Molnár T. Eszter: Útvonalterv

A férfi fehér Audit vezetett a Ringen a délutáni dugóban. A rádióban szájvizet reklámoztak, az előtte haladó autóban ülő nő a szemét festette. A férfi elfordult, az utcát nézte, közben szórakozottan masszírozta a vállát. Télen a város unalmas volt, akár a halál. A lányok otthon maradtak, csak a hasist áruló fér­fiak topogtak a metrómegállók közelében, a fagyos járdán. Miután elhagyta a Ringet, felszakadozott előtte a kocsisor. Sajgott a válla. Arra gondolt, talán túlerőltette az izmait az edzőteremben. Teréz 2879 méterre volt a férfitól délnyugati irányban. Észak felé tartott, azoknak a határozottságával, akik nem tudják, merre mennek, mégis mindig odaérnek valahová. A tenyerébe simuló telefon képernyőjén kék pötty követte minden mozdulatát. A pötty egy zöld foltban haladt, Teréz körül pedáns bukszusok és kopasz platánok sorakoztak. Felszállhatott volna a villamosra, ő mégis a hosszabb utat választotta, a kastélyparkon keresztül. Sokat sétált azokban a napokban. Munka után addig bolyongott az ismerősnek tűnő városban, amíg a cipő feltörte a lábát. Könnyebb volt így, mint otthon ülni a bérelt szobában. A férfi a Matznerpark mellett parkolt, onnan gyalog ment a Linzer Straßén, az örömház felé. Útközben felhívta a feleségét. Ügyfélhez megyek, lehet, hogy hosszúra nyúlik, mondta, ezt mondta mindig, ügyes szavakat potyogtatott maga körül az aszfaltra. Az asszony autóban ült, a dugóban, a Ringen, 4250 méterre tőle északkeleti irányban. A rádióban fogpasztát reklámoztak. A férfi kinyomta a hívást, és letörölt egy kéken csillogó nyálcseppet a telefonról. Karja súlyos volt, lépései elnehezültek, valami húzta vissza, az autó felé, mint egy megfeszülő gumipók. Még három fáradt lépést kellett megtennie, amíg lenyomhatta a Laufhaus aranyozott kilincsét. Teréz még nem ismerte a várost, 45 nappal ezelőtt érkezett két bőrönddel és egy bonsai fenyővel. A kastélypark a valóságban nagyobb volt, mint a kép­ernyőn. Még csak félúton járt, amikor a bukszusok alól az útra mászott a sötétség. A parkőr végigkarikázott a virágágyak között, és a turisták mint a rajtakapott tolvajok siettek a kapuk felé. Teréz tenyerében vibrálni kezdett a telefon, dorombolt, mint egy állat, amelyik azt akarja, hogy szeressék. Nem vette fel, ment tovább észak felé. Megfájdult a sarka, mire a főbejárathoz ért. Akkor kezdett ismét vibrálni a telefonja. A kabátzsebébe csúsztatta, hagyta, hogy végigbizseregjen rajta a rezgés. Mire átért a főúton, a telefon abbahagyta. 452 méterre északnyugati irányban a férfi egy bárszéken ült. Kólát rendelt, várta, hogy felszabaduljon a lány. Szőke volt és Alice-nak hívták, bár eredetileg Alina vagy Anja lehetett a neve. Egy éve került ide, még nem is tudott németül. A férfi szeretett beszélgetni közben, mostanában mégis Alice-t kérte a megszokott lányok helyett. Talán, mert egyszer hallotta, ahogy a vécén ülve telefonál. Felizgatták a meleg torokhangok, az idegen nyelv lágy körvonalai, és azóta újra és újra megkívánta ezt az érzést. Beszélj hozzám!, kérte a lányt, és az beszélt, szakadatlan, hol duruzsolva, hol fennhangon, máskor valami bús sztyeppei éneket kántált, miközben keményen lovagolt