Ezért jobb az O1G mém bármilyen ellenzéki programnál

Publikálás dátuma
2019.01.26. 18:00

Fotó: Molnár Ádám / Népszava
Vajon mit teszünk az internettel, és mit tesz az internet velünk? A digitális nyomok olvasói egyre többet tudnak erről, és olyan kérdések foglalkoztatják őket, mint hogy felforgatják-e az életünket a Harry Potter-rajongók és kell-e félnie a Fidesznek a mikrocelebektől. Az online közösségi médiumok és a valós élet kölcsönös egymásra hatásáról kérdeztük Dessewffy Tibor szociológust.
Mennyire lepte meg a magyar radikális nemzetirock-rajongók fogyasztási szokásait vizsgálva, hogy kisebb kilengéseket leszámítva, hűek az ideológiájukhoz, azaz valóban nem „tetszik”-elnek gyorsétteremeket, multikat, inkább a magyar termékeket preferálják? Azt gondolom, a kutatási hipotézisük alapján mást várt.  Tényleg azt feltételeztem előzetesen, hogy a mindennapokban ezt sokkal lazábban veszik, tehát hiába az idegenellenesség, a nacionalizmus, az étel-ital fogyasztásuk, az öltözködésük, márkahűségük alapján jóval „kozmopolitábbak”. Ám az derült ki, hogy ez valóban egy zárt, ideologikus értékek mentén szerveződő szubkultúra, aminek a tagjai a hétköznapokban is inkább a Harcos-pólót veszik fel, és nem a H&M-be mennek vásárolni. Ettől egyedül az alkoholfogyasztás tekintetében, a sörmárkák terén érzékelhető némi eltérés, nem feltétlenül ragaszkodnak a magyar tulajdonú márkákhoz. A megcáfolt hipotézis a társadalomtudományokban azonban éppolyan értékes, mint a visszaigazolt hipotézis. És ez a fajta kutatás, ami a digitális nyomok, aktivitás alapján következtet valós életbeli attitűdökre, tehát nem direkten kérdez, éppen olyan viselkedést tárt föl, amivel nem voltunk tisztában korábban. A digitális nyomkövetés alapján kirajzolódó csoportprofil azonban még csak valószínűséget jelent, nem? Attól, hogy egy Kárpátia-rajongó „tetszik”-eli a Csíki sör oldalát, még ihat Heinekent vagy vasárnapi ebédre viheti a gyerekeit a Mekibe… Ez valóban nagy kérdés minden kutatásunk esetén: hogyan viszonyul egymáshoz az online magatartás és a valós viselkedés? Nincs is rá konkrét megoldóképletem. Azt azonban nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a digitális forradalom olyan adatrobbanást hozott magával, ami az élet minden terén óriási változásokat okozott: a digitális elem mindenhová beférkőzött. Megjelenik akár a párválasztásokban, akár egy általános iskolában az osztályon belüli, vagy éppen a halál kommunikációjában. Így létrejön egy digitális kettősség: nemcsak az változik meg, amit vizsgálsz, de az is, ahogy vizsgálod. Mivel az élet maga is egyre inkább a digitális/valós kombinációjává válik, a digitális vizsgálatok alkalmasabbak e komplexitás egyes vetületeinek a kutatására, mint a hagyományos, például kérdőíves módszerek. Tehát, ha valaki egyszerre Kárpátia- és Csíki sör-rajongó, „tetszik”-eli a Jobbik Magyarország oldalát és a Ferencváros futballklubot, az valamiféle affinitást kifejez. Az ilyenféle halmozás, csoportképző erőként való aktivitás a valószínűséget erősíti: ha egy 20 ezer fős közösségnél erős online affinitást látunk a Csíki sör irányába, akkor nincs okunk feltételezni, hogy a valóságban ne szeretnék a Csíki sört, és inkább Heinekent isznak. Annyi mindent elárulunk magunkról az online térben, annak ellenére, hogy tudjuk, nem csak az anonim kutatásokat végző szociológusok profilozhatják a viselkedésünket tudományos szándékkal, de marketing, üzleti, politikai célok érdekében is épülnek az adatbázisok. Miért tesszük mégis nyilvánossá az életünket? És el ne feledjük magukat a platformokat, ahol mindezt megosztjuk magunkról! A Facebooknál, ha csak az adatokat nézzük, senki nem lehet okosabb. A különféle közösségi médiaoldalak, különösen a Facebook egyfelől azért verhetetlenek ebben az önkéntes adatszolgáltatásban, mert az emberek alapvetően szeretnek pletykálni, beszélgetni, vitatkozni, játszani, megosztani. Érdekli őket, mennyire hízott el a középiskolai osztálytársuk, kivel poharazgat a volt barátnőjük. Másfelől, ha megfigyeljük, az új technológiák kitalálói nagyon naiv és absztrakt, az emberek valós érdeklődésétől távoli elképzelésekkel hozzák létre a