Orosz invázió a forrongó Budapesten?

Publikálás dátuma
2019.02.02 18:00

Fotó: /
Kemény Zsófi és Kondor Vilmos Értetek teszem című közös regényéről
2015 augusztusának legvégén jelent meg Kondor Vilmos A bűntől keletre című kortárs bűnregénye. A Bűnös Budapest-sorozat Gordon Zsigmondja és a Szent Korona-trilógia Wertheimerei után új nyomozóval ismerkedhetünk meg Budapest utcáin, Ferenczy Tibor rendőr századossal, aki a bűnügyi történetben éppen a magyar miniszterelnök hirtelen halála miatti nyomozás („Magyarország miniszterelnöke élete utolsó minestronelevesét ette, mielőtt arccal beleborult volna a tányérba”) során keveredik hard-boiled krimikbe és film noirokba illő kalandokba. Körülbelül ez idő tájt kezdett regénye megírásába Kemény Zsófi. A Rabok tovább című könyv végül 2017 májusában került az olvasók elé. Cselekményét tekintve pedig „kicsit utópisztikus”: 2017 forró nyarán forradalom tör ki Budapesten, Mátyás király újratemetésének miniszterelnöki celebrálásakor a Hősök terén, melynek következtében nemcsak tűzfészekké, de katasztrófaturisták által sújtott területté válik a főváros. Az elsősorban a fiatal generáció elégedetlenségét tükröző hevület közepette a rapper Giovanni és az eseményekbe szinte csak belesodródó Bora szerelmi kapcsolatának alakulását követhetjük nyomon. A szálak aztán 2018 novemberének végén összeértek, pontosabban összesodoríttattak: a két szerző által közösen jegyzett Értetek teszem című regény utólag mindkét korábbi könyvet előzményként határozza meg. A szerzők átszövik, keresztbeírják Kemény Zsófi „forradalmi” kötetét. A kortárs Gordon Zsigmond, azaz Ferenczy százados egy új társsal, a főiskoláról (közszolgálati egyetemről) jelentkező Lengyel Rékával a budapesti forradalom romos és veszélyes utcáin szlalomozik lesipuskás felkelők és TEK-es mesterlövészek golyói közepette, pár hónappal A bűntől keletre eseményeit követően. Ha a város, az ország és a társadalom tagjainak élete ideiglenesen vagy véglegesen fel is borult, Ferenczy számára különösen fontos, hogy morális tartása mégis fenntartható maradjon – a rengeteg cigaretta, alkohol és gyógyszer segédletével, ahogy azt egy hagyománykövető kemény krimi nyomozójához illik. (Kondor nem mellesleg 2017 novemberében igencsak dicsérő kritikát írt Kemény könyvéről – a Könyvesblogon –, kiemelve az író kolléga nyelvteremtő erejét, és ahogy megjegyzi: „már-már kéjes borzongással töltött el, hogy az ő jelenkori Budapestjének alig van köze az én jelenkori Budapestemhez”. No, most már összedolgozták a két fővárost…) A Kemény-regény és vele együtt Budapest újrafeltérképezése a viszonylag szűk időmetszet okán, izgalmas négykezes munka lehetett az írók számára, Ferenczyék minden terepet bejárnak, ahol Bora (akinek vezetékneve ebben a regényben derül csak ki) „annak idején” megfordult, ismerős szereplők tűnnek föl mindkét előzménykötetből, új nézőpontokkal gazdagítva vagy éppen megcsavarva a „korábban” elbeszélteket (lásd például Giovanni apja halálának korábban nem magyarázott, most az események közé illesztett feloldását). (Álljunk meg egy pillanatra! Bár ennek a regénynek az élvezetéhez nem szükséges a két korábbi ismerete, nyilván jelentősen hozzájárul a játékhoz, ha mégis olvastuk azokat. Egyben egy „kimondatlan, néma” paktum is szövődik az olvasó és a szerzők között, miszerint a könyvek világai átjárha­tóak, egymásra következőek, koherensek egymással.) Az át- és újraírási ötlet már maga is ilyen csavar, amihez a mindkét oldali politikai vezetők legyilkolását sorozatszerűen végző titokzatos blogger-elkövető utáni hajsza kapcsolódik. Majd emelve a tétet, az idő (ezzel együtt a valós világ- és társadalompolitikai – még ha konteoízű – reflexív) tényező válik meghatározóvá a nyomozás folyamán: tulajdonképpen Ferenczy rátermettségén múlik – időre elkapja-e a gyilkost? –, hogy az elmenekült miniszterelnök behívja-e (Magyarországra ismét) az oroszokat rendet tenni vagy sem. (A frissen annektált Kelet-Ukrajnában, Donyecknél már nagy a készülődés…) A megjelenésükkor mindkét korábbi regény kapott hideget-meleget, és ahogy az természetes, nemegyszer ugyanazokat a momentumokat emelték ki a kritikaírók hol negatív, hol pozitív előjellel. Talán az elvárások felől közelítve lehet őket egy kalap alá venni: szinte mindenki a magas kultúra szépirodalmi igényei mentén fogalmazta meg kritikáját. A zsánerek ilyen szintű keveredése (már külön-külön is hibrid műfajú volt A bűntől keletre és a Rabok tovább, hát még az Értetek teszem!) és a jó értelemben vett lektűrjelleg – érdemes elővenni Szécsi Noémi 2009-es műfaji kísérletét (lektűrjét), a szintén forradalmi szervezkedést színre vivő Utolsó kentaurt – viszont sodró lendületű, és mindenekelőtt szórakoztató, érdekesen izgalmas, valós társadalmi problémákra – ha könnyeden is, de – reflektáló művet eredményezett. Az egynémely esetlenség vagy hiányosság, bornírtabb párbeszédek mellett és ellenére az olvasó mohón falja az alternatív magyar disztópia mindennapjainak történetét egybefogó játékos könyvet. (Libri, 2019. 525 o.) 
Szerző
2019.02.02 18:00
Frissítve: 2019.02.02 18:00

