Papp Sándor Zsigmond: Fél világok

Publikálás dátuma
2018.12.24. 11:31
ROMÁNIA, ’89 KARÁCSONYA - „Emlékszem a véres pillanatokat megelőző bénult időszakra”
Fotó: JOEL ROBINE / AFP
A világért sem vonnék párhuzamot a két eseménysor között, de a mostani tüntetések képei kapcsán eszembe jut az a pár decemberi nap ’89-ből, amit jobb híján forradalomnak, vagy rendszerváltásnak neveztünk Romániában. De még ennél is élesebben emlékszem a véres pillanatokat megelőző bénult időszakra, amelyet a közvélekedés csak így fejezett ki: a puliszka nem robban. Vagyis történhet bármi, kitalálhat akármilyen bornírtságot a diktatúra, a románok azt is le fogják nyelni, ahhoz is szolgai módon alkalmazkodnak majd, csak „rosszabb ne legyen” alapon. Az ugyanis általánosan elfogadott tétel volt (legalábbis a mi családunkban), hogy a fennálló helyzet egyértelműen a románok felelőssége, a diktatúra az ő bizniszük, hiszen ők a többségi nemzet, nekünk ehhez semmi közünk. Ha rajtunk múlna, már rég megoldottuk volna a dolgot. De hát nem rajtunk múlt, mi csak kényszerűségből robogtunk azon a sehova sem tartó vonaton.
Most már jobban értem a beletörődés pszichózisát, és még csak diktatúra sem kellett hozzá, csak egy igazán önhitt, autoriter rendszer. Némi megrökönyödéssel tapasztaltam magamon, hogy mi mindent meg lehet szokni, mi mindent el lehet viselni kisebb-nagyobb apátiával, tehetetlenséggel és keserűséggel. Hiszen hozzászoktam az Alkotmánybíróság súlytalanításához, átléptem a Népszabadság megszüntetésén, magamban dohogtam Mészáros Lőrinc üstökösszerű felemelkedésén, és úgy viszonyultam a propagandával kibélelt közmédiához, mint annak idején a megyei napilapokhoz, amelyekben csak az apróhirdetéseket és a gyászjelentéseket néztük át az utolsó oldalon. A többi ment a kukába. Ahogy annyi más is. Végignéztem, ahogy közellenséget faragnak Sorosból és „követőiből”, a még arctalanabb migránsokból, és mindezt olyan buzgalommal és hatékonysággal, ahogy csak egy önkényuralom tudja bűnbakká tenni a neki nem tetszőket, mert félti a hatalmát. És közben folyamatosan alakult ki bennem ugyanaz a furcsa érzés, ami állandó élménye volt egy romániai kisebbséginek: ez nem az én országom. Ami az enyém, az talán a négy fal közti világ, az utca egy kis szakasza, néhány sziget a városban, egy-két barát és ismerős. Ez a haza, slussz. A karnyújtásig érő felelősség. Ami a tévében van, az csak kirakat, illúzió. Kénytelen voltam elfogadni, hogy biza a gulyás sem robban. És langyosan is le lehet nyelni.
Ez a pár nap karácsony előtt ezért is volt megnyugtató: lám, az ország visszaszerezhető. Nem birtokolható, nem kisajátítható. Csak az öröm más. A ’89-es karácsonyt igazi eufória kísérte. A felszabadultságnak egy olyan érzete, amit nem hiszem, hogy valaha érezni fogok még. Anyámat a házaspár kivégzése után megölelte a román szomszéd, pedig a társasházban ő volt a leggyűlöltebb ember, azt is terjesztették róla, hogy besúgó, pedig csak egy piti alak volt, aki minden évvel nagyobb részt hasított ki magának a közös udvarból, hogy bevesse hagymával, paradicsommal. De az az ölelés őszinte volt. Hirtelen hihetővé vált, hogy lehet valami minimum, amelyre két ennyire különböző világ is építhet valami közöset. Nem így lett, de ez már más kérdés. Az eufória nem tartós gyógyszer.
Most ennek a közösnek nyoma sincs. Azért ragaszkodom a jelenlegi rendszert kedvelő, érte szinte mámorosan rajongó ismerőseimhez a közösségi térben, mert mindenáron látni szeretném a véleményüket. Látni, hogy hol tartunk. A buborékérzet ugyanis hamis feltevésekhez vezet. Ha más nem is látszik, az biztosan, hogy az ölelésnek semmi esélye. Ami itt kevéske győzelem, az ott elemi veszteség. És ezt egyelőre nem lehet meghaladni, áthidalni. Fél országokban fogunk élni, ki tudja meddig. Itt fél királyság, amott fél köztársaság. És örüljünk, ha mindez nem csap majd át gyilkos indulatba. Mert a kikapart egzisztencia féltése és a nincs vesztenivalónk bátorsága igencsak gyúlékony elegy. Ha valami robbanni tud, hát ez biztosan.
Nekünk is szerencsénk volt a decembert gyorsan követő márciusban, hogy valamiért – ki tudja miért – nem ültünk fel az állami szinten szervezett provokációnak (inkább: gyűlöletkeltésnek), nem ugrottunk egymásnak véglegesen magyarok és románok, jóvátehetetlenül. Sütő András fél szeme, párnapos zűrzavar, néhány sokkoló kép, néhány illúzió elvesztése volt az ára annak, hogy nem lett Erdélyből egy másik Jugoszlávia. De jött Funar és a gyanakvás, a nemzetiszínű kukák és padok, kiásott gödrök és bizarr szobrok, hosszú mosolyszünet.
Vajon mikor térünk vissza ahhoz a pillanatnyi tudáshoz, amely a kommunista berendezkedések megszüntetéséhez vezetett? Ahhoz, hogy az ellenvélemény tisztelete nélkül nemhogy demokrácia, de semmi nincs: közösen lakható tér. Az ellenvélemény elhangzása elemi érdek és nem a gyűlölet kezdete. És akkor a lehetséges közös tervekről még nem is beszéltem.
Néha eljátszom a gondolattal, hogy mi lett volna, ha az elmúlt közel harminc év java részét nem a revans, a „kaparj kurta, neked is lesz” felfogása, az új „arisztokrácia” kiépülése, az egyre élesebb szembenállás vitte volna el, hanem – még kimondani is abszurd – az ország építése. Milyen Budapesten élhetnénk most? Ki vehetné el tőlünk a büszkeséget?

