Elkésett éjféli villamos - interjú Dés Lászlóval

Publikálás dátuma
2018.12.10 12:08

Fotó: Vajda József
Túlélésre kell játszani, mondja Dés László, akinek december 29-én lesz koncertje az Arénában. A zeneszerző elmesélte, hogy az indulatait bele tudja őrjöngeni egy szaxofonszólóba a színpadon.
Mi hozta dühbe legutóbb? Egy fiammal kapcsolatos történet, kiszúrtak vele, és ez nem először történt meg az elmúlt években. Nem szeretném részletezni, a lényeg, hogy úgy döntött, a családjával együtt emigrál. És sajnálattal azt kell mondanom, jól tette. De azért gyakran jár haza, ha itthon van dolga. Családilag is felvetődött, hogy elmenni, vagy itt maradni? Három gyerekem van, ez mindegyiküknél felvetődött. Ebben az esetben nem lehet mást tenni, mint ki kell alakítani egyfajta életstratégiát. Ugyanúgy, mint a Kádár-rendszer hatvanas-hetvenes éveiben tettük. Valamilyen módon túlélésre kell játszani. Persze ez szomorú, mert az ember nem ilyen módon szeretné leélni az életét. És itt elsősorban a fiatalokról van szó, mert Ő előttük még ott az egész élet. Ők még előre szeretnének menni, haladni, tehetséggel, szorgalommal, munkával. De mivel ez a három fogalom mára teljesen értelmetlenné vált, ezért valaki vagy túlélésre játszik, vagy elmegy innen. Ez ennyire szigorú? Igen, ez nem dramatizálás, hanem tény. Mit tehet ebben az esetben a szülő? Mindenben segíteni kell, de úgy, hogy az elsősorban a gyereknek legyen jó és ne a szülőnek. Mi érzelmileg próbáljuk támogatni őket. A düh, vagy az indulat jelenthet egy művész, történetesen zenész számára inspirációt az alkotásban? Nálam ez nem így működik. És legyen az író, vagy képzőművész, ritka, akinél az indulatok segítik az alkotást. Az írónál azt mondják, segít az ihletben, ha szenved. Más az alanyi lírai érzet, és más, ha valakiben tehetetlen düh alakul ki. Ez utóbbit nagyon nehéz feldolgozni, ezért ez inkább csak hátráltatja az alkotó embert. Ez teljesen nyilvánvaló. Én csendben és nyugalomban tudok komponálni. A koncertezés viszont sokkal életesebb és zajosabb műfaj, ahol az ember le tudja vezetni az indulatait. Én bele tudom őrjöngeni magam egy szaxofonszólóba a színpadon. Viszont az alkotáshoz tényleg fontos a koncentráció és azt nem lehet úgy, ha valakit folyamatosan nyomaszt valami. Ezért beszéltem én az életstratégiáról. Emlékszem Esterházy Péterrel erről sokat beszélgettem a halála előtti években. Ki kell alakítani egyfajta magatartásformát, sőt, tartásformát! A magánéletben és a közéletben, hogy tudjuk csinálni a dolgunkat. A Kádár-rendszerben egyéni stratégiák születtek a túlélésre. Erről a bátyja, Dés Mihály írt is egy regényt. Ő az írta meg, hogy abban az időben tulajdonképpen lébecolt. Ez azt jelentette, hogy sohasem ment állásba, de ezért csóró is maradt. Nem volt munkahelye, végül Spanyolországba költözött. A lébecolás azt jelentette, hogy az egyetem elvégzése után fordítgatott, tanulmányokat írogatott. Erre rá is ment tizenöt éve. Ez valamilyen módon visszatért, egy sokkal szigorúbb világban. A Kádár korszakban létezett legalább valamilyen szociális háló. Ma ez nincs, ezért a lébecolás sokkal veszélyesebb játék. Ma a lébecolók nagyon könnyen homleszekké, nincstelenekké válhatnak. A vadkapitalizmus korszakát éljük, a maga farkastörvényeivel együtt. Ma leginkább attól szorong mindenki, hogy bármikor elvesztheti az egzisztenciális biztonságát. A szabadság vágya már nem olyan fontos az emberek számára, mint amennyire a Kádár-rendszerben áhítoztunk rá. Ezek a jelenségek bizonyos mértékig magyarázatot adnak arra a passzivitásra és tompultságra, amiben a magyar társadalom ma leledzik. Még akkor is így van ez, ha naponta sok mindent belevágnak az arcunkba. Van olyan hely az országban, ahol ön nem kívánatos, mint zenész? Hogyne. Elmesélem a legutóbbi élményemet. Felkért a Nem adom fel Alapítvány, hogy lépjek fel a Nemzeti Színházban a gálaestjükön, melyet a sérült gyerekek javára rendeznek. Természetesen elvállaltam, és természetesen ingyen. Mindent leegyeztettünk. Hogyan és mit adunk majd elő, együtt a gyerekekkel. Egyszer csak jött egy telefon és az alapítvány