Papp Sándor Zsigmond: Új év, rövidebb szavak

Publikálás dátuma
2018.12.31 18:00
FRICSKÁNAK JÓ, DE TASZÍTÓ AZ ÚJ JELSZÓ - Lop, csal, hazudik. Csak egyszerűbben. Tömörebben
Fotó: Népszava/ Molnár Ádám
Év vége van, csöndben zakatol mellettem a leltárgép. Mi volt jó, mi rossz, egyáltalán milyen volt ez a 2018-as, kissé szürke, kissé püffedt, elmosódó esztendő. Talán úgy fogok emlékezni rá, hogy ekkor veszítettem el a politikához fűződő megmaradt illúzióimat, azt a keveset is, ami nem morzsolódott le, hogy aztán az utolsó napokban mégis visszajöjjön valamilyen reményhez hasonlító érzet. Ebben az évben lettem apolitikus, teljesen közömbös az ország s benne a saját sorsom iránt, elhittem, amit el akartak hitetni velem: nem tudok többé beleszólni a körülöttem zajló folyamatokba, legfeljebb a saját buborékomon belül csökkenthetem azon értékek erózióját, amelyekben hiszek.
Sok jelzőt és meghatározást lehet ráaggatni a mai hatalomra, de az biztos, hogy nem a pezsgő sokszínűségben bízik, nem kívánja kihasználni az országban rejlő potenciált és felhajtóerőt, csak lelakja, mint egy bérleményt, rátelepszik és uralja, hangoskodva és gőgösen. Az idei választáson a részvételi adatok egy pillanatra reménykeltőnek tűntek, de aztán gyorsan kiderült, mindez csupa naivitás volt: sokan elegendőnek tartották, hogy jól karbantartott félelemből voksoljanak. Ezért még haragudni sem lehet senkire, hiszen a félelem nem racionális, a félelem semmi másról nem szól csak önmagáról, abroncsként szorít, s minél láthatatlanabb, annál jobban, legyen a képletben bármi: a mumus, a világvége vagy a migránsok. Ilyenkor az a nyerő, aki a félelem szálait mozgatja, a többit, aki valamiért átlát a szitán, lekenyerezi, kizsarolja vagy egyszerűen megveszi. És akkor még nem beszéltünk az önkéntesek hadáról, mert nincs az a borzalom, amelyhez ne találnánk önként jelentkezőket, akik a saját illúziójuk és előnyeik védelmében ne fordítanák el a fejüket a valóságtól, amikor és ahol kell. Hosszú, békebeli évek várnak tehát ránk, csak hinni kell benne, ebben kell hinni, és meglesz a jutalom.
Két országban élünk, két nyelvet beszélünk, talán okosabb lenne ebbe lassan beletörődni, mint újabb és újabb meséket szőni a talán sosem volt közös nevezőről, az aranyhajú királylányról, aki közelebbről megnézve se nem aranyhajú, se nem királylány.
Sokat gondolok mostanában egy régi emlékre. Szatmárnémetiben, amikor már Temesváron, Kolozsváron és Bukarestben „lezajlott” a forradalom nagyja, néhány ember kiment az új főtérre, a csupa beton tapstérre zászlókat lengetni, beszédeket hallgatni. Apámmal mi is odakeveredtünk valahogy, de amikor én közelebb akartam menni, jobban beleolvadni a tömegbe, osztozni a felszabadító örömben, apám visszahúzott. Maradjunk csak itt, mondta. Így aztán ott is voltunk, meg nem is, tüntettünk meg nem is. Ha fordul a kocka, nehezen bizonyítottak volna ránk bármit is. A bámészkodás még nem rendszerellenes bűntett. Én akkor ezt gyávaságnak éreztem, apám nyilván óvatosságnak. Zavaros volt akkor még minden. Bukarestben egymást lőtték a katonák nem létező „terroristákkal” harcolva, Szatmár utcáin is néha végigjárt egy autó hangosbeszélővel, hogy ne igyunk a vízből, mert mérgezett.