Babiczky Tibor versei

Dasein Egy rég bezárt vendéglő ablakán a felpöndörödött „Megnyitottunk!” felirat. Lángoló nulla az ég közepén. Delet üt az óra. Történelem A vetés idején csontokat fordított ki az ekevas a földből. Varjak verdesnek a lesoványodott patások körül. Mikor eljön az aratás ünnepe, a telihold koponyája lebeg majd a fekvő kalászok felett. Tüzek gyúlnak. De hiába minden. A betakarítást vakok végzik el. Forog a malom. A kihűlt kemencében, mint hamvasztáskor a szív, egy kenyér félgömbje fénylik.
2019.02.17 17:45
Frissítve: 2019.02.17 17:45

Katarzis nélkül - Borbély Szilárdra emlékezünk Mészáros Sándorral, a Kalligram Kiadó igazgatójával

Publikálás dátuma
2019.02.17 15:30
Borbély Szilárd
Fotó: Szabad Föld/
2014. február 17-én, hétfőn este a Müpában a Literárium-est keretében hallhattuk-láthattuk őt utoljára – csütörtökön már a halálhírét olvashattuk az újságokban: 50 évesen önkezével vetett véget életének. Negyed évszázad alatt alkotott műveinek többsége azonban túléli őt.
Már a debreceni egyetemi éveik alatt is ismerték egymást, barátság szövődött önök között. Milyen embernek ismerte meg Borbély Szilárdot?  Tizenhét éves volt, mikor először találkoztunk, az általam tartott felvételi előkészítőre járt, 1982-ben. Közelebbi kapcsolatba, barátságba azonban csak később, már egyetemistaként kerültünk, ő első, én ötödéves voltam. Élénken emlékszem az egyik első beszélgetésünkre, ami különösképp jól jellemezte a Szilárddal való viszonyunkat: egy végtelen hosszúra nyúlt, 2-3 órás eszmecsere során már kezdtem magam zavarban érezni, mert szinte csak én beszéltem, ő alig pár szóval jelezte, hogy ott van. Mígnem aztán hirtelen magához ragadta a szót, és vagy 20 percig beszélt, amiből nemcsak az derült ki, mennyire figyelt korábban, de hihetetlen éleslátóan és -elméjűen szólt hozzá a témához. Péntekenként rendszeresen kijárt hozzánk, ám nagyon nehezen oldódott föl, egyetemista korában zártabb, depresszióra hajlamos személyiség volt, miközben, ahogy az szokás, a hazaindulása után oda-vissza kísérgettük egymást, s ekkor bőbeszédűen disputáltunk. Nagyon olvasott, széleskörűen tájékozott volt, aki igényelte a beszélgetéseket; megmutatta az írásait, véleményt cseréltünk. Kiválóan ismerte, de kritikusan viszonyult a magyar irodalmi hagyományokhoz, mindig előállt valami szubverzív fölvetéssel, ötlettel. Alakját aszketikus, áldozatsorsú emberré teszi az emlékezet, miközben pedig jó humorú, vidám ember is volt, akit sok minden érdekelt, a leghétköznapibb dolgok is. Milyen költőnek tartotta, miként jellemezné a líráját?  Már a kezdetektől költőként gondoltam rá, és jónak tartottam, a Hosszú nap el versét olvasva pedig rádöbbentem, hogy ez nagy költészet. Akkoriban megoszlott róla a kortársaim véleménye, sokan nem is igazán tartották költőnek őt. Amikor azonban az Alföld folyóiratban megjelent, Nádas Péter előszavával, aki a sajátján kívül olyanok méltatására is hivatkozhatott, akiknek megmutatta a verseket, mint Esterházy Péter, Mészöly Miklós, Balassa Péter vagy Orbán Ottó, a fiatalabb nemzedék tartózkodása is olvadozni kezdett. Hogy aztán a későbbiekben, kötetről kötetre – Mint. minden. alkalom; Ami helyett – erősödjön iránta az érdeklődés és kortársai között az egyik legjelentősebb költővé váljon. Szerintem a 2003-as (2000-ben írt) Berlin & Hamlet kötetnél történt meg ez a fordulat. Olyan versnyelvi redukcióval élt, ami Pilinszky és Tandori után már-már lehetetlennek bizonyult. Egyben ott volt a versekben a hívő hitetlenség beszéde is, egy metafizika nélküli, de mégiscsak valamiféle istenkeresés. A szülei tragédiájának traumája mennyire változtatott ezen a versbeszéden?  