A világért sem vonnék párhuzamot a két eseménysor között, de a mostani tüntetések képei kapcsán eszembe jut az a pár decemberi nap ’89-ből, amit jobb híján forradalomnak, vagy rendszerváltásnak neveztünk Romániában. De még ennél is élesebben emlékszem a véres pillanatokat megelőző bénult időszakra, amelyet a közvélekedés csak így fejezett ki: a puliszka nem robban.
Vagyis történhet bármi, kitalálhat akármilyen bornírtságot a diktatúra, a románok azt is le fogják nyelni, ahhoz is szolgai módon alkalmazkodnak majd, csak „rosszabb ne legyen” alapon. Az ugyanis általánosan elfogadott tétel volt (legalábbis a mi családunkban), hogy a fennálló helyzet egyértelműen a románok felelőssége, a diktatúra az ő bizniszük, hiszen ők a többségi nemzet, nekünk ehhez semmi közünk. Ha rajtunk múlna, már rég megoldottuk volna a dolgot. De hát nem rajtunk múlt, mi csak kényszerűségből robogtunk azon a sehova sem tartó vonaton.
Most már jobban értem a beletörődés pszichózisát, és még csak diktatúra sem kellett hozzá, csak egy igazán önhitt, autoriter rendszer. Némi megrökönyödéssel tapasztaltam magamon, hogy mi mindent meg lehet szokni, mi mindent el lehet viselni kisebb-nagyobb apátiával, tehetetlenséggel és keserűséggel. Hiszen hozzászoktam az Alkotmánybíróság súlytalanításához, átléptem a Népszabadság megszüntetésén, magamban dohogtam Mészáros Lőrinc üstökösszerű felemelkedésén, és úgy viszonyultam a propagandával kibélelt közmédiához, mint annak idején a megyei napilapokhoz, amelyekben csak az apróhirdetéseket és a gyászjelentéseket néztük át az utolsó oldalon. A többi ment a kukába. Ahogy annyi más is. Végignéztem, ahogy közellenséget faragnak Sorosból és „követőiből”, a még arctalanabb migránsokból, és mindezt olyan buzgalommal és hatékonysággal, ahogy csak egy önkényuralom tudja bűnbakká tenni a neki nem tetszőket, mert félti a hatalmát. És közben folyamatosan alakult ki bennem ugyanaz a furcsa érzés, ami állandó élménye volt egy romániai kisebbséginek: ez nem az én országom. Ami az enyém, az talán a négy fal közti világ, az utca egy kis szakasza, néhány sziget a városban, egy-két barát és ismerős. Ez a haza, slussz. A karnyújtásig érő felelősség. Ami a tévében van, az csak kirakat, illúzió. Kénytelen voltam elfogadni, hogy biza a gulyás sem robban. És langyosan is le lehet nyelni.
Ez a pár nap karácsony előtt ezért is volt megnyugtató: lám, az ország visszaszerezhető. Nem birtokolható, nem kisajátítható. Csak az öröm más. A ’89-es karácsonyt igazi eufória kísérte. A felszabadultságnak egy olyan érzete, amit nem hiszem, hogy valaha érezni fogok még. Anyámat a házaspár kivégzése után megölelte a román szomszéd, pedig a társasházban ő volt a leggyűlöltebb ember, azt is terjesztették róla, hogy besúgó, pedig csak egy piti alak volt, aki minden évvel nagyobb részt hasított ki magának a közös udvarból, hogy bevesse hagymával, paradicsommal. De az az ölelés őszinte volt. Hirtelen hihetővé vált, hogy lehet valami minimum, amelyre két ennyire különböző világ is építhet valami közöset. Nem így lett, de ez már más kérdés. Az eufória nem tartós gyógyszer.
Most ennek a közösnek nyoma sincs. Azért ragaszkodom a jelenlegi rendszert kedvelő, érte szinte mámorosan rajongó ismerőseimhez a közösségi térben, mert mindenáron látni szeretném a véleményüket. Látni, hogy hol tartunk. A buborékérzet ugyanis hamis feltevésekhez vezet. Ha más nem is látszik, az biztosan, hogy az ölelésnek semmi esélye. Ami itt kevéske győzelem, az ott elemi veszteség. És ezt egyelőre nem lehet meghaladni, áthidalni. Fél országokban fogunk élni, ki tudja meddig. Itt fél királyság, amott fél köztársaság. És örüljünk, ha mindez nem csap majd át gyilkos indulatba. Mert a kikapart egzisztencia féltése és a nincs vesztenivalónk bátorsága igencsak gyúlékony elegy. Ha valami robbanni tud, hát ez biztosan.
Nekünk is szerencsénk volt a decembert gyorsan követő márciusban, hogy valamiért – ki tudja miért – nem ültünk fel az állami szinten szervezett provokációnak (inkább: gyűlöletkeltésnek), nem ugrottunk egymásnak véglegesen magyarok és románok, jóvátehetetlenül. Sütő András fél szeme, párnapos zűrzavar, néhány sokkoló kép, néhány illúzió elvesztése volt az ára annak, hogy nem lett Erdélyből egy másik Jugoszlávia. De jött Funar és a gyanakvás, a nemzetiszínű kukák és padok, kiásott gödrök és bizarr szobrok, hosszú mosolyszünet.
Vajon mikor térünk vissza ahhoz a pillanatnyi tudáshoz, amely a kommunista berendezkedések megszüntetéséhez vezetett? Ahhoz, hogy az ellenvélemény tisztelete nélkül nemhogy demokrácia, de semmi nincs: közösen lakható tér. Az ellenvélemény elhangzása elemi érdek és nem a gyűlölet kezdete. És akkor a lehetséges közös tervekről még nem is beszéltem.
Néha eljátszom a gondolattal, hogy mi lett volna, ha az elmúlt közel harminc év java részét nem a revans, a „kaparj kurta, neked is lesz” felfogása, az új „arisztokrácia” kiépülése, az egyre élesebb szembenállás vitte volna el, hanem – még kimondani is abszurd – az ország építése. Milyen Budapesten élhetnénk most? Ki vehetné el tőlünk a büszkeséget?
