A vers néha, Rejtő mindig kapóra jön

Publikálás dátuma
2018.12.30 10:00

Fotó: / Lakos Gábor
Kamaszként, Debrecenben, a Református Gimnáziumban még úgy képzelte, profi kosárlabdázó lesz és kijut az NBA-be. Aztán az ország egyedülálló, fél lábon álló gitárosa szeretett volna lenni, mellette főfőköltő és leg-legszínész. Mindenből az első. Végül a gitár és a versek maradtak, Szabó Balázsból pedig közel húsz év alatt brand lett, az ország első számú Szabó Balázsa.
Így, kimondva, természetesnek hat, hogy Szabó Balázs Radnóti-lemezt készített, ám ahogy olvassuk a lemezborítón, hogy zene: Szabó Balázs, szöveg: Radnóti Miklós, az mégis olyan impozáns. Mintha alkotótársak lennének. Felkértem és elfogadta (nevet). Azt persze nem tudom, hogy mit szólna hozzá, ha megzenésítve hallaná vissza a verseit. A lemezhez készült egy azonos című koncertfilm is, aminek a budapesti bemutatóján arról kérdeztük Ferencz Győző költő-irodalomtörténészt, hogy vajon Gyarmati Fanninak tetszenének-e a dalok, titkon azt remélvén, hogy a válasz igen lesz, de Győző kertelés nélkül lelombozott. Szerinte Fanni nem örülne, mert ő úgy tartotta, hogy a vers arra való, hogy olvassák, és úgy szeressék, ahogy van. Nem dalolászásra született, vagyis, az én fordításomban, ne legyen csimmbummcirkusz. Néha egyébként bennem is van bizonytalanság a tekintetben, hogy hogy szabad-e, ér-e hozzányúlni ily módon a klasszikusokhoz. És? Ér? Nehezebb téli estéken azt gondolom, hogy nem. Aztán hátralépek egyet, ránézek megint a kész dalra, és akkor máris nem így látom. A dal írás közben olyannyira összefonódik a verssel, legalábbis az agyamban kivehetetlenül összefonódik, hogy a végére azt érzem, a kettő egy és ugyanaz. Az elején, az olvasgatás fázisában a zenész szép lassan beóvatoskodik a költő udvarába, aztán elkezd onnan kilopni egy csomó mindent, amit nem átall használni. Végül olyannyira összeér bennem a vers a mondanivalóval és a zenével, hogy úgy képzelem, én is azon az elvadult tájon gázolok, nekem is részem. Más saját dalt írni, mint verset megzenésíteni? Van különösebb oka, hogy olykor a saját szövegei vannak túlsúlyban, máskor meg inkább klasszikus versekhez nyúl? Annak idején, a gimnáziumban, amikor még halálosan komolyan gondoltam, hogy a szegény költők ínséges életét akarom élni, még úgy képzeltem, hogy a valakivé válásnak az az útja, hogy szörnyűeket írok, aztán biztos egyre jobb lesz, mert így törvényszerű. Aztán kicsivel később, amikor már egyértelműen zenész szerettem volna lenni, épp hogy a versek adtak biztonságot. Számomra a szöveg mindig is fontos része volt a zenének. Egy olyan szóló hangszer, amit az ember, ha hanyagul, flegmán kihagy, akkor egy csomó dolgot elenged a kezéből. Nagyon bosszant, amikor napolajas balatoni dalokat nézek a TV-ben vagy hallok a rádióban. Tékozlásnak érzem. Biztos azért, mert egy szál gitárosokon nőttem föl, és én is akként kezdtem, és ha az egy szál gitár meg az ének mellett az ember még ráadásul a semmiről is énekel, akkor végképp elenyész az egész. Szóval, eleinte a vers nagyon kapóra jött, amolyan álló utasok, kapaszkodjatok! dolog volt. Ha ki is fütyülnek, meg nem figyelnek rám a kocsma sarkában, akkor is megmarad, hogy jó, jó, de legalább József Attilát énekel, hagyjad már! Mitől függ, hogy épp kire kerül a sor? Pilinszkyre, Radnótira, József Attilára vagy Faludyra? Korszakok vannak? Vagy a személyes azonosulás fontos? Szívem szerint azt mondanám, hogy bármelyiket bármikor és bárhogyan, de ha jobban belegondolok, akkor azért bevillan, hogy nem véletlenül kezdtem például akkor Pilinszkyt olvasni, amikor Debrecenben, a Csapó utcai hideg albérletben fagyoskodtam, és éreztem némi párhuzamot. