Papp Sándor Zsigmond: Fél világok

Publikálás dátuma
2018.12.24 11:31
ROMÁNIA, ’89 KARÁCSONYA - „Emlékszem a véres pillanatokat megelőző bénult időszakra”
Fotó: AFP/ JOEL ROBINE
A világért sem vonnék párhuzamot a két eseménysor között, de a mostani tüntetések képei kapcsán eszembe jut az a pár decemberi nap ’89-ből, amit jobb híján forradalomnak, vagy rendszerváltásnak neveztünk Romániában. De még ennél is élesebben emlékszem a véres pillanatokat megelőző bénult időszakra, amelyet a közvélekedés csak így fejezett ki: a puliszka nem robban. Vagyis történhet bármi, kitalálhat akármilyen bornírtságot a diktatúra, a románok azt is le fogják nyelni, ahhoz is szolgai módon alkalmazkodnak majd, csak „rosszabb ne legyen” alapon. Az ugyanis általánosan elfogadott tétel volt (legalábbis a mi családunkban), hogy a fennálló helyzet egyértelműen a románok felelőssége, a diktatúra az ő bizniszük, hiszen ők a többségi nemzet, nekünk ehhez semmi közünk. Ha rajtunk múlna, már rég megoldottuk volna a dolgot. De hát nem rajtunk múlt, mi csak kényszerűségből robogtunk azon a sehova sem tartó vonaton.
Most már jobban értem a beletörődés pszichózisát, és még csak diktatúra sem kellett hozzá, csak egy igazán önhitt, autoriter rendszer. Némi megrökönyödéssel tapasztaltam magamon, hogy mi mindent meg lehet szokni, mi mindent el lehet viselni kisebb-nagyobb apátiával, tehetetlenséggel és keserűséggel. Hiszen hozzászoktam az Alkotmánybíróság súlytalanításához, átléptem a Népszabadság megszüntetésén, magamban dohogtam Mészáros Lőrinc üstökösszerű felemelkedésén, és úgy viszonyultam a propagandával kibélelt közmédiához, mint annak idején a megyei napilapokhoz, amelyekben csak az apróhirdetéseket és a gyászjelentéseket néztük át az utolsó oldalon. A többi ment a kukába. Ahogy annyi más is. Végignéztem, ahogy közellenséget faragnak Sorosból és „követőiből”, a még arctalanabb migránsokból, és mindezt olyan buzgalommal és hatékonysággal, ahogy csak egy önkényuralom tudja bűnbakká tenni a neki nem tetszőket, mert félti a hatalmát. És közben folyamatosan alakult ki bennem ugyanaz a furcsa érzés, ami állandó élménye volt egy romániai kisebbséginek: ez nem az én országom. Ami az enyém, az talán a négy fal közti világ, az utca egy kis szakasza, néhány sziget a városban, egy-két barát és ismerős. Ez a haza, slussz. A karnyújtásig érő felelősség. Ami a tévében van, az csak kirakat, illúzió. Kénytelen voltam elfogadni, hogy biza a gulyás sem robban. És langyosan is le lehet nyelni.
Ez a pár nap karácsony előtt ezért is volt megnyugtató: lám, az ország visszaszerezhető. Nem birtokolható, nem kisajátítható. Csak az öröm más. A ’89-es karácsonyt igazi eufória kísérte. A felszabadultságnak egy olyan érzete, amit nem hiszem, hogy valaha érezni fogok még. Anyámat a házaspár kivégzése után megölelte a román szomszéd, pedig a társasházban ő volt a leggyűlöltebb ember, azt is terjesztették róla, hogy besúgó, pedig csak egy piti alak volt, aki minden évvel nagyobb részt hasított ki magának a közös udvarból, hogy bevesse hagymával, paradicsommal. De az az ölelés őszinte volt. Hirtelen hihetővé vált, hogy lehet valami minimum, amelyre két ennyire különböző világ is építhet valami közöset. Nem így lett, de ez már más kérdés. Az eufória nem tartós gyógyszer.
Most ennek a közösnek nyoma sincs. Azért ragaszkodom a jelenlegi rendszert kedvelő, érte szinte mámorosan rajongó ismerőseimhez a közösségi térben, mert mindenáron látni szeretném a véleményüket. Látni, hogy hol tartunk. A buborékérzet ugyanis hamis feltevésekhez vezet. Ha más nem is látszik, az biztosan, hogy az ölelésnek semmi esélye. Ami itt kevéske győzelem, az ott elemi veszteség. És ezt egyelőre nem lehet meghaladni, áthidalni. Fél országokban fogunk élni, ki tudja meddig. Itt fél királyság, amott fél köztársaság. És örüljünk, ha mindez nem csap majd át gyilkos indulatba. Mert a kikapart egzisztencia féltése és a nincs vesztenivalónk bátorsága igencsak gyúlékony elegy. Ha valami robbanni tud, hát ez biztosan.
Nekünk is szerencsénk volt a decembert gyorsan követő márciusban, hogy valamiért – ki tudja miért – nem ültünk fel az állami szinten szervezett provokációnak (inkább: gyűlöletkeltésnek), nem ugrottunk egymásnak véglegesen magyarok és románok, jóvátehetetlenül. Sütő András fél szeme, párnapos zűrzavar, néhány sokkoló kép, néhány illúzió elvesztése volt az ára annak, hogy nem lett Erdélyből egy másik Jugoszlávia. De jött Funar és a gyanakvás, a nemzetiszínű kukák és padok, kiásott gödrök és bizarr szobrok, hosszú mosolyszünet.
Vajon mikor térünk vissza ahhoz a pillanatnyi tudáshoz, amely a kommunista berendezkedések megszüntetéséhez vezetett? Ahhoz, hogy az ellenvélemény tisztelete nélkül nemhogy demokrácia, de semmi nincs: közösen lakható tér. Az ellenvélemény elhangzása elemi érdek és nem a gyűlölet kezdete. És akkor a lehetséges közös tervekről még nem is beszéltem.
Néha eljátszom a gondolattal, hogy mi lett volna, ha az elmúlt közel harminc év java részét nem a revans, a „kaparj kurta, neked is lesz” felfogása, az új „arisztokrácia” kiépülése, az egyre élesebb szembenállás vitte volna el, hanem – még kimondani is abszurd – az ország építése. Milyen Budapesten élhetnénk most? Ki vehetné el tőlünk a büszkeséget?
Frissítve: 2018.12.24 11:31

