Magyar nap a pszichiátrián

Publikálás dátuma
2019.02.09. 15:10
A kép illusztráció. Fotó: Vajda József
Keresztes Zoltán pszichiáter rendelőjében megszaporodtak a politikus tartalmak. A Díványra, magyar! előadáson erről, és a kormányt dicsőítő tömegek lelkiállapotáról, a diktatúra túlélésének a technikáiról is beszélt.
„Megőrizni az autonómiát. Nem félni, nem bepucsítani. És nem próbálni egyetlen Fidesz-hívőt sem meggyőzni: nem fog sikerülni.” Hát ennyi lenne Keresztes Zoltán pszichiáter, pszichoanalitikus, az est előadójának válasza. Így kell túlélni a liberális gondolkodást felszámoló diktatúrákat úgy, hogy valamit megőrizzünk önmagunkból. Hallom én az ország pszichoanalitikai diagnózisára írt receptet, de nem értem. Már hogy ne félnénk?! Ha erre a frusztrált őrületre rámegy még tizenkét év, akkor egy újabb emberöltő sínyli meg az unortodox országlást. Már hogy lehetne feladni a meggyőzés esélyét?! Hárommillió ember nem hihet abban, hogy autópályán haladunk a Maseratival, miközben élesen látjuk, hogy csak egy tuningolt kocka-Ladánk van, és az a nagy valami előttünk nem a dicső célkapu, hanem brutális betonfal.

Nemzethasítás

Találó nevet kapott a pszichológiai keresztségben az az önvédő reflex, amivel az ember a legádázabb sanyarúság közben is megmagyarázza, hogy neki tulajdonképpen sose volt még jobb. Mocsárban gázol ugyan szügyig, de képes lelkendezni, hogy be szépen süti a fejét a nap. Elmegy ugyan több milliárd a korrupcióra, felbecsülhetetlen a kára az európai renomé romlásának, de legalább nincs migránsterror és halálsikoly, leszámítva a mellényzsebmédia perverz riogatását. Ez a hasítás. A magyarázat arra, miért csak a jót látja, de a hibát soha sem Orbán Viktor rendszeréből egy nagy és lelkes tömeg. Negyvenketten ülünk a szobaeseményen, mi, válaszra éhes magyarok. A szabadság kis köreiből (Bibó) a kicsit egészen komolyan vettük. Keresztes Zoltán pszichiáter, pszichoanalitikust beszél arról, mi történik az országunkkal-világunkkal. Tényleg két jómadár, Finkelstein és Birnbaum (FB1G) tette ezt velünk, vagyis velük? Hogy lehet, hogy harminc évvel a diktatúra bevégeztével azok a szabadság hóhérai, akik kikiáltották a köztársaságot anno domini 1989? Hogy lehet egy öreg filantróp spekuláns a magyarázat minden búra-bánatra? Miért nem kéri ki magának a nép, hogy évi 90 milliárd forintért gyökérlábú protozoának (egysejtű véglény) nézi a közmédia? Nyolc év lejtmenet (vagy szabadesés?) után sok a kérdés. De a kétségbeesés sem kevés, hiszen a világ en bloc látszik megőrülni. Mint egy rossz álomban, amerikai elnök lehet a demagóg populista pozőr, ugyanez a demagóg populizmus darabolja szét Európát a Brexit-flexszel és menekülők tengerbe fúlását helyeslő keresztény tömegekkel, és egy kormánnyal, amely az alaptörvény asztalától az üldözött keresztények államtitkárságáig rajzolta meg közelmúltunk nyomorult groteszkjét.

