Tompa Imre: Az év borásza

Publikálás dátuma
2019.02.09. 12:25
Balla Géza személyében először egy határon túli borász lett az Év Bortermelője
A tavalyi Év Bortermelője (afféle borászati Kossuth-díj, tkp. egy életműdíj féleség, az eddigi teljesítményt díjazza), most először egy határon túli borász lett: Balla Géza a ménesi borvidékről.
A ménesi borvidék Arad-Hegyalján van, történelmi bortáj, mely mindig is a legjobbak közé tartozott, most újjáéledőben, a rendszerváltást követő súlyos válságból dinamikusan lábal kifelé. A román borászat 2016-ban például 37 százalékkal növekedett, ami világviszonylatban is szédületes tempó. Románia egésze ma kábé a tizenharmadik borország a nagyvilágban a maga 4,8 millió hektójával, a legnagyobb övezetek nem Erdélyben, hanem Vrancea, Buzău, Iași, Vaslui, Konstanca és Dolj megyében vannak. Az erdélyi bor reneszánszának Balla volt a viharmadara, vagy zászlóhajója, vagy zászlósbora, vagy mi: a naturalitásra törekvő, helyi fajtákat preferáló tradíciót és a legújabb technót Balla borászkodása küvévé keveri, vörösei világszínvonalúak. Például a Sziklabor 2015 Fekete leányka-Cabernet franc küvé: gyümölcsös, tüzes, vibráló, friss, kicsit lekváros felhangokat mutató, tanninhangsúlyos tétel és klasszul jelképezi Erdélyt, amennyiben egy francia világfajta és egy őshonos erdélyi szőlő házasítása, a franc ad gerincet és struktúrát az eleven és laza fekete leánykának, ahogy mindig is Európa, az intenzív Európa-közelség adott gerincet és struktúrát az erdélyiségnek.
Mármost Erdély is bővelkedik a tökéletes dűlőkben, a príma terroirokban (a terroir a talaj, a klíma és a borász - azaz ami a fejében van, a kultúra - szentháromsága, a bort megformáló önológiai, azaz borászati tér). Erős német hatásokkal, Partium (ami by the way nem Erdély, hanem az anyaország és a par excellence Erdély közti zóna) északi részén és délen, a temesi Bánságban (Bánátban) svábok, a klasszik Erdély hűsebb fennsíkján a magyarok mellett a hallatlan kultúrateremtő képességekkel rendelkező szászok borászkodtak. Hol német van, ott bor van (Pálffy István újságíró, most épp dublini követ úr egy bon mot-ja szerint, aki maga is a praxisban mélyen elmerülve tanulmányozta a borféléket: „a németek könnyen mondják, hogy délután négyig egy csepp bort se, négy után egy csepp vizet se, mert addig sört isznak”).
Borászok beszélgettek az átadón: „Romániát a zsidók rakták össze, azért tudták elvenni tőlünk”, a többiek bólogattak. A borászoknak - mint hajdan a földtulajdonuktól megfosztott, tönkretett, meglehetősen szakbarbár társadalomnak - a nagyobbik része tradicionalista, hozza a mai magyar jobboldal minden rétegében (a kisnyilas prolitól a bunyós kopaszon át a posztúri-középosztálybeli entellektüelig és úriasszonyig), mindenhol kötelező kliséket a hazug, teljesen ostoba mítoszoktól és hazugságoktól a kisebbségi komplexussal kevert gőgös kivagyiságon át a mélységes antiszemitizmusig.
Hűsítsük le magunkat egy kis Hunyadi 2017-es Fekete leánykával (Feteasca Neagra) a bánáti Recas (Rékas) pincészettől, mely jól szervezett újvilágias nagypince, majdnem ezer hektár, csúcstechnó, ausztrál főborász, angolszász célpiac és nagyon jó italú és árú borok. Ez a leányka laza, gyümis, túlérettes-aszaltas-délies-szicíliás illatú, kérekmég-típusú vörösbor.
Szerző