rajta, az ősei vágtázhattak így a mokány kis vadlovaikon. Szvinyi dolzsnij umerety*, mindig ezt kiáltotta, amikor a férfi elélvezett. A madám intett, hogy már nem kell sokat várnia. A férfi megigazította a nyakkendőjét. A kó­­la keserű volt, alig tudta lenyelni. Kevesen jártak az utcán, és Terézen kívül mindenki sietett valahová. A szembejövők elfordították az arcukat, nehogy összeérjen a tekintetünk. Ő nem tudta, hová tart, és hogy honnan jön, arra is csak a telefon lüktetése emlékeztette. Percekig rezgett, aztán abbahagyta, és szinte azonnal újrakezdte. Mintha egy idegen szív vert volna a kabátzsebében. A vasúti híd előtti dombon vaskos házak ontották magukból a fényt. Odakint egyre hidegebb lett, és amíg Teréz átkelt a híd alatt, besötétedett. Az első örömház a Linzer Straße sarkán állt, közvetlenül az ifjúsági központ mellett. A falakra festett női sziluettek leváltak a falról, és Teréz nyomába eredtek. A férfi kigombolta a nadrágját. A lány a táskájában kotorászott, lehajtott fejére sapkaként tapadt a festett platinaszőke bubifrizura. Mint egy bukósisak, gondolta a férfi. Még soha nem merte megérinteni a lány haját, pedig kíváncsi volt, hogy a tapintása is fémes-e. Levendulás tisztítószer szaga és áporodott dohányfüst ült a szobán. A férfi nehezen vette a levegőt. Meglazította a nyakkendőjét, kigombolta az inge nyakát, de ez sem segített. Végül – a lány még mindig kotorászott – kinyitotta az ablakot. A hideg levegő végigfutott a foltos padlószőnyegen. A lány felnézett. Megtalálta, amit keresett. Teréz a villamossínek mentén haladt, nyugati irányban. A Linzer Straßén sötétek voltak az ablakok, csak a karib-tengeri társasutak reklámja világított a Penny Market kirakatában. Két nagyszoknyás asszony lépett ki a fotocellás ajtón, fejükön rózsamintás fejkendő, kezükben tömött nejlonszatyor. A telefon egy ideje nem vibrált Teréz zsebében. Mintha a hívó fél nem remélte volna, hogy felveszi. Már csak pár utcára volt a bérelt szobától és a bonsai fenyőtől, de Teréz egyre lassabban járt. Sajgott a sarka, lábai elnehezültek, mintha valami húzta vissza, kelet felé. Teréz felett 13 méterrel a férfi mozdulatlanul feküdt. A lány haja nem lebbent, úgy simult a fejére, mint egy fémsisak, de a teste egy ideig még hintázott a férfin, járt a csípője föl-le, közben egy altatódalt énekelt. Aztán hirtelen megállt, közelebb hajolt a férfihoz, és belenézett az üres tekintetébe. Felpattant, mellére szorította a kezét. Umér­sij!** Umérsij!, sikoltotta. Hangja most magas volt és éles, mint a többi lányé. Mire a mentő befordult a vasúti híd alatt, Teréz már 752 méterre járt északnyugati irányban. A Matzner-park mellett egy szabálytalanul parkoló fehér Audi miatt le kellett lépnie a járdáról. Zsebében újra vibrálni kezdett a telefon. Nem vette fel, hagyta, hogy végigmelegítse a rezgés. Teréztől 262 kilométerre keleti irányban egy férfi a Körúton araszolt a délutáni dugóban. Százig számolt, mielőtt kinyomta a hívást. *свиньи должны умереть – a disznóknak meg kell halnia (A The Occult nevű moszkvai metálbanda számának címe és refrénje) **уме́рший – halott

Molnár Krisztina Rita: Róka-tükör

