Papp Sándor Zsigmond: Fél világok

Publikálás dátuma
2018.12.24 11:31
ROMÁNIA, ’89 KARÁCSONYA - „Emlékszem a véres pillanatokat megelőző bénult időszakra”
Fotó: AFP/ JOEL ROBINE
A világért sem vonnék párhuzamot a két eseménysor között, de a mostani tüntetések képei kapcsán eszembe jut az a pár decemberi nap ’89-ből, amit jobb híján forradalomnak, vagy rendszerváltásnak neveztünk Romániában. De még ennél is élesebben emlékszem a véres pillanatokat megelőző bénult időszakra, amelyet a közvélekedés csak így fejezett ki: a puliszka nem robban. Vagyis történhet bármi, kitalálhat akármilyen bornírtságot a diktatúra, a románok azt is le fogják nyelni, ahhoz is szolgai módon alkalmazkodnak majd, csak „rosszabb ne legyen” alapon. Az ugyanis általánosan elfogadott tétel volt (legalábbis a mi családunkban), hogy a fennálló helyzet egyértelműen a románok felelőssége, a diktatúra az ő bizniszük, hiszen ők a többségi nemzet, nekünk ehhez semmi közünk. Ha rajtunk múlna, már rég megoldottuk volna a dolgot. De hát nem rajtunk múlt, mi csak kényszerűségből robogtunk azon a sehova sem tartó vonaton.
Most már jobban értem a beletörődés pszichózisát, és még csak diktatúra sem kellett hozzá, csak egy igazán önhitt, autoriter rendszer. Némi megrökönyödéssel tapasztaltam magamon, hogy mi mindent meg lehet szokni, mi mindent el lehet viselni kisebb-nagyobb apátiával, tehetetlenséggel és keserűséggel. Hiszen hozzászoktam az Alkotmánybíróság súlytalanításához, átléptem a Népszabadság megszüntetésén, magamban dohogtam Mészáros Lőrinc üstökösszerű felemelkedésén, és úgy viszonyultam a propagandával kibélelt közmédiához, mint annak idején a megyei napilapokhoz, amelyekben csak az apróhirdetéseket és a gyászjelentéseket néztük át az utolsó oldalon. A többi ment a kukába. Ahogy annyi más is. Végignéztem, ahogy közellenséget faragnak Sorosból és „követőiből”, a még arctalanabb migránsokból, és mindezt olyan buzgalommal és hatékonysággal, ahogy csak egy önkényuralom tudja bűnbakká tenni a neki nem tetszőket, mert félti a hatalmát. És közben folyamatosan alakult ki bennem ugyanaz a furcsa érzés, ami állandó élménye volt egy romániai kisebbséginek: ez nem az én országom. Ami az enyém, az talán a négy fal közti világ, az utca egy kis szakasza, néhány sziget a városban, egy-két barát és ismerős. Ez a haza, slussz. A karnyújtásig érő felelősség. Ami a tévében van, az csak kirakat, illúzió. Kénytelen voltam elfogadni, hogy biza a gulyás sem robban. És langyosan is le lehet nyelni.
Ez a pár nap karácsony előtt ezért is volt megnyugtató: lám, az ország visszaszerezhető. Nem birtokolható, nem kisajátítható. Csak az öröm más. A ’89-es karácsonyt igazi eufória kísérte. A felszabadultságnak egy olyan érzete, amit nem hiszem, hogy valaha érezni fogok még. Anyámat a házaspár kivégzése után megölelte a román szomszéd, pedig a társasházban ő volt a leggyűlöltebb ember, azt is terjesztették róla, hogy besúgó, pedig csak egy piti alak volt, aki minden évvel nagyobb részt hasított ki magának a közös udvarból, hogy bevesse hagymával, paradicsommal. De az az ölelés őszinte volt. Hirtelen hihetővé vált, hogy lehet valami minimum, amelyre két ennyire különböző világ is építhet valami közöset. Nem így lett, de ez már más kérdés. Az eufória nem tartós gyógyszer.
