Bóta Gábor: Árulás

Publikálás dátuma
2019.03.03 15:00
Ujréti László és Kovalik Ágnes is mindent megtesz a darab érdekében
Fotó: József Attila Színház
Bárkit, egy befolyásos, látszólag totálisan biztos egzisztenciával rendelkező embert is egyik pillanatról a másikra le lehet lenullázni, simán ki lehet húzni a lába alól a talajt, lényegében élő-halottá lehet tenni - erről regél most leginkább Gerhart Hauptmann klasszikussá nemesedett darabja, a Naplemente előtt. Modern kori, polgári Lear királynak is mondják. A Nobel-díjassá lett német szerző Hitler hatalomra jutása előtt egy évvel, 1932-ben írta. Előre megérzett valamit abból, hogyan lehet bárkit, bármikor, teljesen tönkretenni. És sajnos mostanság ez félelmetesen aktuálisnak tűnik, holott Verebes István rendezése a József Attila Színházban az égvilágon semmit nem aktualizál. Mégis időnként összeszorul a gyomrom, hideg futkos a hátamon.
A hetvenéves, meglehetősen jó karban lévő, Clausen tanácsos - aki jövedelmező vállalatok hozzáértő tulajdonosa, s akinek meghalt a felesége - ugyanis beleszeret egy fiatal, szép tanítónőbe. Egyetlen kettős jelenetük van csupán, amiből látjuk, ez az érzelem igencsak kölcsönös. Ujréti László jutalomjátékként adja a főszerepet. Áradó csodálattal tartja a karjaiban a lányt, aki Kovalik Ágnes alakításában ugyanilyen rajongással van iránta. Elmerülnek a másik szemében. Belefelejtkeznek egymásba. Kicsit visszafogottan ugyan, de mégiscsak lángolnak. Ezt a kölcsönös szeretetet dúlják szét otrombán a család tagjai. Berezelnek, hogy jaj, jaj, ha ekkora a szerelem, ha ebből hipp-hopp házasság lesz, akkor esetleg fuccs az örökségüknek, netán még az apa halála utáni zsíros vállalatvezetői pozíciónak is. A már felnőtt gyerekek, férjek és feleségek, rútul akciózni kezdenek. Először megy a szelídnek álcázott lebeszélés, hogy ugyan már hatalmas a korkülönbség, nem jöhet ez össze, nem lesz ennek jó vége, ők csak figyelmesen, aggódásból szólnak, külön, együtt, mindenhogyan, szelíden, felemelt hangerővel, jámbornak látszó, csodálkozó tekintettel és fenyegetően egyaránt. Sokat köntörfalaznak, igyekeznek lavírozni. Álságos szeretettel veszik körül a pénzes hozzátartozót. Sopánkodnak, mi lesz, ha a tanítónő átveri, kihasználja, kisemmizi a derék embert, holott eléggé átláthatóan ők akarják mindezt vele tenni.
Van egy nagyszabású, végzetes családi étkezés, ahol abszolút kibújik a szög a zsákból. Már a gyülekezésnél ármánykodik a díszes kompánia. Jó lehetőség ez arra, hogy mindenki kimutassa a foga fehérjét. Verebes szemléletesen rendezi meg a félrevonulva sustorgások, a „magán-szövetkezések" ocsmány sorozatát. Egyszerre vannak sokan a színen, párhuzamosan is történnek dolgok, kidomborodhatnak az egyéni teljesítmények és a koncentrált összteljesítmény egyaránt. Az egész társulaton érződik a jókora nekiveselkedés, az akarat, az elszántság arra, hogy ezt a sok tekintetben „kemény dió” darabot, ami nem feltétlenül illeszkedik a József Attila Színház profiljába, „feltörjék.” Ez most nem könnyed szórakoztatás, nem zenés bohózat, hanem fajsúlyos dráma, és igenis, ők most ezt is el akarják játszani, ahogy a tavalyi évadban az Anna Kareninát is (amit, bevallom, én is csak unszolásra néztem meg, nemigen hittem benne, hogy ebben a színházban jól sikerülhet, de mint a példa mutatta, bizony sikerülhetett). Persze az előítéleteknek lehet valóságalapjuk, láttam én itt már olyan fenemód rosszat, hogy csak viszonylagos jólneveltségem tartott vissza attól, hogy a sor közepéről előadás közben kicsörtessek.