Kölyök volt még. Vonzotta a fény, és a remény, hogy enni kap. Már máskor is előfordult, hogy az ott nyaraló gyerekek enni adtak neki. Épp elég sötét és csönd volt már, hogy éber legyen. A levegő is lehűlt már valamennyire. Mégis lassú léptekkel közeledett, és nem csupán óvatosságból. Kissé meg is volt lepve. A teraszon ülő nő látta őt, de nem moccant, csak nézte. Kicsit oldalra hajtotta a fejét. Állták egymás pillantását mind a ketten. Pedig a róka ezt már megtanulta, nem volt már annyira kicsi. Az ember szemébe nem szabad nézni. De ez a szempár nem volt idegen. Már egészen közel volt hozzá. Amikor odaért, rövid ideig csak állt, felemelt fejjel. Aztán egyszerre rátört a kibírhatatlan éhség, a félelem, és még valami, amiről nem tudta, mi az, csak azt, hogy nagyon erős és nem tud neki ellenállni. Hirtelen harapta meg a nő kinyújtott lábát, a mozdulat gyors volt és pontos, bármelyik róka büszke lett volna rá. De ő megijedt, és úgy eredt futásnak, mint aki menekül, mert már abban a pillanatban tudta, amikor a szájában érezte a meleg és sós ízt, a vért, amiből csak egy csepp jutott neki, hogy most éhes és magányos marad. * Jólesett neki a sötét, és hogy végre egy kicsit egyedül lehet. Máskor is előfordult, hogy miután a gyerekek végre elaludtak, kiült a teraszra, olvasgatott a gyenge lámpafényben vagy egyszerűen csak bámulta az erdőig érő kert árnyait. Anna egy plédbe bugyolálta magát, hűvösnek tűnt az este. Aztán meglátta a rókát. A fák közül jött, a sűrűből, mint minden mesében. Lassan közeledett. Anna kissé meg volt lepve, de nem moccant, csak nézte oldalra hajtott fejjel. Szép róka volt. Békés, estében sétáló róka. Nem tűnt idegennek. A róka egy pillanatra megállt, tekintetük összekapcsolódott. Egyikük sem sütötte le a szemét. Különös, gondolta a nő, és kíváncsi lett, milyen közel fog merészkedni. Ha nem mozdulok, talán idejön, egészen ide, de ez nem is gondolat volt, inkább csak átfutó szikra a testén. A róka közeledett, és amikor odaért, rövid ideig csak állt, felemelt fejjel. Annán könnyű öröm bizsergett végig, épp ezért érte egészen váratlanul, amikor a róka hirtelen beleharapott kinyújtott lábába. A mozdulat gyors volt és pontos, a seb kicsi, de nagyon mély. Egyszerre ijedtek meg. A róka elszaladt, Anna pedig azonnal tudta, ha nem jut nagyon rövid időn belül oltóanyaghoz, jó eséllyel meghal. Nem félt a haláltól, már rég nem, de a gyerekek miatt biztos volt benne, hogy oltóanyaghoz kell jutnia. És abban is, nem véletlen, hogy ez épp most történt vele. Ha nem jut oltáshoz, lehet, hogy épp azon a napon hal meg, amikor az édesanyja és a nagymamája is, a két nő, akikhez a legtöbb köze volt. Hogy a dolog innentől kétesélyes. Meghal vagy életben marad, most fele-fele. Éppolyan kíváncsian várta a megoldást, mint ahogy a rókát néhány perccel korábban. Azon csak sokkal később gondolkodott el, amit mindenki, aki részt vett az oltóanyag beszerzésében – ami igazán nem volt könnyű egy nyári hétvégén a Balatonnál –, döbbenten a szemére hányt. Hogy miért nem zavarta el azonnal, ahogy meglátta, miért nem kiabált rá, miért nem dobott felé egy követ. Tényleg, miért? – kérdezte Anna magától. És semmilyen más választ nem tudott adni, mint azt, hogy eszébe sem jutott.

