály írt is egy regényt. Ő az írta meg, hogy abban az időben tulajdonképpen lébecolt. Ez azt jelentette, hogy sohasem ment állásba, de ezért csóró is maradt. Nem volt munkahelye, végül Spanyolországba költözött. A lébecolás azt jelentette, hogy az egyetem elvégzése után fordítgatott, tanulmányokat írogatott. Erre rá is ment tizenöt éve. Ez valamilyen módon visszatért, egy sokkal szigorúbb világban. A Kádár korszakban létezett legalább valamilyen szociális háló. Ma ez nincs, ezért a lébecolás sokkal veszélyesebb játék. Ma a lébecolók nagyon könnyen homleszekké, nincstelenekké válhatnak. A vadkapitalizmus korszakát éljük, a maga farkastörvényeivel együtt. Ma leginkább attól szorong mindenki, hogy bármikor elvesztheti az egzisztenciális biztonságát. A szabadság vágya már nem olyan fontos az emberek számára, mint amennyire a Kádár-rendszerben áhítoztunk rá. Ezek a jelenségek bizonyos mértékig magyarázatot adnak arra a passzivitásra és tompultságra, amiben a magyar társadalom ma leledzik. Még akkor is így van ez, ha naponta sok mindent belevágnak az arcunkba. Van olyan hely az országban, ahol ön nem kívánatos, mint zenész? Hogyne. Elmesélem a legutóbbi élményemet. Felkért a Nem adom fel Alapítvány, hogy lépjek fel a Nemzeti Színházban a gálaestjükön, melyet a sérült gyerekek javára rendeznek. Természetesen elvállaltam, és természetesen ingyen. Mindent leegyeztettünk. Hogyan és mit adunk majd elő, együtt a gyerekekkel. Egyszer csak jött egy telefon és az alapítvány illetékese zavartan közölte: leszóltak neki a minisztériumból, hogy én ezen az esten nem léphetek fel. Ez azért már nagyon abszurd, hiszen ily módon sérült gyerekeket büntetnek azzal, hogy a jelenlegi rendszer szemében egy nem kívánatos művésszé váltam. Mit lehet ez ellen tenni? Semmit. A Rózsavölgyi Szalonban nemrég mutatták be a Diplomácia című darabot, amely arról szól, hogy a II. világháború végén Párizsban egy svéd konzul verbálisan meggygőzi a náci csapatok parancsnokát, hogy ne robbantsa fel a várost. Ma mondjuk a magyar miniszterelnököt meg lehet győzni verbálisan? Nem hinném. Ebben hinni teljes naivitás. Ennek az egésznek akkor van vége, ha ez a felhalmozódott baj, rombolás, szenny olyan méreteket ölt, hogy kicsap, tehát elsöpri saját magát. A mennyiség átcsap minőségbe. Ennek mi lehet a formája? Nagyon sok minden. Az egyik, hogy a hatalmon lévők felzabálják egymást, mert már nincs kit, hiszen minden narancssárga. A másik, hogy valami történik, amit hívhatunk forradalomnak, lázadásnak. De ettől mentsen meg mindenkit az Úristen, hiszen ez nagyok sok bajjal járhat. A hazai előadóművészeti életet megrázta a tao megszüntetése. Ön mit gondol erről? Ez nagy baj és súlyosan érinti a független és magánszínházakat, valamint elsősorban a vidéki koncerttermek helyzetét. Ezzel az egésszel, újra visszahozzák a tenyérből etetés rendszerét. Újra csak az számít majd, hogy ki a haver és ki nem. Arról nem beszélve, hogy amióta ez a cirkusz megy, senki sem nevezi meg azokat, akik ez ügyben visszaéléseket követtek el. Inkább az egész szakmát büntetik. Az év végi Aréna-koncertjének a programjába beleszól valaki? Nem, mert ez egy független produkció és nem támogatja senki. Volt már olyan, hogy öncenzúrát gyakorolt? Nem, ilyen nem volt. A közönség körében érzett már megkülönböztetésre utaló jelet? Szerencsére nem. Az Arénába most is azok jönnek majd, akik a politikai hovatartozásuktól függetlenül szeretik a dalaimat. Legalábbis én ezt gondolom. Nyár végén ért véget a huszonnyolc helyszínből álló koncertturném és szerencsére mindenhol telt ház előtt zajlott. A koncert címe: Mi vagyunk a grund. Eddig arról beszéltünk, hogy sokszor úgy érezzük, elvették tőlünk a grundot. Van értelme mégis harcolni érte? A grund egy metafora, mégpedig a hazáé. Nemecsek többször el is mondja a regényben, hogy a grund a mi hazánk. És igen a grund fontos ma is, hiszen mindannyiunknak megvan a maga grundja, nekünk is, még akkor is, ha bizonyos emberek az ellenkezőjét híresztelik rólunk. És ma alapállássá vált a gyűlölködés, megvetés, elutasítás. Ráadásul hazugsághalmazok között felépítve. Nálunk szinte teljesen eltűnt a szolidaritás. A Magyar Idők című lapban nemrég Szász Jánosról írták le, hogy „vadliberális, magyar gyűlölő” rendező. Emiatt sem vonult senki sem az utcára. Ez nagyon veszélyes. És számomra is ismerős. Rólam egy államtitkár Máriapócson egy Mindszenty József szoboravatáson azt bírta mondani: „tetteiben gyűlölködő, kereszténységet, magyarságot, nemzetet megvető és gyűlölő” vagyok. Ez már elmebaj és persze nagyon veszélyes, mert felér egy rámutatással, címkézéssel, hergeléssel. Az új lemez címe Éjféli Járat, melynek a dalait szintén eljátsszák majd az Arénában. Gondolom azért a lemezre nem csak borús szerzemények kerültek fel. Nem volt ilyen szempont. A címet egy éjféli villamos ihlette. A dal szövegét Müller Péter Sziámi írta. Persze így hatvannégy évesen a lekésett villamosjárat igazából egy metafora. Szól a restanciáinkról, a nem teljesített ígéreteinkről, kicsit bűntudatos és fájdalmas, de ugyanakkor szenvedélyes dal. De szól az elvesztett barátokról is. Minden dalnak más szerző írta a szövegét, amit én egyfajta játékként, kalandként fogtam fel. Emellett néhány számomra fontos régebbi dal is felkerült a lemezre. Mi az, amit még mindenképp le szeretne tenni az asztalra? Nagy vágyam, hogy Petőfi életéről operát írjak, a könnyűzene nyelvén, de természetesen az én zenei nyelvemen. Geszti Péterrel és Müller Péter Sziámival dolgozom rajta. Nem szeretnék leállni, addig biztos nem, amíg teljesen el nem lehetetlenítenek. 

