A vers néha, Rejtő mindig kapóra jön

Publikálás dátuma
2018.12.30 10:00

Fotó: Lakos Gábor
Kamaszként, Debrecenben, a Református Gimnáziumban még úgy képzelte, profi kosárlabdázó lesz és kijut az NBA-be. Aztán az ország egyedülálló, fél lábon álló gitárosa szeretett volna lenni, mellette főfőköltő és leg-legszínész. Mindenből az első. Végül a gitár és a versek maradtak, Szabó Balázsból pedig közel húsz év alatt brand lett, az ország első számú Szabó Balázsa.
Így, kimondva, természetesnek hat, hogy Szabó Balázs Radnóti-lemezt készített, ám ahogy olvassuk a lemezborítón, hogy zene: Szabó Balázs, szöveg: Radnóti Miklós, az mégis olyan impozáns. Mintha alkotótársak lennének. Felkértem és elfogadta (nevet). Azt persze nem tudom, hogy mit szólna hozzá, ha megzenésítve hallaná vissza a verseit. A lemezhez készült egy azonos című koncertfilm is, aminek a budapesti bemutatóján arról kérdeztük Ferencz Győző költő-irodalomtörténészt, hogy vajon Gyarmati Fanninak tetszenének-e a dalok, titkon azt remélvén, hogy a válasz igen lesz, de Győző kertelés nélkül lelombozott. Szerinte Fanni nem örülne, mert ő úgy tartotta, hogy a vers arra való, hogy olvassák, és úgy szeressék, ahogy van. Nem dalolászásra született, vagyis, az én fordításomban, ne legyen csimmbummcirkusz. Néha egyébként bennem is van bizonytalanság a tekintetben, hogy hogy szabad-e, ér-e hozzányúlni ily módon a klasszikusokhoz. És? Ér? Nehezebb téli estéken azt gondolom, hogy nem. Aztán hátralépek egyet, ránézek megint a kész dalra, és akkor máris nem így látom. A dal írás közben olyannyira összefonódik a verssel, legalábbis az agyamban kivehetetlenül összefonódik, hogy a végére azt érzem, a kettő egy és ugyanaz. Az elején, az olvasgatás fázisában a zenész szép lassan beóvatoskodik a költő udvarába, aztán elkezd onnan kilopni egy csomó mindent, amit nem átall használni. Végül olyannyira összeér bennem a vers a mondanivalóval és a zenével, hogy úgy képzelem, én is azon az elvadult tájon gázolok, nekem is részem. Más saját dalt írni, mint verset megzenésíteni? Van különösebb oka, hogy olykor a saját szövegei vannak túlsúlyban, máskor meg inkább klasszikus versekhez nyúl? Annak idején, a gimnáziumban, amikor még halálosan komolyan gondoltam, hogy a szegény költők ínséges életét akarom élni, még úgy képzeltem, hogy a valakivé válásnak az az útja, hogy szörnyűeket írok, aztán biztos egyre jobb lesz, mert így törvényszerű. Aztán kicsivel később, amikor már egyértelműen zenész szerettem volna lenni, épp hogy a versek adtak biztonságot. Számomra a szöveg mindig is fontos része volt a zenének. Egy olyan szóló hangszer, amit az ember, ha hanyagul, flegmán kihagy, akkor egy csomó dolgot elenged a kezéből. Nagyon bosszant, amikor napolajas balatoni dalokat nézek a TV-ben vagy hallok a rádióban. Tékozlásnak érzem. Biztos azért, mert egy szál gitárosokon nőttem föl, és én is akként kezdtem, és ha az egy szál gitár meg az ének mellett az ember még ráadásul a semmiről is énekel, akkor végképp elenyész az egész. Szóval, eleinte a vers nagyon kapóra jött, amolyan álló utasok, kapaszkodjatok! dolog volt. Ha ki is fütyülnek, meg nem figyelnek rám a kocsma sarkában, akkor is megmarad, hogy jó, jó, de legalább József Attilát énekel, hagyjad már! Mitől függ, hogy épp kire kerül a sor? Pilinszkyre, Radnótira, József Attilára vagy Faludyra? Korszakok vannak? Vagy a személyes azonosulás fontos? Szívem szerint azt mondanám, hogy bármelyiket bármikor és bárhogyan, de ha jobban belegondolok, akkor azért bevillan, hogy nem véletlenül kezdtem például akkor Pilinszkyt olvasni, amikor Debrecenben, a Csapó utcai hideg albérletben fagyoskodtam, és éreztem némi párhuzamot. