Papp Sándor Zsigmond: Új év, rövidebb szavak

Publikálás dátuma
2018.12.31 18:00
FRICSKÁNAK JÓ, DE TASZÍTÓ AZ ÚJ JELSZÓ - Lop, csal, hazudik. Csak egyszerűbben. Tömörebben
Fotó: Népszava/ Molnár Ádám
Év vége van, csöndben zakatol mellettem a leltárgép. Mi volt jó, mi rossz, egyáltalán milyen volt ez a 2018-as, kissé szürke, kissé püffedt, elmosódó esztendő. Talán úgy fogok emlékezni rá, hogy ekkor veszítettem el a politikához fűződő megmaradt illúzióimat, azt a keveset is, ami nem morzsolódott le, hogy aztán az utolsó napokban mégis visszajöjjön valamilyen reményhez hasonlító érzet. Ebben az évben lettem apolitikus, teljesen közömbös az ország s benne a saját sorsom iránt, elhittem, amit el akartak hitetni velem: nem tudok többé beleszólni a körülöttem zajló folyamatokba, legfeljebb a saját buborékomon belül csökkenthetem azon értékek erózióját, amelyekben hiszek.
Sok jelzőt és meghatározást lehet ráaggatni a mai hatalomra, de az biztos, hogy nem a pezsgő sokszínűségben bízik, nem kívánja kihasználni az országban rejlő potenciált és felhajtóerőt, csak lelakja, mint egy bérleményt, rátelepszik és uralja, hangoskodva és gőgösen. Az idei választáson a részvételi adatok egy pillanatra reménykeltőnek tűntek, de aztán gyorsan kiderült, mindez csupa naivitás volt: sokan elegendőnek tartották, hogy jól karbantartott félelemből voksoljanak. Ezért még haragudni sem lehet senkire, hiszen a félelem nem racionális, a félelem semmi másról nem szól csak önmagáról, abroncsként szorít, s minél láthatatlanabb, annál jobban, legyen a képletben bármi: a mumus, a világvége vagy a migránsok. Ilyenkor az a nyerő, aki a félelem szálait mozgatja, a többit, aki valamiért átlát a szitán, lekenyerezi, kizsarolja vagy egyszerűen megveszi. És akkor még nem beszéltünk az önkéntesek hadáról, mert nincs az a borzalom, amelyhez ne találnánk önként jelentkezőket, akik a saját illúziójuk és előnyeik védelmében ne fordítanák el a fejüket a valóságtól, amikor és ahol kell. Hosszú, békebeli évek várnak tehát ránk, csak hinni kell benne, ebben kell hinni, és meglesz a jutalom.
Két országban élünk, két nyelvet beszélünk, talán okosabb lenne ebbe lassan beletörődni, mint újabb és újabb meséket szőni a talán sosem volt közös nevezőről, az aranyhajú királylányról, aki közelebbről megnézve se nem aranyhajú, se nem királylány.
Sokat gondolok mostanában egy régi emlékre. Szatmárnémetiben, amikor már Temesváron, Kolozsváron és Bukarestben „lezajlott” a forradalom nagyja, néhány ember kiment az új főtérre, a csupa beton tapstérre zászlókat lengetni, beszédeket hallgatni. Apámmal mi is odakeveredtünk valahogy, de amikor én közelebb akartam menni, jobban beleolvadni a tömegbe, osztozni a felszabadító örömben, apám visszahúzott. Maradjunk csak itt, mondta. Így aztán ott is voltunk, meg nem is, tüntettünk meg nem is. Ha fordul a kocka, nehezen bizonyítottak volna ránk bármit is. A bámészkodás még nem rendszerellenes bűntett. Én akkor ezt gyávaságnak éreztem, apám nyilván óvatosságnak. Zavaros volt akkor még minden. Bukarestben egymást lőtték a katonák nem létező „terroristákkal” harcolva, Szatmár utcáin is néha végigjárt egy autó hangosbeszélővel, hogy ne igyunk a vízből, mert mérgezett.
Az a legrosszabb, hogy végül apámnak lett igaza. A következő hónapokban a forradalmat elcsaklizták, az új arcok már nem a demokratikus átmenetben, hanem a hatalmuk megtartásában lettek érdekeltek. S amikor le akarták őket váltani, elindult az első bányászjárás a sokadikból: megint ellenség lett az, aki másként gondolkodott. Tizennyolc voltam akkor, és apám jobban féltett engem, az én jövőmet, mint a még meg sem született demokráciát. Talán ez is amolyan ká-európai tapasztalat, itt a győztesek is csakhamar vesztessé teszik az alattvalóikat. Itt nem egyébről szól a forradalom (legyen az fülke- vagy utcai), mint puszta elitváltásról, az „engem vigyen fel a padlásra” csöndes nyavalygásáról. Jól látható, hogy a mai kormányerőknek is csak az lehetett a bajuk a kommunizmussal, hogy nem ők voltak a kommunisták: az egyenlőbbek az egyenlők között.
De fejezzük be a reménnyel. Az utóbbi napok mégis csak azt mutatták, hogy nincs egészen veszve a köztársaság, vagy egyszerűbben az a politikai berendezkedés, amelyért így vagy úgy, de mégiscsak megharcoltunk ’89-ben. Mégiscsak van valamiféle jól látható ellenállás. Mégsem akar mindenki apátiával válaszolni vagy birkamód bólogatni. Persze nem mindennel tudok most sem azonosulni. Az új jelszó, vagy minek is nevezzem (O1G), talán fricskának, a feszültség levezetésének jó, ám engem mégis taszít. Azon kajánkodtam magamban, hogy ha majd a jövő romlatlan ifjúságának tanítani kell történelem gyanánt ezeket a napokat, hogyan adják majd vissza a jövő pedagógusai ezt az egyáltalán nem iskola-kompatibilis szót. Két eset lehetséges. A rosszabbik, hogy addigra ez már bevett stílus lesz, a mindennapi beszédmód része politikában, társas érintkezésben, felületes csevejben. Az egy geci, mondja az egyik jelölt a másikról a híradóban, és akkor tudni fogjuk, hányadán is állunk. Lop, csal, hazudik. Csak egyszerűbben. Tömörebben.
Kár, hogy én, ha úgy tetszik, a fecsegésben, a sokkal hosszabb szavakban hiszek. Még ha tudom is, hogy nem ezekkel lehet megnyerni a mindenkori csatát.
Frissítve: 2019.01.01 12:07