E téren nem éreztem annyira a változást. Témáját tekintve persze, de ahogy ő is, én is nagyon fontosnak gondoltam, hogy mindig valami újjal kell előállni. Ő pedig eleve a nyelv addig még ismeretlen területeire merészkedett, fölforgatva a tradíciókat. A Halotti pompában például a barokk irodalom hagyományát. Egészen odáig a költészete személytelen volt, az „én” általánosabb formában jelent meg, mígnem az életrajzi történet behozásával erőteljesebbé vált. A barokk mellé hogyan jöttek a haszidizmus műfajai?  Egyfelől tudatosan akarta magának a zsidó identitást, vagy legalábbis a keresését. Másfelől mindig is volt benne vonzalom a hagyomány és a misztika iránt, a racionalitás kereteken belül – a kritikáiban is sokszor szánt ezekre külön figyelmet; Balassa Péter ezt „vallási szubtextus”-ként jellemezte. Fontos volt számára a vallás, de a görögkeleti változata, nem a katolikus. Feloldási lehetőséget jelentett a – Nincstelenekből vagy más önéletrajzi írásaiból ismerhető – gyerekkorból hozott traumákra, a depresszióra való hajlamra, a lét céltalanságának terhe okozta személyes szorongásra-aggódásra. Interjúiban nagy nyíltsággal beszélt a szülei meggyilkolásáról, ennek feldolgozása a műveiben nyomon követhető, ám a végkifejletet ismerve a saját életében a trauma feloldása nem sikerült.  A tragédiát követően Szilárd két hónapig mindennap kijött hozzánk, s mesélte, mi van az édesapjával, aki nem halt bele a rablótámadásba, de élet-halál között lebegett (még 6 évet élt, de már soha nem épült fel teljesen). Én akkor el sem tudtam képzelni, hogyan bírta ki. Míg magamat alapvetően derűsebb, optimistább személyiségnek tartom, ő pedig eleve depresszívebb, fizikailag is gyengébb volt, rejtély számomra, miként vészelte túl ezt a megpróbáltatást. Nekem nem sikerült volna, azt gondolom. Éveken át foglalkoztatta a felderítetlen bűntény, nem hagyta nyugodni az igazságérzetét, sokat nyomozott. Ellenben nem a művekbeli feldolgozását tekintette terápiának – a pszichologizálást a művészetben nem szerette –, hanem a munkába való belemeneküléssel próbálta magát, a gondolatait lekötni. Öt évvel a halála után mennyire élő a költészete, az emlékezete?  Egy barátom mondta, hogy József Attila verseit sem tudod anélkül olvasni, hogy ne lenne rajta a halálának pecsétje – ez igaz Szilárd költészetére is. Én legalábbis, újraolvasva a könyveit, a történtek függvényében sokkal profetikusabbnak, sötétebbnek, tragikusabbnak érzékelem a verseit. A szélesebb olvasói érdeklődés a Nincstelenek iránt tartósnak mutatkozik, a költészetének státusa a szakmában már életében sem volt kérdéses: az utóbbi 20 év egyik legnagyobb költőjeként tartják számon. Ugyanakkor, bár a Halotti pompa nagy és értő figyelmet kapott, költői nyelvét inkább zárványként, semmint folytathatóként értékelik sokan. Ahogy egyszerre építkezik a magyar hagyományokból – egyben búcsút is mondva szerepeknek, beszédformáknak – és legalább ennyire tudatosan az attól idegenből. Ahogy felépít egy artisztikus nyelvet és ennek a töredezettségét, szétporladását tapasztalja. Hogy miközben a brutális, nyers valóságot írja le, nem ad feloldást – a katarzis nélküli tragikum hangoltsága bármennyire is perspektíva a kortárs művészetben, versolvasóként nehéz ezt megemészteni.