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy én is úgy éheztem és fáztam, mint ő, de valahogy ott, a körülmények miatt, még inkább nagyot tudott ütni. Abban a szobában tényleg csak egy kattogó konvektor volt, meg egy ágy, meg egy könyves szekrény, aminek a tetején hevert az ottfelejtett Pilinszky-kötet. Kinyitottam, elkezdtem olvasni, és nem tudtam letenni. Úgy faltam egyre másra a verseit, mint egy novelláskötetet. Ettől az élménytől gyomorba égősen maradt meg annak a konvektornak a kattogása és az illata. Meg, ahogy ülök a hideg padlón, mert naná, hogy nem az ágyban olvasunk. Életre szóló barátságot kötöttünk ily módon. Persze, lehet, hogy vele is úgy járnék, mint ahogy Gyarmati Fannival jártam volna, és nem tetszenének neki a dalaim. Szóval, a kérdésére visszatérve, fontos az állapot, amelyben épp vagyok. Jókor jött ez a történet Radnótival is. Millió koncert és rohanás közepette felüdülés volt újraolvasni a Radnóti-verseket, és közben látni, hogy a fájdalmai, melyeket kivetít saját magán keresztül, ennyire a természetemhez közelien feldolgozhatók. A kortársak miért maradnak ki? Kevesebbet olvassa őket, vagy veszélyes, ha valaki él, és fel tudja hívni, hogy ajjaj, mit csinált a verseimből? Tényleg kevesebbet olvasok mai magyar költőktől, mondhatnám, hogy azért, mert még a régieket se fejeztem be… De azért voltak sikeres együttműködéseink. Debrecenben, a Csokonai Színház Stúdiószínpadán például csináltunk egy előadást Faludy Gyuri bácsi verseiből, Testek vonzásában címmel. Nagyon hálás témakör volt, a humor és az erotika körül kalandozott, Faludy erotikusvers-fordításaiból készült. Épp hogy nem lóháton adtuk elő, nagyon pimaszul mentünk bele. A premieren ott volt Faludy is Fannival, mondták, hogy majd beszéljünk, telefonszámcsere, izgultam, hogy vajon ledorongol-e. Aztán kiderült, hogy a hang pozitív a piros telefon másik oldalán, szó sincs fehér kesztyűről. Megkérdezte, volna e kedvünk a beszélgetésein, felolvasásain, amíg ő pihen, játszani a verseiből. Naná, hogy volt. A kollégám aztán lemorzsolódott, de én éveken át tűzön-vízen át kitartottam. Semmibe nem szólt bele, minden tetszett neki – ez adott egy kisebb hátszelet, lendületet magamon belül. De énekeltem én Grecsó-verseket is. Az Élet elvitelre című lemezünkön meg is jelent kettő. Kevesen tudják, de az első kötete neki is egy verseskötet volt. Csak aztán nem sikerült azzal nekifutnia a világnak, mert a világ nagyobb betonfalból készült és sikeresen le is pattant róla. Ezekből zenésítettem meg néhányat, ő sem szólt bele, hogy nyúlok a szövegeihez, miből csinálok refrént. Azt szokták mondani, hogy mivel a vers kicsit sem népszerű manapság, a dalok azok a vivőeszközök, melyekkel mégis csak át lehet jutni a versekre süket füleken. Volt ilyen tapasztalata? Egyszer odajött hozzám egy srác, hogy megköszönje, hogy segítettem neki leérettségizni. Semmit nem tudott a tételből, amit húzott, mentőkérdésként azt mondták neki, hogy ha elszaval egy verset, bármit, akkor nem buktatják meg. Tuti bukta, gondolta, a nagy ijedtségben nem jutott eszébe semmi, aztán bevillant neki a Bájoló című dalunk, ami végül is Radnóti-vers, gondolta és elszavalta azt. Át is engedték. Önt mentette már meg költő vagy író hasonlóképp? Rejtő Jenő már kétszer is megmentette az életemet. Egyszer, amikor hajnalban autóztam haza, Rejtőt hallgattam hangoskönyvben, így nem bóbiskoltam bele a vezetésbe. Egy másik alkalommal pedig egy vonatúton jött kapóra. Jó másfél órája utaztam, végig olvastam, és a Rejtő-féle pofozkodási lázban égtem. Röpködtek körülöttem az emberek, repedt bordákkal és betört orral zuhantak át ajtókon, ablakokon. Nagyon benne voltam a sztoriban, amikor is, a Nyugati pályaudvarhoz közeledve felszállt két kétes arcú ember – talán sokan találkoztak már ezzel a jelenséggel, beülnek a kabinunkba, ha egyedül vagyunk, leülnek velünk szemben, és megkérdezik, hogy van-e kedvünk adni nekik valamit. Én éppen fölhajoltam a könyvből, diadalittasan, azt éreztem, hogy nagyon magas vagyok és izmos, és ha megütnek sem fog fájni, hiszen itt könnyedén törnek a csontok, nincs ezzel semmi baj, ez egy hétköznapi történet. Szóval, fölhajoltam ebből az érzésből, és a következőt mondtam: „Nincs nálam semmi. Akkor most verekedni fogunk? Vagy mi lesz?” Annyira meglepődött, hogy kérdőn a cimborájára nézett, aki olyan Rejtő Jenősen begörnyedt a kabinajtón, és elállta az utat, hogy ne tudjak kiszaladni. Gondolták, hogy engem ez a fenyegető ajtónállás össze fog majd törni. Nem sejtették, hogy épp Rejtőt olvasok.