Névjegy

Dés László - Musicalek, filmzenék, nagy slágerek és dzsessz lemezek sora fűződik a nevéhez. Az utóbbi években leült a zongorához a saját magának írt dalaival és énekelni kezdte az új és a már régóta ismert számokat. Koncertturnéjával nagy sikerrel járta körbe az országot.  

Szerző
Témák
Dés László

A bűn örök árnya végig elkísér

Publikálás dátuma
2018.12.10. 12:00

Fotó: Rákossy Péter
Modern, letisztult, izgalmas rendezéssel indult az Opera idei évada, igaz kissé későn. Az Erkel Színházban egy fiatal orosz rendező vitte színre Puccini ritkábban játszott operáját A Nyugat lányát.
Az orosz rendező Vasily Barkhatov az Erkel Színházba saját tervező csapattal érkezett. Zinovy Margolin markáns díszlete, hatalmas betoncsövek, meghatározó eleme A Nyugat lánya című előadásának. Azonnal kortalanná, maivá teszi a cselekményt. A csövek, vagy gyűrűknek is lehet nevezni egyszerre menedékül szolgálnak az aranyásóknak, másrészt szinte agyonnyomják őket, eltörpülnek benne, mellette. Jól példázzák, hogy aki vándornak, szegénynek születik, a kitörési esélye szinte a nullával egyenlő. Legfeljebb örökre reménykedhet benne, hogy a talált arany majd fordít a sorsán. Vagy talán a szerelem. Puccini nálunk ritkán játszott operája A Nyugat lánya mindkét esélyt fel teszi egy lapra. És egyáltalán nem mellékes a bűn kérdése, Vajon egy életen belül lehet-e újrakezdeni, vagy a bűn örök árnyként örökre ott marad bélyegként rajtunk, még akkor is ha közben elsodor bennünket a szerelem? Minnie az aranyásók oltalmazója épp egy rabló banditába szeret bele. Kibe másba? Hiába az élet egyszerre reménykeltő és kegyetlen. Minnie szerepében Rálik Szilvia egy darabig talán túl visszafogott, aztán a második felvonás közepétől már közelebb engedi magához a szeretetéhes, romantikus nő figuráját. Óvja hirtelen jött szerelmét, ápolja, bevállalja mindenestől. A bűneivel együtt. Magáénak akarja és egy pókerjátszmának köszönhetően meg is nyeri.   A bandita Boncsér Gergely olyan, mint egy nagyra nőtt kamasz. Gyerekként belecsöppent a bűnbe és úgy maradt. A szerelem azonban egy csapásra eltörölte a veszélyérzetét. Mindenen át gázol és már az sem érdeki, hogy ha lebukik. A sheriff, aki szintén szerelmes Minnie-be, Florin Estefan, nem tudja megkapni az asszonyt, hiába áll mellette a törvény. Az érzelmeink más szabályok szerint működnek. Az Opera zenekarát Kocsár Balázs dirigálja. Az együttes jól szól, bár olykor, mintha hangerőben kissé elnyomná az énekeseket. A rendezés a harmadik felvonást rendhagyóan egy álomként vizionálja. A bandita fejében végigpereg minden és a végén nézői értelmezés kérdése, hogy vidám véget látunk, vagy tragédiát. A bűn tehát megváltható, de lehet, hogy csak a túlvilágon.
Szerző