Borbély Szilárd

József Attila-, Babérkoszorú- és Mészöly Miklós-díjas költő, író, drámaíró, szerkesztő, irodalomtörténész és -kritikus első (verses)kötete, az Adatok 1988-ban jelent meg, az utolsó pedig, a Nincstelenek – Már elment a Mesijás? című regény 2013-ban. 2000 karácsonyán szülei rablógyilkosság áldozataivá váltak; a tragédia és az igazságszolgáltatás elmaradása mind az életében, mind írói pályáján törést, új korszakot eredményezett.

Borbély Szilárd: 2. A kőtáblára (A Testhez című kötetből)

 Velem nem történt semmi dráma. Az orvosnő kedves volt. Gyorsan kerültem át túlra, a gyermektelenség oldalára. Az állapottalanságba. Végül is nem nagy ügy, semmi rendkívüli nem történt, ezt mondogattam magamba. Majd hamar túlteszem magam rajta. Így ballagtam haza, ezt mondogatva. Csak a nagyszüleim, ők neveltek, csak meg ne tudja. Erős vagyok, legyűröm ezt is majd. Nincs probléma. De este már lázas voltam, mire szobatársaim megjöttek. A lázamat lenyomták. Húsz éves voltam akkor. Táncosnő. A párom is megjött hamar este. Túlerőltettem magam, maradjak ágyba, mondta a doktornő. A gyereket vállalta, de ő zenész volt, és éretlen még családra. Majd lapátol szenet, mondta. Ez jól esett. Naptárral védekeztünk. Lehetett, mert nekem pontosan jött. De mi voltunk szenvedélyesek, három óránál tovább egyikünk sem állta. Őrült nagy volt a dilemma. Napokig tépelődtem, óránként gondolva másra. A nemről a talánra. Az igen helyett a hátha. Túl nagy súly volt ez, dönteni életre-halálra. A nem győzött, de nem akartam átélni. Hiszen a nagynéném orvos, felhívtam őt, hogy nincs-e ötlete. Kiabált velem, hogy milyen aljas dolog. Hogy gyilkos vagyok. De értse meg… Ő csak mutogatott a kőtáblára… Felnőtt nő vagyok már, van egy gyerekem, rengeteg barátnőm. Nincs nagyobb bűn, mint az élet kioltása. A magzat elvételét mindenki súlyos bűnnek kiáltja. Ugyanakkor az anyaságot pedig semmire se tartja. Ki tud ma büszke lenni az anyaságra, ha körülnéz, és maga körül az arcokat vizsgálja? Vagy sajátját, a tükörbe pillantva? És mi történik, ha mégis az történik meg velünk? Halála?

Fény a magasból

címmel emlékeznek Borbély Szilárdra a Hadik Irodalmi Szalonban március 20-án 19 órától. Az esten a költő, Weber Kristóf által megzenésített verseit Bárdos Deák Ágnes és Darvasi Kristóf adja elő.

2019.02.17 15:30
Frissítve: 2019.02.17 15:50