termékeiket. Amikor például a televízió született, azt gondolták, ez lesz a távoktatás fantasztikus eszköze. Teljesen figyelmen kívül hagyták, hogy az emberek elsősorban kikapcsolódni vagy a szereplőkkel azonosulni akarnak. A tv sikerének egyik legfőbb oka, hogy vizuális azonosulási mintázatot tudott felkínálni. Amiben a változást aztán a valóságshow-k hozták el, mert hirtelen a hétköznapiságot és nem a kivételességet állították középpontba. Fölvillantva annak a lehetőségét, hogy a korábbi vizuális tv-ikonok már nem megközelíthetetlenek, hiszen te magad is azzá válhatsz, ha bekerülsz egy valóságshow-ba. Az internet a maga brutalitásával mindezt még inkább felerősítette, lehetővé tette. És ez komoly motiváció azoknak, akik ha nem is akarnak feltétlenül celebek vagy véleményvezérek lenni, de szeretnék megmutatni magukat. A magyar mikroceleb-követők (vloggerekért rajongók) szokásait felgöngyölítő kutatásuk elég riasztó képet fest – élmény- és szórakozáskereső, fogyasztásorientált, felszínes ízlésű, társadalmi kérdésektől, közélettől elzárkózó zárt csoportokat regisztrálnak. Mégis, a jövőbeli társadalmi közösségbe újra beilleszthetőekként írnak róluk reményteljesen. Na de hogyan? Az újabban vloggerként működő Vona Gábornak múltkor furcsa felvetése támadt, szerinte a jövőben Dancsó Pétertől kell félnie a Fidesznek. (Dancsó Péter a Videománia nevű műsora révén Magyarország egyik legnépszerűbb YouTube-sztárja – a szerk.) De Puzsér Róbert politikai aktiválódását is említhetem a jelenből. Nem állítom, hogy ezekből a mikrocelebekből egy új politikai akarat fog képződni, de ha az elit nem veszi észre, hogy mekkora figyelmet váltanak ki, míg a hagyományos problematikák iránt az érdeklődés ezeknek a töredéke, akkor nem lehet ezekkel az emberekkel sikeresen kommunikálni. Ezeket a rétegeket valószínűleg egy mémmel, egy fényképpel, egy karakteres hanggal sokkal könnyebb megszólítani, mint hosszú, szofisztikált tanulmányokkal, szakpolitikai programokkal. Az O1G mém például ezt a világot százszor jobban eléri, mint bármilyen ellenzéki program. De az oktatásban is hatásosabb lehet, ha olyan tudás mentén próbálunk építkezni, amire van fogadókészség – dilemma persze, hogy akkor Dosztojevszkij helyett jöhet-e a Breaking Bad vagy Harry Potter. Apropó, Harry Potter! A Politikatudományi Szemle legutóbbi számában megjelent tanulmányukban (Harry Potter, avagy a politikai bölcsek köve. Populáris kultúra és politikai aktivizmus) az egyik legnépszerűbb tömegkulturális regény- és filmsorozat valóságra való hatását vizsgálták a magyar HP-rajongók digitális szokásrendszerét követve. A nyíltan liberális eszméket közvetítő olvasmány hatására az USA-ban 44 államot lefedő szervezet alakult, hogy tegyen is az értékek megvalósulásáért (úgymint társadalmi nyitottság, kisebbségvédelem, halálbüntetés-ellenesség stb.). A hazai helyzetben lehet hasonló hatása a könyvnek?  Fontos rámutatni, az egyéni olvasásélménytől még nem változik meg semmi. Közösségi élménnyé kell válnia előbb – elképesztő, hogy a HP-univerzumhoz csak a Merengő oldalon nagyjából 7000 fanfiction (egy könyv világában játszódó rajongói írások – a szerk.) készült, míg a legnépszerűbb magyar könyv esetén, A Pál utcai fiúknál ez a szám 20. Tehát ha az egyéni élmény megtalálja a maga formáját, és egy önszerveződő közösségen keresztül tudja képviseltetni magát, akkor lehet hatással a környezetére. Érdekes egyébként megfigyelni, hogy az új típusú, ad hoc és virulensen terjedő mozgalmak (new power) ahhoz, hogy a fiatalokat meg tudják szólítani, mennyire támaszkodnak egyfelől az online, másfelől a tömegkultúra elemeire. Az azonban biztos, hogy mindegyikük adott feltételekhez van kötve. Ott van például az ausztrál GetUp! online mozgalom, amely a semmiből, két fiatalember strandon folytatott beszélgetéséből született és hetek alatt annyira felfutott, hogy elsöpörte a karizmatikus, konzervatív kormányfőt, akit korábban háromszor választottak újra. Ezt a modellt biztosan nem lehet egy az egyben Magyarországra copy paste-elni. Mások a lehetőségek, más a kontextus. Nálunk a HP-rajongók egyelőre nincsenek megszervezve és nem mutatkoznak az önszerveződés jelei sem.