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy én is úgy éheztem és fáztam, mint ő, de valahogy ott, a körülmények miatt, még inkább nagyot tudott ütni. Abban a szobában tényleg csak egy kattogó konvektor volt, meg egy ágy, meg egy könyves szekrény, aminek a tetején hevert az ottfelejtett Pilinszky-kötet. Kinyitottam, elkezdtem olvasni, és nem tudtam letenni. Úgy faltam egyre másra a verseit, mint egy novelláskötetet. Ettől az élménytől gyomorba égősen maradt meg annak a konvektornak a kattogása és az illata. Meg, ahogy ülök a hideg padlón, mert naná, hogy nem az ágyban olvasunk. Életre szóló barátságot kötöttünk ily módon. Persze, lehet, hogy vele is úgy járnék, mint ahogy Gyarmati Fannival jártam volna, és nem tetszenének neki a dalaim. Szóval, a kérdésére visszatérve, fontos az állapot, amelyben épp vagyok. Jókor jött ez a történet Radnótival is. Millió koncert és rohanás közepette felüdülés volt újraolvasni a Radnóti-verseket, és közben látni, hogy a fájdalmai, melyeket kivetít saját magán keresztül, ennyire a természetemhez közelien feldolgozhatók. A kortársak miért maradnak ki? Kevesebbet olvassa őket, vagy veszélyes, ha valaki él, és fel tudja hívni, hogy ajjaj, mit csinált a verseimből? Tényleg kevesebbet olvasok mai magyar költőktől, mondhatnám, hogy azért, mert még a régieket se fejeztem be… De azért voltak sikeres együttműködéseink. Debrecenben, a Csokonai Színház Stúdiószínpadán például csináltunk egy előadást Faludy Gyuri bácsi verseiből, Testek vonzásában címmel. Nagyon hálás témakör volt, a humor és az erotika körül kalandozott, Faludy erotikusvers-fordításaiból készült. Épp hogy nem lóháton adtuk elő, nagyon pimaszul mentünk bele. A premieren ott volt Faludy is Fannival, mondták, hogy majd beszéljünk, telefonszámcsere, izgultam, hogy vajon ledorongol-e. Aztán kiderült, hogy a hang pozitív a piros telefon másik oldalán, szó sincs fehér kesztyűről. Megkérdezte, volna e kedvünk a beszélgetésein, felolvasásain, amíg ő pihen, játszani a verseiből. Naná, hogy volt. A kollégám aztán lemorzsolódott, de én éveken át tűzön-vízen át kitartottam. Semmibe nem szólt bele, minden tetszett neki – ez adott egy kisebb hátszelet, lendületet magamon belül. De énekeltem én Grecsó-verseket is. Az Élet elvitelre című lemezünkön meg is jelent kettő. Kevesen tudják, de az első kötete neki is egy verseskötet volt. Csak aztán nem sikerült azzal nekifutnia a világnak, mert a világ nagyobb betonfalból készült és sikeresen le is pattant róla. Ezekből zenésítettem meg néhányat, ő sem szólt bele, hogy nyúlok a szövegeihez, miből csinálok refrént. Azt szokták mondani, hogy mivel a vers kicsit sem népszerű manapság, a dalok azok a vivőeszközök, melyekkel mégis csak át lehet jutni a versekre süket füleken. Volt ilyen tapasztalata? Egyszer odajött hozzám egy srác, hogy megköszönje, hogy segítettem neki leérettségizni. Semmit nem tudott a tételből, amit húzott, mentőkérdésként azt mondták neki, hogy ha elszaval egy verset, bármit, akkor nem buktatják meg. Tuti bukta, gondolta, a nagy ijedtségben nem jutott eszébe semmi, aztán bevillant neki a Bájoló című dalunk, ami végül is Radnóti-vers, gondolta és elszavalta azt. Át is engedték. Önt mentette már meg költő vagy író hasonlóképp? Rejtő Jenő már kétszer is megmentette az életemet. Egyszer, amikor hajnalban autóztam haza, Rejtőt hallgattam hangoskönyvben, így nem bóbiskoltam