Szávai Attila: Tavaszi patika

"A vegyészmérnök a kiváltott végbélkúpjai mellett az egyik aktuális politikai párt jól ismert szlogenjét találta."
A langyos tavaszi eső lusta cseppekben hullik a gyógyszertár előtti szoborra: meztelen nő, egyik keze csípőjén pihen, másikban vizeskancsót tart. Szája bal szeglete félmosolyra áll, mint aki ki szeretné nevetni a világot, de elfojtja, mert attól tart, ezzel illetlenséget követne el. Láthatóan boldog és elégedett saját szoborlétével. A szobor közömbös, a nemes köveket nem hatják meg az emberi élet fonákjai. Pillanatra résnyire nyitva marad az ajtó, belátni a patika eladóterébe. A fiatal szerkesztő diszkréten várakozik a sorban, megfontoltan, de kissé félénken tartja maga előtt sapkáját, van az alakban valami nagypapás. A három pénztárból kettő üzemel, lassan halad a kiszolgálás, fél óra alatt, mint a kövér tavaszi felhők, összetorlódnak az emberek. Az üresen maradt pénztárhoz kisméretű táblát tettek ki, „itt jelenleg nincs kiszolgálás” szöveggel. Az újonnan belépők automatikusan beállnak az üres, jelenleg nem üzemelő ablakhoz. Átlagosan 18 másodperc telik el addig, míg leesik nekik, majd halk krákogással állnak be valamelyik szélső sor legvégére. Gyógyszeresdobozok puha zörejeit hallani a várakozás puha, steril csendjében. A kis papírdobozokat ketten pakolják, közben kék golyóstollal írják rá a dózisokat a kartonfelületekre. Szép, kövér, nőies számok, azok között hirtelen, kapkodós ikszek. A két fehér köpenyen, kis táblán egy-egy női név. Erika és Gabriella. Sose szólították még őket munka közben nevükön az ügyfelek. De a vásárlókra jó hatással van az értesültség e két anyakönyvi adatról. Erika szívesen használja a számítógép klaviatúráját, a sorban álló szerkesztő hamar felfigyel a gépelési mozdulatokra, egészen kecsesnek, gusztusosnak tartja azokat. Gabriella inkább a gyógyszeresdobozokat szereti kiadni, pakolni, rendezgetni. Szereti, amikor a golyóstoll golyója minden betű felírásának kezdetekor lágyan koppan a doboz felületén. Az eladótérben, az ablak alatt kisasztal található két székkel. Az asztalon fémtálca, rajta üvegkancsóban víz, három lefelé fordított pohár. Merev, lezárt némaságuk lágyan bújik meg a gyógyszer- és köhögésszagban, mintegy felerősíti azokat. A szerkesztő megfigyeli a gyógyszerdobozokon a betűtípusokat, a tipográfiát. Erika névtábláját is ilyen szemmel nézi. Erika ezt megérzi, zavarba jön, kissé elpirul. Bal kezének ujjaival a fehér köpeny gallérját kezdi morzsolgatni. Senki nem nézte még meg az ő tipográfiáját. Újabb vásárlók érkeznek, két idős hölgy, halkan köszönnek, úgy általánosságban engednek el két megfáradt, kesernyés jónapotot. Nem személyesen címezik az egyes embernek, ez a köszöntés mindenkinek szól, a vásárlóknak, a patika személyzetének, a gyógyszerszagnak, az összes elképzelhető betegségnek, az összes angyaloknak és szenteknek. Miután teljesen ellazultak, nagy szakértelemmel mindenkit alaposan megnéznek, aki a helyiségben van. Suttogva fecsegni kezdenek. Úgy tudnak beszélni egy kiadós gyomormosásról, egy fertőző májgyulladásról mint egy mellékes időjárási adatról. Aztán csend lesz. Apró, bizonytalan neszezés hallatszik csupán: Gabriella papírfecniket tuszkol néhány gyógyszeresdobozba. Fél éve hatalmasodott rajta el végérvényesen a szokás, miszerint minden csütörtökön a munkaidő lejárta előtti negyedórában véletlenszerűen kiválaszt 22 darab gyógyszeresdobozt. Titokban egyesével kinyitja a dobozokat, majd egy-egy kézzel teleírt és összehajtogatott jegyzetfüzetlapot dug azokba. A papírokra előző este otthon a konyhában ücsörögve írt pozitív üzeneteket. A gyógyszertárban vásárlóknak fogalmuk sincs, hogy Gabriella az elkövető, alapvetően jólesik nekik ez a fajta gondoskodás. A patikusnő férje egy szerdai napon megtalálta a konyhaszekrényen a másnapra megírt papírokat és nem tudván, hogy hová készülnek, kidobta azokat, majd újakat írt helyettük. A fájdalomcsillapítót kiváltó nyugdíjas vasutas egy tejszínes vargányás vaddisznópörkölt receptjét találta meg a dobozában, a fiatal csellistalány kézkrémet vásárolt, aminek a csomagolásában a NASA Apollo-programjának fontosabb dátumait rejtették. A vegyészmérnök a kiváltott végbélkúpjai mellett az egyik aktuális politikai párt jól ismert szlo­genjét találta. Már az ágyban feküdt deréktól lefelé meztelenül, szétterpesztett lábakkal, amikor megtalálta a papírt. Elolvasta, majd úgy, ahogy volt, pislogás nélkül, hosszasan bámulta a plafon repedéseit. Gabriella sosem tudta meg a férje akcióját.
Szerző

