Cimbalom – határok nélkül

Publikálás dátuma
2019.02.08. 13:00

Fotó: Palotakoncertek
A virtuóz cimbalomművész, Lisztes Jenő a klasszikus és kortárs zenében, jazzben, kávéházi muzsikában és filmzenében is otthon érzi magát. Fiatal kora ellenére már Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban is felfigyeltek rá.
A 33 éves Lisztes Jenő nevét a Belgiumban élő, elismert magyar prímás, Roby Lakatos zenekarában ismerte meg a szélesebb közönség. „2006-ban találkoztunk először, de már régebben ismertem a zenéjét, és nagyon tetszett az az újszerű stílus, amit kitalált” – meséli Jenő. Másodéves zeneakadémista volt, amikor először utazott ki Belgiumba, ahol kiderült, hogy Roby fiatalokkal szeretné felfrissíteni az együttesét. Így került be a csapatba Frantisek Janoska – az azóta már nemzetközi hírű Janoska Ensemble zongoristája –, valamint Fehér Róbert nagybőgős, a Ciganski Diabli tagja is. „Nagy előnyt jelentett, hogy mindhárman ismertük a lemezekről a számokat, s így kevés próbával, mélyvíz-szerűen tudtunk jó koncerteket adni. Az addigi műfaji ismereteket még tudtam bővíteni a Robyval való muzsikálás által – és ez a mai napig tart, immár 13 éve” – mondja. Pályáján a közelmúltban a jazz is előtérbe került: saját triót alapított. Gyerekkora óta szeret improvizálni, 16-17 évesen az amerikai örökzöldeket is megismerte. Kollégája, Lukács Miklós jazz-triója adta az inspirációt, hogy hasonló útra lépjen: repertoárján saját kompozíciók és tengerentúli standardek is szerepelnek. A trióban Schildkraut Vilmos nagybőgőzik és Serei Dániel dobol. Másik újabb projektje a Cimbalom Brothers, amelynek bemutatkozó lemeze, a Testvériség felkerült a European World Music Chart Top 20-as listájára. „Unger Balázs, a Cimbaliband vezetője hívott fel, hogy csináljunk egy duót. Az első próbán jött az ötlet, hogy hozzuk a testvéreinket is, hiszen Balázs öccse, Unger Gergő gitáros, az én testvérem pedig Lisztes László bőgős. A duóból így kvartett lett.” A Cimbalom Brothers ősszel franciaországi turnéra indul, s már a második lemezt is tervezgetik. Lisztes nemzetközi karrierjét nagyban segítette, hogy felfigyelt rá az Oscar-, Grammy- és Arany Glóbusz-díjas filmzeneszerző, Hans Zimmer. Bécsben, egy stúdiófelvételen találkoztak, majd Jenő bekerült a Guy Ritchie rendezte, Robert Downey Jr. és Jude Law főszereplésével készült Sherlock Holmes-filmbe, amelynek Londonban voltak a zenefelvételei. Roby Lakatos oldalán a New York-i Carnegie Hallban is bemutatkozott. Tavaly pedig Fischer Iván és a Budapesti Fesztiválzenekar hívta meg, hogy játsszon velük a patinás BBC Proms sorozatban. Lisztes Jenő a közeljövőben ősbemutatóként, szimfonikus zenekarral szeretne bemutatni egy kortárs cimbalomversenyt, jazztriójával pedig mielőbb új lemezt készítene. Színpadra lép a Magyar Kamarazenekarral, a veszprémi Mendelssohn Kamarazenekarral, az Antwerpeni és a Thüringiai Szimfonikusokkal. Szeretne szólistaként is koncertezni, mert tapasztalata szerint a cimbalomban Nyugaton ma már nem csak a kuriózumot látják – a nagy hangversenytermekben is újra polgárjogot nyer. A hagyományos zongora- és hegedűversenyekhez szokott közönség méltányolja azt a különleges hangzásképet, amit a magyar cigányzenészekhez ezer szállal kötődő instrumentum nyújtani tud.

Tanárok és példaképek

„Édesapámtól tanultam az alapokat, aki szigorúságával és elhivatottságával sokat segített, hogy jól megismerjem a hangszert” – mondja Jenő. Klasszikus zenei tanulmányait Szakály Ágnes művésztanárnál kezdte, míg a cigányzene stílusaival Sörös Jenő ismertette meg, aki a jazz és a balkáni zene alapjaira is megtanította. Lisztes 12 évesen megnyerte a Rácz Aladár Cimbalomversenyt; diplomáját 2010-ben szerezte a Zeneakadémián. A legendás Rácz Aladárt, valamint Fábián Mártát, Gerencsérné Szeverényi Ilonát, Szalai Józsefet és Balogh Elemért is példaképének tekinti. Három román cimbalmost is tisztel: Toni Iordache, Nicolae Bob Stănescu és Giani Lincan jelentősen gazdagította a hangszer repertoárját. 