Szabó Balázs

Szabó Balázs énekes, muzsikus, dalszerző, a Szabó Balázs Bandája frontembere. A zenekarosdin túl irodalmi estek rendszeres vendége, és olykor rendez is. A Magyar Állami Népi együttes számára ő írta és rendezte az Apám ablakából az ég című előadást, melyet saját édesapja elvesztése inspirált. Idén két lemeze is megjelent a zenekarnak: a Rajtad felejtett szavaimon saját dalok, a Hasonlatokon pedig Radnóti-versek csendülnek fel.

2018.12.30 10:00
Frissítve: 2018.12.30 10:00

Hidas Judit: Ruha gyorspostán

Annuska épp meg tudta várni, hogy megérkezzen a futár a csomaggal. Szeretett volna valami csinosat felvenni erre az alkalomra. Az új ruháktól mindig fia­talabbnak érezte magát, pedig Béla, a férje sokszor dicsérte, hogy szinte semmit sem öregedett az évek alatt. Annuska mégis úgy érezte, kárba vész a maradék szépsége, ha csak Béla látja. A ruha fehér volt és ujjatlan. Annuska karját kellőképp vékonyította, a derekát karcsúsította, és a jobb lábszárán kidomborodó lila visszereket is némileg eltakarta. Bárányhoz, az orvoshoz hetente egyszer járt beszélgetni. A férfi megértő volt, sajnálta vagy biztatta őt attól függően, épp mire volt szüksége. Annuska tudta, hogy ez része az orvos munkájának, esténként mégis fényképeket keresgélt róla a neten, elolvasta a tudományos publikációit, naponta követte a Facebook-bejegyzéseit. Annuska először egy kopott zöld, levegőtlen váróteremben látta meg a férfit. Körülötte bepólyázott fejű csecsemők feküdtek a szüleik kezében. Egyiknek-másiknak branült preparáltak a kézfejére. Bárány ruganyosan lépkedett felé, félhosszú haját többször hátrasimította, és mosolyogva felé integetett. Annuska az első beszélgetés alkalmával megértette, okafogyottá vált, amiért jött: nem igaz, hogy ő csupán a pszichopatákba tud beleszeretni. Ez a férfi nem volt őrült. De a heti egy óra kizárólagos figyelemről a világ minden kincséért sem mondott volna le. Hétfő reggel, miközben a tükörben nézegette magát, eszébe jutott a hétvége. Ismét jól nevelten keféltek egyet Bélával, miután lefektették a gyerekeket. Még csak rossznak sem nevezhette. Nem gondolt közben Bárányra sem, holott a férfi folyton ott csücsült az agya egyik szegletében. Ha felidézte, megnyugodott, hogy van még remény egy szebb életre, amelyben egy művelt ember felesége lenne és nem egy csempeboltosé. Hirtelen a fejéhez kapott. Sietnie kellett, mert délután indult a repülőjük. Bélával nyaralni mentek, hogy közös élményeket gyűjtsenek, ahogy javasolta a pszichiáter. De előbb még el akart menni Bárányhoz a megbeszélt időpontra. A férfi utoljára azt mondta neki, hogy csak úgy érdemes terápiára járnia, ha nem titkol el semmit. Ezen sokat gondolkodott a hétvégén. Most akkor elmondja, határozta el. Elképzelte, hogy leülnek egymással szemben, és bevall neki mindent. Aztán levetkőzik, és egy hatalmasat szeretkeznek. A folyosón meglepően sokan vártak. A pszichiáter ajtaja előtt nem csak elesett kisbabákat és néhány leszedált ötvenest látott, hanem diáklányokat is. Ahogy elhaladt mellettük, hallotta, hogy egy friss kutatásról beszélgetnek, amely szerint a boldogság csupán helyes döntések kérdése. Annuska maga előtt látta az estéiket. Míg ő a művészeti albumokat bújja az egyik fotelben, és arról álmodozik, hogy Rómába és Párizsba utazzanak, a férje akciófilmeket néz, és közben nagy nyögések kíséretében néha szellent egyet. Nem sokkal később megjelent a pszichiáter a folyosón. Annuska arca kipirult, a lába remegni kezdett, ahogy meglátta ezt a magas, vékony és fess férfit. Az orvos behívta a nőt a szobába. Annuska szolgálatkészen felállt, és szédelegve elindult a férfi után. Menet közben beleütközött az ajtófélfába. – Jól van? – kérdezte az orvos. A nő bólintott, de ahogy ment volna tovább, érezte, hogy valamibe beakadt a ruhája. Egy rozsdás kampó állt ki a fából. Rángatni kezdte a ruhát. – Segítsek? – kérdezte az orvos, és odalépett a nőhöz. Annuska figyelte a férfit, ahogy próbálta óvatosan a ruhát kibogozni a kampó szorításából. Percekig szerencsétlenkedett, de a ruha még jobban belegabalyodott a kampóba. A nő ekkor a férfi kopott bőr szandálját kezdte nézni, és a réseken kikandikáló lyukas zoknit. Már máskor is feltűnt neki ­Bárány ócska kapucnis kabátja és hogy aktatáska helyett hátizsákot hord, mint egy kisdiák. Annuska rántott egyet a ruhán, amely egy reccsenéssel elszakadt. A ruha oldalán egy nagy lyuk keletkezett. – Bocsánat, akkor én most mennék – mondta az orvosnak. – A jövő héten? Annuska bólintott, majd kisietett a szo­bából.
2019.01.13 16:46
Frissítve: 2019.01.13 16:46

