Csabai László: Sérülés

Publikálás dátuma
2019.02.02 11:00

Fotó: Fortepan/
Novella a Szindbád-regények szerzőjétől
„A műmárvány mintája vagy csak kosz?” – gondolkodik Bodnár Tamás a pályaudvar falát vizsgálva, majd mikor, bár tisztában van vele, mennyire lényegtelen dolog ez, úgy dönt, leszáll a szerelvényről és megnézi, elindul a vonat. Szisszen a vagon fotocellás ajtaja és megjelenik a kalauznő. Akinek arányos testéhez passzol a kék egyenruha, a tányérsapka piros szalagja. Bodnárnak eszébe jut valaki róla. Róla is. Cegléd, Szolnok, Karcag, Ladány, Kaba, Szoboszló – egyenletes ütemben fogyatkoznak az utasok. Debrecenben azonban váltás: újból tele lesz a vagon. Nyílt a hajdúsági metropoliszban egy újabb pláza, és a nyárligetiek átjárnak. Amíg rá nem unnak. Szisszen az ajtó és, immár sokadszor, megjelenik a jegyellenőr. Türelmesen megvárja, míg az utasok elrendezkednek, aztán elkezdi munkáját. Elérkezik Bodnár Tamáshoz is. – Jó napot. Kérem a menetjegyét! – Már egyszer odaadtam. A nő fel sem veszi a választ, megigazítja a szemébe lógó hajtincset, sóhajt, kinéz az ablakon, összefut a szájában a nyál a szeletelt hideg dinnyét árusító kioszk láttán. A keze kinyújtva marad. – Kérem a jegyét! – Hallottam, mit mondott az előbb. – Hát akkor? – Már egyszer látta. A Nyugatiban, amikor felszálltam. – Lehetséges. Nem emlékszem magára. Legyen szíves, mutassa meg ismét! – Ellenőrizte már egyszer. Firkált is rá. – De hiszen elkérhetem újra! – s a nő hangjában még mindig inkább csodálkozás van, mint harag. Bár sok gondja van az utasokkal, kétszer már meg is verték, egyszer meg majdnem kidobták a száguldó vonatból, azok mind gyanús alakok voltak. Ez a mostani olyan, mint egy ázott veréb. Vagy inkább, mint egy ázott kutya. Szelíd. Mégis van valami rajta: a nyaka ráng. – Ne zaklasson, hölgyem, kérem. Nyugalomban szeretném megtenni még ezt a kis utat. A nő körbenéz, segítő, megértő tekinteteket keresve. De Bodnár Tamás suttogva beszél, a többiek nem lettek fültanúi az eseménynek. Csak egy öregasszony figyeli érdeklődve őket. Az ellenőrtársával tér vissza a kalauz. A férfi feltűnően vékonydongájú, de igyekszik mellét előrenyomva tekintélyt kelteni. – Jó napot, uram, kérem a menetjegyét, a helyjegyét és az InterCity-pótjegyét. – A kolléganője már mindet ellenőrizte. – Újra elkérhetjük. Megmutassam a személyszállítási üzletszabályzatban? – Hát jó, mutassa! – és Bodnár, arcán fájdalmas mosollyal, most először a másik szemébe néz. Az a táskájába nyúl. Nincs benne a könyvecske. Mert még soha nem volt rá szükség. Összeráncolt homlokkal és felemelt hanggal ellensúlyozza a zavarodottságát. – Maga egy potyautas. A legalávalóbb fajtából való, mert még játssza is az eszét. – Ne sértegessen! Én az ön vendége vagyok. Fizettem ezért az utazásért. – Akkor mutassa már végre azokat a rohadt… – Már egyszer megmutattam. Hányszor mondjam el önöknek? Ekkorra tudja meg az utazóközönség, hogy esemény van a közelükben. A vagon felénél még azt suttogják egymásnak: „Már megint egy bliccelő cigány!” A végénél már azt: „Cigányok!” – Önnek mindhárom hiányzó jegyét meg kell vennie tőlem, és még fizetnie kell nyolcezer forint pótdíjat, amiért a jegyvizsgálatot megakadályozta. – Nem akadályoztam meg. A Nyugatiban a kolléganőjének átadtam a jegyeket. – Ezt már megbeszéltük. Tizennégyezer-hétszáz forintot kérek! – mondja őrmesteresen a kalauz. – Nincs nálam annyi. – Nem baj. Kifizetheti az összeget utólag bármelyik vasúti jegypénztárnál. Ha viszont harminc napon belül nem teszi meg, tizenkétezerre nő a pótdíj. Most pedig kérem a személyazonosító igazolványát! – Miért kell az önnek? – Az