De az az igazság, hogy Verebes tud valamit, és ezt a képességét főleg nyíregyházi színházigazgatása alatt szerezhette. Nem feltétlenül topon, szem előtt lévő, nem éppen divatos, az úgynevezett szakma által nem piedesztálra emelt színészekkel kifejezetten szeret dolgozni, és ki tudja hozni belőlük a maximumot, biztos kézzel „összekapja” őket. Ez nem azt jelenti, hogy nem buknak ki hiányosságok, hogy nincsenek, mint ezúttal is, félrecsúszott hangsúlyok, hamis megszólalások, hevenyészetten értelmetlen gesztusok, hogy nem fordul meg a fejemben, ezt vagy azt a szerepet játszhatná nagyobb formátumú színész is. Igen, mindez látszik, sőt nyilvánvaló. És mégis, amikor érezhetően összeadódnak az energiák, amikor nagy az elszánás, a darab telibe találja a kort, amiben élünk: olyan művészekkel is létrejöhet ütős produkció, akiket nem biztos, hogy kapásból az élvonalba sorolnánk. Nem is olyan régen, a legelsők között jegyzett művészszínházban, nagy rendező irányításával, first class színészek játéka közepette unatkoztam halálra magam. Valószínűleg azért, mert a többség azt a karaktert hozta, amire akár álmából felkeltve is képes, és ez nem volt eléggé fantáziát felgyújtóan ösztönző.
A József Attilában pedig magasra tett lécet kellett megugrani. És a nekiveselkedés rejtett energiákat is előcsalogatott. Ez a bizonyos családi étkezés az egyik csúcspont, ahol a tanácsos úr mindenkinek be akarja mutatni a menyasszonyát, de direkt egy székkel, egy terítékkel kevesebbet tesznek ki, hogy neki ne jusson, és ezzel durván jelezzék, ő semmiképpen nem tartozik a családhoz. Erre megszégyenülten elrohan. Na, itt aztán lesz haddelhadd, elszabadulnak az indulatok, Clausen teljesen kikel magából, a család tagjai fintorognak, pofákat vágnak, rémülten összezárnak. Már-már hasonló ez, mint Gombrowicz remek darabjában, az Yvonne, burgundi hercegnőben: egy vacsorán úgy teszik el a kellemetlenné vált címszereplőt láb alól, hogy a lehető legszálkásabb halat, kárászt szolgálják fel neki, és kiguvadt szemmel, mohón lesik, mikor akad végre a torkán. Ezúttal azt ötlik ki orvul, hogy a teljesen eszénél lévő tanácsost beszámíthatatlanná nyilváníttatják, ami totális vagyonvesztéssel jár, ami abszolút az ő malmukra hajtja a vizet. Ujréti eljátssza, ahogy a tanácsos szemünk láttára összetöpped, már-már maga előtt is megsemmisül. Fila Balázs megmutatja, hogy az, aki eddig a jogtanácsosa volt, sima képű nyájaskodással hogyan fordul rögvest ellene, mert már máshonnan jön a pénz. Clausen titkáraként Blazsovszky Ákos érzékelteti, hogy azért szerencsére nem mindenki hajlandó ilyen gerincroppantó árulásra, 180 fokos fordulatra. Valamennyi színész, Ömböli Pál, Szabó Gabi, Előd Álmos, Fehér Anna, Zöld Csaba, Fekete Réka, Chajnóczki Balázs, Zubor Ágnes, Botár Endre, Molnár Zsuzsa, Láng József, áll a vártán. Görgey Gábor fordítása eleven, jól mondható, Mira János díszlete nagypolgári miliőt ábrázol, Tordai Hajnal jelmezei egyértelművé teszik, hogy senki nem a napi betevőjéért harcol, mindenkinek van mit a tejbe aprítania.
A produkció egy lúdbőröztető árulás, teljes pálfordulás története, hatalom- és pénzféltés miatt. Keserűen nevettető kórkép korunkról.
