„A legszegényebb rétegeket hülyítették meg”

Az Európai Filmakadémia elnökségének Tiszteletbeli díját – ezt ritkán szokták kiadni, eddig csak Michel Piccoli, Manoel de Oliviera, Michael Caine és Andrzej Wajda kapott ilyet – tavaly decemberben a görög nagymester, Costa-Gavras vehette át az Európai Filmdíj gálán, Sevillában. Köszönő beszéde csupán ennyi volt: „Ma olyanok vagyunk, mint amilyennek Európának lennie kéne. Együtt vagyunk más-más országokból, tudjuk kedvelni és elfogadni egymást.” Costa-Gavras még a ceremónia előtt adott interjút a Népszavának.

– Mit gondol a szélsőjobb politika és populizmus előretöréséről Európában?

– Azt, hogy ez nagy probléma. Méghozzá Európa problémája, mivel az Unió nem váltotta be azokat az ígéreteket, melyeket évtizedekkel ezelőtt tettek az alapítók és követőik. Ehelyett az egész kontinens egy szupermarket lett, melyben az emberek nem tudnak vásárolni, mert nincs rá pénzük. A politikusaink leragadtak a mikro ügyeknél, miközben észre sem vették, hogy globálisan milyen folyamatok zajlanak éppen a gazdaságban. Lehet csodálatos liberális elvekről nagy szavakat megfogalmazni, miközben a középosztály elszegényedett és több országban el is tűnt. Viszont a gazdagok száma egyre nagyobb, de ami aggasztó, hogy a vagyonuk brutálisan megnőtt. Amikor ilyen gazdasági helyzet áll fenn, akkor az első áldozat a kultúra, az oktatás. Jó példa az Erasmus program, mely nominálisan egyre kisebb költségvetéssel működik – mondhatják azt, hogy tíz éve változatlan, de akkor még az inflációt sem vettük figyelembe. De hozhattam volna példának a mezőgazdaságot, melyet úgy akartak szabályozni, hogy fogalma sincs az európai tagállamoknak, mi történik a másikban. Na, ezt a kommunikációképtelenséget használta ki a szélsőjobb és a legszegényebb rétegeket hülyítették meg. Akik vagy nem tudnak, vagy nem akarnak emlékezni arra, mi történt korábban, amikor ezek az erők voltak hatalmon. Mussolini, Franco vagy a görög katonai junta katasztrofális következményeket hagyott maga után.

– Van ötlete a megoldásra?

– Önnek van? Mindenki gondolkodik és ígérget, aztán pedig nem csinál semmit. Mint José Manuel Barroso vagy Jean-Claude Juncker. De nem lenne fair csak az Unió vezetőit felelőssé tenni: minden egyes európai ország kormánya sokat tett azért az elmúlt évtizedekben, hogy ide jussunk.

– Az Ámen című filmje a náci gépezet és az azzal szembeszálló jezsuiták harcát mutatta be. Mit szól ahhoz, hogy mostanság már egyre erősebbek azok a hangok, melyek szerint nem is volt semmiféle holokauszt?

– Az Áment elég régen készítettem és számomra sokkal intimebb volt a problémafelvetés: arra voltam kíváncsi, hogy mit tehet két ember, egy SS tiszt és egy jezsuita szerzetes, ha ellenáll a rendszernek, akár az élete feláldozásával is. Ha megnézi a többi filmemet, mindegyikben van egy közös pont: a lázadás. Számomra elképesztően fontos mindenféle, bármiféle totalitárius rendszer elleni lázadás. Ha valaki „csupán” hallgat, az már alapvető cinkosság. Amúgy Európa másik nagy problémája az elszegényedés mellett a vallások közötti nyughatatlanság. Nem is olyan régen még a katolikusok és a protestánsok ölték egymást – erre emlékszik az utca embere? Micsoda álszent szöveg manapság a muszlimokat bűnözőkként beállítani? Amikor munkaerőhiány volt, akkor behívtuk őket dolgozni, most, amikor már családjuk és gyerekeik vannak itt, a vendégstátusz helyett most idegeneknek tartjuk őket. Ennek változnia kell, mert ez is csak felesleges feszültséget teremt. Negatív helyzetben nem érdemes negatív helyzeteket teremteni. Ilyenkor szokott jönni a „de, vannak akik nem akarnak beilleszkedni”. Néhány száz akad, igen, de ez elenyésző szám azokkal a milliókkal szemben, akik már túl vannak ezen.

– Nem egyértelmű számomra, hogy kik a sárgamellényesek Franciaországban.

– Nagy részük elszegényedett ember egy extrémen gazdag országban. Egészen kicsi részük pedig olyan negatív figurákból áll, akik az erőszak és a balhé miatt mennek az utcára. Ezeket a társadalomnak kellene magából kitaszítaniuk. Amúgy a mozgalom most már túl nagyra nőtt, nem egyértelmű, hogy mit akarnak, rendezni kellene a soraikat. Franciaországban változásokra lenne szükség, csak ezeket szinte képtelenség véghez vinni.