Van zsákodban korrupció

„Az elmúlt 2-3 évben látványosan megjelent a pszichiátriai rendelésre járók témái között a politika. Ezt a tényt én nagyon riasztó jelnek látom.” Innen indulunk Keresztes Zoltánnal, (aki nem vállal politikusokat), és aki a ’90-es években a Lipót rezidenseként a XV. kerületi leánynevelde pengenyelő fiataljain edződött, és aki ki másnál kezdhetné, mint Sigmund Freud eseteinél. És egy másik pszichoanalitikusnál, aki szerint a modern világ népességének 25 százaléka érintett valamiféle személyiségzavarban. Statisztikailag minden családban van egy problémás eset. Az egyik magyarázatot a kötődéselmélet adja meg. A kötődés gyermekkorban alakul ki nagyjából fél és nyolcéves kor között, és egy szerető, biztonságot nyújtó családot és ugyanilyen anyát feltételez: a kötődés az anyához a legerősebb. Minél több, a lelkiállapotával kapcsolatos pontos tükrözést kap egy gyerek, annál boldogabb és annál egységesebb a személyiségfejlődése. Egy kis mentális hátizsákot kap tehát mindenki, és ha ezt a működő család jól megrakja, ha a gyerek biztonságosan kötődik, akkor – hogy a pszichiáter hasonlatát tovább vigyük –, ezek a kis hamuba sült pogácsák mindenhová elkísérik. Nem kell megenni, elég a zsebbe nyúlni, és megtapogatni őket. Minél kisebb és üresebb a mentális hátizsák, annál inkább sodorható és manipulálható az ember, és annál válik a saját identitásával hadilábon álló személyiséggé. A fájdalmas törődetlenség mellett még az értelmes, tehetséges emberek is labilis identitásúak lesznek, alacsony frusztráció- és szorongástűrő kapacitással. „Ha kiszámítható, szeretetet és biztonságot adó interakciók veszik körül a gyereket, akkor kicsi az esélye annak, hogy felnőttkorban korrumpálhatóvá (corruptibility) válik” – mondja a pszichiáter. De ez a korrumpálhatóság nem feltétlenül a pénz elfogadását jelenti jogosulatlan előnyökért, hanem bármilyen torz értékközösséggel azonosulást. Az labilis és nem autonóm egyén tud elvtelenné válni, így lesz sodorható, érdekvezérelt és rövid távú életstratégiákon dolgozó. Vajon az agyondolgozott (és túlóratörvénnyel terhelt), ráadásul tartalékkal sem rendelkező családok mennyire képesek tartalmas hátizsákot készíteni? Bizonytalanság van bőven: az elit növekvő jóléte közepette a lakosság nagyobb részének a jövedelme nem éri él az átlagbér szintjét. A pszichiáter szerint a közérzet alakulásában a fentiekben leírt, hiányzó érzésekkel és hiányzó egymás felé fordulásokkal terhelt családi mintázatok sokat nyomnak a latban. „Minél inkább elidegenedetté válunk, és minél kevésbé találjuk meg a közösséget a másik emberrel, annál manipulálhatóbbak leszünk. Annál nagyobb kitettséget jelent ez nekünk, és a hatalom annál inkább használhatja arra ezt a populációt, amire csak akarja. A bizonytalan állapotban kevés kell ahhoz, hogy a rossz belső élményeket, ami sok szenvedést okoz, elő tudjam szedni valakiből. Pártunk és kormányunk, és Finkelstein is nagy ívben szart erre, amit végtelenül felháborítónak tartok” – fakad ki Keresztes Zoltán.