Hidas Judit: Ruha gyorspostán

Annuska épp meg tudta várni, hogy megérkezzen a futár a csomaggal. Szeretett volna valami csinosat felvenni erre az alkalomra. Az új ruháktól mindig fia­talabbnak érezte magát, pedig Béla, a férje sokszor dicsérte, hogy szinte semmit sem öregedett az évek alatt. Annuska mégis úgy érezte, kárba vész a maradék szépsége, ha csak Béla látja. A ruha fehér volt és ujjatlan. Annuska karját kellőképp vékonyította, a derekát karcsúsította, és a jobb lábszárán kidomborodó lila visszereket is némileg eltakarta. Bárányhoz, az orvoshoz hetente egyszer járt beszélgetni. A férfi megértő volt, sajnálta vagy biztatta őt attól függően, épp mire volt szüksége. Annuska tudta, hogy ez része az orvos munkájának, esténként mégis fényképeket keresgélt róla a neten, elolvasta a tudományos publikációit, naponta követte a Facebook-bejegyzéseit. Annuska először egy kopott zöld, levegőtlen váróteremben látta meg a férfit. Körülötte bepólyázott fejű csecsemők feküdtek a szüleik kezében. Egyiknek-másiknak branült preparáltak a kézfejére. Bárány ruganyosan lépkedett felé, félhosszú haját többször hátrasimította, és mosolyogva felé integetett. Annuska az első beszélgetés alkalmával megértette, okafogyottá vált, amiért jött: nem igaz, hogy ő csupán a pszichopatákba tud beleszeretni. Ez a férfi nem volt őrült. De a heti egy óra kizárólagos figyelemről a világ minden kincséért sem mondott volna le. Hétfő reggel, miközben a tükörben nézegette magát, eszébe jutott a hétvége. Ismét jól nevelten keféltek egyet Bélával, miután lefektették a gyerekeket. Még csak rossznak sem nevezhette. Nem gondolt közben Bárányra sem, holott a férfi folyton ott csücsült az agya egyik szegletében. Ha felidézte, megnyugodott, hogy van még remény egy szebb életre, amelyben egy művelt ember felesége lenne és nem egy csempeboltosé. Hirtelen a fejéhez kapott. Sietnie kellett, mert délután indult a repülőjük. Bélával nyaralni mentek, hogy közös élményeket gyűjtsenek, ahogy javasolta a pszichiáter. De előbb még el akart menni Bárányhoz a megbeszélt időpontra. A férfi utoljára azt mondta neki, hogy csak úgy érdemes terápiára járnia, ha nem titkol el semmit. Ezen sokat gondolkodott a hétvégén. Most akkor elmondja, határozta el. Elképzelte, hogy leülnek egymással szemben, és bevall neki mindent. Aztán levetkőzik, és egy hatalmasat szeretkeznek. A folyosón meglepően sokan vártak. A pszichiáter ajtaja előtt nem csak elesett kisbabákat és néhány leszedált ötvenest látott, hanem diáklányokat is. Ahogy elhaladt mellettük, hallotta, hogy egy friss kutatásról beszélgetnek, amely szerint a boldogság csupán helyes döntések kérdése. Annuska maga előtt látta az estéiket. Míg ő a művészeti albumokat bújja az egyik fotelben, és arról álmodozik, hogy Rómába és Párizsba utazzanak, a férje akciófilmeket néz, és közben nagy nyögések kíséretében néha szellent egyet. Nem sokkal később megjelent a pszichiáter a folyosón. Annuska arca kipirult, a lába remegni kezdett, ahogy meglátta ezt a magas, vékony és fess férfit. Az orvos behívta a nőt a szobába. Annuska szolgálatkészen felállt, és szédelegve elindult a férfi után. Menet közben beleütközött az ajtófélfába. – Jól van? – kérdezte az orvos. A nő bólintott, de ahogy ment volna tovább, érezte, hogy valamibe beakadt a ruhája. Egy rozsdás kampó állt ki a fából. Rángatni kezdte a ruhát. – Segítsek? – kérdezte az orvos, és odalépett a nőhöz. Annuska figyelte a férfit, ahogy próbálta óvatosan a ruhát kibogozni a kampó szorításából. Percekig szerencsétlenkedett, de a ruha még jobban belegabalyodott a kampóba. A nő ekkor a férfi kopott bőr szandálját kezdte nézni, és a réseken kikandikáló lyukas zoknit. Már máskor is feltűnt neki ­Bárány ócska kapucnis kabátja és hogy aktatáska helyett hátizsákot hord, mint egy kisdiák. Annuska rántott egyet a ruhán, amely egy reccsenéssel elszakadt. A ruha oldalán egy nagy lyuk keletkezett. – Bocsánat, akkor én most mennék – mondta az orvosnak. – A jövő héten? Annuska bólintott, majd kisietett a szo­bából.
Szerző