Desewffy Tibor

Egyetemi docens, az ELTE Szociálpszichológia Tanszékének és Digitális Szociológia Kutatóközpontjának vezetője. Kutatási területe az információs társadalom, az internet szociológiája, a Big Data és a társadalomtudományok kapcsolata. Számos tanulmány és könyv szerzője, legutóbbi kötete A gonosz szociológiája címmel jelent meg 2014-ben.

Szerző
Frissítve: 2019.01.28. 10:30

Zuckerberg álmában sem gondolta volna - az internet és a szabadság

Publikálás dátuma
2019.01.26. 13:45

Kiszolgál és kiszolgáltat; ha letöltöd, feltölt vagy felzaklat; függővé tehet, függetlenül attól, mire használod – generációnyi idő óta osztja ketté a valóságot, bár annak idején nem sok jövőt jósoltak neki. A magyar internetrendszer, ha késéssel is, de felzárkózni látszik a világhálózathoz. Épp jókor: eljött a szigorú szabályozás ideje, ha még nem késő.
Digitális képességeinket és internethasználatunkat még mindig van hová fejleszteni – az Európai Unió tagországait lajstromozó (2017-2018-ra vonatkozó) statisztikák alapján a magyar felhasználók számossága majd’ 10 százalékkal elmarad az EU-s átlagtól: a magyar rendszeres internethasználók aránya 75 százalék, az uniós arány 83 százalék. Ám, ha pozitívan szemléljük a helyzetet, akkor elmondható, ha lassan is, de haladunk: jókora utat jártunk be 1991 ősze óta, amikor Magyarország is rákapcsolódhatott a nemzetközi hálózatra. Egy generációval később pedig már a fiatalok többsége „teljes életet” él a neten; míg sokan, ha tehetnék, szabadulnának tőle – elsősorban épp azért, aminek ígérete miatt egykor örömmel kapcsolódtak rá: a szabadságérzet illúziója miatt. 