Mieink és tieitek

A személyiség fent említett korrumpálhatósága azt is jelenti, hogy az ember biztonságos közeghez akar kötődni. „Mindegy, hogy ez a közeg mennyire demagóg, mert nem ez számít, hanem az a szubjektív élmény, hogy ahová tartozom, azok a mieink. Ti meg loptok. Ez nincs messze attól, hogy én mondjam meg, ki a zsidó. Mert azt majd én eldöntöm” – magyarázza Keresztes Zoltán. Ez is a hasítás mechanizmusa. Az énvédő manőveré, ami már a gyerek fejlődő pszichológiai énjét is egyensúlyban tartja, és mentesíti attól, hogy a számára kezelhetetlen mennyiségű feszültséggel és belső konfliktussal szembe kelljen néznie. A bizonytalanság, a valahová tartoznia akarás elkezdett társadalmi jelenséggé válni. Ez az, amivel a Finkelstein-effektusban utazók úgy élnek vissza, ahogy akarnak. Az éretlen énvédő mechanizmusok könnyű mozgósítása a szavazótábor gyűjtésére is alkalmassá válik, ellenségképpel, nyomás alatt tartással. „Cár atyuskánk megvéd minket a veszedelmes migránsoktól. Demagóg maszlag, köze nincs a valósághoz, de működik” – mondja a pszichiáter. Minél inkább bizonytalanok vagyunk, ez annál inkább jelent olyan autonómiavesztést, amiben minket használni és valamilyen cél érdekében mozgósítani lehet. Annál inkább jelennek meg előttünk hangzatos ígéretek, aminek a zászlója alá oda tudunk állni. Az az űr, ami a saját identitásunk helyén van, megtölthetővé válik. Egyetlen dolog segít, idézi egy szociológus barátját a pszichiáter: a türelem. Ki kell várni. Ezekkel az erőkkel nem lehet szembe menni. A személyiségben megjelenő bizonytalanságban mindig lesz egy olyan pont, ahol ugrik egyet a tű a lemezen. Mint a bigott hívőknél, ahol egy idő után nem lehet tovább érvelni, mert „meg van írva”. „A bizonytalanságokat az olyan kapaszkodókkal, napközis álláspontokkal, mint a pártállás, az összetartozás, viszonylag egyensúlyban tudják tartani a felnőttnek látszó tárgyak. Ez szokott sikerülni. Ezek a sikerek pedig elvezetnek ahhoz, hogy a hasítások társadalmi szintűvé tudnak válni. Az összességében integrálatlan ember, aki nem tud szembe nézni a benne lévő, számára nehezen elfogadhatóval is, nagyon hamar a hasításhoz fog nyúlni. »Valaki hozzánk tartozik, valaki nem. Milyen hülyén gondolkodsz!«. Ez az ember nem lesz reflektív, nem gondolkodik el a másik álláspontján, hanem rögtön azt mondja: velem semmi baj, azzal van baj, aki engem rossznak lát, mert ilyenek a fekák, a cigányok, a kék szeműek, a görbelábúak. A hasítás és az odavetített ellenségesség elementáris és hatékony” – értékel a pszichiáter. 

Ránézek a Soros-plakátra

A kognitív tudati kapacitások hosszú távú stabilitása, hogy ne legyünk elvtelenek semmilyen szinten, a jól narrálható identitással függ össze. Tudom, ki vagyok, és ezt el is tudom mesélni. Ha az ember ily módon jóban van saját magával, és a mentális hátizsákja sem üres, akkor kialakul egy olyan értékrendje, nézetrendszere, amiben nincsenek indulatok. Mert megtanulja, hogy „nem én vagyok az a dolog”. Nem vagyok vele egy. Nem vagyok kiszolgáltatottja. Vannak érveim mellette és ellene. Erről beszél a pszichiáter, amikor arról kérdezik, miként lehet ellenpontozni az elvakult embereket, tömegeket. A kulcs az individualizáció. Merjünk önállóak lenni, tudjuk azt mondani: nincs igazad. „Ránézek egy Soros-plakátra, és azt mondom: hülyeség. De nem kell erről meggyőzni senkit. A frontális megoldások nem vezetnek sehová, egy százalék alatt van a hatékonyságuk. Akiknek a lelki működéseit meghatározza a hasítás, ők csak dichotómiákban, kettősségekben tudnak gondolkodni. Vagy ez, vagy az. Nincs átmenet. Ezért nem érdemes kognitív csatározásokba belemenni, mert nem lehet belőle jól kijönni. A jó nem a meggyőzés sikere lenne, hanem az, hogy a közérzetünk ne legyen sokkal szarabb. Nem kell magunkban kárt tenni” – tanácsolja a pszichiáter. Csak az hozhat sikert, ha a hívő magától ütközik a valósággal, ő mondja ki a saját ambivalens érzését, kételyét. Ismerős kérdés, egy újabb a negyvenkettektől: „Ezt a regnáló hatalmat csak egy ugyanilyen regnáló hatalom tudja leváltani?” Keresztes szerint igen. Ez a hatalom minket tükröz. A mi megvezethető gondolkodásunkat. És amíg nem változunk, addig a hatalom minősége sem változik. Hát: nincs az a pszichiátriai szakrendelés, ahol az első ülés sikeres. De erről nem fogok meggyőzni senkit.
Szerző