Vörös István: A pártatlan éneke

„…a koromverte külvárost, s mind a tájat, melyből e nép most épít új, tágas, hont magának.” (Zelk Zoltán: Szép öregség dicsérete)
Hogy nem a nép épít most, hanem csak cégek, cégek? És nem a nép diktál most? A kis diktatúrához jussanak új törvények! Hogy nem a nép épít most stadiont – és nem várost, virul a test, lefogy a lélek. És nem a nép diktál most a feje fölé gyárost. A rendőrök serények. Hogy nem a nép épít most, visszasírja az átkost. Sok tévedés az élet. És nem a nép diktál most, hallgatással alámos, nem alszik, ezért föl se ébred, hogy nem a nép épít most. És nem a nép diktál most.
Szerző

Szepesi Kornél: Speciális fényviszonyok

Publikálás dátuma
2019.02.24. 14:00

Fotó: SHUTTERSTOCK
"Aztán az a terhes nő jut eszembe, akiről a minap cikkeztek az újságok. Leesett a létráról az orvosa által felírt, terhesség alatt szedhető gyógyszerektől. Hányinger kerülget."
Mikor beér a busz, már nyoma sincs az arcomon könnyeknek. Pusztán annak a három és fél órás nyúzottságnak, melyet a túlfűtött Ikarusz okozott. Piszkos szürkeség és kíméletlen hideg fogad, mikor leszállok az állomáson. Szakad az eső. Apám egy mellékutcában állt meg, ott volt megbeszélve. Csak anya száll ki a kocsiból. Beteszem a hátizsákom és beülök hátra. Egyedül jöttél, teszi fel az állításnak hangzó kérdést apám. Hallgatok, megvárom, hogy elindítsa a motort. Szakítottunk, felelem, pontosabban, szakított, hangsúlyozom. Lassan indul az autó, egyre keményebben esik. Az ablaktörlő fürgén jár, kopog a jég a lemeztetőn. Apa egészen előrehajol, szinte a szélvédőhöz nyomja az orrát. Megálljunk?, kérdezi anya, nem, felelem, majd apára néz, aki le se veszi a szemét az úttestről. Pedig lehet, hogy jobb lenne, mondja, közben apára tekint. Kinézek a párás ablakon, narancssárga fények mosódnak össze vakítóan fehérekkel. Arra próbálsz utalni, hogy nem tudok vezetni?, kérdezi higgadtan apa. Mintha a sötét óceánon hánykódnánk egy kis ladikban. Csak azt mondom, hogy kurvára esik, mondja anya, majd a kezével körkörös mozdulatokat végez a szélvédőn. Apa még mindig nem csináltatta meg a fűtést a kocsiban, az ablaktörlőknek is olyan hangjuk van, mintha valaki jégkaparóval verné a szélvédőt. Apa hirtelen elkapja anya kezét és visszalöki a székbe. Kurvára ne kapálózz előttem, mikor vezetek, fakad ki apa ingerülten, és én már tudom, hogy kezdődik a veszekedés. A fehér lehelet kavarog kettejük között, mikor egymásnak feszülnek. Az eddigi forróság most jéghideg nedvességgé változik a kabátom alatt, csíkokban folyik le a pára az üvegen a tömítésekhez. A buszútra gondolok, a három és fél órás megsemmisülésre, az elnyújtott emlékképekre, a motor álomba ringató zúgására. Arra az emberre, aki voltam, és aki megszűntem létezni azáltal, hogy leszálltam a pályaudvaron. Anya kicsatolja az övét. Hátrafordul, a lábamnál matat egy szerszámokkal tömött papírzacskóban. Semmit se látok, hogy baszná meg, mondja közben apa, te meg forgolódsz, közben hallom a mellettünk elhúzó ­autók zaját, ránk verik a vizet, majd azt is érzékelem, mikor apa ráhajt és gyorsítani kezd az autópályán. Felismerem ezt a szakaszt, ismerős az öreg kocsi motorjának küszködő hangja. Anyával találkozik a pillantásunk, emlékszem a cinkos pillantásra gyerekkoromból. Megemelkedik az ülésben, erős csípőjével tartja magát, a papírzacskó legmélyére érkezhetett a keze, megtalálja, amit keresett, egy olajos rongyot, megragadja, visszahajol az