bele a vezetésbe. Egy másik alkalommal pedig egy vonatúton jött kapóra. Jó másfél órája utaztam, végig olvastam, és a Rejtő-féle pofozkodási lázban égtem. Röpködtek körülöttem az emberek, repedt bordákkal és betört orral zuhantak át ajtókon, ablakokon. Nagyon benne voltam a sztoriban, amikor is, a Nyugati pályaudvarhoz közeledve felszállt két kétes arcú ember – talán sokan találkoztak már ezzel a jelenséggel, beülnek a kabinunkba, ha egyedül vagyunk, leülnek velünk szemben, és megkérdezik, hogy van-e kedvünk adni nekik valamit. Én éppen fölhajoltam a könyvből, diadalittasan, azt éreztem, hogy nagyon magas vagyok és izmos, és ha megütnek sem fog fájni, hiszen itt könnyedén törnek a csontok, nincs ezzel semmi baj, ez egy hétköznapi történet. Szóval, fölhajoltam ebből az érzésből, és a következőt mondtam: „Nincs nálam semmi. Akkor most verekedni fogunk? Vagy mi lesz?” Annyira meglepődött, hogy kérdőn a cimborájára nézett, aki olyan Rejtő Jenősen begörnyedt a kabinajtón, és elállta az utat, hogy ne tudjak kiszaladni. Gondolták, hogy engem ez a fenyegető ajtónállás össze fog majd törni. Nem sejtették, hogy épp Rejtőt olvasok.

Szabó Balázs

Szabó Balázs énekes, muzsikus, dalszerző, a Szabó Balázs Bandája frontembere. A zenekarosdin túl irodalmi estek rendszeres vendége, és olykor rendez is. A Magyar Állami Népi együttes számára ő írta és rendezte az Apám ablakából az ég című előadást, melyet saját édesapja elvesztése inspirált. Idén két lemeze is megjelent a zenekarnak: a Rajtad felejtett szavaimon saját dalok, a Hasonlatokon pedig Radnóti-versek csendülnek fel.

Frissítve: 2018.12.30 10:00

Szomorú-izgulás - Grecsó Krisztián Vera című regényéről

Publikálás dátuma
2019.03.24 11:55

„Tíz éve nem tudok olyat csinálni, hogy az állami tévében csak egy mondatra méltó legyek” – nyilatkozta a Magyar Narancsnak két hete Grecsó Krisztián. Mondjuk erre akár büszke is lehetne, ez ma valójában érdemnek minősül. Ám nem kell tartania attól, hogy könyvei, írásai nem jutnak el a nagyközönséghez. A Vera című regényének Radnóti Miklós Színház-beli dupla estés bemutatója telt házas volt (gondolom, a szegedi nemkülönben), a 95 százalékban hölgyközönség már a színpadra belépésekor olyan meleg szeretettel és vastapssal fogadta az írót, ami abszolút sztár státust feltételez és mutat. Sokan pedig nem egy, hanem kettő-három-négy új kötettel a hónuk alatt távoztak a helyszínről. Erre is büszke lehet a szerző. A fogadtatás ilyen mértékű hevessége, úgy hiszem, ezúttal nemcsak a művek sorával népszerűséget kivívott írónak szólt. Hanem a súlyos betegségével, a halállal megvívó szerzőnek is. Bár a Vera kézirata már a kiadónál volt, mikor Grecsó Krisztiánt megtámadta a kór, a megjelenéséhez már hosszú távon hozzá fog tapadni ez az egyszerre fájdalmas és győzedelmes stigma. A Vera egy tízéves kislány története 1980 őszén-telén Szegeden. Valahol az Abigéllel és A Pál utcai fiúkkal közös szövegtérben – a szerzői szándék szerint. A negyedik osztályba lépő kislányra rárogy az élet: egyszerre lesz szerelmes, derül ki, hogy a szülei nem vérrokonai, összevész legjobb barátnőjével és szembesül a szűkebb-tágabb környezete, a felnőttek valóságával, mely hazug, fájdalmas és bonyolult. „A korábbi élete neki való volt, gyerekhez illő, az volt a normális, neki még nem is kellene tudnia, hogy van ilyen, hogy így is lehet élni; és ekkor megérti, hogy már sohasem lesz úgy, ahogy azelőtt, már nem lehet visszacsinálni, az, ami jó volt régen, többé nem lehet ugyanolyan, mert már nem lesz elég.” (176. o.) („[M]ár