Most ennek a közösnek nyoma sincs. Azért ragaszkodom a jelenlegi rendszert kedvelő, érte szinte mámorosan rajongó ismerőseimhez a közösségi térben, mert mindenáron látni szeretném a véleményüket. Látni, hogy hol tartunk. A buborékérzet ugyanis hamis feltevésekhez vezet. Ha más nem is látszik, az biztosan, hogy az ölelésnek semmi esélye. Ami itt kevéske győzelem, az ott elemi veszteség. És ezt egyelőre nem lehet meghaladni, áthidalni. Fél országokban fogunk élni, ki tudja meddig. Itt fél királyság, amott fél köztársaság. És örüljünk, ha mindez nem csap majd át gyilkos indulatba. Mert a kikapart egzisztencia féltése és a nincs vesztenivalónk bátorsága igencsak gyúlékony elegy. Ha valami robbanni tud, hát ez biztosan.
Nekünk is szerencsénk volt a decembert gyorsan követő márciusban, hogy valamiért – ki tudja miért – nem ültünk fel az állami szinten szervezett provokációnak (inkább: gyűlöletkeltésnek), nem ugrottunk egymásnak véglegesen magyarok és románok, jóvátehetetlenül. Sütő András fél szeme, párnapos zűrzavar, néhány sokkoló kép, néhány illúzió elvesztése volt az ára annak, hogy nem lett Erdélyből egy másik Jugoszlávia. De jött Funar és a gyanakvás, a nemzetiszínű kukák és padok, kiásott gödrök és bizarr szobrok, hosszú mosolyszünet.
Vajon mikor térünk vissza ahhoz a pillanatnyi tudáshoz, amely a kommunista berendezkedések megszüntetéséhez vezetett? Ahhoz, hogy az ellenvélemény tisztelete nélkül nemhogy demokrácia, de semmi nincs: közösen lakható tér. Az ellenvélemény elhangzása elemi érdek és nem a gyűlölet kezdete. És akkor a lehetséges közös tervekről még nem is beszéltem.
Néha eljátszom a gondolattal, hogy mi lett volna, ha az elmúlt közel harminc év java részét nem a revans, a „kaparj kurta, neked is lesz” felfogása, az új „arisztokrácia” kiépülése, az egyre élesebb szembenállás vitte volna el, hanem – még kimondani is abszurd – az ország építése. Milyen Budapesten élhetnénk most? Ki vehetné el tőlünk a büszkeséget?
2018.12.24 11:31
Frissítve: 2018.12.24 11:31

Papp Sándor Zsigmond: Városok

Publikálás dátuma
2019.01.20 17:17
KOLOZSVÁR - Ma már nyoma sincs a régi kopottságnak
Fotó: / Vajda József
Ha szeretnének látni egy igazi gazdasági menekültet (lásd még: migráns), akkor jól tessék megnézni engem. Persze csipkézhetném a dolgot, de a lényeg akkor sem változna, azért jöttem ide, mert otthon nem akartam harmincvalahány évesen nyugdíjasként élni. Plusz az ottani lapok örökös létbizonytalansága (ez aztán velem jött ide, de ez egy másik történet). Viszonylag hamar megtanultam a nyelvet, beilleszkedtem, majd elvettem a magyarok munkáját.
