Orosz invázió a forrongó Budapesten?

Publikálás dátuma
2019.02.02. 18:00

Kemény Zsófi és Kondor Vilmos Értetek teszem című közös regényéről
2015 augusztusának legvégén jelent meg Kondor Vilmos A bűntől keletre című kortárs bűnregénye. A Bűnös Budapest-sorozat Gordon Zsigmondja és a Szent Korona-trilógia Wertheimerei után új nyomozóval ismerkedhetünk meg Budapest utcáin, Ferenczy Tibor rendőr századossal, aki a bűnügyi történetben éppen a magyar miniszterelnök hirtelen halála miatti nyomozás („Magyarország miniszterelnöke élete utolsó minestronelevesét ette, mielőtt arccal beleborult volna a tányérba”) során keveredik hard-boiled krimikbe és film noirokba illő kalandokba. Körülbelül ez idő tájt kezdett regénye megírásába Kemény Zsófi. A Rabok tovább című könyv végül 2017 májusában került az olvasók elé. Cselekményét tekintve pedig „kicsit utópisztikus”: 2017 forró nyarán forradalom tör ki Budapesten, Mátyás király újratemetésének miniszterelnöki celebrálásakor a Hősök terén, melynek következtében nemcsak tűzfészekké, de katasztrófaturisták által sújtott területté válik a főváros. Az elsősorban a fiatal generáció elégedetlenségét tükröző hevület közepette a rapper Giovanni és az eseményekbe szinte csak belesodródó Bora szerelmi kapcsolatának alakulását követhetjük nyomon. A szálak aztán 2018 novemberének végén összeértek, pontosabban összesodoríttattak: a két szerző által közösen jegyzett Értetek teszem című regény utólag mindkét korábbi könyvet előzményként határozza meg. A szerzők átszövik, keresztbeírják Kemény Zsófi „forradalmi” kötetét. A kortárs Gordon Zsigmond, azaz Ferenczy százados egy új társsal, a főiskoláról (közszolgálati egyetemről) jelentkező Lengyel Rékával a budapesti forradalom romos és veszélyes utcáin szlalomozik lesipuskás felkelők és TEK-es mesterlövészek golyói közepette, pár hónappal A bűntől keletre eseményeit követően. Ha a város, az ország és a társadalom tagjainak élete ideiglenesen vagy véglegesen fel is borult, Ferenczy számára különösen fontos, hogy morális tartása mégis fenntartható maradjon – a rengeteg cigaretta, alkohol és gyógyszer segédletével, ahogy azt egy hagyománykövető kemény krimi nyomozójához illik. (Kondor nem mellesleg 2017 novemberében igencsak dicsérő kritikát írt Kemény könyvéről – a Könyvesblogon –, kiemelve az író kolléga nyelvteremtő erejét, és ahogy megjegyzi: „már-már kéjes borzongással töltött el, hogy az ő jelenkori Budapestjének alig van köze az én jelenkori Budapestemhez”. No, most már összedolgozták a két fővárost…) A Kemény-regény és vele együtt Budapest újrafeltérképezése a viszonylag szűk időmetszet okán, izgalmas négykezes munka lehetett az írók számára, Ferenczyék minden terepet bejárnak, ahol Bora (akinek vezetékneve ebben a regényben derül csak ki) „annak idején” megfordult, ismerős szereplők tűnnek föl mindkét előzménykötetből, új nézőpontokkal gazdagítva vagy éppen megcsavarva a „korábban” elbeszélteket (lásd például Giovanni apja halálának korábban nem magyarázott, most az események közé illesztett feloldását). (Álljunk meg egy pillanatra! Bár ennek a regénynek az élvezetéhez nem szükséges a két korábbi ismerete, nyilván jelentősen hozzájárul a játékhoz, ha mégis olvastuk azokat. Egyben egy „kimondatlan, néma” paktum is szövődik az olvasó és a szerzők között, miszerint a könyvek világai átjárha­tóak, egymásra következőek, koherensek egymással.) Az át- és újraírási ötlet már maga is ilyen csavar, amihez