Ideget ért a politika és agyonfrusztrál - friss felmérés a társadalmi pszichéről

Publikálás dátuma
2019.02.09. 10:34

Fotó: Szűcs Édua
Egyre szaporodnak a hírek, amelyek megállóban hagyott, buszról vagy vonatról leparancsolt utasokról szólnak. Ennyire frusztráltak volnának a sofőrök és a kalauzok? Vagy az egész ország? Mi mindannyian? És miért?
A napokban összeverekedett egy buszmegállóban parkoló taxisofőr és egy BKV-s buszvezető. A buszsofőr rádudált a szabálytalanul álló taxisra, majd mindketten kiszálltak a járművükből. A taxis ütött először, a buszvezetőnek leesett a szemüvege. A derék buszos ezután lekevert egy pofont a személyszállító kisiparosnak, majd visszaült a buszra. Hétköznapi, már-már figyelemre sem méltó eset a fővárosban. Készült egy videó is, ezen látszik, hogy az utasokat sem rázta meg túlzottan a csetepaté. A történet látszólag illeszkedik az elmúlt hetek eseményei közé (lásd buszról leparancsolt kamaszfiú és vonatról leordított idős asszony), ám a Pulzus Visszhang számára készített felmérése szerint a hiba nem a buszsofőrökben és kalauzokban van. A megkérdezettek többsége (54,6 százalék) még nem tapasztalt hasonlót buszon, villamoson, vonaton, és mindössze 40 százalékuk állítja, hogy vele már megtörtént, vagy tanúja volt hasonló esetnek. Sőt. A válaszadók csaknem 40 százaléka szerint nagyjából ugyanannyi, vagy kevesebb a konfliktus a járműveken, mint korábban volt. Igaz, 41,3 százalék mondja, hogy tapasztalatai szerint gyarapodnak az ilyen esetek. A kérdés tehát az, hogy ha nem a buszon, akkor hol tapintható ki leginkább a feszültség? A felmérésben részvevők szerint főleg az egészségügyben és némiképpen a hivatalokban. A frusztráció oka pedig egyértelműen a politika. Pontosabban: a kormány politikája. A válaszadók csaknem 45 százaléka állítja, hogy emiatt nő a feszültség az emberekben (az ellenzéket csak 5,6 százalékuk hibáztatja). Igaz, több mint 28 százalék személyes okokra vezeti vissza a frusztráció növekedését. 

A tudatlanság frusztrációja

Az emberek a világon mindenhol frusztráltak – kisebb vagy nagyobb mértékben. A félelem a jövőtől, a munkahely elvesztésétől, az öregedéstől, a gyermekek egészségének romlásától nem magyar jelenség. A különbség legfeljebb a számokban van. És az okokban. Abban, hogy a Pulzus által megkérdezettek nagy százaléka a kormány politikáját teszi felelőssé a frusztráció növekedéséért valószínűsíthető, hogy a kormány valamit jól csinál. A félelemre építeni – vagy a félelmet építeni – tudniillik növeli a frusztrációt, ezzel együtt a függést a biztonságot adó hatalomhoz (lásd alábbi írásunkat). Vad, féktelen migránsok áradata (akik majd elveszik a munkánkat és leigázzák a kultúránkat), beilleszkedni képtelen kisebbségiek mind növelik a bizonytalanságot, ezzel együtt az emberek frusztrációját. Egyáltalán nem meglepő, de a kutatók szerint minél kevésbé vagyunk felkészülve a minket körülvevő világ kihívásaira, annál frusztráltabbak vagyunk. Nahalka István oktatáskutató egy két évvel ezelőtti interjúban arra figyelmeztetett, hogy a 15 éves tanulók brutálisan romló teljesítménye szövegértésben, matematikában és természettudományokban hosszú távon munkanélküliséghez, az pedig életszínvonal-romláshoz vezet. „A gazdasági visszaesés hatására a közhangulat drámaian romlani fog – állítja a kutató – Az akkorra felnőtté váló diákok egyszerűen nem fogják érteni a körülöttük lévő világot, sokan nem tudnak majd boldogulni akár egy egyszerű hivatali ügyintézéssel sem. Ettől idegesebb, frusztráltabb lesz az emberek többsége, és kevésbé akar majd kitörni ebből az állapotból például tanulással, vállalkozással.” 

