Papp Sándor Zsigmond: Új év, rövidebb szavak

Publikálás dátuma
2018.12.31. 18:00
FRICSKÁNAK JÓ, DE TASZÍTÓ AZ ÚJ JELSZÓ - Lop, csal, hazudik. Csak egyszerűbben. Tömörebben
Fotó: Molnár Ádám / Népszava
Év vége van, csöndben zakatol mellettem a leltárgép. Mi volt jó, mi rossz, egyáltalán milyen volt ez a 2018-as, kissé szürke, kissé püffedt, elmosódó esztendő. Talán úgy fogok emlékezni rá, hogy ekkor veszítettem el a politikához fűződő megmaradt illúzióimat, azt a keveset is, ami nem morzsolódott le, hogy aztán az utolsó napokban mégis visszajöjjön valamilyen reményhez hasonlító érzet. Ebben az évben lettem apolitikus, teljesen közömbös az ország s benne a saját sorsom iránt, elhittem, amit el akartak hitetni velem: nem tudok többé beleszólni a körülöttem zajló folyamatokba, legfeljebb a saját buborékomon belül csökkenthetem azon értékek erózióját, amelyekben hiszek.
Sok jelzőt és meghatározást lehet ráaggatni a mai hatalomra, de az biztos, hogy nem a pezsgő sokszínűségben bízik, nem kívánja kihasználni az országban rejlő potenciált és felhajtóerőt, csak lelakja, mint egy bérleményt, rátelepszik és uralja, hangoskodva és gőgösen. Az idei választáson a részvételi adatok egy pillanatra reménykeltőnek tűntek, de aztán gyorsan kiderült, mindez csupa naivitás volt: sokan elegendőnek tartották, hogy jól karbantartott félelemből voksoljanak. Ezért még haragudni sem lehet senkire, hiszen a félelem nem racionális, a félelem semmi másról nem szól csak önmagáról, abroncsként szorít, s minél láthatatlanabb, annál jobban, legyen a képletben bármi: a mumus, a világvége vagy a migránsok. Ilyenkor az a nyerő, aki a félelem szálait mozgatja, a többit, aki valamiért átlát a szitán, lekenyerezi, kizsarolja vagy egyszerűen megveszi. És akkor még nem beszéltünk az önkéntesek hadáról, mert nincs az a borzalom, amelyhez ne találnánk önként jelentkezőket, akik a saját illúziójuk és előnyeik védelmében ne fordítanák el a fejüket a valóságtól, amikor és ahol kell. Hosszú, békebeli évek várnak tehát ránk, csak hinni kell benne, ebben kell hinni, és meglesz a jutalom.
Két országban élünk, két nyelvet beszélünk, talán okosabb lenne ebbe lassan beletörődni, mint újabb és újabb meséket szőni a talán sosem volt közös nevezőről, az aranyhajú királylányról, aki közelebbről megnézve se nem aranyhajú, se nem királylány.
Sokat gondolok mostanában egy régi emlékre. Szatmárnémetiben, amikor már Temesváron, Kolozsváron és Bukarestben „lezajlott” a forradalom nagyja, néhány ember kiment az új főtérre, a csupa beton tapstérre zászlókat lengetni, beszédeket hallgatni. Apámmal mi is odakeveredtünk valahogy, de amikor én közelebb akartam menni, jobban beleolvadni a tömegbe, osztozni a felszabadító örömben, apám visszahúzott. Maradjunk csak itt, mondta. Így aztán ott is voltunk, meg nem is, tüntettünk meg nem is. Ha fordul a kocka, nehezen bizonyítottak volna ránk bármit is. A bámészkodás még nem rendszerellenes bűntett. Én akkor ezt gyávaságnak éreztem, apám nyilván óvatosságnak. Zavaros volt akkor még minden. Bukarestben egymást lőtték a katonák nem létező „terroristákkal” harcolva, Szatmár utcáin is néha végigjárt egy autó hangosbeszélővel, hogy ne igyunk a vízből, mert mérgezett.