A fő szempontokon kívül még számos apróság is belejátszott a döntésbe, végre teljes mértékben érteni fogom a filmeket a moziban (otthon román felirattal mentek a filmek, s ha az angol eredeti szlenges volt, a román pedig ezt próbálta lekövetni, akkor elég sok árnyalat elveszett a számomra, ami kritikusként nem mindig üdvözítő), nem veszek el az adminisztráció útvesztőiben (kiderült, hogy de, mert a boldoguláshoz egy speciális magyar nyelv ismerete szükséges, amelyet még ma sem beszélek folyékonyan). És hát a kopottság! Nekem mindig is Kolozsvár marad az egyik legfontosabb városom, de akkoriban még mindig nyögte az egykori polgármester, Funar korszakát, aki bohócot csinált belőle. Fontosabbak voltak a nemzetiszínű kukák, padok és gödrök, mint az hogy élhetőbb legyen a város. Bár a pezsgésre, főként az egyetemistáknak köszönhetően, sosem lehetett panasz, a közösségi terek, a buszok és trolik, a város szövete egyre fakóbbá, elhasználtabbá vált, amely lassan átütött a szereteten és a nosztalgián is. Persze akadt egy-két apró oázis, de ezek csak növelték a kontrasztot.
Bezzeg Pest! 2005 táján egyszerre láttam gyermekkorom vágyott csodavárosát, minden dolgok centrumát és egy izgalmasan fejlődő metropoliszt (mert nekem az volt), amely sokkal logikusabban működik (hiszen végre érthetőnek tűnt), sokkal jobban ügyel magára és a lakosaira, barátságosabb és európaibb, bár hogy ez utóbbi mit jelent konkrétan, akkor azt még nem biztos, hogy meg tudtam volna fogalmazni. Azóta sokkal több európai várost láttam, és eleinte azok tűntek igazán otthonosnak és vonzónak, amelyek elevenek voltak a maguk izgalmas „rendetlenségével”, és nem úgy néztek ki, mint egy tisztaszoba. Róma és Barcelona szemben a steril Helsinkivel vagy a képeslapos Genttel. Bécs is az utóbbiakhoz közé tartozott, szinte féltem, hogy rám szól valaki, hogy sáros cipővel léptem az utcára, a mézeskalács díszletek közé. Úgy tűnt, hogy értem, mit akart Márai mondani a várossal kapcsolatban, amikor azt írta, hogy a „nyugdíjas írók és művészek városa”. Szép szép, de kábé annyi élet is van benne, mint egy csicsás nyugdíjas otthonban.
Nem tudom, mikor kezdett megváltozni mindez. Viszont tény, hogy az utóbbi években Kolozsváron már nyoma sincs a régi kopottságnak, mintha megrázta volna magát. Úgy tűnik, pusztán az, hogy már nem a frusztráció kormányozza a várost, egyben életre is keltette: csalogató, vidám, rendezett hely benyomását keltette, amikor utoljára ott jártam. Látszott, hogy megint az ott élők városa kíván lenni és nem egy ideológia illusztrációja, és mivel otthonosságot áraszt, az idegenek is egyre inkább értékelni kezdték, így vált ismét színes, vibráló, magabiztosságtól duzzadó településsé. A honvágyam is kiújult, amikor olyannak láttam, amilyennek mindig is szerettem volna.
Aztán az is kiderült, hogy van egy titkos labanc-énem (így adnám fel máris a labdát a mindenben nemzetárulást gyanítóknak). Tavalyelőtt Bécsben szilvesztereztünk, idén is halált megvető bátorsággal töltöttünk ott pár napot (hasonló merészséggel, miként a kormánypárti politikusok és családjaik), s bizony-bizony a régi sterilség érzete egyre inkább amolyan sóhajtásba csapott át: jó lenne itt élni, akár hosszabb ideig is. Mert nyugodt és elegáns, nagyvonalú és kulturált. Mivel nem fél, nem gőgös és így nem is kompenzál. Olyan természetességgel éli meg a nagyságát és használja ki a lehetőségeit, hogy szinte azonnal maga mellé állítja a fanyalgókat (már ha valóban vannak ilyenek).