a mindkét oldali politikai vezetők legyilkolását sorozatszerűen végző titokzatos blogger-elkövető utáni hajsza kapcsolódik. Majd emelve a tétet, az idő (ezzel együtt a valós világ- és társadalompolitikai – még ha konteoízű – reflexív) tényező válik meghatározóvá a nyomozás folyamán: tulajdonképpen Ferenczy rátermettségén múlik – időre elkapja-e a gyilkost? –, hogy az elmenekült miniszterelnök behívja-e (Magyarországra ismét) az oroszokat rendet tenni vagy sem. (A frissen annektált Kelet-Ukrajnában, Donyecknél már nagy a készülődés…) A megjelenésükkor mindkét korábbi regény kapott hideget-meleget, és ahogy az természetes, nemegyszer ugyanazokat a momentumokat emelték ki a kritikaírók hol negatív, hol pozitív előjellel. Talán az elvárások felől közelítve lehet őket egy kalap alá venni: szinte mindenki a magas kultúra szépirodalmi igényei mentén fogalmazta meg kritikáját. A zsánerek ilyen szintű keveredése (már külön-külön is hibrid műfajú volt A bűntől keletre és a Rabok tovább, hát még az Értetek teszem!) és a jó értelemben vett lektűrjelleg – érdemes elővenni Szécsi Noémi 2009-es műfaji kísérletét (lektűrjét), a szintén forradalmi szervezkedést színre vivő Utolsó kentaurt – viszont sodró lendületű, és mindenekelőtt szórakoztató, érdekesen izgalmas, valós társadalmi problémákra – ha könnyeden is, de – reflektáló művet eredményezett. Az egynémely esetlenség vagy hiányosság, bornírtabb párbeszédek mellett és ellenére az olvasó mohón falja az alternatív magyar disztópia mindennapjainak történetét egybefogó játékos könyvet. (Libri, 2019. 525 o.) 
Szerző

Vidnyánszky Attila nagyon erős "ellenszél" - interjú Turbuly Lillával

Publikálás dátuma
2019.02.02. 15:30

Fotó: KOPECSKÓ JÁNOS
Negyvenéves is elmúlt, amikor főállású írónak állt – nem mintha számítana a kor, de nem hétköznapi, hogy valaki otthagyjon egy jól prosperáló jogi pályát a bizonytalan művészlétért. Turbuly Lilla majd’ húsz éven át próbált egyszerre bíró és író lenni, ám mivel ez nem ment maradéktalanul, gondolt egyet, és váltott. Mostanra összesen kilenc különféle kötete (versek, mesék, regények) jelent meg, bemutatták két darabját, irodalmi és színházkritikákat ír – ez utóbbit olyannyira tökélyre fejlesztve, hogy tavaly novemberben a Színházi Kritikusok Céhe elnökének választotta.
Mekkora az egzisztenciális lejtő a jog és a művészet között?  Elég jelentős. Sokáig ezért nem mertem lépni. Tele voltam félelemmel – hogy lehet feladni egy olyan szakmát, ami anyagi biztonságot ad, presztízse van, úgymond nyugdíjas állás egy teljesen bizonytalan művészlétért? Abban sem bíztam igazán, hogy képes vagyok olyat írni, ami megáll a lábán. Mégis megtette. Lépett.  Igen. Az első lökést az adta, hogy megjelent a második regényem is, végső elhatározásra pedig egy sokkoló élmény juttatott: két velem egykorú, nagyon-nagyon közeli barátom egyszerre halt meg akkoriban – ez döbbentett rá, hogy nem lehet engedni a félelemnek. Hogy az ember, csak azért, mert fél, ne próbálja megvalósítani, amit igazán szeretne? És igen, nyilván ez egy sokkal szerényebb életvitelt jelent, de nem élem meg veszteségként. Inkább azt mondom, hogy dönthettem volna öt évvel korábban emellett. Sokkal inkább a helyemen érzem magam. A legutóbb megjelent, Alkonykapcsoló című kötetében is hangsúlyt kap a betegség, az elmúlás. Nem nyomasztóan ugyan, és old rajta a mondókaforma is, mégis súlyos félmondat például, hogy „Ez rákot sütött, de az ette meg”. Ezzel együtt, ha az átlagembert megkérdezzük, valószínűleg azt fogja mondani, ha tudja egyáltalán, hogy Turbuly Lilla gyerekverseket ír.  