Az a legrosszabb, hogy végül apámnak lett igaza. A következő hónapokban a forradalmat elcsaklizták, az új arcok már nem a demokratikus átmenetben, hanem a hatalmuk megtartásában lettek érdekeltek. S amikor le akarták őket váltani, elindult az első bányászjárás a sokadikból: megint ellenség lett az, aki másként gondolkodott. Tizennyolc voltam akkor, és apám jobban féltett engem, az én jövőmet, mint a még meg sem született demokráciát. Talán ez is amolyan ká-európai tapasztalat, itt a győztesek is csakhamar vesztessé teszik az alattvalóikat. Itt nem egyébről szól a forradalom (legyen az fülke- vagy utcai), mint puszta elitváltásról, az „engem vigyen fel a padlásra” csöndes nyavalygásáról. Jól látható, hogy a mai kormányerőknek is csak az lehetett a bajuk a kommunizmussal, hogy nem ők voltak a kommunisták: az egyenlőbbek az egyenlők között.
De fejezzük be a reménnyel. Az utóbbi napok mégis csak azt mutatták, hogy nincs egészen veszve a köztársaság, vagy egyszerűbben az a politikai berendezkedés, amelyért így vagy úgy, de mégiscsak megharcoltunk ’89-ben. Mégiscsak van valamiféle jól látható ellenállás. Mégsem akar mindenki apátiával válaszolni vagy birkamód bólogatni. Persze nem mindennel tudok most sem azonosulni. Az új jelszó, vagy minek is nevezzem (O1G), talán fricskának, a feszültség levezetésének jó, ám engem mégis taszít. Azon kajánkodtam magamban, hogy ha majd a jövő romlatlan ifjúságának tanítani kell történelem gyanánt ezeket a napokat, hogyan adják majd vissza a jövő pedagógusai ezt az egyáltalán nem iskola-kompatibilis szót. Két eset lehetséges. A rosszabbik, hogy addigra ez már bevett stílus lesz, a mindennapi beszédmód része politikában, társas érintkezésben, felületes csevejben. Az egy geci, mondja az egyik jelölt a másikról a híradóban, és akkor tudni fogjuk, hányadán is állunk. Lop, csal, hazudik. Csak egyszerűbben. Tömörebben.
Kár, hogy én, ha úgy tetszik, a fecsegésben, a sokkal hosszabb szavakban hiszek. Még ha tudom is, hogy nem ezekkel lehet megnyerni a mindenkori csatát.
2018.12.31 18:00
Frissítve: 2019.01.01 12:07

Papp Sándor Zsigmond: Városok

Publikálás dátuma
2019.01.20 17:17
KOLOZSVÁR - Ma már nyoma sincs a régi kopottságnak
Fotó: / Vajda József
Ha szeretnének látni egy igazi gazdasági menekültet (lásd még: migráns), akkor jól tessék megnézni engem. Persze csipkézhetném a dolgot, de a lényeg akkor sem változna, azért jöttem ide, mert otthon nem akartam harmincvalahány évesen nyugdíjasként élni. Plusz az ottani lapok örökös létbizonytalansága (ez aztán velem jött ide, de ez egy másik történet). Viszonylag hamar megtanultam a nyelvet, beilleszkedtem, majd elvettem a magyarok munkáját.