Sebes György: Egon lubickol

Publikálás dátuma
2019.03.17 16:15
Rónai Egon
Ha valaki műsort vezet bármelyik televízióban, akkor szinte mindenre fel kell készülnie. Erre éppen a héten láthattunk példákat az RTL Klub egyik új műsorában, a Toplistában, amelyben emlékezetes – és gyakran kínos – pillanatokat idéztek fel. Hiszen élő adásban sok minden előfordulhat. A műsorvezetőnek tüsszentenie kell, esetleg bakizik, vagy netán röhögőgörcsöt kap. Mindezt természetesen a nézők szeme láttára.
Az is előfordul, hogy a műsorvezetőnek át kell ülnie a másik székbe, így kérdezőből kérdezett lesz. Ez történt az utóbbi hetekben többször is Rónai Egonnal, de kiderült, riportalanynak is pont annyira jó, mint egy adás házigazdájának. Sőt, ennél többet is megtudhattunk róla, mégpedig abból az alkalomból, hogy az ATV egy új sorozatot indított vele. Kvíz eddig nem volt a kínálatukban, mostantól azonban van, nem is akármilyen. Az ország géniuszát keresik ugyanis egy olyan vetélkedőben, amilyen még nem volt a hazai palettán. A végső győztesnek 500 kérdést kell(ene) megválaszolnia, mindet öt másodpercen belül és egymás után csak kétszer hibázhat, mert a harmadiknál kiesik. Segítsége – választási lehetősége – ugyancsak nincs. Közben arathat szakasz-győzelmeket, amelyek után már az övé lehet az addig megnyert összeg: minden jó válasz 50 ezer forintot ér. Mindez annyira nehéz, hogy bár jól felkészült és nagy tudású emberek is játszottak, eddig még egyikük sem jutott el a 100. kérdésig sem.
Nos, ezt a – korábban rögzített - műsort vezeti Rónai Egon, de emellett továbbra is láthatjuk az Egyenes beszédben. És mint az interjúkból is világossá vált, lubickol az új szerepben. Ilyesmit ugyanis még nem csinált és bár hosszú múltra tekinthet vissza a különböző médiumokban, még a castingot is vállalta érte. Meg is nyerte és az első két hét tapasztalatai alapján jó választásnak bizonyult. Ha van titka, talán az lehet, hogy – bár pörgetnie kell az adást és ezért folyamatosan fel kell tennie a gyakran nem is könnyű kérdéseket – őt elsősorban az ember érdekli. Tehát igyekszik bemutatni a játékosokat és megtudni tőlük döntéseik – a kiválasztott témakörök vagy a kérdésekre adott feleletek – okát is.
Ebből a szempontból pedig ez a kvízmesterség nem is különbözik nagyon attól, ahogy eddig is működött, mint műsorvezető. Amikor két éve beszélgettem vele – abból az alkalomból, hogy Kálmán Olga után az azóta már távozott Mészáros Antóniával együtt átvette az Egyenes beszéd vezetését -, volt egy nagyon figyelemre méltó mondata. Éppen azt fejtegette, hogy ők kicsit másképp állnak hozzá egy-egy témához, mint elődjük. Kálmán Olga – magyarázta - ”mindig erősen a célra tartott - remekül is csinálta -, engem meg nem feltétlenül érdekel, hogy mindenáron leterítsem a nyilatkozót”. És ez jól jellemzi riporteri – de egész műsorvezetői – attitűdjét.
Volt persze néhány éve a szakmában, hogy ezt kialakítsa. A 90-es évek elején tűnt fel a médiában, először mint a Danubius Rádió műsorvezetője. Attól kezdve aztán rengeteg helyen dolgozott – a Budapest Rádióban, a Sport TV-ben, rövid ideig a Magyar Televízióban is -, míg végül 2011-től az ATV lett az „otthona”. És ott szinte mindent csinálhatott, kivéve a szívéhez oly közel álló sportközvetítéseket. Viszont dolgozott politikai és közéleti műsorokban, reggeli adásokban és vezetett vitaműsort (Csatt), s lett önálló portré-műsora is Húzós címmel – amelynek beszélgetéseiből eddig már négy könyvet is összeállított. Ezekkel pedig elérte, amit a szakmában csak nagyon kevesen, hogy a nézők sosem mondták, most már sok belőle. Bárhol feltűnt, szívesen kapcsoltak oda, mert minőséget kaptak.
Néhány hete egy hosszabb beszélgetés alanya volt a Heti TV-ben és – mivel a szűkös idő nem kötötte sem őt, sem a kérdező Breuer Pétert – akkor sok minden kiderült magáról Rónai Egonról. A magánéletéről – öt gyerekéről és kutyájáról -, valamint arról is beszélhetett, ami a munkája mellett foglalkoztatja. Megtudhattuk, hogy szereti és ismeri a történelmet, de van véleménye a hitről és a vallási kérdésekről is. Természetesen felkészült a napi politikából, de – mint egykori sportriportert – a sport területén sem lehet „eladni”. Mindez azért érdemel említést, mert arra is rávilágít, hogy nem elég „csak” a munka, a sokoldalú tájékozottság is hozzátartozik a tévés műsorvezető egyéniségéhez. Az sem hátrány persze, ha valaki szimpatikus és tisztában van vele, mi érdekli a nézőket és miképpen lehet számukra érdekessé tenni egy-egy – akár száraz – témát is.
Mindez érthetővé teszi, miért indult olyan jól az ATV új kvízműsora. Az előző hét 50 legnézettebb programja között a 28. helyet érte el az első napi adás. A csatorna egyébként büszkén adta hírül, hogy ebben a listában hét műsoruk szerepelt, a legjobban Sváby András Heti Naplója, amely 310 ezres nézettségével a 20. helyre került. Minthogy ezt az adót nem lehet az országban mindenütt fogni, ezek a számok igen figyelemre méltóak.
Rónai Egon és az ATV a jelek szerint jól egymásra találtak. Mindkettejük elemi érdeke, hogy megőrizzék ezt a gyümölcsöző együttműködést. De még fontosabb: a nézők nyerhetnek vele a legtöbbet.
Frissítve: 2019.03.17 16:15