Én is nemrég szembesültem vele, egy-egy a kötetet érintő kritika kapcsán, mennyire beraktak a gyerekirodalmi skatulyába. Egy lap infantilisnek bélyegezte az elfektetett mondókaátiratokat – egy elfekvőről van szó –, egy másik pedig betette őket a tematikus gyerekverses különszámába. A gyerekírók nagy fájdalma, hogy a gyerekirodalmat sokszor leválasztják az irodalomról. Én abban hiszek, hogy nem lehet leválasztani róla. A Nyitott mondat egyik korábbi számában megjelent versében arról ír, hogy van egy fénykép a nők pénztárcájában. Közvetlenül a savlekötő és a fájdalomcsillapító mellett. Az önében is van?  Nincsen. Csak láttam, hogy sokaknál így van. Legalábbis a mi generációnknál. Lassan ezt is kiváltják a mobilokon őrzött fotók. Arra, ahogy a fénykép átüt a műanyagon, ráragad és olyankor is kirajzolódik, amikor a kép maga már nincs is ott, egy boltban lettem figyelmes. Nagyon meglepett, mennyi visszajelzést kaptam erre a versre. Még egy algebraprofesszor is írt, mennyire megérintette. Fontosak a pozitív visszajelzések? Feltűnő, hogy a színházi kritikáiban milyen szenvedélyesen tud dicsérni, ugyanakkor finoman és körültekintően fogalmazza meg az elmarasztaló véleményét.  Talán ez azért van így, merthogy alkotó is vagyok. Igen, ha rosszat látok egy előadásban, azt igyekszem finoman megírni. Alkotóként a másik oldalról is igénylem a kritikát, és ha nagyon élesen fogalmaznak, főleg, ha úgy érzem, igazságtalanul, az szíven tud szúrni Azt hiszem, kritikusként együttérzek az alkotókkal, illetve abban hiszek, hogy ami jó, azt ki kell emelni. Persze meg kell mondani azt is, ha valami rossz, de csak finoman. Van még a színházi kritikának reno­méja? Igényli a szakma?  Azt gondolom, hogy van. A lapmegszűnésekkel szűkül ugyan a terepe, és van egy nagyon erős ellenszél: Vidnyánszky Attila, ahol lehet, hangsúlyozza, hogy nincs szükség kritikára, nem része a szakmának, nem tud érdemben hozzászólni a színházi munkához, nem is olvassák, ugyanakkor van a másik oldal, akik meg nagyon igénylik. Budapesten a fiatal alkotók és a fiatal társulatok, illetve a vidéki és a határon túli színházak, akikre nagyon kevés figyelem jut. Idén szeptemberben már 40. alkalommal adja át a Céh a kritikusok díját. Lehet, hogy többen úgy vélik, nincs szükség kritikára, ez a díj mégis egy nívós szakmai elismerés.  Sajnos anyagi elismeréssel tényleg nem jár, „csak” erkölcsi és szakmai csokidíjakat osztunk, de azért számon tartják a színészek és a színházak is, ki kapott már, kit jelöltek. Kizárólag szakmai díjból kevés van. Most a 40 éves jubileumra rá is készülünk kicsit – havi gyakorisággal elindítottunk egy sorozatot, melyben kritikusokkal és díjazottakkal beszélgetünk –, első alkalommal Nánay István és Csákányi Eszter voltak a vendégeink. Esztert már hat alkalommal díjaztuk, és anno az ő ötlete volt, hogy a díjátadót gálaként rendezzük meg. A mindennapokban is igyekeznek pusztán szakmailag megnyilvánulni?  Volt a Céhnek olyan korszaka, amikor talán többet hallatta a hangját társadalmi, politikai vetületű kérdésekben is, de ez erősen megosztotta a Céh-tagságot. Próbálunk inkább a szakmai irányvonalon megmaradni, de el tudom képzelni, hogy ha valami nagyon fontos, színházat érintő kérdés felmerül, aminek politikai vetülete is lehet, akkor előfordulhat, hogy meg kell szólalnunk.