illetékese zavartan közölte: leszóltak neki a minisztériumból, hogy én ezen az esten nem léphetek fel. Ez azért már nagyon abszurd, hiszen ily módon sérült gyerekeket büntetnek azzal, hogy a jelenlegi rendszer szemében egy nem kívánatos művésszé váltam. Mit lehet ez ellen tenni? Semmit. A Rózsavölgyi Szalonban nemrég mutatták be a Diplomácia című darabot, amely arról szól, hogy a II. világháború végén Párizsban egy svéd konzul verbálisan meggygőzi a náci csapatok parancsnokát, hogy ne robbantsa fel a várost. Ma mondjuk a magyar miniszterelnököt meg lehet győzni verbálisan? Nem hinném. Ebben hinni teljes naivitás. Ennek az egésznek akkor van vége, ha ez a felhalmozódott baj, rombolás, szenny olyan méreteket ölt, hogy kicsap, tehát elsöpri saját magát. A mennyiség átcsap minőségbe. Ennek mi lehet a formája? Nagyon sok minden. Az egyik, hogy a hatalmon lévők felzabálják egymást, mert már nincs kit, hiszen minden narancssárga. A másik, hogy valami történik, amit hívhatunk forradalomnak, lázadásnak. De ettől mentsen meg mindenkit az Úristen, hiszen ez nagyok sok bajjal járhat. A hazai előadóművészeti életet megrázta a tao megszüntetése. Ön mit gondol erről? Ez nagy baj és súlyosan érinti a független és magánszínházakat, valamint elsősorban a vidéki koncerttermek helyzetét. Ezzel az egésszel, újra visszahozzák a tenyérből etetés rendszerét. Újra csak az számít majd, hogy ki a haver és ki nem. Arról nem beszélve, hogy amióta ez a cirkusz megy, senki sem nevezi meg azokat, akik ez ügyben visszaéléseket követtek el. Inkább az egész szakmát büntetik. Az év végi Aréna-koncertjének a programjába beleszól valaki? Nem, mert ez egy független produkció és nem támogatja senki. Volt már olyan, hogy öncenzúrát gyakorolt? Nem, ilyen nem volt. A közönség körében érzett már megkülönböztetésre utaló jelet? Szerencsére nem. Az Arénába most is azok jönnek majd, akik a politikai hovatartozásuktól függetlenül szeretik a dalaimat. Legalábbis én ezt gondolom. Nyár végén ért véget a huszonnyolc helyszínből álló koncertturném és szerencsére mindenhol telt ház előtt zajlott. A koncert címe: Mi vagyunk a grund. Eddig arról beszéltünk, hogy sokszor úgy érezzük, elvették tőlünk a grundot. Van értelme mégis harcolni érte? A grund egy metafora, mégpedig a hazáé. Nemecsek többször el is mondja a regényben, hogy a grund a mi hazánk. És igen a grund fontos ma is, hiszen mindannyiunknak megvan a maga grundja, nekünk is, még akkor is, ha bizonyos emberek az ellenkezőjét híresztelik rólunk. És ma alapállássá vált a gyűlölködés, megvetés, elutasítás. Ráadásul hazugsághalmazok között felépítve. Nálunk szinte teljesen eltűnt a szolidaritás. A Magyar Idők című lapban nemrég Szász Jánosról írták le, hogy „vadliberális, magyar gyűlölő” rendező. Emiatt sem vonult senki sem az utcára. Ez nagyon veszélyes. És számomra is ismerős. Rólam egy államtitkár Máriapócson egy Mindszenty József szoboravatáson azt bírta mondani: „tetteiben gyűlölködő, kereszténységet, magyarságot, nemzetet megvető és gyűlölő” vagyok. Ez már elmebaj és persze nagyon veszélyes, mert felér egy rámutatással, címkézéssel, hergeléssel. Az új lemez címe Éjféli Járat, melynek a dalait szintén eljátsszák majd az Arénában. Gondolom azért a lemezre nem csak borús szerzemények kerültek fel. Nem volt ilyen szempont. A címet egy éjféli villamos ihlette. A dal szövegét Müller Péter Sziámi írta. Persze így hatvannégy évesen a lekésett villamosjárat igazából egy metafora. Szól a restanciáinkról, a nem teljesített ígéreteinkről, kicsit bűntudatos és fájdalmas, de ugyanakkor szenvedélyes dal. De szól az elvesztett barátokról is. Minden dalnak más szerző írta a szövegét, amit én egyfajta játékként, kalandként fogtam fel. Emellett néhány számomra fontos régebbi dal is felkerült a lemezre. Mi az, amit még mindenképp le szeretne tenni az asztalra? Nagy vágyam, hogy Petőfi életéről operát írjak, a könnyűzene nyelvén, de természetesen az én zenei nyelvemen. Geszti Péterrel és Müller Péter Sziámival dolgozom rajta. Nem szeretnék leállni, addig biztos nem, amíg teljesen el nem lehetetlenítenek. 