– Ön felvenné a sárgamellényt?

– Talán, ha Jacques Chirac lenne az elnök. Vele lehetett beszélni, szerette az embereket.

– Olvastam, hogy a görög gazdaság összeomlásáról készült filmet forgatni.

– Nem egészen így van. Az Európai Unió a görög gazdaság összeomlásában betöltött szerepéről forgatnék.

– Jól hangzik! Ki fogja Angela Merkelt alakítani?

– Előkészítés alatt álló munkáimról nem szeretek beszélni. Ha elkészült a film, akkor állok rendelkezésre, hogy átbeszéljük. Az alkotófolyamat során nagyon sok minden alakulhat, sokszor még a rendezők sincsenek tisztában azzal, mi lesz a végeredmény. Aki mást állít, hazudik. Annyit elárulok: Angel Merkel nagyon fontos szereplő lesz, különösen Aléxisz Cíprasszal folytatott viszonya kapcsán. Nagyok sok Porsche szaladgál a görög utakon. Aztán, amikor Görögország segítséget kért, akkor megzsarolták. Nem túl demokratikus, nem? Ki járt a legrosszabbul? A lakosság elszegényedett része. Remény a változásra nincs túl sok, hiszen több mint félmillió fiatal hagyta el az országot. Ez évtizedekre visszavet majd mindent.

– Az ön fia és a lánya is filmes lett. Ennek gondolom, örül.

– Bevándorló vagyok, sokkal nyugodtabb lennék, ha lenne normális szakmájuk. Orvos, ügyvéd. Érti, ugye?

– Mit gondol, politikai filmekkel meg tudja változtatni a világot?

– Ön idealista? Én sajnos nem. Nem gondolok ebbe bele, mert fogalmam sincs, hogyan reagálnak az emberek a filmjeimre. Úgy készítem el őket, ahogy én szeretném látni a moziban, és ha van hatás, akkor annak csak örülök. Egyébként régebben sokkal könnyebb volt politikai filmeket készíteni, mert egyértelműbbek voltak a világ dolgai. Ma minden sokkal, de sokkal bonyolultabb. Vagy még jobb szó: zűrösebb. Hovatovább, nagyon nehéz ma már azt is definiálni, mi a politikai film: azt gondoljuk, hogy a hatalomról szóló művek, miközben a politika valójában réges-rég átjárja a mindennapjainkat.

– Hogyan élte meg annak idején, hogy politikai okokból önnek kellett elhagynia a hazáját? Értelmezhető ez mai fejjel?

– Én különleges helyzetben lévő menekült voltam, nem úgy érkeztem, mint a mai migránsok zöme. Tárt karokkal vártak a párizsi filmművészeti főiskolán, két évvel később megkaptam az állampolgárságot és megengedték nekem, hogy filmeket készítsek, ami Görögországban biztosan nem lett volna lehetséges. Én egy politikai rendszer elől menekültem el, ma már másféle totalizmus köti meg az életünket: a pénz, a bankrendszer és multicégek. A globális piaci szereplők zsebre vágják a kormányokat. Vagy nézze meg, mi történt a filmiparban: jött a Netflix és letarolta a piacot. Lehet, hogy most örül nekik néhány kolléga, mert „szabad kezet kapnak”, de kérdezem: meddig tarthat ez? Egyszer csak betartandó szabályok lesznek, mint bármelyik mást kontrollált szervezet esetében. Első árulkodó jel, hogy nem akarják figyelembe venni a mozik igényeit. Miért nem lehet betartani a megjelenési ablakot? Lehetnek bármilyen jók a filmek, ha csak a „dobozban” lesznek láthatók, akkor az egyenlő a temetéssel.

– Ha megkeresné a Netflix, nemet mondana?

– Igen. Tudom, van sok kolléga, aki nem, de ez mindenkinek a saját döntése. Tudja, én ellenálló vagyok. Abban bízom, hogy inkább meggyőzzük a Netflixet, hogy változtasson az üzletpolitikáján.

– Geek (kockafejű) kérdés: nagyon vicces volt John Landis Kémek, mint című filmjében, mint tadzsik határőr. Hogy került be ebbe a vígjátékba?

– Úgy, hogy John Landis az egyik legjobb barátom. Nagyon sokat beszélünk, mert elképesztő rálátása van a filmművészetre. Ő is szerepel az én filmjeimben, ez olyan afféle kölcsönös dolog köztünk. Ami ezt a specifikus filmet illeti: egyik nap felhívott John, hogy láttam-e már a norvég fjordokat? Ha nem, akkor ad nekem egy szerepet, melyben oroszul kell beszélnem.

– Mi volt az első reakciója, amikor megtudta: életműdíjat kap az Európai Filmakadémiától?

– Meglepődtem!