sosem lesz úgy, ahogy azelőtt” – a Vera a fejlődési regény műfaj jegyei alapján is párhuzamba állítható az Akik már nem leszünk sosem című Krusovszky-regénnyel.) Az idejekorán felnőtté válás processzusa közben a szerző hatalmas szeretettel viseltetik főszereplője iránt (aki amúgy már felnőttként ismerős lehet a Jelmezbál című regényből, ahol a szülei után nyomoz…), szinte vigyáz rá, nehogy a kelleténél jobban sérüljön. Közel van hozzá, amit az elbeszélői hangösszeolvadás is megtestesít: hiszen bár a világ a tízéves Vera szemszögétől szűkös, azért mögötte/mellette mindig ott a szerző hangtudata is – az elbeszélő „valahol félúton van kettőnk között”, mondta a bemutatón Grecsó. Mert hát valóban, a következő idézet sem lehet Veráé: „A szombat reggel olyan, mint egy magyar filmben, végtelen, soha véget nem érő pillanatok, félálomba süllyedő, ködös háztetők, az ablaküveg megolvadt és újrafagyott jégrózsái.” (227. o.) Olvasás közben engem kevésbé érdekelt – fontosságát azonban nem feledve – a szerelmi érzet vagy a barátságválság alakulása, a látószögem előterébe inkább az örökbefogadást tabusító társadalmi elvárás és a társadalmi felnőtt közeg szentesített csalásai, hazugságai álltak. Az örökbefogadással, azt hiszem, szoros összefüggésben áll a választott időpont: hogy miért pont 1980-ban történik mindez. Nos, az örökbefogadás kérdése személyes érintettség a szerző részéről – ahogy ezt a bemutatón megtudhattuk –: a feleségével kisgyereket szeretnének örökbe fogadni. Ám a jelenkori felfogással szemben a 40 évvel korábbi szemléletmód leginkább az elhallgatást szorgalmazta ennek kapcsán, így alakulhatott ki az a helyzet, hogy mindenki tudta, csak éppen az örökbefogadott nem, hogy őt nem a vér szerinti szülei nevelik. Amikor pedig bizonyos esetekben (rosszindulat, bosszú, pletyka, elszólás) ez kiderül, traumatikus helyzetet eredményez. Sok-sok kérdéssel. Olvasóként nekem például (másfelől) kérdés, hogy miért pont Szegeden történik mindez. A szerző számára ismerős ugyan a terep, de későbbről, az egyetemi éveiből. Fontos ez egyáltalán, játszódhatott volna bárhol máshol a történet? Szerintem igen, számomra nem szervesül a város funkció szempontjából a regénybe – ez nem úgy Szeged-regény. Nem egy helyen erőltetettnek érzetem a „helyrajzot”, akárcsak a kort indexáló, lépten-nyomon felcsendülő korabeli slágerek zaját, a korszak aktuális tv- és moziműsorának megidézését, az éppen átadott nagyáruház (amúgy azt 1977-ben avatták) szövegbe illesztését. Míg máskülönben meg a korabeli figurák igen életszagúak lettek, ahogy a farmerőrületre való többszöri utalás is igen pászentos. Az elbeszélés dramaturgiája, menete amúgy a jól megszokott Grecsó-féle szövegalakítás: elliptikus, körkörös (spirálos), vissza-visszahurkolódó, más szemszögből bővítő, legyen szó fejezetekről vagy az egész regényről. S ha már kihagyás: az elhallgatás, az elfojtás fojtogató, egyben melankolikus hangvétele sem ismeretlen az olvasók számára (én a Pletykaanyu óta nem is nagyon tudok vidám Grecsó-kötetet felidézni), na, nem mintha ez elvárás lenne… És persze az identitáskereső „családfakutatás” is „toposzként” köszön vissza. A kiadói mondás szerint ezzel a regénnyel Grecsó letért az eddigi nyomvonalról, most kevésbé a saját élettörténetéből, élethelyszíneiből építkezett, se Szegvár, se Békéscsaba, se Budapest – miközben látjuk: Szeged mégis. A hangvétel „szomorú-izgulása” (a regényben a szorongás), az írásmód azonban változatlan – ezért és ezzel együtt szerethető a Vera. (Magvető, 2019. 328 o.)  