A valóság frusztrációja

Pál Ferenc, közismertebb nevén Pálferi katolikus pap, mentálhigiénés szakember szerint a konfliktusok természetesek, kikerülhetetlenek és jók, mert azt mutatják, hogy több érték is jelen van egy kapcsolatban, családban, közösségben. Úgy véli, az ember egyéni frusztrációjának egyik legalapvetőbb oka, hogy nem fogadjuk el: az életnek nemcsak demokratikus, hanem hierarchikus jellege is van. Vagyis ahhoz, hogy hatékonyan és belső harmóniában tudjunk működni, döntéseket hozni és még eredményesnek is lenni, szükség van prioritásokra. A prioritások megfelelő meghatározása pedig a valósághoz fűződő viszonyunkon múlik. Egy amerikai terapeuta arra a kérdésre, hogy van-e hasonlóság az összes kliensében, bármilyen témával is keresték fel, azt válaszolta, hogy egy biztosan: a problémás viszony a realitáshoz. Manapság összekeveredik a szubjektív realitás az objektívvel és az egyetemessel. A frusztráció másik fontos eleme az állandó elégedetlenség, az elköteleződés nehézsége, illetve hogy a bizonytalanságaink ellenére gyorsan hozunk döntéseket. Főleg az Y-generációtól jellemző a fiatalokra, hogy értékesebbnek tartanak egy gyors, többé-kevésbé jó döntést, mint egy hosszabb idő alatt megszülető igazán jót. Ahol viszont nincsenek jól megalapozott, körültekintő döntések, ott nehéz egy-egy álláspont mellett elköteleződni és kitartani, tehát fokozódik a bizonytalanság. Pálferi azt állítja, hogy gyakran egész egyszerűen nem vesszük figyelembe az objektív vagy az egyetemes realitásokat, amikor döntéseket hozunk, és ez egy csomó problémát okoz. Ha a konfliktusaink elmélyülnek, az krízisekhez vezethet. Számtalan apró és nagyobb krízis van az életünkben, amelyek a valósághoz való torz viszonyunk miatt megoldatlanok maradnak. Ha megismerjük a krízisek természetét, és megtanulunk eligazodni bennük, fejlődik a személyiségünk. Ha fel sem ismerjük, csak a tüneteit érezzük, és azokat próbáljuk meg szándékos vaksággal elleplezni, frusztrálódunk.

Az időhiány frusztrációja

Egy nemzetközi felmérés az időhiányt (más néven időzavart) tartja a hétköznapi stressz egyik legfőbb okának. Eszerint a magyarok negyede folytonos időzavarban szenved, míg a nyolcvanas években még honfitársainknak csupán 15 százaléka érezte úgy, hogy semmire nem jut elég ideje. Giczi Johanna, a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) szakmai tanácsadója, az úgynevezett időmérleg-kutatások magyarországi szakértője szerint ma a magyar lakosság 6 százalékát frusztrálja az a tudat, hogy amit tesz, az nem elég hasznos, és a fontos dolgokra nem jut ideje.