Tamás Pál: Konzervatív civil társadalom Magyarországon

Publikálás dátuma
2018.12.23. 18:43
Bele vagyunk kényszerítve olyan beszédmódokba, amelyek aláássák a civilitást
Fotó: Shutterstock
A civilitással és a republikánus közösségekkel kapcsolatban újabban Közép-Európában három kérdés merül fel. 
Az első a határok kérdése. A globalizáció új kapcsolatokat teremt; egyrészt megkérdőjelezi a nemzetállamokból kinőtt 20-30-as évekbeli modernitást és a hozzá kapcsolódó civilitást. Kiérlelt válaszok e vonatkozásban egyelőre nincsenek. Hasonlóképpen nem világos mit jelentenének ezek a közösségek az új tagnak jelentkező migránsok számára, hiszen sajátos kulturális tréning nélkül a fennálló közegekbe problémamentesen aligha integrálhatóak.
Másodszor számos metszetben a közösségi média válik integrációs színpaddá, vagy legalább is lehetőséggé, s a különböző csoportok és ideológiák e színekre eltérően reagálnak, másképp mozgósítanak kommunikációs skilleket. Mindez legalábbis részlegesen újrarendezheti, újra is rendezi a politikai teret. A (nemzeti) radikális csoportok, úgy látszik, e térben pillanatnyilag sok más mozgalomnál könnyebben tájékozódnak. Vajon így marad ez egy félnemzedékkel későbben, mondjuk tizenöt év után?
Harmadszor, mi történik a hagyományos republikanizmussal, és általában a civilitással a virtuális kultúrák megerősödése idején? Ez szélesebb ügy a közösségi médiánál, az új technológiák itt feltétlenül átrendezik a késői modernitásból itt maradt civilitás-képeket. Másképp, másokhoz fogunk kötődni.