Mese az NDK-ról és arról, hogy ellenálni igazán vasalt ingben lehet

Publikálás dátuma
2018.12.09. 18:42

Fotó: Draskovics Ádám
A jelen ifjúsága csak lebeg a szülők biztosította jólétben, és nincs semmi amiért úgy érezné: érdemes lázadni.
Az ember soha nincs egyedül. Ez nem a skizofrének alapállítása, hanem általános létállapot, hiszen mindenki beleszületik egy családba, közösségbe, társadalomba, korba, egy adott nyelvbe, amik aztán messzemenőkig meghatározzák a sorsát, mit tehet, mit gondolhat, mi ellen léphet föl alkalmanként. Maxim Leo német újságíró az NDK-ban látta meg a napvilágot, nem is akármilyen családban: náluk a szocialista államhatalom fémjelezte történelem szorosan összefonódott a személyes történetekkel.  Ő volt a családban a nyárspolgár, írja „Volt egyszer egy NDK. Egy keletnémet család története” című, németül 2009-ben, magyarul idén megjelent könyvében a szerző, aki mindig is élre vasalta az ingeit, pedánsan öltözött és nagy rendet tartott a holmijai között. „Nem sok választásom volt – meséli nevetve, mikor az őszi budapesti Margó Irodalmi Fesztiválon beszélgettünk vele –, ez volt az egyetlen lehetőségem a lázadásra: a konzervatív életmód megvalósítása. Mert hogyan is reagálhattam volna másképp egy háromnaponta hajszínt váltó punk apa és anya szokásrendszere ellen?” 

Összecsapás a konyhában

A képzőművész apa, Wolf és az újságíró-történész anya, Annette azonban maguk is lázadónak számítottak, élesen kritizálták a kommunista diktatórikus rendszert – noha közel sem álltak e téren egymással azonos platformon. Míg a festő Wolf az egészet a szemétdombra kívánta, addig Annette inkább belső reformok által hitte jó darabig megjavíthatónak a hetvenes-nyolcvanas évek NDKideológiáját és a mindennapokban tapasztalható korlátozásokat. Ezért aztán az otthoni béke elég ingatag lábakon állt, a szülők nem azon kaptak össze a legtöbbször, ki felejtett el bevásárolni, hanem politikai nézeteik csaptak össze a konyhában tartott eszmecseréken. A kis Max és öt évvel fiatalabb öccse, Moritz pedig rendre azt láthatta-hallhatta, hogy apa üvöltözik, anya pedig sír. „Gyerekként nyilván fogalmam sem volt a veszekedéseik fajsúlyos témáiról, csak felnőttként értettem meg konkrétan, miről is folyt a vitájuk – mondja Maxim. – Mi az öcsémmel csupán szenvedő alanyai voltunk ezeknek a disputáknak. Ami viszont jelentős feladat elé állított, az a tapasztalt többrétű valóságértelmezés közti egyensúlyozás kialakítása volt” – teszi hozzá a Stasi által rendszeresen megfigyelt család nagyobbik fia, aki már a felmenői megbízhatatlansága miatt a saját bőrén érezhette a rendszer visszásságait, mivel nem vették fel a kinézett iskolájába. „Többféle valóságmodellből kellett egy sajátot felépítenem. Egyfelől ott volt az iskola, ahol a tanárok a jól funkcionáló szocialista társadalmat dicsőítették. Ennek aztán ellentmondott az utcán látott valóság, hogyan is élnek valójában az emberek. Harmadrészt a családi/szülői értelmezés, amely ráadásul kétfelé oszlott vélemények tekintetében. Nem volt könnyű szituáció, hogy ezek közt egyensúlyt teremtsek, nem volt közös vízió. Választani kellett, én pedig azt a stratégiát választottam, hogy kikerüljek a vitákból, hogy a saját igazságérzetem alapján mindegyik valóságból kiemeltem magam számára azt, amit igaznak éreztem.” 