Témák
kutatás Politika
Frissítve: 2019.02.09. 10:36

Fekete-fehér, igen, nem, talán

Publikálás dátuma
2019.02.03. 14:00

Fotó: AFP
Az tény, hogy van különbség a fejlett és a harmadik világban élők átlagos intelligencia szintje között, csoda lenne, ha nem lenne. De még szuperintelligens tudósoknak sem ajánlott ezt a genetikával magyarázni.
Az intelligenciáról sok mindent nem tud még a tudomány, de azt igen, hogy az öröklődés mellett fontosak a kialakulásában a környezeti hatások is. Akár a magoknál: ha ugyanabból a zsákból szórunk belőlük jó és rossz talajra, és az előbbit öntözzük-gondozzuk, az utóbbit elhanyagoljuk, eltérő eredményt kapunk. James Watson Nobel-díjas tudós szerint a feketék „gyengébb” magok, mint a fehérek. A saját bevallása szerint nem rasszista biológus a tudóstársadalom páriája lett. 

Nem etikus genetikus?

„A felsőbbrendűségi érzés, ideértve más népek lenézését, az emberi ­alaptermészet része. Felismerni az ilyen jellegű motivációinkat viszont már intelligencia kérdése – mondja Boldogkői Zsolt professzor. A bi­ológus ehhez hozzáteszi, hogy Watson korábban a nők értelmi képességei­ről is hasonló szellemben nyilatkozott. E megnyilvánulásai miatt már korábban eltávolították az állásából. Mindenesetre, valóban vannak olyan tanulmányok, melyek szerint a feketék intelligenciahányadosa alacsonyabb, mint a fehéreké. Tegyük hozzá, hogy az ázsiaiak IQ-ját viszont magasabbra mérik az európai rassznál. Itt azonban felmerül néhány kérdés: az egyik, hogy ez genetikai vagy környezeti/szociális hatások miatt van-e elsősorban, illetve, hogy a tesztkérdések nem lejtenek-e az európai és ázsiai kultúrkörben nevelkedettek felé. Továbbá, az IQ-tesztek inkább a matematikai jellegű intelligenciát mérik, szemben azzal a képességgel, amely kevés tényből is képes meglátni a lényeget. Pedig ez utóbbi fontosabb lehet – állítja a professzor. Ha Watson nem említi a genetikát, akkor talán a feje se fájna. Tény, hogy a 90 éves tudós aligha kaphatta volna meg a Nobel-díjat 1962-ben a DNS-kutatásaiért, ha nem egy amerikai középosztálybeli családba születik egy üzletember egyetlen fia­ként, hanem mondjuk egy eritreai kunyhóban jön világra egy tehénpásztor nyolcadik gyerekeként. Onnan nemigen került volna 15 évesen egyetemre, hogy 22 évesen doktorálhasson, később a Harvardon taníthasson. De mindez nem írta át a genetikai meghatározottságú IQ-val kapcsolatos vélelmét. „Igenis különbség van a fehérek és a feketék IQ-teszteken elért átlagos eredményei között. Azt kell mondanom, hogy ez a különbség bizony genetikai eredetű” – vallja Watson. „Nyilván, mint minden másban, az intelligenciában is vannak genetikai különbségek az emberek között. Elvileg a rasszok között is lehetséges ilyen különbség, de ne felejtsük el, számos képességgel