adataihoz. Az utasleadási lapon rajta kell, hogy álljanak. – De hiszen nem fogok büntetést fizetni. Van érvényes jegyem – és Bodnár meglenget egy átlátszó műanyag ­tokot. – Na, végre! Ideadja azt, megnézem, és… – Nem adom. A munkatársának már odaadtam. – Orvos kezeli magát? – Ne sértegessen, mert feljelentem! – A következő állomáson el kell hagynia a szerelvényt! – kiáltja a kalauz, pedig ez már meghátrálás a részéről. – Ennek semmi akadálya. Leszállok. Az ellenőr a győztes fáradt mosolyával törli meg homlokát. Félbemarad a mozdulat. Már rájött, hogy a következő egyúttal az utolsó állomás. Bodnár Tamás egy fővárosi lapot vesz a kezébe és tüntetően olvasni kezd. Rezeg kezében az újság. Nyárligeten két kigyúrt biztonsági őr száll fel erősítésképp. Így négyen kísérik be az utasokkal való személyes kapcsolattartásra törekvő állomásfőnökhöz. A kalauznő beszámol a történtekről. Őszintén bevallja, hogy nem emlékszik, ellenőrizte-e már az utas jegyét vagy sem. Az állomásfőnök széket húz magának, leül Bodnár elé, és mint egy problémás, de jóravaló gyermeknek, magyarázni kezd: – Nem vagyunk tökéletesek. Néha feleslegesen zaklatjuk kedves utasainkat. De hát azért vagyunk emberek, magyar emberek, hogy segítsünk egymáson. Megmutatja a jegyeket, és ha rendben vannak, kölcsönösen elnézést kérünk egymástól. Jó lesz így? – Már egyszer megmutattam. – Úgy látszik, nem ért engem – mondja az állomásfőnök már szárazon. – Pontosan értem. – Ha a jegyeket nem adja ide, adja a személyijét. – Nem adom. – Rendőrt fogok hívni. – Hívjon! – A lófaszt! A férfi int, mire a két biztonsági őr ráugrik Bodnár Tamásra. Lefogják úgy, hogy mozdulni sem tud. A kalauznő könnyen megtalálja a kézitáskában az átlátszó műanyag tokot. Megvizsgálja a jegyeket. Nincs velük semmi gond. Fél órát áll a saját lakásajtaja előtt. Erőt gyűjt. Nehezen megy a légzés. Mintha nem magától működne a tüdő és a légcső, mintha külön küzdenie kéne minden korty levegőért. Végül az fogadja bent, amit várt. Az üresség. A konyhában tesz-vesz. Meglátja a hamutartót. Ő nem dohányzik. El is tehetné. Készül elmosni, mikor rájön, hogy ez lemondást jelent. Róla. Gyorsan visszateszi a helyére. És kézbe veszi a mo­bilját. – Tessék! – szól bele egy női hang. – Tamás vagyok. Ne félj, csak azért hívlak… Amikor hazajöttem… A bútorok. Minden úgy lesz, ahogy akarod. Elküldöm őket. Ha akarod. A nagyszoba és a háló berendezését. Igazán nagyvonalú vagy, hogy a többi maradhat. Te mindig megértő voltál. De gondold meg, annyiba kerül Pestre felvitetni a bútorokat, hogy annyiért ott újakat vehetsz. Szebbeket. Bár ezek is szépek. Nekem tetszenek. Még együtt választottuk ki őket. Katalógusból. De hisz tudod. Nem azt akarom, hogy… nem az a lényeg… nem a bútorokra akarom rátenni a kezem. Fenébe a bútorokkal! Azt gondold meg, hogy tényleg elköltözöl-e. Azt az albérletet bármikor felmondhatod. Itt meg van munkád. Nem, nem akarok rád mászni, lakjunk együtt barátként. Vagy ha nem megy, vegyél ki itt egy lakást. Na? Mit mondasz? Halló! Nem jön válasz. Néma a vonal. Még csak nem is néma, hanem búgó. Pedig olyan csak régen volt, a tárcsás készülékeknél. És most mégis hallja. És emlékszik, hogy ez a búgás már akkor elkezdődött, mikor ő megszólalt. Teát főz. Kamillát. Pedig nem szereti, de a másik már elfogyott. A vízforraló hamar zubogni kezd. Kiönti egy bögrébe. Önti, önti a vizet, pedig a bögre már rég tele van. Azért ő csak önti. Gőzölög már a konyhaasztal is. A forró víz eljut az asztalszélig. De ezt csak akkor veszi észre, amikor az első forró csepp ráesik meztelen lábfejére. Akkor jajgat.
2019.02.02 11:00
Frissítve: 2019.02.02 11:00

