Molnár Krisztina Rita: Róka-tükör

Kölyök volt még. Vonzotta a fény, és a remény, hogy enni kap. Már máskor is előfordult, hogy az ott nyaraló gyerekek enni adtak neki. Épp elég sötét és csönd volt már, hogy éber legyen. A levegő is lehűlt már valamennyire. Mégis lassú léptekkel közeledett, és nem csupán óvatosságból. Kissé meg is volt lepve. A teraszon ülő nő látta őt, de nem moccant, csak nézte. Kicsit oldalra hajtotta a fejét. Állták egymás pillantását mind a ketten. Pedig a róka ezt már megtanulta, nem volt már annyira kicsi. Az ember szemébe nem szabad nézni. De ez a szempár nem volt idegen. Már egészen közel volt hozzá. Amikor odaért, rövid ideig csak állt, felemelt fejjel. Aztán egyszerre rátört a kibírhatatlan éhség, a félelem, és még valami, amiről nem tudta, mi az, csak azt, hogy nagyon erős és nem tud neki ellenállni. Hirtelen harapta meg a nő kinyújtott lábát, a mozdulat gyors volt és pontos, bármelyik róka büszke lett volna rá. De ő megijedt, és úgy eredt futásnak, mint aki menekül, mert már abban a pillanatban tudta, amikor a szájában érezte a meleg és sós ízt, a vért, amiből csak egy csepp jutott neki, hogy most éhes és magányos marad. * Jólesett neki a sötét, és hogy végre egy kicsit egyedül lehet. Máskor is előfordult, hogy miután a gyerekek végre elaludtak, kiült a teraszra, olvasgatott a gyenge lámpafényben vagy egyszerűen csak bámulta az erdőig érő kert árnyait. Anna egy plédbe bugyolálta magát, hűvösnek tűnt az este. Aztán meglátta a rókát. A fák közül jött, a sűrűből, mint minden mesében. Lassan közeledett. Anna kissé meg volt lepve, de nem moccant, csak nézte oldalra hajtott fejjel. Szép róka volt. Békés, estében sétáló róka. Nem tűnt idegennek. A róka egy pillanatra megállt, tekintetük összekapcsolódott. Egyikük sem sütötte le a szemét. Különös, gondolta a nő, és kíváncsi lett, milyen közel fog merészkedni. Ha nem mozdulok, talán idejön, egészen ide, de ez nem is gondolat volt, inkább csak átfutó szikra a testén. A róka közeledett, és amikor odaért, rövid ideig csak állt, felemelt fejjel. Annán könnyű öröm bizsergett végig, épp ezért érte egészen váratlanul, amikor a róka hirtelen beleharapott kinyújtott lábába. A mozdulat gyors volt és pontos, a seb kicsi, de nagyon mély. Egyszerre ijedtek meg. A róka elszaladt, Anna pedig azonnal tudta, ha nem jut nagyon rövid időn belül oltóanyaghoz, jó eséllyel meghal. Nem félt a haláltól, már rég nem, de a gyerekek miatt biztos volt benne, hogy oltóanyaghoz kell jutnia. És abban is, nem véletlen, hogy ez épp most történt vele. Ha nem jut oltáshoz, lehet, hogy épp azon a napon hal meg, amikor az édesanyja és a nagymamája is, a két nő, akikhez a legtöbb köze volt. Hogy a dolog innentől kétesélyes. Meghal vagy életben marad, most fele-fele. Éppolyan kíváncsian várta a megoldást, mint ahogy a rókát néhány perccel korábban. Azon csak sokkal később gondolkodott el, amit mindenki, aki részt vett az oltóanyag beszerzésében – ami igazán nem volt könnyű egy nyári hétvégén a Balatonnál –, döbbenten a szemére hányt. Hogy miért nem zavarta el azonnal, ahogy meglátta, miért nem kiabált rá, miért nem dobott felé egy követ. Tényleg, miért? – kérdezte Anna magától. És semmilyen más választ nem tudott adni, mint azt, hogy eszébe sem jutott.