Del Medico Imre: Nyomják Rákosit

Publikálás dátuma
2019.03.17 14:20

Fotó: Fortepan/ Berkó Pál
Három évvel a külügyi szolgálatból történt kényszerű távozásom után végre sikerült elhelyezkednem. Működésének utolsó évében, 1952-ben alkalmazott a Magyar Zeneszerzők és Szövegírók Szövetkezete, amelynek jogutóda 1953. január elsején a Szerzői Jogvédő Hivatal lett. Onnan ismertem Sally (Salamon) Gézát. Ő magát füttyös zeneszerzőnek nevezte; elfütyülte a maga által komponált dallamot egy hangjegyeket ismerő embernek és jó esetben ezt a művet ajánlotta fel a kiadónak. Kiadásra csak akkor számíthatott - 1952-t írunk -, ha a dalt elfogadta a Könnyűzenei Műveket Véleményező Bizottság.
Sally lévén sem termékeny, sem „jól fekvő” alkotó, a Zeneműkiadó alkalmazottjaként terjesztette a nyilvános helyeken zenét szolgáltató muzsikusok számára szükséges műsorfüzeteket. Ehhez a Szövetkezet adott neki íróasztalnyi helyet, abban a teremben, amelyben én is dolgoztam. Ott naponta reklamáltak dühös zenészek: miért késnek a füzetek, botrányt fognak csinálni, stb. Olykor meg is fenyegették Sallyt. A menő vendéglátóipari zenészeket a füzetek persze nem érdekelték, nekik volt módjuk beszerezni azt, amit kellett, arról nem is szólva, hogy maguk is komponáltak olykor.
Abban az évben, ha csak rövid időre is, Sally Géza megúszta szemrehányások, reklamációk és átkok nélkül a kényszerű találkozásokat a műsorfüzetek előfizetőivel. A magyar közélet központi témája ugyanis az ország akkori első emberének, Rákosi Mátyásnak a hatvanadik születésnapja lett: a kis nagyember 1892-ben született. Következésképp már 1951 utolsó heteitől kezdve rengeteg szó, szöveg, sőt zeneszó esett az évfordulóról. Így aztán faliújságon is, ami Sally asztala fölött volt.
Amikor a reklamációt előadni készülő zenész még csak a torkát köszörülte, Sally rámutatott a faliújság mellett díszelgő plakátra: Elvtársam, Rákosit nyomják. Hatvan éves! Rákosi! Mátyás!
A varázsige hatott: igen, igen, hát persze, majd később jövök, ez fontosabb, stb.
Sally Géza számára 1952. március 9-e valóban ünnep lett.
Frissítve: 2019.03.17 14:20