Szerző

Csabai László: Sérülés

Publikálás dátuma
2019.02.02. 11:00

Fotó: Fortepan
Novella a Szindbád-regények szerzőjétől
„A műmárvány mintája vagy csak kosz?” – gondolkodik Bodnár Tamás a pályaudvar falát vizsgálva, majd mikor, bár tisztában van vele, mennyire lényegtelen dolog ez, úgy dönt, leszáll a szerelvényről és megnézi, elindul a vonat. Szisszen a vagon fotocellás ajtaja és megjelenik a kalauznő. Akinek arányos testéhez passzol a kék egyenruha, a tányérsapka piros szalagja. Bodnárnak eszébe jut valaki róla. Róla is. Cegléd, Szolnok, Karcag, Ladány, Kaba, Szoboszló – egyenletes ütemben fogyatkoznak az utasok. Debrecenben azonban váltás: újból tele lesz a vagon. Nyílt a hajdúsági metropoliszban egy újabb pláza, és a nyárligetiek átjárnak. Amíg rá nem unnak. Szisszen az ajtó és, immár sokadszor, megjelenik a jegyellenőr. Türelmesen megvárja, míg az utasok elrendezkednek, aztán elkezdi munkáját. Elérkezik Bodnár Tamáshoz is. – Jó napot. Kérem a menetjegyét! – Már egyszer odaadtam. A nő fel sem veszi a választ, megigazítja a szemébe lógó hajtincset, sóhajt, kinéz az ablakon, összefut a szájában a nyál a szeletelt hideg dinnyét árusító kioszk láttán. A keze kinyújtva marad. – Kérem a jegyét! – Hallottam, mit mondott az előbb. – Hát akkor? – Már egyszer látta. A Nyugatiban, amikor felszálltam. – Lehetséges. Nem emlékszem magára. Legyen szíves, mutassa meg ismét! – Ellenőrizte már egyszer. Firkált is rá. – De hiszen elkérhetem újra! – s a nő hangjában még mindig inkább csodálkozás van, mint harag. Bár sok gondja van az utasokkal, kétszer már meg is verték, egyszer meg majdnem kidobták a száguldó vonatból, azok mind gyanús alakok voltak. Ez a mostani olyan, mint egy ázott veréb. Vagy inkább, mint egy ázott kutya. Szelíd. Mégis van valami rajta: a nyaka ráng. – Ne zaklasson, hölgyem, kérem. Nyugalomban szeretném megtenni még ezt a kis utat. A nő körbenéz, segítő, megértő tekinteteket keresve. De Bodnár Tamás suttogva beszél, a többiek nem lettek fültanúi az eseménynek. Csak egy öregasszony figyeli érdeklődve őket. Az ellenőrtársával tér vissza a kalauz. A férfi feltűnően vékonydongájú, de igyekszik mellét előrenyomva tekintélyt kelteni. – Jó napot, uram, kérem a menetjegyét, a helyjegyét és az InterCity-pótjegyét. – A kolléganője már mindet ellenőrizte. – Újra elkérhetjük. Megmutassam a személyszállítási üzletszabályzatban? – Hát jó, mutassa! – és Bodnár, arcán fájdalmas mosollyal, most először a másik szemébe néz. Az a táskájába nyúl. Nincs benne a könyvecske. Mert még soha nem volt rá szükség. Összeráncolt homlokkal és felemelt hanggal ellensúlyozza a zavarodottságát. – Maga egy potyautas. A legalávalóbb fajtából való, mert még játssza is az eszét. – Ne sértegessen! Én az ön vendége vagyok. Fizettem ezért az utazásért. – Akkor mutassa már végre azokat a rohadt… – Már egyszer megmutattam. Hányszor mondjam el önöknek? Ekkorra tudja meg az utazóközönség, hogy esemény van a közelükben. A vagon felénél még azt suttogják egymásnak: „Már megint egy bliccelő cigány!” A végénél már azt: „Cigányok!” – Önnek mindhárom hiányzó jegyét meg kell vennie tőlem, és még fizetnie kell nyolcezer forint pótdíjat, amiért a jegyvizsgálatot megakadályozta. – Nem akadályoztam meg. A Nyugatiban a kolléganőjének átadtam a jegyeket. – Ezt már megbeszéltük. Tizennégyezer-hétszáz forintot kérek! – mondja őrmesteresen a kalauz. – Nincs nálam annyi. – Nem baj. Kifizetheti az összeget utólag bármelyik vasúti jegypénztárnál. Ha viszont harminc napon belül nem teszi meg, tizenkétezerre nő a pótdíj. Most pedig kérem a személyazonosító igazolványát! – Miért