A fő szempontokon kívül még számos apróság is belejátszott a döntésbe, végre teljes mértékben érteni fogom a filmeket a moziban (otthon román felirattal mentek a filmek, s ha az angol eredeti szlenges volt, a román pedig ezt próbálta lekövetni, akkor elég sok árnyalat elveszett a számomra, ami kritikusként nem mindig üdvözítő), nem veszek el az adminisztráció útvesztőiben (kiderült, hogy de, mert a boldoguláshoz egy speciális magyar nyelv ismerete szükséges, amelyet még ma sem beszélek folyékonyan). És hát a kopottság! Nekem mindig is Kolozsvár marad az egyik legfontosabb városom, de akkoriban még mindig nyögte az egykori polgármester, Funar korszakát, aki bohócot csinált belőle. Fontosabbak voltak a nemzetiszínű kukák, padok és gödrök, mint az hogy élhetőbb legyen a város. Bár a pezsgésre, főként az egyetemistáknak köszönhetően, sosem lehetett panasz, a közösségi terek, a buszok és trolik, a város szövete egyre fakóbbá, elhasználtabbá vált, amely lassan átütött a szereteten és a nosztalgián is. Persze akadt egy-két apró oázis, de ezek csak növelték a kontrasztot.
Bezzeg Pest! 2005 táján egyszerre láttam gyermekkorom vágyott csodavárosát, minden dolgok centrumát és egy izgalmasan fejlődő metropoliszt (mert nekem az volt), amely sokkal logikusabban működik (hiszen végre érthetőnek tűnt), sokkal jobban ügyel magára és a lakosaira, barátságosabb és európaibb, bár hogy ez utóbbi mit jelent konkrétan, akkor azt még nem biztos, hogy meg tudtam volna fogalmazni. Azóta sokkal több európai várost láttam, és eleinte azok tűntek igazán otthonosnak és vonzónak, amelyek elevenek voltak a maguk izgalmas „rendetlenségével”, és nem úgy néztek ki, mint egy tisztaszoba. Róma és Barcelona szemben a steril Helsinkivel vagy a képeslapos Genttel. Bécs is az utóbbiakhoz közé tartozott, szinte féltem, hogy rám szól valaki, hogy sáros cipővel léptem az utcára, a mézeskalács díszletek közé. Úgy tűnt, hogy értem, mit akart Márai mondani a várossal kapcsolatban, amikor azt írta, hogy a „nyugdíjas írók és művészek városa”. Szép szép, de kábé annyi élet is van benne, mint egy csicsás nyugdíjas otthonban.
Nem tudom, mikor kezdett megváltozni mindez. Viszont tény, hogy az utóbbi években Kolozsváron már nyoma sincs a régi kopottságnak, mintha megrázta volna magát. Úgy tűnik, pusztán az, hogy már nem a frusztráció kormányozza a várost, egyben életre is keltette: csalogató, vidám, rendezett hely benyomását keltette, amikor utoljára ott jártam. Látszott, hogy megint az ott élők városa kíván lenni és nem egy ideológia illusztrációja, és mivel otthonosságot áraszt, az idegenek is egyre inkább értékelni kezdték, így vált ismét színes, vibráló, magabiztosságtól duzzadó településsé. A honvágyam is kiújult, amikor olyannak láttam, amilyennek mindig is szerettem volna.
Aztán az is kiderült, hogy van egy titkos labanc-énem (így adnám fel máris a labdát a mindenben nemzetárulást gyanítóknak). Tavalyelőtt Bécsben szilvesztereztünk, idén is halált megvető bátorsággal töltöttünk ott pár napot (hasonló merészséggel, miként a kormánypárti politikusok és családjaik), s bizony-bizony a régi sterilség érzete egyre inkább amolyan sóhajtásba csapott át: jó lenne itt élni, akár hosszabb ideig is. Mert nyugodt és elegáns, nagyvonalú és kulturált. Mivel nem fél, nem gőgös és így nem is kompenzál. Olyan természetességgel éli meg a nagyságát és használja ki a lehetőségeit, hogy szinte azonnal maga mellé állítja a fanyalgókat (már ha valóban vannak ilyenek).