Új mozgalmak

A bekebelezettség a szovjet impériumban az 50-60-as években tulajdonképpen megkímélt bennünket a demokrácia azon kétségeitől, értelmezési problémáitól, bizonytalan meghatározásaitól, amelyekkel a nyugati teoretikusoknak az 50-70-es években kellett megküzdeniük. Kelet-Európából e dilemmák egyszerűen nem látszottak. S azt, hogy itt voltak, vagy vannak bizonytalanságok, nem akartuk később sem észrevenni. A poszt-89-es politikai választás csőszemlélete visszamenően is érvényes maradt. A kép egészében így is szegényesnek látszott. E belső korlátoknak most is élnek következményei.
A csoportok, és projektek, amelyeket később civil társdalomnak neveztünk, itthon valamikor az 1990-2000-es években álltak össze hálózatokká. Progresszív irányultságuk most visszamenőleg sem kétséges. Foglalkoztak kisebbségekkel, határon túli magyarokkal és helyi romákkal, perifériákra szorított nőcsoportokkal, a gazdasági igazságossággal, a jóléttel, a szegénység korlátozásával. E programoktól igen gyakran idegenkedtek a konzervatív politikai programok, mozgalmak.
Közép-Európában az utolsó másfél évtizedben, bár a baloldalon ezt elismerni nem szokták, mindettől függetlenül megszaporodtak a konzervatív, nemzeti mozgalmak. Ezek között vannak olyanok, amelyet kapcsolódnak illiberális politikai programokhoz. Nem mintha ezek nem lennének fontosak, de amúgy ezekről túl sok szó esik. Másokról azonban nem, pedig ezek sokkal érdekesebbek. Magyarországon, azt hiszem, az ilyesmi egyébként ritkább, de mondjuk Erdély magyar társadalmában egyáltalán nem. De még itthon is jobban oda lehetne figyelni a konzervatív, de pozitív társadalmi programokra, például az egyházak környéken. Nem egyszerűen leírásuk hiányzik, nem tudunk eleget szerepükről az átfogóbb civil hálózatokban sem. Míg a progresszív mozgalmakról sokat tudni vélünk az emberi jogok, a globális környezeti programok, vagy a társadalmi igazságosság vonatkozásában, sokkal korlátozottabbak hiteink e vonatkozásban a konzervatív civilitásról. S igazán nem tudjuk, eszközeik és taktikájuk rendszerként miben tér el egyfelől a progresszív civilitás közegétől, másrészt az illiberális nemzeti mozgalmakétól. De hát egyrészt a konzervatív mozgalmak nem feltétlenül nevezik magukat konzervatívoknak. Sokszor inkább identitás-mozgalmakként szeretik magukat meghatározni, s mert sokféle identitás van, a programok körülöttük is sokfélék. Közük általában nincs egymáshoz. Inkább csak a másik oldalról szoktuk ezeket gyűjtődobozokba összerendezni. Sok konzervatív civil csoportnak nincs köze ilyesmihez vagy az erőszakos taktikákhoz, de ugyanezen a szélesebb ideológiai környéken másoknak igen.

Régi elitek

Sok civil projekt lentről, s elég szélesen építkezik a kiépített elitekkel szemben. A magyar eset az alapiránytól eltér, de azért Kelet-Európában nem olyan kivételes. Itt 1989 a korábbi eliteket viszonylagosan megroppantotta, de nem ásta alapvetően alá. A késő szocialista elitek a mi értelmezésünk szerint a republikánus közösség részei maradtak, de ugyanide integrálódtak a 89 után színre lépett csoportok. Az új eliteket, ha nem is a legradikálisabb csoportjaikat, beengedték. E csoportok pártpolitikailag küzdöttek egymással, de senki sem kételkedett abban, hogy együtt ugyanazt az elitet alkották. S együtt ügyesen inkorporálták a 89 utáni mozgalmakat, melyek azonban nem igazán voltak konzervatívak (radikális nemzetiek pedig csak erős kisebbségükben). Az új konzervatív mozgalmak ily módon itt nem tudták megtisztítani a maguk számára teljesen a terepet.
De a szociális kiegyezés számára igen fontos volt, hogy míg a résztvevő csoportoknak nem kellett attól félniük, hogy a tömegek egy része "vért akar", addig ők a hátuk mögött kiegyeznek. A szövegek kellően forradalmiak voltak ahhoz, hogy lent azt higgyék, ők most kapni fognak valamit. Forradalmat várnak, forradalmat kapnak, így tehát az elitek indokoltan vannak ott, ahol vannak. Megérdemlik. Felküzdötték magukat. A társadalmat az 1990-2000-es években irányító, 1970-80-as években létrejött képzett középosztály ugyan az eddigitől eltérő ideológiával, de a helyén maradt, s a fenti szemantikai okokból következően nem is akarták leváltani. Ez a mi konzervatív civil "nem-fordulatunk", s ebben az össznépi újrepublikanizmusban mindenki bent maradhatott. Persze, ehhez az is kellett, hogy senki se lökje ki a másikat.
Nyilvánvaló azonban, hogy itt retorikai paktumról volt szó. Ezért nevezzük civil konzervatívnak az új rendet, függetlenül attól, hogy a használt szövegekről sokan azt hitték, valódi fordulatot jeleznek. A társadalomszerkezet persze módosult, s kétségtelenül nőttek a különbségek a lent és a fent között. De ha arra figyelünk, hogy Magyarország és az egykori Csehszlovákia Gini koefficiensei Európában a legkiegyensúlyozottabbak közé tartoztak (s igen közel voltak, persze, egy általánosabb alsó szinten a skandinávhoz), s most, miközben a különbségek valóban határozottan növekedtek, a csoportok szintjén ma is viszonylag kiegyenlítettek, és a mérsékeltek közé tartoznak Európában, az összkép még mindig integrált (más transzformációs társadalmakhoz képest). Tehát a rendszerváltás kemény retorikáját nem követték ebben a "konzervatív forradalomban" a 2000-es évek elejéig teljesen új szerkezetek.