Kezdeti nehézségek

Hogy jutottunk ide? – tehetjük föl a kérdést, s most már könnyebben meg is válaszolhatjuk, hiszen segítségünkre van ebben egy egyre bővülő nyilvános archívum, mely a magyar internet indulását, hőskorát kívánja dokumentálni. A Magyar Online és Digitális Médiatörténet (MODEM) egyik alapítója, Tófalvy Tamás szerint jó ötletnek és hiánypótló vállalkozásnak tűnt a magyar internetezés, elsősorban az online tartalomszolgáltatás kezdeteinek meghatározó figuráit mikrofon elé ültetni és kikérdezni a jó húsz évvel ezelőtti történésekről. „A példát a Harvard Egyetem Digital Riptide nevű projektje szolgáltatta, ők 2013 és 2014 között hoztak létre egy oral history adatbázist az amerikai digitális újságírás kezdeteiről; mi pedig a hazai digitális és online média egykori szereplőivel készítünk interjúkat” – vázolja céljukat és feladataikat a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Szociológia és Kommunikáció Tanszékének docense, akitől azt is megtudtuk, hogy a jelenleg 29 interjút magába foglaló adattárat folyamatosan bővítik, és bárki számára elérhető információforrásként szolgál. S valóban, rengeteg érdekesség tűnik elő a digitális múltunk homályából. Hogyan alakult meg a hazai tartalomszolgáltatás őspárosa, az Internetto és a Tartalomprojekt 1995-96-ban, melyekből tulajdonképpen kiágazott az Index és az Origo? (Utóbbi december elején ünnepelhette 20 éves jubileumát, míg a vetélytárs Index idén május végén tölti be a második X-et.) Milyen indíttatásból születtek meg egyáltalán, vagy milyen jövőt láttak maguk előtt a szakemberek, újságírók akkor az internet jövőjéről? A kultúra- és médiakutató Tófalvy Tamás emellett egy tanulságos példával illusztrálja, mennyire nem felmérhető a jelen állapotából egy-egy technológia jövőbeli elterjedése, sikere. „1994-ben a szintén MODEM-alapító Szakadát István és a későbbi Internetto létrehozója, Nyírő András egy ABCD elnevezésű, újságosstandokon elérhető CD-ROM magazinnal jelentkeztek, melyen interaktív tartalmak, szövegek, képek, videoanyagok kaptak helyet. Az akkori internet alapján sokan azt gondolták, a jövő a fejlettebb CD-ROM-é, hiszen a neten leginkább bélyegméretű képek voltak, videókról szó sem lehetett, a hangfájlok letöltésére percekig kellett várni. Pár év alatt aztán az online média minden fronton (infrastruktúra, tartalomszolgáltatás, fogyasztói érdeklődés) áttört, a CD-ROM eltűnt a süllyesztőben.” A 2000-es évek web 2.0-s forradalma pedig még ezen is túltett. S bár manapság azt hisszük, a semmiből jöttek elő a fejlesztők az új technológiával, Tófalvy Tamás rácáfol erre. „A technológia már korábban is rendelkezésre állt: fórumok, személyre szabható felületek, hírkeresők formájában.” A webkettes divat első hulláma több alkalmazás elterjedéséhez köthető. Az RSS-fee­dekhez (melyek segítségével a minket érdeklő hírekről, posztokról kaphattunk értesítéseket), a blogok népszerűségének felfutásához és a közösségi oldalak bummjához (ki ne emlékezne a mára a digitális történelem szemétdombjára került MySpace-re?). Utóbbiak közül a ­Facebook sikere hozta meg igazán az internetes kommunikáció gyökeres változását. 