kell az önnek? – Az adataihoz. Az utasleadási lapon rajta kell, hogy álljanak. – De hiszen nem fogok büntetést fizetni. Van érvényes jegyem – és Bodnár meglenget egy átlátszó műanyag ­tokot. – Na, végre! Ideadja azt, megnézem, és… – Nem adom. A munkatársának már odaadtam. – Orvos kezeli magát? – Ne sértegessen, mert feljelentem! – A következő állomáson el kell hagynia a szerelvényt! – kiáltja a kalauz, pedig ez már meghátrálás a részéről. – Ennek semmi akadálya. Leszállok. Az ellenőr a győztes fáradt mosolyával törli meg homlokát. Félbemarad a mozdulat. Már rájött, hogy a következő egyúttal az utolsó állomás. Bodnár Tamás egy fővárosi lapot vesz a kezébe és tüntetően olvasni kezd. Rezeg kezében az újság. Nyárligeten két kigyúrt biztonsági őr száll fel erősítésképp. Így négyen kísérik be az utasokkal való személyes kapcsolattartásra törekvő állomásfőnökhöz. A kalauznő beszámol a történtekről. Őszintén bevallja, hogy nem emlékszik, ellenőrizte-e már az utas jegyét vagy sem. Az állomásfőnök széket húz magának, leül Bodnár elé, és mint egy problémás, de jóravaló gyermeknek, magyarázni kezd: – Nem vagyunk tökéletesek. Néha feleslegesen zaklatjuk kedves utasainkat. De hát azért vagyunk emberek, magyar emberek, hogy segítsünk egymáson. Megmutatja a jegyeket, és ha rendben vannak, kölcsönösen elnézést kérünk egymástól. Jó lesz így? – Már egyszer megmutattam. – Úgy látszik, nem ért engem – mondja az állomásfőnök már szárazon. – Pontosan értem. – Ha a jegyeket nem adja ide, adja a személyijét. – Nem adom. – Rendőrt fogok hívni. – Hívjon! – A lófaszt! A férfi int, mire a két biztonsági őr ráugrik Bodnár Tamásra. Lefogják úgy, hogy mozdulni sem tud. A kalauznő könnyen megtalálja a kézitáskában az átlátszó műanyag tokot. Megvizsgálja a jegyeket. Nincs velük semmi gond. Fél órát áll a saját lakásajtaja előtt. Erőt gyűjt. Nehezen megy a légzés. Mintha nem magától működne a tüdő és a légcső, mintha külön küzdenie kéne minden korty levegőért. Végül az fogadja bent, amit várt. Az üresség. A konyhában tesz-vesz. Meglátja a hamutartót. Ő nem dohányzik. El is tehetné. Készül elmosni, mikor rájön, hogy ez lemondást jelent. Róla. Gyorsan visszateszi a helyére. És kézbe veszi a mo­bilját. – Tessék! – szól bele egy női hang. – Tamás vagyok. Ne félj, csak azért hívlak… Amikor hazajöttem… A bútorok. Minden úgy lesz, ahogy akarod. Elküldöm őket. Ha akarod. A nagyszoba és a háló berendezését. Igazán nagyvonalú vagy, hogy a többi maradhat. Te mindig megértő voltál. De gondold meg, annyiba kerül Pestre felvitetni a bútorokat, hogy annyiért ott újakat vehetsz. Szebbeket. Bár ezek is szépek. Nekem tetszenek. Még együtt választottuk ki őket. Katalógusból. De hisz tudod. Nem azt akarom, hogy… nem az a lényeg… nem a bútorokra akarom rátenni a kezem. Fenébe a bútorokkal! Azt gondold meg, hogy tényleg elköltözöl-e. Azt az albérletet bármikor felmondhatod. Itt meg van munkád. Nem, nem akarok rád mászni, lakjunk együtt barátként. Vagy ha nem megy, vegyél ki itt egy lakást. Na? Mit mondasz? Halló! Nem jön válasz. Néma a vonal. Még csak nem is néma, hanem búgó. Pedig olyan csak régen volt, a tárcsás készülékeknél. És most mégis hallja. És emlékszik, hogy ez a búgás már akkor elkezdődött, mikor ő megszólalt. Teát főz. Kamillát. Pedig nem szereti, de a másik már elfogyott. A vízforraló hamar zubogni kezd. Kiönti egy bögrébe. Önti, önti a vizet, pedig a bögre már rég tele van. Azért ő csak önti. Gőzölög már a konyhaasztal is. A forró víz eljut az asztalszélig. De ezt csak akkor veszi észre, amikor az első forró csepp ráesik meztelen lábfejére. Akkor jajgat.
Szerző