Felmondott paktum

Persze, az utolsó 6-8 évben elindult a tulajdon radikálisabb átrendeződése. A kormány köré csoportosuló új csoportok (vidékiek, az eddigi felhalmozásban periferikusan érdekeltek, fiatalabbak) a 2010-es években a fontos, eddig befolyással és meghatározó tulajdonnal rendelkező elitekkel fent és a "szegényekkel" lent megkötött 1989 utáni paktumokat radikálisan felmondták. A konzervatív civil kiegyezés néhány év alatt felrobbant. De nincs nyelv ahhoz, hogy az új szerkezeteket valahogy elnevezzük. Republikánus paktumról ezután már nincs és nem is lehet szó, de senki sem ígérte, hogy a mostani kormányerők bármilyen egyensúly iránt fogékonyak lennének. A korábbi elitek meg, ahol lehet, védekeznek. Igaz, nem is ők voltak az első áldozatok. Helyettük azok a mérsékelt konzervatív mozgalmak morzsolódtak inkább fel, amelyek most álltak volna lábra, de erre már nem jutott idejük, terük, s amelyek, ha valamennyire sikeresekké váltak volna, teret vontak volna el a radikális nemzeti retorikai mozgalmaktól. A balközéposztálytól az új tulajdonszerző rétegek nem vártak semmit, onnan az átállás elméleti lehetőségei sem érdekelték őket. De a civil konzervativizmust, mint mintát minél hamarabb meg kellett fojtani.
Republikánus egyezkedés eközben nem volt sem itt, sem ott. Úgy vélték, a balközéppel már, a neokonzervatívokkal még nem kell egyezkedni. Ami ebben a fázisban érdekes, hogy az egyformán veszélyeztetett és potenciálisan víz alá nyomott balközép és a konzervatív neocivilitás egymással nem tudott, vagy akart legalább részben kiegyezni. Lehet, hogy túl nagy volt a meglepetés, lehet, hogy más személyesebb okok voltak a fontosabbak. Egyébként veszélyeztetettségükben az alsóbb csoportok mozgósítására komolyan senki sem gondolt, s arra sem, hogy ily módon lemond valamilyen civil integrációról. Közben átértékelődik az állam szerepe. Bár erről keveset beszélünk, az új magyar tulajdonosi rétegek többsége állami források nélkül nehezen képest működtetni piacszerűen tulajdonát. Állami tőke, szabályozás, kivételteremtés nélkül láthatóan nincs funkcionáló új magyar gazdaság. Logikája szerint egyre inkább egyfajta államkapitalizmusra emlékeztet a nemzetgazdaság, és a konzervatív civil elméleteknek itthon fogalmunk sincs arról, mit tegyenek ezzel a helyi államkapitalizmussal. Leépíteni egyetlen lépésben ebben a fázisban most láthatóan nem lehetséges. S egy fokig talán be is lehetne építeni valamilyen republikánus közösségi eszmébe. De igazán erre sem gondolnak.
Az egyik legfontosabb gyakorlati kérdés itt maga a radikalizmus értelmezésének határa. A közélet nyelve folyamatosan olyan mértékben durvul, hogy egyre nehezebb legalább egy időre meghatározni, milyen létező nyelvi formáktól kell "civil-védelmi" megfontolásokból elhatárolódni. Nincsenek védett szigetek, ahonnan sikerülne kitiltani, még kevésbé kiirtani az agresszivitást. Aki egy picit szélesebb körben meg akar szólalni, bele van kényszerítve olyan beszédmódokba, amelyek aláássák a civilitást. S ezt ma szinte mindenki megszokta már. Aki mégsem, azt finomkodónak tartják.
A konzervatív civil kitörést valahol e fogalmi keretek mentén kellene újrafogalmazni.
Szerző