ülésébe. A kattanásra várok. Becsatolta magát? Törölgetni kezdi bentről az ablakot, nem lesz tőle jobb. A szerszámoszacskóra tekintek. Látom a gyomirtót, amivel apa rendszeresen a kutyaház körül szórta be a füvet. Azóta nem csinálja, mióta Tarzan megdöglött. Azóta minden gazos. Apa aznap besétált a kutyatállal, azt mondta, erre már nem lesz többé szükség. Apa éppen erről az estéről kezd el beszélni a kocsiban. Mint fekete lyuk szív magába a történet, és én magatehetetlenül ülök a közepén. Aztán szirénázó mentők haladnak el mellettünk, és apa lassítani kezd, beállni látszik a forgalom. Lassan haladunk, apa bekapcsolja a rádiót, ahonnan megtudjuk, halálos baleset történt, többórás torlódásra számíthatunk. Állunk a pályán, mikor apa egyszer csak megelégeli és kiszáll az autóból. Anya is követi, utána szól, de apa nem felel, a távolban villogó fények felé siet megállíthatatlanul. Nyitva hagyja a kocsi ajtaját, fülsüketítő a kinti zaj, az arcom mellett érzem a jeges vizet, nem bírok tovább ülni, kiszállok. A lábamra nézek, pizsamában vagyok, az a mackós pizsama, amit gyerekkoromban kaptam, rajta ijesztően nagyszemű mackókkal. Összehúzom a kabátot, de így is érzem befolyni a vizet, azt a sós vizet, amivel megtelik a szám. Kiköpöm, anyámra nézek, szólni akarok, de már rohan apám után. Ne hagyjuk itt az autót, szólok utána, és bámulok a leharcolt kocsinkra, amiben még a fűtés sem működik. Gyerekek sírástól karikás szemmel néznek rám a mögöttünk torlódó kocsisorból. Sajnálom őket, de az érzés kölcsönös. Néznek rám, egy deszkára kapaszkodva látnak, fel és alá merülök a hullámok közepette, kíváncsian követik az eseményeket, sodródom a jeges óceánon, messze északra, a jégtáblák közé, ahol egészen speciálisak a fények, tudják, nem a képzeletük játszik velük, pedig a leheletük is egészen rózsaszín. Otthagyom az autót. Én is a fények irányába sietek, meztelen combjaim már vörösre súrolták egymást a pizsama alatt, érzem a vért kibuggyanni, amitől ökölnyi nagyságban vörösödik át a szövet. Egyre erősödik a zaj, ömlik a jeges eső, ingerülten nyomkodják az autósok a dudát, a papucsom átázott a mocskos úttesttől. A gyomirtóra gondolok a kocsiban meg arra, hogy hallottam-e a kattanást, hogy anya végül mégis becsatolta-e magát. Aztán az a terhes nő jut eszembe, akiről a minap cikkeztek az újságok. Leesett a létráról az orvosa által felírt, terhesség alatt szedhető gyógyszerektől. Hányinger kerülget. Közeledem a kéken és vörösen villogó fényekhez. Arra gondolok, mennyi nő szülhet autópályán vagy akár dugóban rekedve. Elhaladok a mentőautók mellett, látom a holttesteket egymástól pár méter távolságban feküdni. Eszembe jut az öreg diófa a kertünkben, elválik a kéreg a törzstől, mint az előkészített pikkely nélküli hal teste a fejtől, ami már nem vergődik többé a nejlonszatyorban. Nem kellene látnom a holttesteket, vissza kéne mennem az autóhoz, hátha lassan elindul a sor, vizelet kezdi csípni a vörös combomat, a kidörzsölt seb éget, erre térek magamhoz. Újra ott ülünk az autóban, apa arról az éjszakáról mesél, mikor behozta a kutyatálat. Megdöglött. Egyedül én vagyok képes kimondani. Apa azt mondja, a szakítás után ugyanazok a kémiai reakciók játszódnak le bennünk, mint egy szerettünk halála után. Aztán lassítani kezd, kinézek az ablakon, látom lehajtani a pályáról. Már nem esik. Biztonságos tempóban folytatjuk, alig vannak az utakon, mindenki otthon, vasárnap este van.
Szerző
Témák
irodalom novella