Babiczky Tibor versei

Dasein Egy rég bezárt vendéglő ablakán a felpöndörödött „Megnyitottunk!” felirat. Lángoló nulla az ég közepén. Delet üt az óra. Történelem A vetés idején csontokat fordított ki az ekevas a földből. Varjak verdesnek a lesoványodott patások körül. Mikor eljön az aratás ünnepe, a telihold koponyája lebeg majd a fekvő kalászok felett. Tüzek gyúlnak. De hiába minden. A betakarítást vakok végzik el. Forog a malom. A kihűlt kemencében, mint hamvasztáskor a szív, egy kenyér félgömbje fénylik.
2019.02.17 17:45
Frissítve: 2019.02.17 17:45

Katarzis nélkül - Borbély Szilárdra emlékezünk Mészáros Sándorral, a Kalligram Kiadó igazgatójával

Publikálás dátuma
2019.02.17 15:30
Borbély Szilárd
Fotó: Szabad Föld/
2014. február 17-én, hétfőn este a Müpában a Literárium-est keretében hallhattuk-láthattuk őt utoljára – csütörtökön már a halálhírét olvashattuk az újságokban: 50 évesen önkezével vetett véget életének. Negyed évszázad alatt alkotott műveinek többsége azonban túléli őt.
Már a debreceni egyetemi éveik alatt is ismerték egymást, barátság szövődött önök között. Milyen embernek ismerte meg Borbély Szilárdot?  Tizenhét éves volt, mikor először találkoztunk, az általam tartott felvételi előkészítőre járt, 1982-ben. Közelebbi kapcsolatba, barátságba azonban csak később, már egyetemistaként kerültünk, ő első, én ötödéves voltam. Élénken emlékszem az egyik első beszélgetésünkre, ami különösképp jól jellemezte a Szilárddal való viszonyunkat: egy végtelen hosszúra nyúlt, 2-3 órás eszmecsere során már kezdtem magam zavarban érezni, mert szinte csak én beszéltem, ő alig pár szóval jelezte, hogy ott van. Mígnem aztán hirtelen magához ragadta a szót, és vagy 20 percig beszélt, amiből nemcsak az derült ki, mennyire figyelt korábban, de hihetetlen éleslátóan és -elméjűen szólt hozzá a témához. Péntekenként rendszeresen kijárt hozzánk, ám nagyon nehezen oldódott föl, egyetemista korában zártabb, depresszióra hajlamos személyiség volt, miközben, ahogy az szokás, a hazaindulása után oda-vissza kísérgettük egymást, s ekkor bőbeszédűen disputáltunk. Nagyon olvasott, széleskörűen tájékozott volt, aki igényelte a beszélgetéseket; megmutatta az írásait, véleményt cseréltünk. Kiválóan ismerte, de kritikusan viszonyult a magyar irodalmi hagyományokhoz, mindig előállt valami szubverzív fölvetéssel, ötlettel. Alakját aszketikus, áldozatsorsú emberré teszi az emlékezet, miközben pedig jó humorú, vidám ember is volt, akit sok minden érdekelt, a leghétköznapibb dolgok is. Milyen költőnek tartotta, miként jellemezné a líráját?  Már a kezdetektől költőként gondoltam rá, és jónak tartottam, a Hosszú nap el versét olvasva pedig rádöbbentem, hogy ez nagy költészet. Akkoriban megoszlott róla a kortársaim véleménye, sokan nem is igazán tartották költőnek őt. Amikor azonban az Alföld folyóiratban megjelent, Nádas Péter előszavával, aki a sajátján kívül olyanok méltatására is hivatkozhatott, akiknek megmutatta a verseket, mint Esterházy Péter, Mészöly Miklós, Balassa Péter vagy Orbán Ottó, a fiatalabb nemzedék tartózkodása is olvadozni kezdett. Hogy aztán a későbbiekben, kötetről kötetre – Mint. minden. alkalom; Ami helyett – erősödjön iránta az érdeklődés és kortársai között az egyik legjelentősebb költővé váljon. Szerintem a 2003-as (2000-ben írt) Berlin & Hamlet kötetnél történt meg ez a fordulat. Olyan versnyelvi redukcióval élt, ami Pilinszky és Tandori után már-már lehetetlennek bizonyult. Egyben ott volt a versekben a hívő hitetlenség beszéde is, egy metafizika nélküli, de mégiscsak valamiféle istenkeresés. A szülei tragédiájának traumája mennyire változtatott ezen a versbeszéden?  