rendelkezünk, melyek közül más népek nálunk jobban teljesítenek” – figyelmeztet Boldogkői Zsolt. Az MTA doktora, a Szegedi Tudományegyetem Orvosi Biológiai Intézetének tanszékvezető egyetemi tanára emlékeztet rá, hogy az agy fejlődésére és így az intelligenciára is nagymértékben hat a szociális környezet. A helyzet az, hogy az agyunk fejlődését irányító genetikai programba be vannak építve a jövőbeni környezeti hatások. Ha ezek a hatások valamilyen ok miatt nem következnek be, az agyfejlődés abnormális marad, ami kedvezőtlen hatással van a mentális képességek kialakulására. Megfordítva a problémát, megfelelő oktatási módszerekkel az intelligenciánk jelentősen javítható lenne. Sajnos az oktatási rendszer világszerte koncepcióbeli problémákkal terhelt, melynek oka, hogy negligálja az emberi agy biológiai természetét. Nem tudjuk, megmaradnának-e az intelligenciabeli különbségek az egyes népcsoportok között, ha tökéletesen azonos környezetben nevelkednének fiaik és lányaik. Robert Plomin szerint is a genetika dönti el, kik leszünk, a környezet csupán megjósolhatatlanul hat (erről bővebben írt Boldogkői Zsolt a Népszavában, Génekben az énünk? címmel – a szerk.). Kovács Kristóf, a magyar és a nemzetközi Mensa (kiemelkedően magas intelligenciájúak egyesülete – a szerk.) felügyelő pszichológusa, az ELTE kutatója szerint a feketék és a fehérek közötti intelligencia különbözőségéről beszélni önmagában nem vállalhatatlan, ez ugyanis tapasztalati tény. „Hasonló különbséget találunk az amerikai iskolai teljesítmény- és kompetenciateszteken is: az ilyen felméréseken a feketék eredménye rendre elmarad a fehérekétől. Mivel a tesztek épp az ilyen teljesítményt jelzik előre, nem meglepő, hogy az IQ-ban is van különbség. A probléma azzal van, hogy Watson szerint ez a különbség genetikus. Mivel a fehér és a fekete népesség életkörülményeiben is komoly eltérés van, a környezet szerepét hangsúlyozó pszichológiai elméletekből is az következik, hogy különbségnek lennie kell. Ha nem lenne, és a sokkal rosszabb körülmények között felnövő gyerekeknek átlagosan ugyanolyan IQ-ja lenne, mint privilegizáltabb társaiknak, az komolyan megkérdőjelezné a környezetelvű elképzeléseket. Ráadásul Afrikában, amiről Watson beszél, sokkal nagyobbak a hátrányok, sok országban egyáltalán nincs megfelelő oktatási rendszer.” Boldogkői Zsolt mindehhez annyit tesz hozzá, hogy amikor intelligenciagénekről beszélünk, akkor „kicsit” csalunk, mert valójában nem tudjuk pontosan, mik ezek. A viselkedésgenetika ma még úgynevezett „puha” tudomány, a megállapításai megkérdőjelezhetők. Bizonyos dolgokat (például IQ) tudunk mérni ugyan, de ennek módszertana, még inkább az eredmények értelmezése távol áll a „kemény” tudományok (például molekuláris genetika, atomfizika) megbízhatóságától. 