N. Kósa Judit: Volt tere a Köztársaságnak

Publikálás dátuma
2018.12.23. 14:44
AZ IPARI MUNKÁS SZOBRA - A kiscelli szobortemetőbe került 1960 körül
Fotó: FORTEPAN
Nyolc nappal azután, hogy 1918. november 16-án a Parlament előtt zsúfolódó hatalmas tömeg tanúja volt a magyar népköztársaság kikiáltásának, a Fővárosi Közmunkák Tanácsa határozatban adta közre: eztán egy tér is viseli majd az új államforma nevét. Köztársaság térnek nevezték el az Országház teret, és ez egészen 1920. január elsejéig így is maradt.
Negyedszázaddal később aztán megint lett egy Köztársaság tér Budapesten. A korábbi Tisza Kálmán teret nevezték el így, azt a hatalmas – a fővárosban a legnagyobb – térséget, ahol az őszirózsás forradalom kezdetekor, még november elsején a nagyüzemi munkások a köztársaság kikiáltását követelték; így nyomatékosítva a nép akaratát, egyben üzenve a közeli Conti utcába, ahol az immár kormányzó erő szociáldemokrata párt székháza állt.
A második magyar köztársaságot idézte tehát a név, de az 1946-os tanácsi indoklás szerint „a harmadik magyar köztársaság kikiáltásának emlékére” történt az átkeresztelés. Innen nézve logikus is, hogy 2011-ben, amikor az új Alaptörvény az ország nevéből kihúzta a „köztársaság” szót, a tér is új nevet kapott: II. János Pál pápáét.
Amilyen alázatos embernek a világ a lengyel pápát ismerte, aligha akadt volna fenn azon, hogy egy olyan közterületet neveznek el róla, amely – a funkcióváltásokat híven követve – korábban Paraszt piac, Gabona vásártér, Széna piac, Lóvásártér és Új vásártér is volt. Említésre méltó épületek sem álltak itt egészen 1855-ig, amikor a semmi szélén – a még szinte üres Kerepesi temető oldalában – Pollack Ágost és Diescher József tervei alapján felhúzták az első pesti gázgyárat. A semmi onnantól kezdve pislákoló légszesszel jól megvilágított semmivé változott, és ez a komfortbéli ugrás odavezetett, hogy lassan elkezdett házakkal benépesülni a Kerepesi útnak ez a külső, majorságokkal és istállókkal pettyezett szakasza.
De azért 1869. augusztus 22-én, amikor a lakbéruzsora ellen itt tartottak nagygyűlést a pesti munkások, még fák sem nagyon voltak – viszont azzal, hogy tizenkétezren gyűltek össze a gödrös-poros téren, lényegében megszületett a magyar munkásmozgalom. A kilencvenes években pedig, amikor rendszeresen itt majálisoztak a fővárosi gyárak dolgozói, már többemeletes bérkaszárnyák határolták a tér északi oldalát, a vadonatúj Keleti pályaudvar pedig némi pezsgést hozott a környező utcákba. (Hogy mást ne mondjunk, Jungfer Gyula lakatos csodás kovácsoltvas épületelemeket gyártó cége is a tér mentén, a Berzsenyi utcában telepedett le.) De tény, ami tény: dr. Thirring Gusztáv 1918-ban írott Budapest bedekkerében még mindig „kiépítetlen” térről és „fiatal ültetvényekről” beszél.
Egy valamirevaló pesti térről viszont néhány dolog semmiképp sem hiányozhat: egy színház, egy különleges lakóház, egy szobor és egy közintézmény. Vegyük is sorra ezeket.