Az a legrosszabb, hogy végül apámnak lett igaza. A következő hónapokban a forradalmat elcsaklizták, az új arcok már nem a demokratikus átmenetben, hanem a hatalmuk megtartásában lettek érdekeltek. S amikor le akarták őket váltani, elindult az első bányászjárás a sokadikból: megint ellenség lett az, aki másként gondolkodott. Tizennyolc voltam akkor, és apám jobban féltett engem, az én jövőmet, mint a még meg sem született demokráciát. Talán ez is amolyan ká-európai tapasztalat, itt a győztesek is csakhamar vesztessé teszik az alattvalóikat. Itt nem egyébről szól a forradalom (legyen az fülke- vagy utcai), mint puszta elitváltásról, az „engem vigyen fel a padlásra” csöndes nyavalygásáról. Jól látható, hogy a mai kormányerőknek is csak az lehetett a bajuk a kommunizmussal, hogy nem ők voltak a kommunisták: az egyenlőbbek az egyenlők között.
De fejezzük be a reménnyel. Az utóbbi napok mégis csak azt mutatták, hogy nincs egészen veszve a köztársaság, vagy egyszerűbben az a politikai berendezkedés, amelyért így vagy úgy, de mégiscsak megharcoltunk ’89-ben. Mégiscsak van valamiféle jól látható ellenállás. Mégsem akar mindenki apátiával válaszolni vagy birkamód bólogatni. Persze nem mindennel tudok most sem azonosulni. Az új jelszó, vagy minek is nevezzem (O1G), talán fricskának, a feszültség levezetésének jó, ám engem mégis taszít. Azon kajánkodtam magamban, hogy ha majd a jövő romlatlan ifjúságának tanítani kell történelem gyanánt ezeket a napokat, hogyan adják majd vissza a jövő pedagógusai ezt az egyáltalán nem iskola-kompatibilis szót. Két eset lehetséges. A rosszabbik, hogy addigra ez már bevett stílus lesz, a mindennapi beszédmód része politikában, társas érintkezésben, felületes csevejben. Az egy geci, mondja az egyik jelölt a másikról a híradóban, és akkor tudni fogjuk, hányadán is állunk. Lop, csal, hazudik. Csak egyszerűbben. Tömörebben.
Kár, hogy én, ha úgy tetszik, a fecsegésben, a sokkal hosszabb szavakban hiszek. Még ha tudom is, hogy nem ezekkel lehet megnyerni a mindenkori csatát.
Frissítve: 2019.01.01. 12:07

A verhetetlen Aranycsapat

Publikálás dátuma
2018.12.30. 19:56
GOMBFOCIZÓ GYEREKEK - Nyomd össze két ujjad, és pöckölj!
Fotó: KOVÁCS MÁRTON ERNŐ / FORTEPAN
Persze igazából a nővérem volt az oka mindennek. Harmadikos általános iskolásként tíz forint zsebpénzt kapott havonta, s a novemberi Petőfit rám költötte.
- Apa, játszunk? – kérdezi hatéves fiam, s már veszi is elő a szekrény mélyéről a csokidesszertes dobozt. Kicsit kopott ugyan, de még jól olvasható a felirat: Százszorszép. És az ára is: 58,70 forint. Valamikor a nyolcvanas évek elején adhatta anyám, hogy némiképp rendezzem a gombfoci-csapataimat, melyek akkoriban már kezdtek az agyára menni, hiszen minden sarokból, polcról, ágy mögül apró, fényképes-fröccsöntött korongok kerültek elő.
Persze igazából a nővérem volt az oka mindennek. Harmadikos általános iskolásként tíz forint zsebpénzt kapott havonta, s a novemberi Petőfit rám költötte. Így került 1979 szentestéjén a karácsonyfa alá matchboxok, LEGO, könyvek, zoknik, pulóver mellé a két kis műanyag pohár. Szépen becsomagolva, ám miután lekerült róluk a papír, csak futó pillantást vetettem rájuk, s már toltam is félre, hisz ötévesen fogalmam sem volt, mire jók azok a színes kis izék. A szenteste győztesének egyértelműen a váras LEGO bizonyult, a tesó ajándékát csak másnap, erőteljes atyai unszolásra szedtem elő újra. Apám ugyanis alig három óra után megunta, hogy mindig ugyanazt a hat matchboxot indítjuk el a pályán, s ha már ragaszkodtam a közös játékhoz, akkor próbáljunk ki valami mást is alapon elém tette a két poharat: - Válassz!
Kevéske hezitálás után bizonytalanul a fehér betétes zöldek után nyúltam, s csak jóval később tudatosult, hogy nem is egy, de két életre szóló szerelem kezdődött el abban a pillanatban. Akkor inkább az érdekelt, hogy a körmömmel ki lehetett piszkálni a fotókat, melyekről teljesen ismeretlen, jellemzően bajuszos bácsik néztek vissza.