Bőrszíntől függetlenül

A fehérek tehát intelligensebbek a feketéknél, amennyiben ezalatt a fehérek magasabb átlagos IQ-ját értjük – mondja a pszichológus. A kelet-ázsiaiak és az askenázi zsidók IQ-átlaga egyébként történetesen a fehérekénél magasabb. Viszont ezek átlagok közti különbségek, a feketéken, fehéreken, ázsiaiakon belül is nagy a változatosság. „Nem arról van szó, hogy minden fehér IQ-ja magasabb minden feketéénél. A férfiak és a nők átlagos magassága között még nagyobb a különbség, de azért láttunk már magas nőt és alacsony férfit. Ezért senkinek az intelligen­ciáját nem lehet megítélni a bőrszíne alapján.” A közkeletű ismeretek szerint a genetika és a környezeti hatások 50-50 százalékban határozzák meg az intelligenciaszintet. Kovács Kristóf szerint ez talán a legtöbbször félreértett dolog a pszichológiában, ugyanis kizárólag egy adott csoportban meglévő különbségek genetikai meghatározottságát mutatja, de nem vonatkoztatható egyetlen emberre. „Értelmetlenség azt mondani, hogy 120-as IQ-val rendelkező ember 60-at köszönhet a génjeinek és 60-at a környezetének. De csoportátlagok közti különbségekre sem alkalmazható közvetlenül.” Egy híres biológus példáját említi a Mensa felügyelő pszichológusa: képzeljük el, hogy egy növény méretének örökletessége akár nem is 50, hanem mondjuk 80-90 százalékos. Ha két marék azonos genetikai adottságú vetőmagot két külön helyen elvetünk, az egyiket tápanyagban gazdag talajon locsoljuk, a másikat rossz minőségű talajon nem gondozzuk, akkor nagy különbség lesz az átlagos méretben a két növénycsoport között. Ez a különbség 100 százalékban környezeti eredetű, hiába igaz, hogy az egyes csoportokon belül talált méretbeli különbségek döntő részben genetikusan meghatározottak. „És akkor arról nem is beszéltünk, hogy mi történik, ha az egyik marék magot az aszfaltra szórjuk…” Az átlagos fekete-fehér különbség kapcsán pedig két dolgot szoktak vitatni: azt, hogy az IQ-tesztek valóban jól mérik-e az intelligenciát, és azt, hogy a különbség genetikus vagy környezeti eredetű-e. Watson ez utóbbi kapcsán foglalt állást a genetikus meghatározottság mellett, miközben ez a kérdés erősen vitatott. „Szerintem a bizonyítékok egyáltalán nem támasztják alá a genetikus magyarázatot. Pusztán az örökletességből csoportátlagok közti különbségek genetikus eredetére következtetni pedig, mint láttuk, tévedés” – mondja a pszichológus.

A rejtélyes „g”

Van olyan vélekedés, amely szerint létezik egy „g” tényező, amely a különböző IQ-tesztek közös nevezője. „Aki egyetlen ilyen teszten jól szerepel, az általában mindegyiken jó eredményt ér el” – állítja Robin Thompson genetikus kutató, aki 1971-ben közölt először értekezést a rejtélyes „g”-ről. Robert Plomin, a Londoni Pszichiátriai Intézet munkatársa, aki több mint egy évtizede kutatja a „g” genetikai alapjait, állítja: nem csupán statisztikai absztrakcióról van szó, a „g” biológiai alapú, és valahol az agyműködésünkben keresendő. Kovács Kristóf viszont arra emlékeztet, hogy az utóbbi időben újra megkérdőjeleződött az általános intelligencia elmélete, amely szerint a szövegértéstől a geometriai elemek térbeli elforgatásának képességéig minden teszt ugyanazt az általános képességet méri. Ennek az elméletnek az alapja a teszteredmények közti együtt járás: aki mondjuk egy szókincsteszten jól teljesít, az várhatóan akár egy téri forgatásban is jó eredményt ér el. Újabb megközelítések szerint viszont ez nem azért van, mert minden teszt részben ugyanazt az általános képességet méri, hanem egymással összefüggő független képességek vannak. Ebből pedig az következik, hogy az IQ nem az „általános intelligenciát” tükrözi, hanem egyfajta mentális index, hasonlóan a versenyképességi vagy a nemi egyenlőségi indexhez, amelyeket szintén több önálló, de egymással összefüggő adatból számolnak.

A mentális képességteszteket a közoktatás elterjedése hívta életre. Eredetileg az iskolaalkalmasságot, tanulmányi eredményességet jelezték előre segítő szándékkal, hogy a gyengébben teljesítők megfelelő támogatást kapjanak. Ma is ez a fő felhasználásuk, és a tesztek kimondottan jól is teljesítenek. Mivel a jobb iskolai eredmények és a magasabb végzettség rendszerint magasabb státuszú munkahelyet és magasabb jövedelmet eredményez, így az IQ ezekkel is korrelál, mondja a Mensa pszichológusa. Nem biztos, hogy a magasabb intelligencia boldogabb életet, garantált érvényesülést jelent, de az biztos, hogy a magasabb IQ-júa­kat kevésbé sújtja az idős­kori mentális hanyatlás és tovább is élnek.

Témák
intelligencia
Frissítve: 2019.02.12. 15:10