Hegyi Gyula: KRZBRG

Publikálás dátuma
2019.02.09. 10:10
Végig az első sorban állt, és épp a korábban megismert rendőrrel került szembe
Fotó: M. Perdiou
Azt mondják, az időskor egyik biztos jele, ha az ember rájön, hogy a „rendőr bácsi” már egyáltalán nem bácsi, hanem egy fiatal srác. Annának még semmi problémája sem volt a korával, alig múlt negyven, de ez a nyomozó láthatóan sokkal fiatalabb volt nála. Rövidnadrágban, KRZBRG feliratú fekete pólóban feszített a számítógépe előtt. Annának délelőtt ellopták a biciklijét, és bár nem sok reménye volt arra, hogy megtalálják, a biztosító miatt azonnal bement a rendőrségre feljelentést tenni. A portán előbb kitöltettek vele egy ötoldalas ívet, ezt kellett felvinnie a kijelölt nyomozóhoz. A fiatal rendőr hamar végzett a számítógépes iktatással, aztán rányomott egy pecsétet az Anna által kitöltött feljelentő ívre.
„Ha van megfelelő biztosítása, erre kifizetik a kárát”, mondta. Annának volt kerékpár biztosítása, de furcsának érezte, hogy a rendőr nem is hitegeti sikeres nyomozással. Megkérdezte, mi történik akkor, ha felveszi a biztosítási összeget, aztán a rendőrség mégis megtalálja a kerékpárt.
„Ebben a valószínűtlen esetben ön, mint becsületes honpolgár, nyilván visszafizeti a pénzt a biztosítónak”, felelte a nyomozó. A honpolgár szót érezhető iróniával ejtette ki. De az is lehet, hogy a kifejezés eredendően ellentétes volt divatosan felnyírt hajával, fekete pólójával, egész rövidnadrágos megjelenésével. Felállt és lekísérte liften Annát a kijárathoz. Annának a liftben jutott eszébe, hogy a KRZBRG nyilván a Kreuzberg nevű berlini kerületre utalt. Szerette volna megkérdezni a fiút, miért hord ilyen pólót, de nem tudta, hogyan kezdeményezzen privát beszélgetést vele.
A kijáratnál kezet fogtak egymással, és Anna elvillamosozott a biztosítóhoz. Ott sem akadékoskodtak, a rendőrségi pecsétet látva befogadták a kárigényét. Örült, hogy a délelőtti bosszúságon túljutva máris elintézte a hivatalos ügyeket, és bement az irodájába. Egy civil szervezet fizetett munkatársa volt, és estére tüntetést szerveztek a belvárosba. A kis irodát ellepték a fiatal aktivisták. Mindenki egyszerre beszélt, nagy volt a zűrzavar, de Anna boldognak érezte magát, mert az ügy sokakat megmozgatott, és a meteorológia is jó időt ígért estére.
A tüntetés utcai vonulással kezdődött, aztán egy kis téren pódiumra léptek a felkért szónokok. A hangosítás torzított, a civil szónokok lámpalázasak voltak, a tüntetők jóindulattal sem lehettek többen négy-ötezernél. De Anna tiszta arcokat látott maga körül, mindenkit eltöltött az egymáshoz tartozás öröme, egy-két órára kiszakadtak a közéletet nyomasztó ólomidőből.
A hivatalos program után néhány száz fiatal a Parlament épületéhez indult, hogy úgymond elfoglalják. Anna nem örült ennek, félt egy provokációtól, de főállású irodavezetőként felelősséget érzett a civil tüntetőkért. A Parlament előtt sorfalat alkottak a rendőrök. A fiatalok megpróbáltak áttörni rajtuk, vagy legalábbis úgy tettek, mintha lenne esélyük bejutni az épületbe. A rendőrök és a tüntetők néhány centiméterre álltak egymástól. A két sorfal lassan hullámzott, a tüntetők jelszavakat kiabáltak, a rendőrök pedig közönyös arccal tartották az állásaikat. Legalább egy óráig egymásnak feszültek anélkül, hogy bárki ütött, vagy akár meglökött volna valakit. Aztán egyre több tüntető adta fel a küzdelmet, és amikor már csak pár tucatnyian maradtak, egy lány javaslatára elindultak az Oktogonhoz.
Anna végig a tüntetők első sorában állt, és észrevette, hogy éppen a délelőtti rendőrrel került szembe. A fiú most kommandós egyenruhában volt, pisztollyal, gumibottal, pajzzsal felszerelkezve állt a társai között. Anna rámosolygott, de a rendőr úgy tett, mintha nem ismerné fel. Vajon, ha arra kapna parancsot, képes lenne közénk lőni, tűnődött el Anna. És ha úgy alakulna, mint akkor régen, ő végig tudná nézni, amint meglincseli ezt a srácot a feldühödött tömeg? Megpróbálta elhessegetni ezeket a nyomasztó, talán öreges gondolatokat.
De az Oktogonra már nem volt kedve elmenni, nem akart harmadszor is összetalálkozni a fiúval.
Szerző