Netikai elfogultságok

Az új technológia elterjedése teljesen új helyzetet teremtett, a kommunikáció megszokott, valóságban már bejáratott formái nem mindig érvényesülhettek a digitális terekben. A tartalomszolgáltatói, jellemzően újságírók által működtetett platformok irányából ezért nem véletlenül merült fel az igény, hogy a nyomtatott sajtóra és az e-kereskedelemre vonatkozó törvények figyelembevétele mellett a digitális online mé­dia­tér számára is kidolgozzanak egy etikai kódexet. 2001-ben ennek érdekében jött létre a Magyarországi Tartalomszolgáltatók Egyesülete (MTE), és alkotta meg szabályzatát az angolszász újságírói eszmények jegyében. Úgymint például az objektív, elfogulatlan tájékoztatás, vagy a pontosság alapkövetelményét: ha összeférhetetlenség áll fenn a cikk írója és a cikk tárgya között, akkor azt bizony jelezni kell. (Az egyesületnek jelenleg is tagja az Index és az Origo, míg például ma már nem szerepel a taglistán a Mediaworks, a Lapcom vagy a Mandiner – a szerk.) Az MTE főtitkári – 5 évig betöltött – posztjáról egy éve leköszönő Tófalvy Tamás azonban a neten való viselkedés egy másik (történetileg alakuló) aspektusára is rávilágít. „Míg a ’90-es években bevezető jelleggel úgynevezett kis netikettek köröztek a felhasználók között, melyek igyekeztek rögzíteni a platformszabályokat, például, hogy »ne használj Caps Lockot!«, nagybetűt, azaz ne kiabálj a neten, addig a mai, a digitális világba beleszületett generációknak ilyet előírni már nem túl előremutató. Sokkal fontosabb arra felhívni a figyelmet, hogy miként tudják a valóságot párhuzamba állítani az interneten történtekkel. Ott van például az online zaklatás, a cyberbullying esete, mikor maga a zaklató sem mindig tudja, hogy cselekedete zaklatásnak minősül, a traumatizált fiatal pedig nem tudja, hogyan meneküljön el ez elől, mert a netről nem tud kiszaladni” – mondja a kutató. Úgy véli, az internetes viselkedés kutatásának a jövőben efelé érdemes koncentrálnia: hogyan tudják az emberek összhangba hozni offline vágyaikat és kommunikációs stílusaikat az éppen aktuális platformokkal. (Ehhez kapcsolódóan lásd Dessewffy Tibor szociológussal készített interjúnkat – a szerk.) 

Korlátlan tiltás

A kezdeti és jelenkori internethasználati szokások közti különbséget mi sem mutatja jobban, mint a net nyújtotta szabadságeszmény gondolatának megváltozása. Korábban a szabad hozzáférés és véleménynyilvánítás lehetősége miatt a demokrácia kiterjesztésének eszközét vélték megtalálni a technológiában. Ma éppen ezen okokból szigorítások bevezetését, tilalomfák elhelyezését fontolgatják a politikai hatalommal bíró szervezetek – egyes autokratikus országok már korlátozták is a hozzáférést állampolgáraik számára (lásd Oroszország, Kína). „A technológiát létrehozó mérnökök általában nem számolnak az emberi tényezővel, annak éthoszában alkotnak, hogy a társadalom majd úgyis követi a technológiát, alkalmazkodik hozzá. Ebben alaposan tévednek – mondja Tófalvy Tamás. – Zuckerberg álmában sem gondolta, hogy a Facebook lesz az amerikai elnökválasztást eldöntő médiatartalmak megosztásának egyik legfontosabb platformja. Ahogy azzal sem kalkulált senki, hogy az internet szabadságeszményére éppen a monopolhelyzetbe kerülő mamutvállalatok (Apple, Google, Facebook, Amazon) tesznek pontot. És nemcsak azzal, hogy a platformjaik algoritmusai révén beszűkítik a tájékozódásunkat (nem ismert, mi alapján dobják fel elénk a híreket, az ismerőseink megosztásait), de mivel az élet minden területére benyomulnak (az Amazon áruházat üzemeltet, telefont, tabletet, filmeket stb. gyárt), magát a piaci versenyt is kiiktatják, ezzel az emberek választását is korlátozzák.” A szakember elmondása szerint ma még nincsenek jó válaszok a digitális online rendszerek szabályozására, a mentális egészségünket nem veszélyeztető (netfüggőség) fenntartásuk biztosítására. Annyi a biztos, a betiltás nem megoldás. 

Ami olcsóbb lett

1991 októberében Magyarország első teljes értékű internetelérése az akkor lehetséges 9600 bit/s sebességgel működött. Ennek havi költsége jelenlegi áron kb. 1,5 millió forint volt. Ma egy internet-szolgáltatónál az 500 Mbit/s sebességes kábelcsatlakozás, mobilcsomaggal, HD-minőségű televíziózási lehetőséggel havi 7000–9000 Ft.

