irodalom;novella;szépirodalom;Nyitott mondat - irodalom;

2019-02-02 11:00:00

Csabai László: Sérülés

Novella a Szindbád-regények szerzőjétől

„A műmárvány mintája vagy csak kosz?” – gondolkodik Bodnár Tamás a pályaudvar falát vizsgálva, majd mikor, bár tisztában van vele, mennyire lényegtelen dolog ez, úgy dönt, leszáll a szerelvényről és megnézi, elindul a vonat. Szisszen a vagon fotocellás ajtaja és megjelenik a kalauznő. Akinek arányos testéhez passzol a kék egyenruha, a tányérsapka piros szalagja. Bodnárnak eszébe jut valaki róla. Róla is.

Cegléd, Szolnok, Karcag, Ladány, Kaba, Szoboszló – egyenletes ütemben fogyatkoznak az utasok. Debrecenben azonban váltás: újból tele lesz a vagon. Nyílt a hajdúsági metropoliszban egy újabb pláza, és a nyárligetiek átjárnak. Amíg rá nem unnak.

Szisszen az ajtó és, immár sokadszor, megjelenik a jegyellenőr. Türelmesen megvárja, míg az utasok elrendezkednek, aztán elkezdi munkáját. Elérkezik Bodnár Tamáshoz is.

– Jó napot. Kérem a menetjegyét!

– Már egyszer odaadtam.

A nő fel sem veszi a választ, megigazítja a szemébe lógó hajtincset, sóhajt, kinéz az ablakon, összefut a szájában a nyál a szeletelt hideg dinnyét árusító kioszk láttán. A keze kinyújtva marad.

– Kérem a jegyét!

– Hallottam, mit mondott az előbb.

– Hát akkor?

– Már egyszer látta. A Nyugatiban, amikor felszálltam.

– Lehetséges. Nem emlékszem magára. Legyen szíves, mutassa meg ismét!

– Ellenőrizte már egyszer. Firkált is rá.

– De hiszen elkérhetem újra! – s a nő hangjában még mindig inkább csodálkozás van, mint harag. Bár sok gondja van az utasokkal, kétszer már meg is verték, egyszer meg majdnem kidobták a száguldó vonatból, azok mind gyanús alakok voltak. Ez a mostani olyan, mint egy ázott veréb. Vagy inkább, mint egy ázott kutya. Szelíd. Mégis van valami rajta: a nyaka ráng.

– Ne zaklasson, hölgyem, kérem. Nyugalomban szeretném megtenni még ezt a kis utat.

A nő körbenéz, segítő, megértő tekinteteket keresve. De Bodnár Tamás suttogva beszél, a többiek nem lettek fültanúi az eseménynek. Csak egy öregasszony figyeli érdeklődve őket.

Az ellenőrtársával tér vissza a kalauz. A férfi feltűnően vékonydongájú, de igyekszik mellét előrenyomva tekintélyt kelteni.

– Jó napot, uram, kérem a menetjegyét, a helyjegyét és az InterCity-pótjegyét.

– A kolléganője már mindet ellenőrizte.

– Újra elkérhetjük. Megmutassam a személyszállítási üzletszabályzatban?

– Hát jó, mutassa! – és Bodnár, arcán fájdalmas mosollyal, most először a másik szemébe néz.

Az a táskájába nyúl. Nincs benne a könyvecske. Mert még soha nem volt rá szükség. Összeráncolt homlokkal és felemelt hanggal ellensúlyozza a zavarodottságát.

– Maga egy potyautas. A legalávalóbb fajtából való, mert még játssza is az eszét.

– Ne sértegessen! Én az ön vendége vagyok. Fizettem ezért az utazásért.

– Akkor mutassa már végre azokat a rohadt…

– Már egyszer megmutattam. Hányszor mondjam el önöknek?

Ekkorra tudja meg az utazóközönség, hogy esemény van a közelükben. A vagon felénél még azt suttogják egymásnak: „Már megint egy bliccelő cigány!” A végénél már azt: „Cigányok!”

– Önnek mindhárom hiányzó jegyét meg kell vennie tőlem, és még fizetnie kell nyolcezer forint pótdíjat, amiért a jegyvizsgálatot megakadályozta.

– Nem akadályoztam meg. A Nyugatiban a kolléganőjének átadtam a jegyeket.

– Ezt már megbeszéltük. Tizennégyezer-hétszáz forintot kérek! – mondja őrmesteresen a kalauz.

– Nincs nálam annyi.

– Nem baj. Kifizetheti az összeget utólag bármelyik vasúti jegypénztárnál. Ha viszont harminc napon belül nem teszi meg, tizenkétezerre nő a pótdíj. Most pedig kérem a személyazonosító igazolványát!