Ahogy a Nemzeti Színház árnyékában ott póriaskodott a Blaha Lujza téri Népszínház, úgy az 1910-es évekre erős igény mutatkozott egy Népoperára is, hogy kielégítse az Operaházból kiszorult köznép igényeit. A fővárostól kapott telekre Márkus Géza és a Komor Marcell-Jakab Dezső építészpáros tervezte meg Budapest legnagyobb, 3200 embert befogadni képes színházát, mely részvénytársasági alapon szolgáltatta a népies dalműveket és operetteket. Jegyárai olcsók, akusztikája legendásan csapnivaló volt, amin a már 1917-ben bekövetkezett első, Vágó László-féle átépítés sem sokat segített. Az immár Városi Színháznak nevezett roppant hodályban tartottak hangversenyeket és táncelőadásokat is, 1940-ben pedig elnevezték Magyar Művelődés Házának. 1944. december 3-án nyilas gyűlésnek adott volna helyet, de a kommunista ellenállók becsempészett bombái a rendezvényt gyors úton feloszlatták. A háború után egy darabig moziként és hangversenyteremként működött, majd 1953-ban második játszóhelyként az Operaházhoz csatolták. Mai, szecessziótól mentes homlokzatát 1968-ban kapta, ez a legutóbbi, 2013-as felújítás idején sem sokat változott. Ami igen jelentős előrelépés ahhoz képest, hogy hat évvel korábban még a lebontását tervezték.
Míg a színház megkerülhetetlen látványa a térnek, a másik kuriózum, a túloldalon álló OTI-házak fölött hajlamos elsiklani az óvatlan tekintet. Hagyományos értelemben szépnek éppen nem mondható a három nyolcemeletes bérház, építészettörténeti jelentőségük viszont rendkívüli: 1933-35 között a legkorszerűbb elveket követve, kelet-nyugati tájolással, a sávos elrendezésnek köszönhetően csupa benapozott lakással, meg persze a kényelmet szolgáló mosó- és vasalóhelyiségekkel, szemétledobóval húzta fel őket a nyugdíj- és betegbiztosító intézet. A kor leginnovatívabb fiatal építészei vettek részt a tervezésben - Árkay Bertalan, Preisich Gábor és Vadász Mihály, Pogány Móric és Fischer József, Heysa Károly, Ligeti Pál illetve Faragó Sándor kapta a megbízást -, és ahogy Molnár Gál Péter 1986-ban a Budapest folyóiratban megjegyezte, olyan jól sikerültek, hogy végül leginkább OTI-alkalmazottak és értelmiségiek szemlélték onnan „felülről a proletariátus életformáját”.
Amikor ezek az épületek elkészültek, két szobrot is szánt a város a Tisza Kálmán térre: a névadó politikusét, valamint a Névtelen Magyar Ipari Munkásét. Az utóbbi végül el is készült, dacára, hogy a munka és a munkás életforma kultuszát meghonosító Gömbös miniszterelnök időközben elhunyt. Siklódy Lőrinc „Becsüld a munkát” felirattal komplettírozott két hatalmas kőfiguráját 1943 nyarán avatták fel az immár szépen parkírozott tér virágágyásai között. És ezek ketten ki is tartottak egészen 1960-ig, amikor az 1956 őszén tragikus események tanújává lett téren felavatták Kalló Viktor mártíremlékművét. Ekkor a munkásokat csendben a kiscelli szobortemetőbe szállították.
A hely, ahol a rettenetes vérengzés történt, persze nem volt mindig kommunista, sőt pártház sem. Két gangos bérház állt eredetileg a színházzal átellenben, közülük a baloldalit vette meg a harmincas évek végén a német nevelőnők egylete, tőlük pedig a Volksbundhoz került. Afféle elhagyott jószágként foglalta el tehát 1945 tavaszán a kommunista párt, amely modern homlokzattal hozta rendbe az épületet. Később hozzácsatolták a szocreálosított szomszéd házat is, és a kettő együtt lett MDP-, illetve DISZ-székház. Az ’56-os ostrom után pár hónapon át szükséglakóházként működött, majd visszavedlett pártházzá.
A térről a Budapest folyóiratba cikket író Földes Péter 1966-ban a korra jellemző szűkszavúsággal utalt a tíz évvel korábbi eseményekre: „Van ott méltó emléktábla.” Aztán hozzátette: „De én egy másikat kerestem, amelyen ez állna: „A Köztársaság téren bontott szárnyat az 1918-as magyar köztársaság!" Meg ez is: „Budapest munkássága itt tartotta legelső nyilvános gyűlését!" Ilyen tábla azonban nincsen. Pedig lehetne. Kellene, hogy legyen.”
Szerző