Szerző

A bolond szemszögéből a világ - interjú Szűcs Éduával

Publikálás dátuma
2019.01.20. 16:34

Biztosan vannak rajta kívül női karikaturisták idehaza, de most egy sem jut eszünkbe. Rajzai mulattatnak, elgondolkodtatnak, de semmiképpen nem politizálnak. Legalábbis nem úgy. Rendhagyó – rajzos – beszélgetés Szűcs Éduával.
A gyerekek általában nehezen élik meg, ha a szüleik fura neveket adnak nekik, a fura nevű gyerekeket gyakran csúfolják. Önt is csúfolták? Nem emlékszem rá, hogy valaha történt volna ilyesmi. Volt egy edzőm, aki Páduának hívott, de az nem csúfolás, ugye? De az is lehet, hogy azért nem csúfoltak, mert verekedős voltam, és féltek tőlem. A szülői szándékokról meg csak annyit, hogy mindketten pontosan tudták, egy névnek meg kell különböztetnie a viselőjét. Ha az egyik Kováts a másik Szűcs, akkor az Édua pont megfelel erre a célra. Szegeden született, két művészember gyerekeként. Ez mennyiben határozta meg a pályakezdését? „Elrendeltetett”, hogy rajzolással foglalkozzon, vagy ez teljesen saját elhatározás volt? Anyám szürrealista festő volt, soha nem tervezte meg a képeit, csak úgy alakultak… Nekem ez csodálat volt: ültem mellette, és egyszerre valami lett belőle. A Tereferénél is ez látszik. Ez egy elvont rajz, de ha jobban megnézzük, látszik, hogy egymással beszélgető emberek. Apám pont az ellentéte volt: konstruktivista, pointilista. Minden képét előre megtervezte: vázlatokat készített, hangsúlyok, egyensúlyok, egyensúlybontások voltak. Már évek óta készültek a karikatúráim, amikor rájöttem, hogy az én rajzaim belőlük alakultak ki. A karikatúrának ugyanis roppant megtervezettnek kell lennie, de mindegyikben szükségszerűen ott van a poén, amitől az a kép értelmet kap.
Kováts Margit: Terefere
Rajzoló vagy karikaturista? Úgy hírlik, a kettő nem ugyanaz. Kifejezetten karikaturistának tartom magam. A rajzművész az lila ködöt festhet és rajzolhat. A karikatúrának mindig a földön kell járnia, állnia, ellenkező esetben nem érthető. A legismertebb magyar karikaturisták szinte mind férfiak. Vajon miért? A szakma nehezebben fogadja be a nőket, vagy a női humorra nem vevők? Szerintem már a nevelés legelején eldől a lányok sorsa. Nekem az volt a szerencsém, hogy a szó legjobb értelmében liberális légkörben nőttem föl. Szüleim, nagyszüleim engedtek szabadon szárnyalni. Más családi közegben talán kiborultak volna attól, ami én voltam: egy lázadó, krakéler, igazság bajnoka. De engem nem akartak letörni, szinte élvezték ezt a gyermekkori ámokfutást. Ezzel azt mondja, kizárólag neveltetés és családi háttér kérdése, hogy valakiből művész lesz? Persze hogy nem, erre azért születni is kell. Van például egy nővérem, aki mindig a művészeten kívül létezett, abszolút polgári foglalkozásai voltak. Ahhoz, amit a családom belőlem kihozott, kellett az én gondolkodásmódom. A nőiségemet egyébként nagyjából úgy élem meg a szakmában, mint bárhol máshol az életben: örömmel. Ad egyfajta kívülállást, amit egyáltalán nem bánok. De úgy tűnik, ezt is otthonról hoztam: örökké hálás vagyok a szüleimnek a nevemért, amivel egyszer s mindenkorra kiemeltek a szürkeségből, és ami biztosította nekem ezt a kívülállást már gyerekként is. Érdekes, de most, hogy beszélünk róla, eszembe jut, hogy amikor valamilyen díjat nyertem az életben, az is különdíj volt.
Szűcs Árpád: Munka