- Kik ezek? – fordultam apámhoz, aki vélhetően nem is hallotta a kérdést, ugyanis éppen derékig eltűnt az előszobai beépített szekrényben, ahol a nagyasztalt tartottuk, melyet csak ünnepnapokon vettünk elő – ellentétben a konyhaasztallal, elfért körülötte az egész család nagyszülőstől, sógorostól-sógornőstől, unokatesóstól –, s már csavarta is a lábakat a helyükre, majd szétnyitotta a tényleg kapitális bútort. Érdeklődve néztem, bár nem igazán értettem, mire készül, ám a kép kitörölhetetlenül az agyamba vésődött, s akkor is bevillant, amikor szűk másfél évtized múltán már a beköltözés napján belekarcoltam egy méretarányos futballpályát az egyetemi kollégiumi szobám asztallapjába. Akkor azonban nem hittem volna, hogy hamarost olyan produkciónak leszek tanúja, mely néhány hónap múltán nagyobb izgalomba hoz, mint a varázsmelegítő-alsója. Ami nagyobb csodának számított ovis, majd később kisiskolás ismeretségi körömben, mint a Jézuska, a Télapó és a Húsvéti Nyuszi együttesen, hiszen előbbiek jellemzően minden gyerekhez ellátogattak, de varázsmelegítője csak apámnak volt. Melynek jobb zsebéből három erőteljes fújás után egy valódi matchbox került elő, persze, csak ha előtte valami kifejezetten jó dolgot sikerült összehoznom.
Apám az asztalfőre és átellenben egy-egy műanyag kaput rakott, majd szép komótosan felpakolta a neki jutott piros-kék színkombinációjú korongokat. Megpróbáltam utánozni, hellyel-közzel sikerült is, bár akkor – betűismeret híján – még egyáltalán nem törődtem vele, melyik korongon kinek a képe szerepel.
- Nyomd össze ezt a két ujjad, és pöckölj! – állította irányba apám a jobb kezem hüvelyk- és mutatóujját. S ha nem is azonnal, de fertályórányi játék után már egész hatékonyan vettem célba a kis fehér korongot a nagyobb zöldekkel. A kaput persze még nem veszélyeztettem, de látható volt a fejlődés. Apám persze profin nyomta, köröméllel, s akárhogyan állítgattam is a korongjaimat, egyre-másra a kapumba talált.
- Mit csináltok? – nyitott be a gyerekszobába keresztapám. – Gombfociztok?! – csillant fel a szeme, s már tolt volna félre, de apám megállította: - Addig játszunk, míg nem lő gólt.
Ami keresztapám szemszögéből felelőtlen kijelentésnek tűnhetett, hiszen a Ferencváros – mert természetesen a Fradit takarta a színkombináció – ekkor még nyomába sem érhetett az örök rivális Vasasnak. Apám keze alatt az angyalföldiek úgy játszottak, mint a valóságban: Mészáros Bubunak nem lehetett gólt lőni, Komjáti és Török kérlelhetetlenül rombolt, Izsó és Zombori pedig kiváló labdákkal tömte az igazi nehéztüzéreket, Váradyt és Kiss Lacit. Nálam pedig hiába állt Zsiborás Gabi a kapuban, s előtte a válogatott Rab Tibi és Vépi, a középpályán Ebedli ólomlábakon táncolt, s Szokolai, Pusztai, de még a zseniális Nyilasi is csak csetlett-botlott. Ennek ellenére – még ha keresztapám számára időtlen idők múlva is - végül persze megszületett az első Fradi-gól: egy lecsúszott kirúgásból talált be a kis Takács...