Névjegy

Dés László - Musicalek, filmzenék, nagy slágerek és dzsessz lemezek sora fűződik a nevéhez. Az utóbbi években leült a zongorához a saját magának írt dalaival és énekelni kezdte az új és a már régóta ismert számokat. Koncertturnéjával nagy sikerrel járta körbe az országot.  

A tökély démonai

Publikálás dátuma
2019.03.19 15:23
Földényi F. László új esszéje a mértékvesztettség sajátos változatát tárja elénk
Fotó: Libri
Földényi F. László László kötetéből kiderül, hogy a tökéletesség iránti megszállottság miként vezethet embertelen következményekhez.
„Semmit ne fölöttébb” – óvott esztétikájában egykoron Berzsenyi a túlzásoktól. Földényi új esszéje mindenekelőtt épp a mértékvesztettség sajátos változatát tárja elénk. A gondolatmenet komoly művészet- és kultúrtörténeti példatárra alapozódik: az eszményi város reneszánsz terveitől, majd a felvilágosodás hasonló épületeitől a szovjet sztálinista mintatelepülésekig, Hitler és Speer Germániájáig. Sőt – ad abszurdum – az auschwitzi haláltábor barakkrengetegéig, precízen átgondolt és kivitelezett krematóriumáig. A szerző szerint az eszményire való végletes törekvés, benne a tökélyre vitt rend ellentétes az emberi természettel, teljességgel életidegenné válik, ekként az „eleven halál” tereit hozza létre. A sokszínűség, az esetlegesség radikális száműzése pedig szükségképp az erőszak, a kíméletlenség elszabadulását feltételezi. Az ideálisnak szánt tér együtt jár az átláthatósággal, valamilyen katonás sarkossággal: ennyiben a reneszánsz várostervek vagy a neoklasszicista épületvíziók hasonlóságot mutatnak Bentham eszményi börtönének ötletével vagy akár a fölépített bécsi elmegyógyintézet ideális formájával. Az élet természetes kavargásának, kaotikusságának kiküszöbölése előhívja a totális fegyelem, az ellenőrzés, a felügyelet követelményét. „Az élet ronthatatlansága a cél. Az eredmény: síremlék, börtön, bolondokháza, lakótelep.” A mű hajlékony érvelése nem állít olyasmit, hogy – profán fogalmazással – a reneszánsz és a felvilágosodás, mint komplex történeti rendszer, bármilyen módon a nácizmushoz vezetett. – „Olyan, mintha…” – ilyen típusú grammatikai fordulatokra épül az interpretáció, különnemű művészeti élmények, történeti ismerethalmazok közötti asszociációk lendítik előre az esszébeli gondolkodást. Az absztrakciók világában járunk tehát, ahol egy-egy korszak kiemelt ismérve mégiscsak megfeleltethetővé válik tőle gyökeresen különböző periódusok sajátosságainak. A reneszánsz festmény a haláltábor krematóriumának. S az általánosság szférájában, az elvont emberi természet baljós jegyeinek közegében merülhet föl időről időre a komor sejtetés: „A 20. század a maga addig elképzelhetetlen rémtetteivel nem lerombolta azt, ami korábban ’teljesnek’, ’hibátlannak’ látszott, hanem ellenkezőleg: beteljesítette. Hiszen a történelem, Hegel kifejezésével, mindig is mészárszék volt.” A folyamatos rombolás, pusztulás bizonyossága nyomán vetődhet föl a gyanú: a história végső soron csak ismétli önmagát. A nagyra törő emberi tettek pedig a hiábavalóságok hiábavalóságai. Van végül az esszének egy rezignált és feltétlenül megszívlelendő létfilozófiai vonulata is: a tökéletesség tervei a múlandóságunkkal dacoló öröklétet áhítják. De paradox módon az életszerűség kiiktatásával éppen a halál emlékműveivé változtak.  Infó:  Földényi F. László: Az eleven halál terei Jelenkor, 2018.
Frissítve: 2019.03.19 15:23