Kántor Zsolt versei

Mogorva paplan Terminál evangéliuma A nyelv, mint a tudás pupillája, éles képeket archivál. Ott van a kisagy polcán egy szem meggy: a nyár. Itt a puhán ringó, mátrix- szerű barlang: vízzel és kavicsokkal telt éj. Áttetsző terepasztal. Mogorva paplan. Pixel huszár fürdik benne. Közben azt álmodja, hogy nincs jelen. Minden pozícionálása lappangás. Közben, mint egy könyvtekercs, a félregombolt égbolt mögött megjelenik a múlt. A nagyon távoli jövő. Egy zsilettpenge az emberi szem felé közelít. Heidegger felugrik egy induló vonatra. Ami pillanatnyi kapaszkodó volt, a másodperc törtrésze alatt foszlik szerte. Megint a tenger látszik, nagyon közel. Szinte a szemgolyóban érződik a dagály. Felesel a felkorbácsolt víztükör. Akár egy tekebábu vagy egy hajcsat. Az időtlenség lassan múlik. A könyv mélyen hallgat. Szilva alakú embrió Látószög A bőröd alá költöznék végleg. Elképzeltem, hogy beszippantasz, mint örvény az éjszakát. És hirtelen megjön a hajnal. Jól esne beléd csúszni. Vissza a magzati létbe. S a szájamba helyezem a lélegeztető köldökzsinórt. A hangodon szólalnék meg. A szemeddel látnám a saját életem. Az ujjbegyek kiigazítanák a szívbillentyűket. Kértelek, hogy engedd meg, hogy egész éjjel benned tartózkodjam, amíg bírom szusszal. Forrjunk össze! És próbáljunk ne csak az érzelmekkel, hanem másként is. Beszéljük meg előtte, mire fogunk gondolni. Talán arra, hogy beleharapunk egy szilvába, ami édes. Majd kiköpjük a magját. S érezzük, hogy megy lefele a nyelőcsövünkön a rost, az íz, a nyállal elegy idő.
2019.01.13 14:44
Frissítve: 2019.01.13 14:44