De talán nem érezném ezt, ha nem látnám, hogy Pest, a szívem csücske, nem épp az ellenkező irányba tartana. Mintha az a kopottság, amelyet anno Kolozsváron láttam, lassan, de biztosan ide telepedne át. Biztosan belejátszik ebbe, hogy a most regnálóknak Pest az örök frusztráció helyszíne, sosem tudták bevenni igazán, és ez a sem lenyelni, sem kiköpni állapot csak arra jó, hogy a felszínen tartsa a várost. A látványos átrendezések és a még látványosabb felújítások ellenére is. Mert az csak a felszín, nem a mindennapos működés. A birtokba vevés megannyi izzadtságszagú gesztusa. Lehet, hogy új a zakó, de nincs hova felvenni. Lehet, hogy szépülnek a kiszemelt épületek, csak az a szövet gyengül, amely mindezt összetartaná. Ha valóban a városban akarnának élni, és nem csak pózolni az átadásokon, akkor pont fordítva csinálnák.
S az már csak gyönge vigasz, hogy Bécs sem tökéletes. Szombat reggel, még nyolc előtt, úgy szólt a légkalapács a frissen behavazott, porcukros utcákon a Városháza mögött, hogy összekoccant a fogam a patikában. Na, akkor ez is rendben, bólintottam, és nem értette a gyógyszerész, hogy miért vigyorgok a fájdalomcsillapító fölött.
2019.01.20 17:17
Frissítve: 2019.01.20 17:17

Sebes György: Ez itt a műsor?

Publikálás dátuma
2019.01.20 14:34

Fotó: EZITTAKERDES FACEBOOK-OLDALA/
Az a mondat természetesen nem oszt, nem szoroz, mégis feltűnő volt. Egy beszélgető-műsor egyik résztvevőjétől származik. „Én elvből nem nézek meg olyan filmet, amely Oscar-díjat kapott, mert borzalmas lehet” – jelentette ki a beszélő. Mindenkinek szíve joga eldönteni, mit néz meg, mi tetszik neki, vagy éppen mit utál. Véleménye – sőt, előítélete – bárkinek lehet. A díjnyertes alkotások ettől nem lesznek kevesebbek, legfeljebb az lehet szegényebb, aki – elvből – elutasítja őket. De az már elgondolkoztató, hogy olyasvalaki mondja ezt, aki hivatalból, szakmailag foglalkozik a kultúrával. Vagyis a széles látókör elvárható lenne tőle.
A mondat a Magyar Televízió kulturális csatornájának esti beszélgető műsorában hangzott el. És Orbán János Dénes költőtől származik, aki – nem mellesleg – a hatalomhoz igen közel álló Magyar Idők című sajtótermék kulturális rovatát vezeti. Rajta kívül még hárman ültek a stúdióban: ugyanannak a lapnak a főszerkesztője, Gajdics Ottó, valamint az az újságíró – Szakács Árpád -, aki írásaival jelentős mértékben hozzájárult a kultúra értékeiről az utóbbi hónapokban kialakult vitához. Volt még egy ifjú műsorvezető is – Trombitás Kristófnak hívják -, de neki sem jutott eszébe, hogy megérdeklődje, mégis, hogyan tetszik ezt gondolni. A négy ember háromnegyed órán át ugyanabból a nézőpontból ekézte a balliberális „hisztériakeltőket” és értett egyet abban, hogy valahára véget kell vetni a hatalommal szemben állók kulturális diktatúrájának.