Partizánok, pártfunkciók

Érdekes, hogy öccse, aki a berlini fal leomlásakor még csak 14 éves volt, egészen máshogy viszonyult a történelem és politika meghatározta családi hangulathoz, egyben a bátyja által később megalkotott párhuzamos család- és társadalomtörténethez. „Én már korán otthagytam a családi fészket, míg ő otthon maradt, nekem a nyugati, kapitalista világ tapasztalata felszabadulást adott, passzolt hozzám, magaménak éreztem a célorientáltságot, a versenyszellemet, a kapcsolatépítés játékosságát – részletezi Maxim Leo. – Az öcsém mindezen nem ment keresztül, sokkal kevésbé vált magabiztossá, jóval hezitálóbb karakter. És talán még nem is lépett abba a korba, amikor a könyvhöz gyűjtöttem az anyagot, hogy érdeklődést mutasson a közös történetünk iránt, így annyira nem is mozgatta meg, hogy a családfakutatás során a gyökerekig ások.” Pedig nem kevés érdekességgel találkozhatott volna, hiszen már az anyai dédapja a ’20-as években a német kommunista párt belső ellenzékét képviselte, nem meglepő, hogy a moszkovita mozgalmárok ki is ebrudalták ellenségként, hogy aztán (zsidóként) koncentrációs táborban végezze. Az anyai nagyapja, Gerhard Leo ezzel szemben emigráns (menekült) nagypolgári családjával Franciaországba kényszerült, ahol a francia ellenállás oldalán küzdött partizánként a németek ellen, s később ennek révén részt vett az NDK megalapításában, élete során mindvégig fontos pártfunkciókat betöltve (s unokájának a partizánélet szépségeiről, hősiességéről mesélve). S noha a valóságban soha nem kerültek szembe sem a harcmezőn, sem később, a hidegháború időszakában kvázirokonként, nagyon érdekes lett volna, ha az apai nagyapa, Werner mégiscsak összetalálkozhatott volna Gerharddal, hiszen ő a Führer lelkes híve volt, a német hadseregben frontszolgálatot teljesített, majd a többéves hadifogolylétet követően, családját elhagyva – pillanatig sem hezitálva – a sztálinista kommunista állam odaadó támogatójává vált. „Hasonló realitásokban éltek, de mindegyiküknek megvolt a maga taktikája, stratégiája arra, hogyan kerülje el a valóságot, ezért, ha egy családi asztalhoz ültek is volna bármikor, nagy valószínűséggel a semmiről vitatkoztak volna” – mondja a felvetésre felcsillanó szemmel Maxim Leo. 

Kényelmes lebegés

Az identitásvállalás és -váltás központi témája már a legifjabb generációt is elérte. Azt a generációt, ami már csak elbeszélésekből értesül, már ha érdekli, a német újraegyesítés előtti állapotokról, a meghasadtságról, ami jellemezte úgy az antifasiszta alapokon nyugvó társadalmat, mint az emberek személyiségét. Leóék családja esetében külön érdekesség lehet, hogy vajon az ő gyermekei mi ellen, ki ellen lázadnak a jelenben, akár a felmenők ismeretében. Maxim Leónak éppen aktuális a kérdés. „A minap beszélgettem a most 18 éves lányommal arról, merre is folytassa a tanulmányait, ami nem kis nehézség számára, mert ahogy a generációja tagjai többségének, neki sincs különösebb víziója, célkitűzése a jövőt illetően, nincsenek számára olyan markáns politikai-ideológiai álláspontok, ami ellen lázadna. Kényelmes lebegés az életük a szülők biztosította jóléti háttér által; és ami különösen problematikus: a szüleiket tekintik példaképnek.” Az identitásszerzést/-váltást azonban így sem kerülhetik el, hiszen „az egész világon politikai-társadalmi válság tapasztalható, még ha más mérvű és természetű is ez Németországban vagy Magyarországon” – vázolja a jelent Leo, aki viszont markáns véleménnyel van a lehetséges jövőt illetően, kilépve a szűkebb családi viszonyok közül a társadalmi szintre. „A magabiztos ember sokkal toleránsabb, segítőkészebb, szolidárisabb a társaival, míg a nacionalizmus a magabiztosság hiányának, a félelemnek az egyik jele. Nagyon rossz érv az, ha valaki azt mondja, azért van szükség erős nacionalizmusra és populizmusra, mert a közösségben, az Európai Unióban sérül a nemzeti autonómiája. A nagyon erős autonómia ugyanis izolációhoz vezet, aminek semmi értelme – az együttműködés, az egység, az összefogás az egyetlen helyes út.”
Témák
NDK lázadás