– Miért kell az önnek?

– Az adataihoz. Az utasleadási lapon rajta kell, hogy álljanak.

– De hiszen nem fogok büntetést fizetni. Van érvényes jegyem – és Bodnár meglenget egy átlátszó műanyag ­tokot.

– Na, végre! Ideadja azt, megnézem, és…

– Nem adom. A munkatársának már odaadtam.

– Orvos kezeli magát?

– Ne sértegessen, mert feljelentem!

– A következő állomáson el kell hagynia a szerelvényt! – kiáltja a kalauz, pedig ez már meghátrálás a részéről.

– Ennek semmi akadálya. Leszállok.

Az ellenőr a győztes fáradt mosolyával törli meg homlokát. Félbemarad a mozdulat. Már rájött, hogy a következő egyúttal az utolsó állomás.

Bodnár Tamás egy fővárosi lapot vesz a kezébe és tüntetően olvasni kezd. Rezeg kezében az újság.

Nyárligeten két kigyúrt biztonsági őr száll fel erősítésképp. Így négyen kísérik be az utasokkal való személyes kapcsolattartásra törekvő állomásfőnökhöz. A kalauznő beszámol a történtekről. Őszintén bevallja, hogy nem emlékszik, ellenőrizte-e már az utas jegyét vagy sem.

Az állomásfőnök széket húz magának, leül Bodnár elé, és mint egy problémás, de jóravaló gyermeknek, magyarázni kezd:

– Nem vagyunk tökéletesek. Néha feleslegesen zaklatjuk kedves utasainkat. De hát azért vagyunk emberek, magyar emberek, hogy segítsünk egymáson. Megmutatja a jegyeket, és ha rendben vannak, kölcsönösen elnézést kérünk egymástól. Jó lesz így?

– Már egyszer megmutattam.

– Úgy látszik, nem ért engem – mondja az állomásfőnök már szárazon.

– Pontosan értem.

– Ha a jegyeket nem adja ide, adja a személyijét.

– Nem adom.

– Rendőrt fogok hívni.

– Hívjon!

– A lófaszt!

A férfi int, mire a két biztonsági őr ráugrik Bodnár Tamásra. Lefogják úgy, hogy mozdulni sem tud. A kalauznő könnyen megtalálja a kézitáskában az átlátszó műanyag tokot. Megvizsgálja a jegyeket. Nincs velük semmi gond.

Fél órát áll a saját lakásajtaja előtt. Erőt gyűjt. Nehezen megy a légzés. Mintha nem magától működne a tüdő és a légcső, mintha külön küzdenie kéne minden korty levegőért.

Végül az fogadja bent, amit várt. Az üresség. A konyhában tesz-vesz. Meglátja a hamutartót. Ő nem dohányzik. El is tehetné. Készül elmosni, mikor rájön, hogy ez lemondást jelent. Róla.

Gyorsan visszateszi a helyére. És kézbe veszi a mo­bilját.

– Tessék! – szól bele egy női hang.

– Tamás vagyok. Ne félj, csak azért hívlak… Amikor hazajöttem… A bútorok. Minden úgy lesz, ahogy akarod. Elküldöm őket. Ha akarod. A nagyszoba és a háló berendezését. Igazán nagyvonalú vagy, hogy a többi maradhat. Te mindig megértő voltál. De gondold meg, annyiba kerül Pestre felvitetni a bútorokat, hogy annyiért ott újakat vehetsz. Szebbeket. Bár ezek is szépek. Nekem tetszenek. Még együtt választottuk ki őket. Katalógusból. De hisz tudod. Nem azt akarom, hogy… nem az a lényeg… nem a bútorokra akarom rátenni a kezem. Fenébe a bútorokkal! Azt gondold meg, hogy tényleg elköltözöl-e. Azt az albérletet bármikor felmondhatod. Itt meg van munkád. Nem, nem akarok rád mászni, lakjunk együtt barátként. Vagy ha nem megy, vegyél ki itt egy lakást. Na? Mit mondasz? Halló!

Nem jön válasz. Néma a vonal. Még csak nem is néma, hanem búgó. Pedig olyan csak régen volt, a tárcsás készülékeknél. És most mégis hallja. És emlékszik, hogy ez a búgás már akkor elkezdődött, mikor ő megszólalt.

Teát főz. Kamillát. Pedig nem szereti, de a másik már elfogyott. A vízforraló hamar zubogni kezd. Kiönti egy bögrébe. Önti, önti a vizet, pedig a bögre már rég tele van. Azért ő csak önti. Gőzölög már a konyhaasztal is. A forró víz eljut az asztalszélig. De ezt csak akkor veszi észre, amikor az első forró csepp ráesik meztelen lábfejére. Akkor jajgat.