Szerző

Kondor Vilmos: A haverem nélkül - exkluzív Gordon Zsigmond-novella

Publikálás dátuma
2019.03.24 11:00

Kondor Vilmos Budapest Noir-sorozatának új regénye az Ünnepi Könyvhétre jelenik meg júniusban A budapesti gengszter címmel a Libri gondozásában. Gordon Zsigmond története ezúttal a szesztilalom idején játszódik Philadelphiában. Kedvcsinálónak a szerző exkluzív, felkérésünkre írt novelláját olvashatják alább, mely 1929-be kalauzol el.
– Ez meg mit keres itt? – hajolt le a dohányzóasztal mellé a fiatal Fogerty detektív, akiről a szerkesztőségben az a mondás járta, hogy olyan tompa az agya, hogy hozzá képest a halkés japán finomacélból edzett filézőszerszám. Kiegyenesedett, és a maszatos ablak felé tartotta a kezét. – Az áldozat nem dohányzott. Sehol egy hamutálca – hümmögött, és vékony ujjai között megforgatta az öngyújtót. – Lehet, hogy tényleg volt itt még valaki, ahogy az a szomszéd állítja? – Még az is lehet – szuszogta a nyugdíj felé ballagó Archer nyomozó vörös arccal. – Hadd nézzem – lépett közelebb Gordon, akiben gyanú ébredt. – Bizony, az enyém, bocsánat, nyomozó, amikor lehajoltam, kiesett a zsebemből, és… – Hányszor mondtam magának, hogy nem tapogathat csak úgy – ingatta hatalmas fejét Archer, és Gordon egyszerűen nem értette, hogyan volt képes azt a nyakat abba az ingnyakba beleerőltetni. – Sokszor mondtam már magának, aztán mégis tapogat. A Philadelphia Inquirer tudósítói mindenhol ott vannak és mindig tapogatnak. – Mert a Daily Newséi nem? Semmihez sem nyúltam hozzá, kérdezze csak meg tőle – intett fejével Gordon a bejárati ajtónál strázsáló egyenruhás rend­őrre, aki unott hangon közölte Archer detektívvel, hogy Gordon bejött, megnézte az áldozatot, és semmihez sem nyúlt. – Tessék – mutatott Gordon a foszlott, öreg kanapéra meg az azon fekvő fiatalember holttestére. – Így találtam, eszem ágában nem volt hozzányúlni. – Még szerencse, lévén gyilkossági az ügy – pillantott rá Fogerty detektív, miközben Archer nyomozó tovább sóhajtozott: munkakedvét a hőségben nagyító alatt sem lehetett látni. – Gyilkosság? – hamuzott Gordon. – Ha engem kérdeznek, de persze nem kérdeznek, ez a szerencsétlen magával végzett. – És ez a kupleráj? A dulakodás nyomai? A vérfolt a falon? – bökött rá a jelekre Fogerty nyomozó a rendetlen helyiségben. – Ugyanakkor mindegy, legalább egy kokszossal kevesebb. – Én nem látok se külsérelmi nyomot, se gyilkos fegyvert, és persze detektív sem vagyok, de azt tudom, hogy kár Jimbóért – jegyezte meg Gordon. – Nem mintha olyan nagyot lódított volna a világ kerekén előrefele, de nála jobb burgert a környéken senki sem csinált. – Annyira nem volt jó szakács – lóbálta meg fejét ismét Archer, majd a mozdulattól úgy megtántorodott, hogy belehuppant az egyik rozzant fotelba. Az egész lakás mintha összeroskadni készült volna Jimbo súlytalan életének nyomasztó súlya alatt. Mocskos ablakok előtt a könyöklőn száraz légytetemek, a nappaliban két fotel, az egyikben Archer nyomozó, a másikban Jimbo köténye és két üres sörös­üveg, előttük dohányzóasztal, amelyen lisztszerű por fehérlett néhány apró, kihajtott papírtasak társaságában. Egy szívószál, kettétörve. Egy Jimbo, meghalva. – Sok sikert a gyilkos megtalálásához – biccentett Gordon a két rendőr felé, majd lesietett az utcára, ami valójában egy szervizút volt két háztömb között. Északnak tartva megkerülte a tömböt, és Tony Tonio kifőzdéjével szemben belépett a szemeteskukákkal és