De talán nem érezném ezt, ha nem látnám, hogy Pest, a szívem csücske, nem épp az ellenkező irányba tartana. Mintha az a kopottság, amelyet anno Kolozsváron láttam, lassan, de biztosan ide telepedne át. Biztosan belejátszik ebbe, hogy a most regnálóknak Pest az örök frusztráció helyszíne, sosem tudták bevenni igazán, és ez a sem lenyelni, sem kiköpni állapot csak arra jó, hogy a felszínen tartsa a várost. A látványos átrendezések és a még látványosabb felújítások ellenére is. Mert az csak a felszín, nem a mindennapos működés. A birtokba vevés megannyi izzadtságszagú gesztusa. Lehet, hogy új a zakó, de nincs hova felvenni. Lehet, hogy szépülnek a kiszemelt épületek, csak az a szövet gyengül, amely mindezt összetartaná. Ha valóban a városban akarnának élni, és nem csak pózolni az átadásokon, akkor pont fordítva csinálnák.
S az már csak gyönge vigasz, hogy Bécs sem tökéletes. Szombat reggel, még nyolc előtt, úgy szólt a légkalapács a frissen behavazott, porcukros utcákon a Városháza mögött, hogy összekoccant a fogam a patikában. Na, akkor ez is rendben, bólintottam, és nem értette a gyógyszerész, hogy miért vigyorgok a fájdalomcsillapító fölött.
2019.01.20 17:17
Frissítve: 2019.01.20 17:17

Sebes György: Ez itt a műsor?

Publikálás dátuma
2019.01.20 14:34

Fotó: EZITTAKERDES FACEBOOK-OLDALA/
Az a mondat természetesen nem oszt, nem szoroz, mégis feltűnő volt. Egy beszélgető-műsor egyik résztvevőjétől származik. „Én elvből nem nézek meg olyan filmet, amely Oscar-díjat kapott, mert borzalmas lehet” – jelentette ki a beszélő. Mindenkinek szíve joga eldönteni, mit néz meg, mi tetszik neki, vagy éppen mit utál. Véleménye – sőt, előítélete – bárkinek lehet. A díjnyertes alkotások ettől nem lesznek kevesebbek, legfeljebb az lehet szegényebb, aki – elvből – elutasítja őket. De az már elgondolkoztató, hogy olyasvalaki mondja ezt, aki hivatalból, szakmailag foglalkozik a kultúrával. Vagyis a széles látókör elvárható lenne tőle.
A mondat a Magyar Televízió kulturális csatornájának esti beszélgető műsorában hangzott el. És Orbán János Dénes költőtől származik, aki – nem mellesleg – a hatalomhoz igen közel álló Magyar Idők című sajtótermék kulturális rovatát vezeti. Rajta kívül még hárman ültek a stúdióban: ugyanannak a lapnak a főszerkesztője, Gajdics Ottó, valamint az az újságíró – Szakács Árpád -, aki írásaival jelentős mértékben hozzájárult a kultúra értékeiről az utóbbi hónapokban kialakult vitához. Volt még egy ifjú műsorvezető is – Trombitás Kristófnak hívják -, de neki sem jutott eszébe, hogy megérdeklődje, mégis, hogyan tetszik ezt gondolni. A négy ember háromnegyed órán át ugyanabból a nézőpontból ekézte a balliberális „hisztériakeltőket” és értett egyet abban, hogy valahára véget kell vetni a hatalommal szemben állók kulturális diktatúrájának.