Ami értelemszerűen még jobban meghozta a kedvemet, így a keresztapám után, aki már komolyabb tétre menő meccsen bukott el apámmal szemben, ismét én következtem. Lefekvésig játszottunk, majd karácsony másnapján is, aztán persze a téli szünet végéig, majd át a teljes új esztendőt. A júliusi születésnapom után az örökrangadók négyes tornákká bővültek, a Vasas mellett a Csepel és a Honvéd apám vezetésével szállt szembe az egyre izmosabb Ferencvárossal. A rengeteg gyakorlás ugyanis megtette hatását: hétköznap délutánonként, amikor az ellenfelek „edzője” bevásárolt, újságot olvasott, mosogatott, vagy éppen bütykölt valamit a lakásban, a Fradi edzett. A hagyományos négy-három-hármas felállásban, a centerben az egyre nyilvánvalóbban világklasszis Nyilasival. Előbb még csak meg-megszorongatta a nagy triót, aztán el-elcsípett néhány győzelmet is. Talán azért is, mert jobban alkalmazkodott az új stadionhoz: a mindennapos gombfoci miatt a pálya a nagyasztalról a parkettre költözött – ettől kezdve a padló hosszú éveken át ragyogott, a fényesítésről térdben erőteljesen kopásnak indult nadrágjaink gondoskodtak…
A bajnokság létszáma pedig folyamatosan bővült, minden név- és születésnap, húsvét és karácsony új csapatokat hozott, így csatlakozott a Haladás, a Rába ETO, a Tatabánya, a Diósgyőr, később az olasz Inter, a 78-as világbajnok argentin válogatott, komoly traumát és fejtörést okozva a Nyilasival felálló Austria Wien, majd valamikor a nyolcvanas évek közepén az Aranycsapat. Az újakon rendre megosztoztunk, utóbbit viszont mindig apám kezelte, kettőzött koncentrációval, s a gárda a hírnevéhez méltón sohasem szenvedett vereséget: Puskás, Bozsik, Kocsis, Hidegkuti és a többiek büszkén mosolyoghattak a fotókon.
Egészen 1986 karácsonyáig. A hagyományos, háromnapos torna előtt apám ismét eltűnt derékig a beépített szekrényben, előkotort egy megkopott, barna cipősdobozt, melyből néhány óriási kupak és mindenféle gombok kerültek elő.
- Ez az igazi Aranycsapat – jelentette ki átszellemült arccal, s elkezdte felpakolni a játékosokat. Csak akkor vettem észre, a gombok posztok szerint lettek megcsiszolva, s valamivel be is voltak kenve, hogy jobban csússzanak.
A gálameccsre a Fradi állt ki ellenük, duzzadó önbizalommal, ereje teljében, hogy aztán az elmúlt szűk negyven év legcsúfosabb, legmegalázóbb zakóját szabják ki rá. Már a félidőben két számjegyű volt a különbség, s ha apám térdei jobban bírják a parkettát, és hát nem esik meg rajtam a szíve, brutális hisztivel szakad meg örökre gombfocis pályafutásom. A leginkább egy üvegszerű, a közepén hegyes „sapkát” viselő gombra voltam kiakadva, melynek csúcsát apám elképesztő pontossággal célozta meg minden helyzetből és távolságból.
- A Kocsis Sanyi! – mosolyodott el a meccs végén. - Minden idők legjobban fejelő játékosa, a Kocka.
Hírnevéhez méltón az azóta eltelt több mint három évtizedben is ugyanolyan hatékonysággal termelte a gólokat. Az évek és a karácsonyi tornák múltak, csak egy dolog nem változott: a valódi Aranycsapatot nem lehetett legyőzni. Pedig próbálkozó akadt rengeteg: a keresztapám mellett más nagybácsik, a teljes baráti köröm, később a sógorom, végül a tesóm fia. Hozták a csapatukat, tele korábbi és újabb világsztárokkal, ilyen-olyan taktikával, de Kockát senki sem bírta lefogni.
Két évvel ezelőttig. Karácsonykor apám már rosszul volt, remegett a keze, oxigénpalackkal ült az ünnepi asztalhoz, s éppen a februári házassági évfordulójukra esett a temetése. Azóta a cipősdoboz nálam lapul a szekrény mélyén. Egyelőre még csak a régi korongokkal játszunk, a fiam persze azonnal kiszúrta magának a Fradit, így nekem a Vasas, a Honvéd és a Csepel jutott. És hogy állítgassam az ujjait, hogyan lehet a legjobban célozni. Néhanapján pedig, amikor iskolában van, előszedem a régi gombokat, s próbálom mind nagyobb hatékonysággal belőni Kocka fejét.
Hamarosan bizonyítanom kell majd…
Szerző

Az utolsó cár törvényszerű bukása

Publikálás dátuma
2018.12.30. 18:58

Fotó: AFP
Ennek a kriminek jól ismerjük a végét. Ám ahogy olvassuk a történetet, felmerül bennünk, talán mégis más lesz a befejezés. Csakhogy ezt a sztorit az élet írta, hiszen a történelemről van benne szó. A szerző annyit tett, hogy megpróbálta megfejteni, mi motiválta a főszereplő és az őt körülvevő sokaság tetteit, hogyan jutottak el mindannyian a végkifejletig.