Sebes György: Egon lubickol

Publikálás dátuma
2019.03.17 16:15
Rónai Egon
Ha valaki műsort vezet bármelyik televízióban, akkor szinte mindenre fel kell készülnie. Erre éppen a héten láthattunk példákat az RTL Klub egyik új műsorában, a Toplistában, amelyben emlékezetes – és gyakran kínos – pillanatokat idéztek fel. Hiszen élő adásban sok minden előfordulhat. A műsorvezetőnek tüsszentenie kell, esetleg bakizik, vagy netán röhögőgörcsöt kap. Mindezt természetesen a nézők szeme láttára.
Az is előfordul, hogy a műsorvezetőnek át kell ülnie a másik székbe, így kérdezőből kérdezett lesz. Ez történt az utóbbi hetekben többször is Rónai Egonnal, de kiderült, riportalanynak is pont annyira jó, mint egy adás házigazdájának. Sőt, ennél többet is megtudhattunk róla, mégpedig abból az alkalomból, hogy az ATV egy új sorozatot indított vele. Kvíz eddig nem volt a kínálatukban, mostantól azonban van, nem is akármilyen. Az ország géniuszát keresik ugyanis egy olyan vetélkedőben, amilyen még nem volt a hazai palettán. A végső győztesnek 500 kérdést kell(ene) megválaszolnia, mindet öt másodpercen belül és egymás után csak kétszer hibázhat, mert a harmadiknál kiesik. Segítsége – választási lehetősége – ugyancsak nincs. Közben arathat szakasz-győzelmeket, amelyek után már az övé lehet az addig megnyert összeg: minden jó válasz 50 ezer forintot ér. Mindez annyira nehéz, hogy bár jól felkészült és nagy tudású emberek is játszottak, eddig még egyikük sem jutott el a 100. kérdésig sem.
Nos, ezt a – korábban rögzített - műsort vezeti Rónai Egon, de emellett továbbra is láthatjuk az Egyenes beszédben. És mint az interjúkból is világossá vált, lubickol az új szerepben. Ilyesmit ugyanis még nem csinált és bár hosszú múltra tekinthet vissza a különböző médiumokban, még a castingot is vállalta érte. Meg is nyerte és az első két hét tapasztalatai alapján jó választásnak bizonyult. Ha van titka, talán az lehet, hogy – bár pörgetnie kell az adást és ezért folyamatosan fel kell tennie a gyakran nem is könnyű kérdéseket – őt elsősorban az ember érdekli. Tehát igyekszik bemutatni a játékosokat és megtudni tőlük döntéseik – a kiválasztott témakörök vagy a kérdésekre adott feleletek – okát is.
Ebből a szempontból pedig ez a kvízmesterség nem is különbözik nagyon attól, ahogy eddig is működött, mint műsorvezető. Amikor két éve beszélgettem vele – abból az alkalomból, hogy Kálmán Olga után az azóta már távozott Mészáros Antóniával együtt átvette az Egyenes beszéd vezetését -, volt egy nagyon figyelemre méltó mondata. Éppen azt fejtegette, hogy ők kicsit másképp állnak hozzá egy-egy témához, mint elődjük. Kálmán Olga – magyarázta - ”mindig erősen a célra tartott - remekül is csinálta -, engem meg nem feltétlenül érdekel, hogy mindenáron leterítsem a nyilatkozót”. És ez jól jellemzi riporteri – de egész műsorvezetői – attitűdjét.
Volt persze néhány éve a szakmában, hogy ezt kialakítsa. A 90-es évek elején tűnt fel a médiában, először mint a Danubius Rádió műsorvezetője. Attól kezdve aztán rengeteg helyen dolgozott – a Budapest Rádióban, a Sport TV-ben, rövid ideig a Magyar Televízióban is -, míg végül 2011-től az ATV lett az „otthona”. És ott szinte mindent csinálhatott, kivéve a szívéhez oly közel álló sportközvetítéseket. Viszont dolgozott politikai és közéleti műsorokban, reggeli adásokban és vezetett vitaműsort (Csatt), s lett önálló portré-műsora is Húzós címmel – amelynek beszélgetéseiből eddig már négy könyvet is összeállított. Ezekkel pedig elérte, amit a szakmában csak nagyon kevesen, hogy a nézők sosem mondták, most már sok belőle. Bárhol feltűnt, szívesen kapcsoltak oda, mert minőséget kaptak.
Néhány hete egy hosszabb beszélgetés alanya volt a Heti TV-ben és – mivel a szűkös idő nem kötötte sem őt, sem a kérdező Breuer Pétert – akkor sok minden kiderült magáról Rónai Egonról. A magánéletéről – öt gyerekéről és kutyájáról -, valamint arról is beszélhetett, ami a munkája mellett foglalkoztatja. Megtudhattuk, hogy szereti és ismeri a történelmet, de van véleménye a hitről és a vallási kérdésekről is. Természetesen felkészült a napi politikából, de – mint egykori sportriportert – a sport területén sem lehet „eladni”. Mindez azért érdemel említést, mert arra is rávilágít, hogy nem elég „csak” a munka, a sokoldalú tájékozottság is hozzátartozik a tévés műsorvezető egyéniségéhez. Az sem hátrány persze, ha valaki szimpatikus és tisztában van vele, mi érdekli a nézőket és miképpen lehet számukra érdekessé tenni egy-egy – akár száraz – témát is.
Mindez érthetővé teszi, miért indult olyan jól az ATV új kvízműsora. Az előző hét 50 legnézettebb programja között a 28. helyet érte el az első napi adás. A csatorna egyébként büszkén adta hírül, hogy ebben a listában hét műsoruk szerepelt, a legjobban Sváby András Heti Naplója, amely 310 ezres nézettségével a 20. helyre került. Minthogy ezt az adót nem lehet az országban mindenütt fogni, ezek a számok igen figyelemre méltóak.
Rónai Egon és az ATV a jelek szerint jól egymásra találtak. Mindkettejük elemi érdeke, hogy megőrizzék ezt a gyümölcsöző együttműködést. De még fontosabb: a nézők nyerhetnek vele a legtöbbet.
Frissítve: 2019.03.17 16:15