kidobott bútorokkal teli sötét sikátorba – de nem volt ott senki. Tudta, hogy nem kell soká várnia, kiállt hát a Huszadik utcára, nekitámaszkodott a falnak, elővette öngyújtóját, rágyújtott, és miközben várt, azt nézegette. Egy nagy kaliberű töltény hüvelyéből készítette hozzáértő kéz, hogy aztán lehetetlen türelemmel és szabatos ízléssel apró levelek és virágok garmadáját vésse bele. Gordon párszor látta csak, de ezer közül is megismerte volna. Tíz éve a fronton sorra készültek az ehhez hasonló öngyújtók, a katonák ugyanis mindennel igyekeztek elfoglalni magukat, amíg a németek támadására vártak, de csak kevésnek volt ilyen szépen kimunkált a díszítése, és azok közül is csak egynek volt az aljába belekarcolva az FS monogram. A meleg úgy ült rá a városra, ahogy egy migrén veszi át az uralmat az ember feje fölött, nem lehetett menekülni előle. Gordon szívta a cigarettát, és figyelte, ahogy vele szemben, az Ionic utcában Tony Tonio a kifőzde hátsó kijáratánál egy összecsukható széken ülve tanulmányozza a lóversenyeredményeket. Lassan összefolytak előtte az öltönyös férfiak és a hosszúszoknyás nők alakjai, amikor fojtó levegőben kirajzolódott egy bicegő figura alakja, amint megtorpant az étterem előtt, majd megfordul, hogy elsiessen, ám ekkor Gordon elrúgta magát a faltól. – William! – kiáltotta. Az alak mintha meg sem hallotta volna. – Tüzet akarok adni neked! – kiáltotta Gordon, mire az alak megtorpant. Gordon hallani vélte sóhajtását, és nézte, ahogy a fekete férfi átbiceg hozzá a túloldalról. – Gyere csak be, ide – mutatta Gordonnak a szemeteskukák és a kidobott bútorok rengetegét. – Hacsak nincs hideg limonádéd, akkor szó sem lehet róla. Te gyere velem, Tonynál van limonádé. – De azt te iszod, én inkább sört kérek, ha már te fizetsz. Gordon legyintett, és átmentek Tonyhoz, a pultos azonban gorombán rájuk mordult. – Itt tilos koldulni. – Mindig ez van – nézett Gordonra William, aki azonban szó nélkül lenyomta az asztal mellé, majd a pultosra förmedt: – Will velem van, de ha nem lenne, akkor sem küldheti ki. Sör és limonádé. Meg egy burger. Will beesett vállal ült, a hőség ellenére pulóvert viselt, viszonylag kevés lyukkal, arca borostás volt, mindkét szeme véreres. Gordon elővette cigarettáját, és Will felé nyújtotta, majd felkattintotta az öngyújtót. Miután mindketten kifújták az első slukkot, letette az asztal közepére a gyújtót. Egy ideig szótlanul nézték, aztán Will szólalt meg kaparós hangon. – Zig, a múlt héten adtam be jelentkezésemet a városhoz utcaseprőnek, de ha kiderül, hogy én… – Elhallgatott, mert megjelent a pultos, és a sört Will, a limonádét pedig Gordon elé tette le, aztán csak állt, kezében a hamburgerrel. Gordon intett, hogy azt is Will elé tegye, majd adott neki két egydollárost. – Mi történt? Will fogta a poharat és nagyot kortyolt belőle. Vékony nyakán le-fel ugrált az ádámcsutkája. – Tudod, veterán vagyok, és nem délen vagyunk – törölte le a habot a szájáról –, tudod, milyen nehéz, pláne, ha az ember még ugye kéreget is. – Nem tudom, de sejtem. – Olyan régóta várok erre, Zig – szívott egy erőset Will a cigarettából. – Két éve, már két éve mondják, hogy ha lesz üresedés. Hát most van, és találtam magamnak egy kiadó szobát is az Északi Tizenharmadikban. Ennyire vagyok tőle – mutatta Will remegő ujjakkal. – Én… – Mi történt, Will? – Ezt elteszem, jó? – fogta meg Will az öngyújtót, de nem vette fel. – FS – mutatta az alját. – Freddie ­Stowers