A barokk mesterei

Publikálás dátuma
2019.03.19 14:44
Képünk illusztráció
Fotó: Shutterstock
A XVI. század utolsó, és a tizenhetedik század első évtizedeiben indult diadalmas hódító útjára a barokk művészet, és érzelmi töltetével különösen a zene bizonyult alkalmasnak propaganda célokra. Jól jött a katolikus egyháznak, hogy erősítse a reformáció által megtépázott tekintélyét, jól jött a lutheránus vallásnak, hogy új híveinek hitét megerősítse, és jól jött egy olyan frivol műfajnak is mint az opera, amely erőteljes kifejező eszközöket kívánt. A XVII. század elején az olaszoknál egyrészt elindult az opera mindent maga alá gyűrő útjára, északabbra pedig a zeneszerzők, még ha nem is fukarkodtak hangszeres művek vagy akár operák írásával sem, az egyházi műfajokban alkották életművük javát: ez a folyamat csúcsosodott ki J.S. Bach művészetében. A Christina Pluhar nevével fémjelzett Himmellsmusik (Mennyei zene) című lemezen természetesen ő is szerepel egy jól ismert himnusszal, amely 1736-ban látott napvilágot nyomtatásban, bár a műsor törzsanyagát a XVII. században keletkezett német művek adják. Vagyis még egy kakukktojás jelenik meg itt, az olasz, bár Bécsben is dolgozott Antonio Berali, akinek egy hangszeres szonátája kapott helyet a sorban. Ízig-vérig vallásos művek ezek, himnikus énekek, lamentók, egy-két pusztán hangszeres darabbal, mint közjátékkal színesítve. Egy olyan hangszeres együttes, mint Pluhar L'arpeggiatája természetesen a legmagasabb elképzelhető színvonalon beszéli az északiak zenéjét is, amely valójában nem is olyan visszafogott érzelmileg. Ugyanolyan céltudatosan és mesterien alkalmazzák a szerzők a barokk zene által megengedett, harmóniai, dallami eszközöket, mint az olasz operisták, a célból, hogy hallgatóik érzelmeire hassanak, csak a külsődleges, virtuozitás visszafogottabb náluk. Az énekes szólisták, Celine Scheen, és Philippe Jaroussky szintén tudásuk legjavát vetik be, hogy a megindító alkotások összes hatóanyagukat kibocsájthassák. Mintaszerű kiadvány, örülhetünk a szép és informatív borítónak, kísérőfüzetnek is. Baráth Emőke lemeze szintén XVII. századi szerzőkre összpontosít, a helyszín azonban Olaszország, és a főszereplő Barbara Strozzi, az első profi zenész, női zeneszerző, akinek művei több mint felét teszik ki a műsoridőnek. De hallhatjuk tanára, Cavalli, és a kor másik ünnepelt opera szerzője Cesti műveit is, ezen a lemezen is megjelenik néhány hangszeres közjáték. Francesco Corti együttese sem hagy kívánnivalót maga után, sem stílusismeret, sem játékszínvonal tekintetében, ami természetes is kell, hogy legyen, hiszen annak a Baráth Emőkének kell egyenrangú partnereivé lenniük, aki az utóbbi évek során a barokk éneklés egyik világszinten is legkiválóbb alakjává lépett elő. Barbara Strozzi bár operát nem írt, műveiben a műfaj eszközeinek kiváló bortokosának mutatkozik, ami nem csoda kora legkiválóbbjától operaszerzőjétől tanult. A barokk szerzők célja a hallgató érzelmeinek befolyásolása volt, mint említettük, legyen szó, vallásos vagy világi zenéről. Nem csak hatásosan, érzelmeket gazdagon kifejezőn kell tudni énekelni ezeket a szólamokat, amelyeket az olaszok nagyon is extrovertált módon kívántak meg előadni, hanem a hatást fokozandó gyakran hangi bravúrokkal, díszítésekkel, ékesítésekkel, kell őket fűszerezni, ezek elemi alkotórészei az előadásnak. Noha a felvétel mostohán bánik a térrel - ha a hangzás némi távlatba lenne helyezve, élvezetesebb élménnyé tehetné a lemez hallgatását - az kiderül, Baráth Emőke a feladat mindkét aspektusával tökéletesen elszámol. Érző, hús-vér nőt mutat fel Strozzi dallamai mögött, de a többi áriában is, csodálatraméltó könnyedséggel alkalmazva a fifikás technikai eszközöket, régebben az ilyen teljesítményt nyújtó énekesnők kocsija elől fogták ki a lovakat.  
Voglio Cantar Strozzi, Cavalli, Cesti, Marini, Merula művei Baráth Emőke szoprán Il Pomo D'Oro, Francesco Corti Universal-Erato, 2019 Himmelsmusik Johann Christian Bach, Johann Sebastian Bach, Schütz, Theile, Tunder és mások művei Céline Scheen szoprán, Philippe Jaroussky kontratenor L'Arpeggiata, Chritina Pluhar Universal-Erato, 2018
Frissítve: 2019.03.19 14:44