E téren nem éreztem annyira a változást. Témáját tekintve persze, de ahogy ő is, én is nagyon fontosnak gondoltam, hogy mindig valami újjal kell előállni. Ő pedig eleve a nyelv addig még ismeretlen területeire merészkedett, fölforgatva a tradíciókat. A Halotti pompában például a barokk irodalom hagyományát. Egészen odáig a költészete személytelen volt, az „én” általánosabb formában jelent meg, mígnem az életrajzi történet behozásával erőteljesebbé vált. A barokk mellé hogyan jöttek a haszidizmus műfajai?  Egyfelől tudatosan akarta magának a zsidó identitást, vagy legalábbis a keresését. Másfelől mindig is volt benne vonzalom a hagyomány és a misztika iránt, a racionalitás kereteken belül – a kritikáiban is sokszor szánt ezekre külön figyelmet; Balassa Péter ezt „vallási szubtextus”-ként jellemezte. Fontos volt számára a vallás, de a görögkeleti változata, nem a katolikus. Feloldási lehetőséget jelentett a – Nincstelenekből vagy más önéletrajzi írásaiból ismerhető – gyerekkorból hozott traumákra, a depresszióra való hajlamra, a lét céltalanságának terhe okozta személyes szorongásra-aggódásra. Interjúiban nagy nyíltsággal beszélt a szülei meggyilkolásáról, ennek feldolgozása a műveiben nyomon követhető, ám a végkifejletet ismerve a saját életében a trauma feloldása nem sikerült.  A tragédiát követően Szilárd két hónapig mindennap kijött hozzánk, s mesélte, mi van az édesapjával, aki nem halt bele a rablótámadásba, de élet-halál között lebegett (még 6 évet élt, de már soha nem épült fel teljesen). Én akkor el sem tudtam képzelni, hogyan bírta ki. Míg magamat alapvetően derűsebb, optimistább személyiségnek tartom, ő pedig eleve depresszívebb, fizikailag is gyengébb volt, rejtély számomra, miként vészelte túl ezt a megpróbáltatást. Nekem nem sikerült volna, azt gondolom. Éveken át foglalkoztatta a felderítetlen bűntény, nem hagyta nyugodni az igazságérzetét, sokat nyomozott. Ellenben nem a művekbeli feldolgozását tekintette terápiának – a pszichologizálást a művészetben nem szerette –, hanem a munkába való belemeneküléssel próbálta magát, a gondolatait lekötni. Öt évvel a halála után mennyire élő a költészete, az emlékezete?  Egy barátom mondta, hogy József Attila verseit sem tudod anélkül olvasni, hogy ne lenne rajta a halálának pecsétje – ez igaz Szilárd költészetére is. Én legalábbis, újraolvasva a könyveit, a történtek függvényében sokkal profetikusabbnak, sötétebbnek, tragikusabbnak érzékelem a verseit. A szélesebb olvasói érdeklődés a Nincstelenek iránt tartósnak mutatkozik, a költészetének státusa a szakmában már életében sem volt kérdéses: az utóbbi 20 év egyik legnagyobb költőjeként tartják számon. Ugyanakkor, bár a Halotti pompa nagy és értő figyelmet kapott, költői nyelvét inkább zárványként, semmint folytathatóként értékelik sokan. Ahogy egyszerre építkezik a magyar hagyományokból – egyben búcsút is mondva szerepeknek, beszédformáknak – és legalább ennyire tudatosan az attól idegenből. Ahogy felépít egy artisztikus nyelvet és ennek a töredezettségét, szétporladását tapasztalja. Hogy miközben a brutális, nyers valóságot írja le, nem ad feloldást – a katarzis nélküli tragikum hangoltsága bármennyire is perspektíva a kortárs művészetben, versolvasóként nehéz ezt megemészteni.