Hatszemközti szembesítés

Publikálás dátuma
2019.02.08. 12:00

Fotó: Lakos Gábor
A legendás fotóművész, Lucien Hervé és fia, Rodolf Hervé képei önállóan, és egymással szembeállítva is lenyűgözik a látogatót a Várfok Galériában.
Apa és fia nézőpont különbségeit, mégis azonos tőről fakadó szüntelen kíváncsiságukat tükrözi a Négyszemközt című fotókiállítás a Várfok Galériában. A Lucien Hervé és Rodolf Hervé képeit bemutató tárlat a Széchényi fürdőtől az Eiffel-tornyon át Indiáig kalauzolja a nézőket, nők és férfiak, fiatalok és idősek hétköznapi pillanatait megörökítve. A magyar származású Lucien Hervé építészetre és a geometrikus formákra összpontosuló fekete-fehér, fény és árnyék kettősét kijátszó fotói fia, Rodolf Hervé expresszívebb, szürreálisabb látásmódot tükröző képeivel állnak párhuzamban a galéria terében. Olyan, valamiképpen egymásra rímelő képpárokat láthatunk, amelyek az apa szigorúbb, de cseppet sem konzervatív, és a fiú könnyed, ám nem pontatlan megközelítését láttatják. A kétféle viszonyulás mégis koherens egészet tükröz: az ember a képek mozgásterében úgy van jelen, mint test és lélek, hol egyik, hol másik valója kerül a kamera elé. Épp úgy, akár a környezet, amely egyszerre a fekete háttér, valamint a mindennapok hófehéren vakító előtere.
Lucien Hervé & Rodolf Hervé: Négyszemközt
Fotó: Molnár Ádám / Népszava
Egy-egy arckifejezés, láb- és kéztartás, pucér fenék, megrántott váll vagy kivillanó fogsor szembesít a minket körülvevő társadalmi és szociális problémák súlyával, amelyet aztán rögtön felvált az irónia, és a humor teljes eszköztára. Az elsőre szigort és komolyságot sugárzó fotók mögött a legnagyobb fricskák rejtőzhetnek, s a jelentéktelennek ható pillanatok is hamar fájóvá válhatnak. Az élesen kirajzolódó kurátori koncepció, a kép-párosítás, illetve válogatás, ha lehet még inkább kihangsúlyozza a két alkotó művészetének jelentőségét. A képek előtt állva kicsit mi is úgy vagyunk, mint a kislány a festmény előtt Lucien Hervé Múzeum című képén: csak állunk mozdulatlanul, az újabb és újabb jelentésrétegek kibomlását figyelve. Legyen a képen épp vágóhídi véres hús, a Szajna-partja, a Fekete lyuk vagy egy bánatos lány.
Lucien Hervé & Rodolf Hervé: Négyszemközt
Fotó: Molnár Ádám / Népszava
S bár a tárlat címe érhető módon a két művészre utal, mégis úgy érezhetjük, inkább a Hatszemközt lenne helytálló. Hisz a látótérbe folyamatosan befurakodunk mi magunk is. Az egymással szembeállított fotók újabb és újabb perspektívát megragadó mivolta a nézőt is a megfigyelésre, a fotográfusokéhoz hasonló éles, végletekig kíváncsi attitűdre készteti. Egy mezítlábas férfi vagy egy geometrikus boltozat számos saját képet, vagy egyszerűbben szólva, emléket hív elő bennünk.

Infó: Négyszemközt, Várfok Galéria, látogatható március 14-ig.

Apa és fia

Lucien Hervé 1910-ben született Hódmezővásárhelyen Elkán László néven. 1929-ben költözött Párizsba, ahol a 30-as évek végétől kezdett fotózni. A II. világháború alatt híradósként teljesített szolgálatot, majd 1940-ben német hadifogságba esett. Kiszabadulva részt vett a francia ellenállásban, s időközben az illegálissá vált Francia Kommunista Párt grenoble-i vezetője lett. Párizs felszabadítása után a városban telepedett le. Az illegalitásban felvett Lucien Hervé néven jelentek meg felvételei a háborús időkről. Ekkoriban ismerkedett meg Robert Capával és André Kertésszel is. Majd 1949-ben Le Corbusier-vel, a modern építészet egyik legmeghatározóbb alakjával, akinek 1949 és 1965 között „hivatalos fényképésze” lett. Építészeti témájú fotói az 1980-as években hozták meg számára a világhírnevet, s kiállításai a mai napig sorra nyílnak Tokiótól Athénig. Rodolf Hervé, Lucien Hervé fia 1957-ben született Párizsban. Érdeklődése rendkívül sokoldalú volt: vonzották a vizuális művészeti ágak, a fotó, a videó, az elektrografika, a performance, a kollázs, a festészet és a zene is. 1990-től tíz éven át Budapesten élt, ahol rövid idő alatt a magyar underground egyik ismert alakjává vált, több hazai performance fűződik a nevéhez. 2000-ben hunyt el, emlékére szülei díjat alapítottak, mely fiatal magyar és francia művészeket támogat.