Ez itt a kérdés – ez a címe ennek a minden hétköznap este 9 órakor jelentkező programnak az M5-ön. Igyekeznek aktuális témákat napirendre tűzni és körüljárni. Ami azonban aligha sikerülhet tökéletesen, ha csupán az egyik oldal – többségében a pártunkat és kormányunkat kiszolgálók – álláspontját engedik megjeleníteni. Így történt, amikor a nemrég alakult Magyarságkutató Intézetről beszélgettek, vagy midőn azt vizsgálták, miért lehetséges még napjainkban is a történelemhamisítás (értsd: hogyan nem szakítottak még véglegesen korábbi korok nézeteivel). Ilyenkor még a kackiás bajuszt növesztett műsorvezető, Horváth Szilárd elvakult történelmi és aktuálpolitikai kijelentéseire sincs szükség. Ez a Szombathelyről indult tévés már volt minden a közmédiánál az utóbbi húsz évben. Két évig még a Híradót is vezette, aztán sokáig csak szolgáltató műsorokban dolgozhatott. Az utóbbi években – nyilván nem függetlenül a Fidesztől – egyre gyakrabban bukkan fel politikai adásokban. Bizonyára szükség van kérlelhetetlen keresztény konzervativizmusára, amellyel a róla szóló interjúban szívesen kérkedik.
Különösen pedig akkor jön jól ez a fajta elfogultsággal párosuló műsorvezetés, amikor beengednek a stúdióba ellentétes nézeteket képviselő embereket is. Hiszen erre is van példa. Amikor azt próbálták megfejteni, érdemes-e egyáltalán Nagy Imre szobrot tartani Budapesten, szót kapott Eörsi László történész, az 56-os események elismert kutatója. Igaz, mellette azért ott ült a Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnökhelyettese, Máthé Áron, valamint egy másik történész, Szerencsés Károly, hogy legyen, aki megmondja a tutit (még ha ebben a kérdésben szinte lehetetlen is). Amikor pedig egy másik adásban arról volt szó, van-e - és ha igen, miért - napjainkban is antiszemitizmus, akkor Szakály Sándor (Veritas) és Karsai László vitázott, valóban szembesítve egymással álláspontjaikat.
Ez lenne a követendő módszer, mégis ezt alkalmazzák ritkábban. Pedig meglehet, az igazi vitákkal több nézőt tudnának maguk mellé állítani (nem mintha ez számítana a napjainkban a közszolgálatiságot egészen egyedi módon értelmező tévé bármely csatornájának). A jellemző inkább az a műsor, amellyel lezárták a múlt évet: háromnegyed órán át egy miniszter történelemértelmezésével szembesülhettek a nézők. A Széchenyi-díjas onkológus-professzor, Kásler Miklós bizonyította be az interjúban, hogy milyen különleges módon értelmezi a hozzá tartozó rengeteg szakágazat – oktatás, kultúra, egészségügy – akut gondjait. Ehhez méltó partnere volt a napjaink egyik legfoglalkoztatottabb riporterévé előlépett Kakuk L. Tamás. Aki egykor a Pálfy-féle Híradóban indult, hogy aztán a maga szerény, csendes módján nélkülözhetetlenné tegye magát a közmédiában. Napjainkban háromórás reggeli rádióműsort vezet, s ő hallgatta végig – szinte szó nélkül –Kásler professzort is. Élünk a gyanúperrel, hogy a fejtegetések jó részét – akárcsak az egyszerű nézők – ő sem értette. Viszont igyekezett jó képet vágni hozzájuk.
Az utóbbi 10-12 adás közül messze a legérdekesebb az volt, amelyben három sikeres hölgy – egy politikus, egy tudós és egy tanár – beszélgetett. Emberi arcok, sorsok és megfontolandó gondolatok tárultak a nézők elé, ami azért is lehetett feltűnő, mert az egyik résztvevő Morvai Krisztina, jelenleg független – korábban jobbikos - EP-képviselő volt. De az alkalmat nem használta ki gyakran szélsőséges nézetei hirdetésére, úgy viselkedett, mint egy hétköznapi, de sikeres ember.
Nem kétséges, az Ez itt a kérdés a köztévé egykor méltán népszerű esti beszélgető műsorainak utódja szeretne lenni. Valódi vitákkal, nézetek ütköztetésével, problémák feltárásával, de főleg az elfogultságok elhagyásával még sikerülhet neki. Addig meg jobb, hogy szinte láthatatlan.
2019.01.20 14:34
Frissítve: 2019.01.20 14:34