Borbély Szilárd

József Attila-, Babérkoszorú- és Mészöly Miklós-díjas költő, író, drámaíró, szerkesztő, irodalomtörténész és -kritikus első (verses)kötete, az Adatok 1988-ban jelent meg, az utolsó pedig, a Nincstelenek – Már elment a Mesijás? című regény 2013-ban. 2000 karácsonyán szülei rablógyilkosság áldozataivá váltak; a tragédia és az igazságszolgáltatás elmaradása mind az életében, mind írói pályáján törést, új korszakot eredményezett.

Borbély Szilárd: 2. A kőtáblára (A Testhez című kötetből)

 Velem nem történt semmi dráma. Az orvosnő kedves volt. Gyorsan kerültem át túlra, a gyermektelenség oldalára. Az állapottalanságba. Végül is nem nagy ügy, semmi rendkívüli nem történt, ezt mondogattam magamba. Majd hamar túlteszem magam rajta. Így ballagtam haza, ezt mondogatva. Csak a nagyszüleim, ők neveltek, csak meg ne tudja. Erős vagyok, legyűröm ezt is majd. Nincs probléma. De este már lázas voltam, mire szobatársaim megjöttek. A lázamat lenyomták. Húsz éves voltam akkor. Táncosnő. A párom is megjött hamar este. Túlerőltettem magam, maradjak ágyba, mondta a doktornő. A gyereket vállalta, de ő zenész volt, és éretlen még családra. Majd lapátol szenet, mondta. Ez jól esett. Naptárral védekeztünk. Lehetett, mert nekem pontosan jött. De mi voltunk szenvedélyesek, három óránál tovább egyikünk sem állta. Őrült nagy volt a dilemma. Napokig tépelődtem, óránként gondolva másra. A nemről a talánra. Az igen helyett a hátha. Túl nagy súly volt ez, dönteni életre-halálra. A nem győzött, de nem akartam átélni. Hiszen a nagynéném orvos, felhívtam őt, hogy nincs-e ötlete. Kiabált velem, hogy milyen aljas dolog. Hogy gyilkos vagyok. De értse meg… Ő csak mutogatott a kőtáblára… Felnőtt nő vagyok már, van egy gyerekem, rengeteg barátnőm. Nincs nagyobb bűn, mint az élet kioltása. A magzat elvételét mindenki súlyos bűnnek kiáltja. Ugyanakkor az anyaságot pedig semmire se tartja. Ki tud ma büszke lenni az anyaságra, ha körülnéz, és maga körül az arcokat vizsgálja? Vagy sajátját, a tükörbe pillantva? És mi történik, ha mégis az történik meg velünk? Halála?

Fény a magasból

címmel emlékeznek Borbély Szilárdra a Hadik Irodalmi Szalonban március 20-án 19 órától. Az esten a költő, Weber Kristóf által megzenésített verseit Bárdos Deák Ágnes és Darvasi Kristóf adja elő.

2019.02.17 15:30
Frissítve: 2019.02.17 15:50