Hidas Judit: Ruha gyorspostán

Annuska épp meg tudta várni, hogy megérkezzen a futár a csomaggal. Szeretett volna valami csinosat felvenni erre az alkalomra. Az új ruháktól mindig fia­talabbnak érezte magát, pedig Béla, a férje sokszor dicsérte, hogy szinte semmit sem öregedett az évek alatt. Annuska mégis úgy érezte, kárba vész a maradék szépsége, ha csak Béla látja. A ruha fehér volt és ujjatlan. Annuska karját kellőképp vékonyította, a derekát karcsúsította, és a jobb lábszárán kidomborodó lila visszereket is némileg eltakarta. Bárányhoz, az orvoshoz hetente egyszer járt beszélgetni. A férfi megértő volt, sajnálta vagy biztatta őt attól függően, épp mire volt szüksége. Annuska tudta, hogy ez része az orvos munkájának, esténként mégis fényképeket keresgélt róla a neten, elolvasta a tudományos publikációit, naponta követte a Facebook-bejegyzéseit. Annuska először egy kopott zöld, levegőtlen váróteremben látta meg a férfit. Körülötte bepólyázott fejű csecsemők feküdtek a szüleik kezében. Egyiknek-másiknak branült preparáltak a kézfejére. Bárány ruganyosan lépkedett felé, félhosszú haját többször hátrasimította, és mosolyogva felé integetett. Annuska az első beszélgetés alkalmával megértette, okafogyottá vált, amiért jött: nem igaz, hogy ő csupán a pszichopatákba tud beleszeretni. Ez a férfi nem volt őrült. De a heti egy óra kizárólagos figyelemről a világ minden kincséért sem mondott volna le. Hétfő reggel, miközben a tükörben nézegette magát, eszébe jutott a hétvége. Ismét jól nevelten keféltek egyet Bélával, miután lefektették a gyerekeket. Még csak rossznak sem nevezhette. Nem gondolt közben Bárányra sem, holott a férfi folyton ott csücsült az agya egyik szegletében. Ha felidézte, megnyugodott, hogy van még remény egy szebb életre, amelyben egy művelt ember felesége lenne és nem egy csempeboltosé. Hirtelen a fejéhez kapott. Sietnie kellett, mert délután indult a repülőjük. Bélával nyaralni mentek, hogy közös élményeket gyűjtsenek, ahogy javasolta a pszichiáter. De előbb még el akart menni Bárányhoz a megbeszélt időpontra. A férfi utoljára azt mondta neki, hogy csak úgy érdemes terápiára járnia, ha nem titkol el semmit. Ezen sokat gondolkodott a hétvégén. Most akkor elmondja, határozta el. Elképzelte, hogy leülnek egymással szemben, és bevall neki mindent. Aztán levetkőzik, és egy hatalmasat szeretkeznek. A folyosón meglepően sokan vártak. A pszichiáter ajtaja előtt nem csak elesett kisbabákat és néhány leszedált ötvenest látott, hanem diáklányokat is. Ahogy elhaladt mellettük, hallotta, hogy egy friss kutatásról beszélgetnek, amely szerint a boldogság csupán helyes döntések kérdése. Annuska maga előtt látta az estéiket. Míg ő a művészeti albumokat bújja az egyik fotelben, és arról álmodozik, hogy Rómába és Párizsba utazzanak, a férje akciófilmeket néz, és közben nagy nyögések kíséretében néha szellent egyet. Nem sokkal később megjelent a pszichiáter a folyosón. Annuska arca kipirult, a lába remegni kezdett, ahogy meglátta ezt a magas, vékony és fess férfit. Az orvos behívta a nőt a szobába. Annuska szolgálatkészen felállt, és szédelegve elindult a férfi után. Menet közben beleütközött az ajtófélfába. – Jól van? – kérdezte az orvos. A nő bólintott, de ahogy ment volna tovább, érezte, hogy valamibe beakadt a ruhája. Egy rozsdás kampó állt ki a fából. Rángatni kezdte a ruhát. – Segítsek? – kérdezte az orvos, és odalépett a nőhöz. Annuska figyelte a férfit, ahogy próbálta óvatosan a ruhát kibogozni a kampó szorításából. Percekig szerencsétlenkedett, de a ruha még jobban belegabalyodott a kampóba. A nő ekkor a férfi kopott bőr szandálját kezdte nézni, és a réseken kikandikáló lyukas zoknit. Már máskor is feltűnt neki ­Bárány ócska kapucnis kabátja és hogy aktatáska helyett hátizsákot hord, mint egy kisdiák. Annuska rántott egyet a ruhán, amely egy reccsenéssel elszakadt. A ruha oldalán egy nagy lyuk keletkezett. – Bocsánat, akkor én most mennék – mondta az orvosnak. – A jövő héten? Annuska bólintott, majd kisietett a szo­bából.
Szerző

Kántor Zsolt versei

Mogorva paplan Terminál evangéliuma A nyelv, mint a tudás pupillája, éles képeket archivál. Ott van a kisagy polcán egy szem meggy: a nyár. Itt a puhán ringó, mátrix- szerű barlang: vízzel és kavicsokkal telt éj. Áttetsző terepasztal. Mogorva paplan. Pixel huszár fürdik benne. Közben azt álmodja, hogy nincs jelen. Minden pozícionálása lappangás. Közben, mint egy könyvtekercs, a félregombolt égbolt mögött megjelenik a múlt. A nagyon távoli jövő. Egy zsilettpenge az emberi szem felé közelít. Heidegger felugrik egy induló vonatra. Ami pillanatnyi kapaszkodó volt, a másodperc törtrésze alatt foszlik szerte. Megint a tenger látszik, nagyon közel. Szinte a szemgolyóban érződik a dagály. Felesel a felkorbácsolt víztükör. Akár egy tekebábu vagy egy hajcsat. Az időtlenség lassan múlik. A könyv mélyen hallgat. Szilva alakú embrió Látószög A bőröd alá költöznék végleg. Elképzeltem, hogy beszippantasz, mint örvény az éjszakát. És hirtelen megjön a hajnal. Jól esne beléd csúszni. Vissza a magzati létbe. S a szájamba helyezem a lélegeztető köldökzsinórt. A hangodon szólalnék meg. A szemeddel látnám a saját életem. Az ujjbegyek kiigazítanák a szívbillentyűket. Kértelek, hogy engedd meg, hogy egész éjjel benned tartózkodjam, amíg bírom szusszal. Forrjunk össze! És próbáljunk ne csak az érzelmekkel, hanem másként is. Beszéljük meg előtte, mire fogunk gondolni. Talán arra, hogy beleharapunk egy szilvába, ami édes. Majd kiköpjük a magját. S érezzük, hogy megy lefele a nyelőcsövünkön a rost, az íz, a nyállal elegy idő.