Mindenki felelőssége

Publikálás dátuma
2019.02.04. 10:00

Fotó: Shutterstock
Saját érdekünkben az egészségügyet a nemzet szolgálatába kell állítani. Ez a kormány nem fogja megtenni.
Mennyit ér egy ember élete? Ezt a kérdést csak az tudja megválaszolni, akinek jogában áll eldönteni, érdemes-e befektetnie az egészségügynek az érintett páciens megmentése érdekében. Drága gyógyszerek, s még drágábbak. Drága műtétek, s még drágábbak. Költséges terápiák, s még költségesebbek. Nem járnak senkinek, hiába biztosított. Méltányossági, egyedi méltányossági eljárásban döntik el, ki részesülhet abban a kegyben, hogy biztosítják számára a gyógyulás esélyét. Természetesen nem azokról van szó, akiknek nem számít, mi, mennyibe kerül. Ők tényleg annyit érnek, amennyijük van. Megtehetik, hogy szükség esetén - kihasználva a sokat szidott Európai Uniót vagy a világ más pontját - ott veszik igénybe a gyógykezelést, ahol a legnagyobb az esélye annak, hogy megkapnak mindent, amire szükségük van a gyógyuláshoz. Nem vállalkoznak arra, hogy alátámasszák a kormánypropagandát, hogy a hazai egészségügyben minden rendben van. Tudják, szárnyal az is, mint a gazdaság, Ikarosz szárnyain.

Élve eltemetve

A képernyőn fiatal, meggyötört arcú anya ül az ágyon. Mellette fekszik súlyosan beteg, aprócska kislánya, Noémi. Gerincvelő sorvadása van. Lassú, fájdalmas halál vár rá. Lenne gyógyszer, amely esélyt adna a gyógyuláshoz. Lenne, de a családnak megfizethetetlen áron. Milliókba kerül belőle egyetlen szem. A gyermeknek pedig több hónapos kúrán kellene részt vennie. A különleges méltányossági eljárás – amelyet a gyógyszeres kezelés elvégzésének engedélyezése érdekében indított - sikertelen volt, mondja az anya, s hozzáteszi: „azt írták nem látják az esélyét, hogy megtérül az egészségügynek a gyermek gyógyításába befektetett összeg.” Nem zokog. Szája legörbül. Szeme könnyes. Bizakodó hangon próbálja mondani: „Idén újra megpróbáljuk.” Esetleg adományokból összejön a szükséges összeg. Már csak dünnyögi önmagának: „Remélem, nem kell elköszönnünk egymástól …” Nem fejezi be. A gyermek érti, amit hall, érti azt is, mi történik körülötte.
A néző nem érti. Nem érti, hogy ha egy betegségre van orvosság, miért nem jár mindenkinek, aki esélyt kapna ezáltal a gyógyulásra? Sok néző egyébként sem ért semmit. Nem is akar érteni semmit. Nézi a közszolgálati televízió műsorát. Szól az illetékes: „ … ennyit még sohasem fordítottak az egészségügyre.”. Csak választási propaganda a suttogás: „Meghatározott kor után nem fektet be az egészségügy a páciensbe. Nem érdemes. Nem térül meg.”