Dalos György újra izgalmas könyvet írt. Ezúttal az Oroszországban több mint háromszáz éven át uralkodó Romanov-ház bukását követte nyomon. Az utolsó cár – ez a mű címe és róla szól a történet. Amiből kiderül, hogy szegény II. Miklós gyakran volt rosszkor rossz helyen, szerencsétlen összejátszások sorozata akadályozta meg előbb azt, hogy sikeres legyen, végül pedig azt, hogy a bolsevikok ne végezzék ki családjával és szolgálóival együtt, mint egy kutyát.
Mondhatnánk, szerencsések vagyunk, mi olvasók, hogy az író nem tudta megvalósítani eredeti tervét. A hosszú évek óta Berlinben élő és dolgozó Dalos György – aki nemrég ünnepelte 75. születésnapját – ugyanis a Nagy Októberi Szocialista Forradalom igaz történetét akarta megírni a tavalyi centenáriumra. Csakhogy berlini kiadója ezt megakadályozta, mondván, hogy azt a témát már négy szerző „lestoppolta” magának. Mit volt mit tenni, az író és történész új témát keresett. Elhatározását segítette, hogy jó negyven évvel ezelőtt már fordított egy könyvet a cári család meggyilkolásáról, tehát a téma – annyi más mellett –korábban is foglalkoztatta. És szerencséje volt, hogy hozzájutott az irattárak sokáig elzárt, titkos anyagaihoz, tehát valóban fel tudta fejteni azt a hosszú és nagyon érdekes eseménysorozatot, amely II. Miklós meggyilkolásához vezetett. Rengeteg forrást lapozott végig, ami a mű egyik nagy értéke.
Dalos szerint az uralkodót halála előtt több mint tíz évvel lehetett volna megmenteni attól a végtől, amely 1918 július 16-ról 17-ére virradó éjszaka következett be Jekatyerinburgban. A Japán elleni háború és az 1905-ös zavargások olyan helyzetet teremtettek, hogy a cár angol típusú uralkodóvá válhatott volna. Hatalma ugyan jelentősen csökkent volna, de a felelősség is kisebb, a túlélés esélye pedig ily módon nagyobb lehetett volna. Ez a lehetőség azonban akkor elszállt és így – a szerző szerint - szinte egyenes vonal vezetett onnantól fogva az elkerülhetetlen bukásig és vele a halálig.
A történelmi események pontos felidézése csak egyik értéke a könyvnek. Ehhez hasonlóan érdekesek és izgalmasak az események fő- és mellékszereplőinek portréi. Szinte életre kelnek ezek a figurák a könyv lapjain, köszönhetően Dalos kitűnő szépírói vénájának. Pontos képet kaphatunk a cári család megannyi tagjáról, az őket mozgató érdekellentétekről és összefüggésekről. Megismerkedhetünk a csodatevő és ebből politikai hasznot is kovácsoló Raszputyinnal, meg a szerző által a két legtehetségesebbnek tartott politikussal, Witte és Sztolipin miniszterelnökökkel. Közben pedig feltárul előttünk a korabeli világ is. Az az Európa, ahol az uralkodók egymás rokonai, de ez nem akadályozza meg őket abban, hogy ha kell, háborúzzanak, néha meg összefogjanak más rokonaik ellen.
Néhány hete, a könyv bemutatóján két igazi Oroszország-szakértő idézte fel az egykori eseményeket. Dalos György több évig élt a Szovjetunióban, ott is tanult, személyes élményei is voltak tehát az utóbb összeomlott rendszerről. Mellette Kulcsár István, a Magyar Rádió egykori moszkvai tudósítója segített megérteni, mik lehettek az 1918-as cár-gyilkosság mozgatórugói és eddig még feltáratlan körülményei. Mindketten egyetlen szóval jellemezték II. Miklóst: lúzer. És egyetértettek abban, hogy a kötetben azt kellett bemutatni, miképpen vezetett ez a lúzerség szinte törvényszerűen a bukáshoz.
Mindez éppen száz éve történt, de ma sem tanulságok nélküli. Dalos György könyvéből pedig látható, hogy a történelem sokszor olyan, mint egy jó krimi. És ha jól van megírva, hiába ismerjük a végét, azért élvezettel olvashatjuk.
(Dalos György: Az utolsó cár - A Romanov-ház bukása. Noran Libro Kiadó, 2018)
ÉS CSALÁDJA A BORÍTÓN - Dalos eredetileg a „nagy októberi” igaz történetét akarta megírni