Del Medico Imre: Nyomják Rákosit

Publikálás dátuma
2019.03.17 14:20

Fotó: Fortepan/ Berkó Pál
Három évvel a külügyi szolgálatból történt kényszerű távozásom után végre sikerült elhelyezkednem. Működésének utolsó évében, 1952-ben alkalmazott a Magyar Zeneszerzők és Szövegírók Szövetkezete, amelynek jogutóda 1953. január elsején a Szerzői Jogvédő Hivatal lett. Onnan ismertem Sally (Salamon) Gézát. Ő magát füttyös zeneszerzőnek nevezte; elfütyülte a maga által komponált dallamot egy hangjegyeket ismerő embernek és jó esetben ezt a művet ajánlotta fel a kiadónak. Kiadásra csak akkor számíthatott - 1952-t írunk -, ha a dalt elfogadta a Könnyűzenei Műveket Véleményező Bizottság.
Sally lévén sem termékeny, sem „jól fekvő” alkotó, a Zeneműkiadó alkalmazottjaként terjesztette a nyilvános helyeken zenét szolgáltató muzsikusok számára szükséges műsorfüzeteket. Ehhez a Szövetkezet adott neki íróasztalnyi helyet, abban a teremben, amelyben én is dolgoztam. Ott naponta reklamáltak dühös zenészek: miért késnek a füzetek, botrányt fognak csinálni, stb. Olykor meg is fenyegették Sallyt. A menő vendéglátóipari zenészeket a füzetek persze nem érdekelték, nekik volt módjuk beszerezni azt, amit kellett, arról nem is szólva, hogy maguk is komponáltak olykor.
Abban az évben, ha csak rövid időre is, Sally Géza megúszta szemrehányások, reklamációk és átkok nélkül a kényszerű találkozásokat a műsorfüzetek előfizetőivel. A magyar közélet központi témája ugyanis az ország akkori első emberének, Rákosi Mátyásnak a hatvanadik születésnapja lett: a kis nagyember 1892-ben született. Következésképp már 1951 utolsó heteitől kezdve rengeteg szó, szöveg, sőt zeneszó esett az évfordulóról. Így aztán faliújságon is, ami Sally asztala fölött volt.
Amikor a reklamációt előadni készülő zenész még csak a torkát köszörülte, Sally rámutatott a faliújság mellett díszelgő plakátra: Elvtársam, Rákosit nyomják. Hatvan éves! Rákosi! Mátyás!
A varázsige hatott: igen, igen, hát persze, majd később jövök, ez fontosabb, stb.
Sally Géza számára 1952. március 9-e valóban ünnep lett.
Frissítve: 2019.03.17 14:20