Szerző
Frissítve: 2019.02.08. 15:22

A sokszínűség harminc éve - évforduló a Ludwig Múzeumban

Publikálás dátuma
2019.02.07. 11:15
Pinczehelyi Sándor: Az utcakő a proletariátus fegyvere. 1988- ban állították ki a Velencei Biennálé Magyar Pavilonjában
Fotó: Vajda József / Népszava
A Ludwig Múzeum harmincéves évfordulója alkalmából a megszokottnál is szélesebb programkínálattal, és izgalmas kiállításokkal várja a látogatókat.
Háromszázharminc időszaki kiállítás és több mint ötezer program – az 1989-ben alapított Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum elmúlt harminc éve számokban. A Peter és Irene Ludwig kezdeményezésére létrehozott budapesti intézmény az egykori vasfüggönyön túl hazánk első nemzetközi és magyar kortárs művészetet gyűjtő múzeuma lett. A változatos, sztárművészeket is felvonultató paletta az elmúlt évtizedek során egyaránt nagy népszerűségre és elismertségre tett szert a szakma és a látogatók részéről is. Az évfordulót egy olyan kiállítás- és programsorozattal ünneplik, amelyen keresztül bepillantást nyerhetünk a múzeum tevékenységébe és áttekinthetjük az elmúlt évtizedekben történéseit. A Ludwig 30 című programsorozat március végéig mutatja be az intézmény működését. Nem csupán az időszaki kiállításokra, a múzeumpedagógiai, vagy kommunikációs tevékenységekre tér ki az esemény, hanem a gyűjteményezés, az állományvédelem, a digitalizálás és a Velencei Biennálékon való éves részvétel is fókuszba kerül. Az első emeleti kiállítótér kéthetente cserélődő tartalommal, pop-up kiállításokkal, múzeumpedagógiai alkotótérrel, valamint a velencei részvételhez kötődően egy folyton megújuló „pavilonnal” várja a látogatókat. A bemutatott projektek az elmúlt évtizedek változó művészet- és múzeumfelfogására is rávilágítanak, s könnyedén érthetővé teszik, mennyi háttérmunka is áll amögött, hogy az intézmény mára a régió meghatározó múzeuma lett. Ezt tükrözi többek közt az is – ami talán a látogatók előtt kevésbé tárul fel –, hogy az intézmény közép-kelet európai gyűjteményének darabjait folyamatosan kölcsönzik nemzetközi kiállításokhoz, s hogy jelentős figyelem irányul a régió kortárs művészetét bemutató időszaki tárlatokra: 2018-ban például nemzetközi GFFA-díjra jelölték a Permanens forradalom című ukrán művészetet bemutató kiállításukat. Az ingyenes, s az újszerűen felépülő tárlatok remek lehetőséget kínálnak arra, hogy új megvilágításból szemléljük egy múzeum működését: felhívva a figyelmet arra, hogy nem kizárólag a bemutatott alkotások, de a bemutatás módja is éppoly hangsúlyos lehet. Az évfordulóhoz kapcsolódó kiállítások sorában az első, a Felülírás főként a nyolcvanas évekből származó graffitit, illetve írásos elemeket tartalmazó műveket vonultat fel, amely a múzeum alapításának évtizedében a magas művészetben is megjelenő szubkulturális elemekre utal. Ezt követően a médiaművészet napjainkig tartó változását reprezentálja az Eszközök című tárlat, amelyet a Megosztás követ a művészetközvetítés különféle módszereire összpontosítva. A záró, Testreszabás nevet viselő kiállítás pedig az együttműködésen és részvételen alapuló művészeti törekvésekre, s a múzeumok napjainkban egyre inkább megnövekedett felelősségére utal. Hogy e tárlaton mi kerüljön ki a kiállítótérbe, arról – a részvétel jegyében – a látogatók előzetesen szavazhatnak. Mindezek alapján is kitűnik, a Ludwig Múzeum nem csupán megmutatja a művészetet, hanem látogató központúságának köszönhetően formálja is az arról való közös gondolkodást. 

Életművek és mozgalmak

A harmincéves évfordulóhoz köthető programokon túl az intézmény további kiállításokkal várja a látogatókat idén is. Az állandó Westkunst – Ostkunst és a nemrég megnyílt Iparterv 50+ című tárlatok mellett a száz évvel ezelőtt indult Bauhaus, az elmúlt ötven év kiemelkedő szlovák művészei, Király Tamás divattervező életműve, a Bosch+Bosch csoport és a vajdasági neoavantgárd, a 70-es évek Amerikájában kialakult Pattern and Decoration mozgalom, a Leopold Bloom Képzőművészeti Díj, valamint az Esterházy Művészeti Díj is kiemelt szerepeket kap ebben az évben.

Szerző
Témák
Ludwig Múzeum