Igények és lehetőségek

A titokzatosság fátyla veszi körül az egészségügyet. A propagandának ellentmond a tapasztalat. Kevés a korszerű műszer. Kevés a gyógyszer. Rossz az élelmezés. Zsúfoltak a szobák. (Rossz nyelvek szerint még az egyszer használatos eszközöket is sterilizálják, s újra felhasználják.) Szörnyű állapotok a vécékben, mosdókban. Nincsen pénz a vizsgálatokra. Nincsen pénz a műtétekre. Nincs, aki vizsgáljon. Nincs, aki műtsön. Nincsenek háziorvosok. Nincsenek fogorvosok. Megannyi kérdés, válasz nélkül. Igaz, hogy a kórházigazgatók szórják szét a rájuk bízott összeget? Ezért van olyan sok tartozása a kórházaknak? A szakma hallgat. Ritkán szólal meg valaki. A fekete ruhás nővért elnyelte a sötétség. Pályatársai elhagyták az országot, vagy elhagyták a pályát, esetleg összeszorítják a fogukat és dolgoznak, nem kizárt az sem, elhiszik, hogy így van rendjén.
Mennyit ér egy ember élete? Ennek a kormánynak semmit. „Mindenki felelős önmagáért …” hirdeti az alaptörvény, a hazug hatalom bibliája, melyből kiolvasható az is „Mindenkinek joga van a testi és a lelki egészséghez.” Ennek a jognak az érvényesülését Magyarország az egészségügy megszervezésével segíti elő. Mindenki és Magyarország a felelős az egészségünkért. Nem felelős sem az országgyűlés, sem a kormány, sem orbán viktor (a nevek szándékosan kisbetűvel írva) a kislány reménytelen sorsáért, a halálozások számának növekedéséért, a várható átlagélettartam csökkenéséért.
Régi, több évtizedes problémája az egészségügynek, hogy nem az igényekhez igazítják a rendelkezésre álló forrásokat, hanem a rendelkezésre álló forrásokhoz igazítják a valóságos igények teljesítését. Miután az igények mindig meghaladják a lehetőségeket, megszületett a biztonságos és gazdaságos egészségügyi ellátás ötlete. Ez vezetett olyan kórház-finanszírozási rendszer kialakításához, amely arra ösztönzi az érdekelteket, hogy megszabaduljanak a költséges vizsgálatokat, drága terápiát igénylő betegektől, ez vezetett a várólistákhoz, a méltányossági engedélyezési eljárások alapján igénybe vehető szolgáltatásokhoz. Mára nem az ember megmentése, hanem a költségvetési keretek megtartása került a középpontba. Összeegyeztethető-e a hippokratészi esküvel az életért való küzdelem feladása, ha a gyógyulásnak csekély az esélye, a gyógykezelés költsége viszont nagyon magas? A szülő és a beteg válasza biztosan az, hogy nem! Kérdés: mit mond az orvos, és mit mond a közgazdász, s a legfontosabb, hogyan dönt a politikus? Miután ebben a kérdésben még nem volt nemzeti konzultáció, maradnak a tények: Noémi nem kapott esélyt a gyógyuláshoz! Az ő esetében a válasz: igen.

Felelősök és felelőtlenek

Mindenki felelős önmagáért. Magyarország felelős az egészségügy megszervezéséért. Csak a hatalom nem felelős semmiért. Pénz pedig van „dögivel” arra, ami fontos a hatalomnak. A kislány élete nem fontos.
Hány embernek kell még meghalnia kórházi fertőzésben - nem vagy rosszul felállított diagnózisban, elhalasztott műtétben, félrekezelt betegségben, el nem érhető gyógyszer miatt - annak felismeréséig, hogy azoknak, akik több, mint nyolc éve magukhoz ragadták a hatalmat, egyáltalán nem fontos az egészségügy talpra állítása? Ezt a tényt jól jelzi az is, hogy az egészségügy „nemzetivé” nyilvánítása elmaradt.
Saját érdekünkben az egészségügyet a nemzet szolgálatába kell állítani. Ez a kormány nem fogja megtenni. Ahhoz, hogy az egészségügyet a nemzet szolgálatába lehessen állítani, új, a választóknak felelős parlamentre és kormányra van szükség. A kislányt megmenthetik - és reméljük így is lesz – a nagylelkű adományozók. Az országot adományok gyűjtésével nem lehet megmenteni, ehhez cselekedni kell. Aki így gondolja, s cselekedni is kész, az felelősséget vállal az országért, másokért és önmagáért. Ha a cselekvők tábora nagyobb lesz, mint a resteké, a siker nem maradhat el.

Csatornába?

Adományt befizetni a 11733027-28360616 számlaszámon lehet. Kedvezményezett: Együtt a Kisangyalokkal Mozgáskorlátozott gyermekeket támogató alapítvány (Noémi).

Szerző