volt a parancsnokom. – Melyik egységnél szolgáltál? – A Háromszázhetvenegyedik Gyalogos Hadosztályban, az Ardennekben – felelte Will, és hamuzott. – Freddie Stowersnek köszönhetem, hogy túléltem a krautokat meg azt az egészet ott, Franciaországban. – Tőle kaptad? – Amikor a második lövés leterítette, odaszaladtam hozzá, de elkéstem. Mellette hevert a sárban. – Akkor jobban vigyázhattál volna rá – nézett Gordon az öngyújtóra. – Mi történt, Will? Mit kerestél Jimbo lakásában? – Ez az enyém? – mutatott Will a burgerre. – Ki másé? Will komotósan beleharapott, felkapott pár darab sült krumplit, azt is elrágta. – Ha a rendőrség… Nekem végem, soha nem leszek utcaseprő, jó, ha nem sittelnek le, Zig. Gordon várt. – Jimbo felhívott magához, hogy segítsek neki – kezdte Will. – Mindig ott vagyok az étteremnél, tudod, söprök meg hagymát aprítok, mert azt senki sem bírja, csak én, egyszerre két-három kilót is felkockázok, szóval mondta, hogy este menjek fel hozzá, és amikor ajtót nyitott, én már akkor láttam, hogy nagyot szippantott, mert gyanakodott, tudod, résnyire nyitotta az ajtót, meglátott, berántott a lakásba, és mondta, hogy hallotta, hogy jönnek a járőrök razziázni, és vigyem el azt a kis csomagot, mire mondtam, hogy nem viszem én azt sehova, erre megkérdezte, hogy… – harapott még egyet – …hogy kérek-e, mire mondtam, hogy nem élek én azzal, ami a gránátnyomások után maradt a fejemben, arra vigyáznom kell, erre leült, és megint szívott a fehér porból, és akkor kijött a vécéről a Ken, a Bublowsky, tudod – nézett Gordonra, aki nem tudta, de intett, hogy folytassa –, Ken a haverem, én meg mondtam, hogy nem viszem el a csomagját, mert ha megfognak, akkor Georgiában töröm a követ, amíg el nem földelnek, mire a Ken is kért, hogy segítsek, de az ő szeme se volt tiszta, meg a feje se, és akkor megszólaltak a szirénák, mire Jimbo felpattant, és a falhoz kent, hogy még a fejem is vérzett, hogy én hívtam rá a zsarukat, a torkomnál fogva tartott, szerintem a gyújtóm is akkor esett ki a zsebemből, aztán a Ken szólt neki, hogy meg ne öljön már, mire eleresztett, én meg leestem, és akkor Jimbo fogta a kis csomagot, kinyitotta, a kis tasakok összevissza repkedtek, mondtam neki, hogy lehúzom a vécén, de ő az asztalra szórta a port, és csak szívta, szívta fel, a Ken meg segített neki, őrültek voltak, felszívták a csíkokat, és akkor elhallgattak a szirénák, mire ezek úgy néztek rám, mint valami démonra, és – harapott újabbat – akkor valaki dörömbölni kezdett lenn az ajtón, a bejáratin, odamentem az ablakhoz, egy nő volt a gyerekével, mondtam is a Kennek, hogy nem kell félni, de mire megfordultam, Jimbo már feküdt a kanapén, a Ken meg a mellkasát püfölte az öklével, mire odamentem hozzá, a hóna alá nyúltam, és gyorsan hazatámogattam, nem lakik messze, neki még van lakása, itt, a Huszonegyedik utcában, aztán teleeresztettem a kádat hideg vízzel, beleraktam, és hajnalig ott ültem mellette, hogy nehogy meghaljon már nekem, mert mi lesz velem a haverem nélkül, és nem halt meg, kiszedtem a kádból, ágyba raktam, és mondtam, hogy hozok neki valami gyógyszert, de nem tudom, milyet, Zig, ilyenkor milyen pirulát ad az ember? Gordon nézte a gyöngyöző poharat maga előtt, félig volt még limonádéval. Felhajtotta, aztán Willre nézett: – Nem tudom, de ha bemész a patikába a Sansom utcában, és Maggie-t kéred, ő mindenre tud valami gyógyírt. És vigyázz jobban a gyújtódra.
Frissítve: 2019.03.24 11:00