Az önről szóló internetes szócikkekben szerepel egy mondat: „édesapja Szűcs Árpád restaurátor, édesanyja Sz. Kováts Margit festőművész; az ő tiszteletükre semmiféle művészeti szakmai szervezetnek nem tagja”. Ez mit jelent? A ’60-as, ’70-es években többször jelentkeztek a Művészeti Alapba, de rendszeresen elutasították őket. Szegeden akkoriban a modern szocialista művészeti irányzat volt a hivatalos, amibe ők nem voltak hajlandók betagozódni. Pedig a Művészeti Alapba tartozni biztos megélhetést jelentett: az illető minden hónapban leadott egy alkotást, és azért pénzt kapott. Láttam, amikor anyámat elutasították, bement a fürdőszobába, hogy ne lássam, és halkan sírt. Nyolc-kilenc éves lehettem. Én akkor megfogadtam, hogy ha én egyszer híres leszek, én soha semmibe nem fogok belépni. Ha őket nem vették fel, akkor nekem sem kell. Ez egy tehetetlen, dühös gyermek fogadalma volt, de a mai napig tartom magam ehhez. Apám később mondta, feloldoz alóla, de én azt gondolom, hogy az ember ne adja fel az elveit. Egyébként meg tényleg jó kívülállónak lenni. Apropó, kívülállás. Miből él ma egy magafajta művész? Úgy értem: amikor van megrendelés, akkor kérhet annyit a rajzaiért, hogy átvészelje a nehezebb időszakokat? Én harminc éve szabadúszó vagyok, nem kaptam soha fizetést. Nincs biztos hátterem, de ez amennyire rossz, annyira jó is: az embert folyamatosan kondícióban tartja. Rákényszerít az állandó gondolkodásra. A lakásában, a falon a számtalan kép között ott van egy Brenner-rajz, amit én is nagyon szeretek: a Fekete bárány. Körben egy csapat fehér birka, középen üresség és egy szegény, pislogó fekete jószág. Semmi különös, mégis mindent elmond a világról. Brenner a példaképe? Inkább a látásmódja. Vannak karikatúrák, amelyek illusztrálnak egy szöveget, és vannak, amelyek önmagukban is értelmezhetők. A ’60-as években ilyen volt Kaján Tibor, Sajdik Ferenc, Réber László és Brenner György is. Akkoriban még adtak ki ka­ri­ka­tú­ra­­albumokat, én faltam őket. Aztán, amikor megismerkedtem Péterrel (Föld S. Péter újságíró, humorista, Édua férje – a szerk.), aki a Ludas Matyinál dolgozott, Brenner volt az első, aki odajött, hogy szeretne cserélni velem egy képet. Ez egy húszas éveiben járó rajzolónak hatalmas megtiszteltetés volt. Aztán barátok is lettünk, Gyuri haláláig összejártunk.  
A világ teremtése
Már hagyomány, hogy négy­évenként kiad egy albumot az előző időszak termésével. Emlékszik az első kötet első képére? És miért éppen azt választotta? Amikor először elhatároztam, hogy kellene egy könyv a dolgaimból, akkor adta magát, ezzel kell, hogy kezdődjön: a világ teremtésével. Egy időben szívesen ábrázolta a világot az udvari bolond szemszögéből. Mit tud a bolond, amit mi nem? Ezeken a rajzokon a király a hatalmat testesíti meg, a bolond a kisembert, aki furfangos, túljár az eszén. Egyik oldalon a pöffeszkedő, a másikon az, aki bele tud csípni. Ezzel nagyon sok mindent el lehet mondani finoman a hatalom és a kisember viszonyáról. Sokat dolgoztunk együtt, de egyhez mindig ragaszkodott: no politika. Miközben – az önt ismerők pontosan tudják – nagyon is érdekli a közélet. Miért nem rajzol politikát? Engem az életnek nem ez a része izgat. Nem a napi politikai történések, inkább a mozgatórugók. Szeretek egy lépést hátralépni, és onnan figyelni. Azt gondolom, hogy amin nem tudunk igazán változtatni, legalább próbáljuk megérteni.

Édua a szüleitől örökölt festékekkel két éve kezdett el hommage-festményeket festeni. Ezek a 12. kerületi, Ugocsa utcai könyvtárban február végéig láthatók.   

Szerző