Ez itt a kérdés – ez a címe ennek a minden hétköznap este 9 órakor jelentkező programnak az M5-ön. Igyekeznek aktuális témákat napirendre tűzni és körüljárni. Ami azonban aligha sikerülhet tökéletesen, ha csupán az egyik oldal – többségében a pártunkat és kormányunkat kiszolgálók – álláspontját engedik megjeleníteni. Így történt, amikor a nemrég alakult Magyarságkutató Intézetről beszélgettek, vagy midőn azt vizsgálták, miért lehetséges még napjainkban is a történelemhamisítás (értsd: hogyan nem szakítottak még véglegesen korábbi korok nézeteivel). Ilyenkor még a kackiás bajuszt növesztett műsorvezető, Horváth Szilárd elvakult történelmi és aktuálpolitikai kijelentéseire sincs szükség. Ez a Szombathelyről indult tévés már volt minden a közmédiánál az utóbbi húsz évben. Két évig még a Híradót is vezette, aztán sokáig csak szolgáltató műsorokban dolgozhatott. Az utóbbi években – nyilván nem függetlenül a Fidesztől – egyre gyakrabban bukkan fel politikai adásokban. Bizonyára szükség van kérlelhetetlen keresztény konzervativizmusára, amellyel a róla szóló interjúban szívesen kérkedik.
Különösen pedig akkor jön jól ez a fajta elfogultsággal párosuló műsorvezetés, amikor beengednek a stúdióba ellentétes nézeteket képviselő embereket is. Hiszen erre is van példa. Amikor azt próbálták megfejteni, érdemes-e egyáltalán Nagy Imre szobrot tartani Budapesten, szót kapott Eörsi László történész, az 56-os események elismert kutatója. Igaz, mellette azért ott ült a Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnökhelyettese, Máthé Áron, valamint egy másik történész, Szerencsés Károly, hogy legyen, aki megmondja a tutit (még ha ebben a kérdésben szinte lehetetlen is). Amikor pedig egy másik adásban arról volt szó, van-e - és ha igen, miért - napjainkban is antiszemitizmus, akkor Szakály Sándor (Veritas) és Karsai László vitázott, valóban szembesítve egymással álláspontjaikat.
Ez lenne a követendő módszer, mégis ezt alkalmazzák ritkábban. Pedig meglehet, az igazi vitákkal több nézőt tudnának maguk mellé állítani (nem mintha ez számítana a napjainkban a közszolgálatiságot egészen egyedi módon értelmező tévé bármely csatornájának). A jellemző inkább az a műsor, amellyel lezárták a múlt évet: háromnegyed órán át egy miniszter történelemértelmezésével szembesülhettek a nézők. A Széchenyi-díjas onkológus-professzor, Kásler Miklós bizonyította be az interjúban, hogy milyen különleges módon értelmezi a hozzá tartozó rengeteg szakágazat – oktatás, kultúra, egészségügy – akut gondjait. Ehhez méltó partnere volt a napjaink egyik legfoglalkoztatottabb riporterévé előlépett Kakuk L. Tamás. Aki egykor a Pálfy-féle Híradóban indult, hogy aztán a maga szerény, csendes módján nélkülözhetetlenné tegye magát a közmédiában. Napjainkban háromórás reggeli rádióműsort vezet, s ő hallgatta végig – szinte szó nélkül –Kásler professzort is. Élünk a gyanúperrel, hogy a fejtegetések jó részét – akárcsak az egyszerű nézők – ő sem értette. Viszont igyekezett jó képet vágni hozzájuk.
Az utóbbi 10-12 adás közül messze a legérdekesebb az volt, amelyben három sikeres hölgy – egy politikus, egy tudós és egy tanár – beszélgetett. Emberi arcok, sorsok és megfontolandó gondolatok tárultak a nézők elé, ami azért is lehetett feltűnő, mert az egyik résztvevő Morvai Krisztina, jelenleg független – korábban jobbikos - EP-képviselő volt. De az alkalmat nem használta ki gyakran szélsőséges nézetei hirdetésére, úgy viselkedett, mint egy hétköznapi, de sikeres ember.
Nem kétséges, az Ez itt a kérdés a köztévé egykor méltán népszerű esti beszélgető műsorainak utódja szeretne lenni. Valódi vitákkal, nézetek ütköztetésével, problémák feltárásával, de főleg az elfogultságok elhagyásával még sikerülhet neki. Addig meg jobb, hogy szinte láthatatlan.
2019.01.20 14:34
Frissítve: 2019.01.20 14:34