Frissítve: 2019.03.03 15:00

Sebes György: Egon lubickol

Publikálás dátuma
2019.03.17 16:15
Rónai Egon
Ha valaki műsort vezet bármelyik televízióban, akkor szinte mindenre fel kell készülnie. Erre éppen a héten láthattunk példákat az RTL Klub egyik új műsorában, a Toplistában, amelyben emlékezetes – és gyakran kínos – pillanatokat idéztek fel. Hiszen élő adásban sok minden előfordulhat. A műsorvezetőnek tüsszentenie kell, esetleg bakizik, vagy netán röhögőgörcsöt kap. Mindezt természetesen a nézők szeme láttára.
Az is előfordul, hogy a műsorvezetőnek át kell ülnie a másik székbe, így kérdezőből kérdezett lesz. Ez történt az utóbbi hetekben többször is Rónai Egonnal, de kiderült, riportalanynak is pont annyira jó, mint egy adás házigazdájának. Sőt, ennél többet is megtudhattunk róla, mégpedig abból az alkalomból, hogy az ATV egy új sorozatot indított vele. Kvíz eddig nem volt a kínálatukban, mostantól azonban van, nem is akármilyen. Az ország géniuszát keresik ugyanis egy olyan vetélkedőben, amilyen még nem volt a hazai palettán. A végső győztesnek 500 kérdést kell(ene) megválaszolnia, mindet öt másodpercen belül és egymás után csak kétszer hibázhat, mert a harmadiknál kiesik. Segítsége – választási lehetősége – ugyancsak nincs. Közben arathat szakasz-győzelmeket, amelyek után már az övé lehet az addig megnyert összeg: minden jó válasz 50 ezer forintot ér. Mindez annyira nehéz, hogy bár jól felkészült és nagy tudású emberek is játszottak, eddig még egyikük sem jutott el a 100. kérdésig sem.
Nos, ezt a – korábban rögzített - műsort vezeti Rónai Egon, de emellett továbbra is láthatjuk az Egyenes beszédben. És mint az interjúkból is világossá vált, lubickol az új szerepben. Ilyesmit ugyanis még nem csinált és bár hosszú múltra tekinthet vissza a különböző médiumokban, még a castingot is vállalta érte. Meg is nyerte és az első két hét tapasztalatai alapján jó választásnak bizonyult. Ha van titka, talán az lehet, hogy – bár pörgetnie kell az adást és ezért folyamatosan fel kell tennie a gyakran nem is könnyű kérdéseket – őt elsősorban az ember érdekli. Tehát igyekszik bemutatni a játékosokat és megtudni tőlük döntéseik – a kiválasztott témakörök vagy a kérdésekre adott feleletek – okát is.
Ebből a szempontból pedig ez a kvízmesterség nem is különbözik nagyon attól, ahogy eddig is működött, mint műsorvezető. Amikor két éve beszélgettem vele – abból az alkalomból, hogy Kálmán Olga után az azóta már távozott Mészáros Antóniával együtt átvette az Egyenes beszéd vezetését -, volt egy nagyon figyelemre méltó mondata. Éppen azt fejtegette, hogy ők kicsit másképp állnak hozzá egy-egy témához, mint elődjük. Kálmán Olga – magyarázta - ”mindig erősen a célra tartott - remekül is csinálta -, engem meg nem feltétlenül érdekel, hogy mindenáron leterítsem a nyilatkozót”. És ez jól jellemzi riporteri – de egész műsorvezetői – attitűdjét.
Volt persze néhány éve a szakmában, hogy ezt kialakítsa. A 90-es évek elején tűnt fel a médiában, először mint a Danubius Rádió műsorvezetője. Attól kezdve aztán rengeteg helyen dolgozott – a Budapest Rádióban, a Sport TV-ben, rövid ideig a Magyar Televízióban is -, míg végül 2011-től az ATV lett az „otthona”. És ott szinte mindent csinálhatott, kivéve a szívéhez oly közel álló sportközvetítéseket. Viszont dolgozott politikai és közéleti műsorokban, reggeli adásokban és vezetett vitaműsort (Csatt), s lett önálló portré-műsora is Húzós címmel – amelynek beszélgetéseiből eddig már négy könyvet is összeállított. Ezekkel pedig elérte, amit a szakmában csak nagyon kevesen, hogy a nézők sosem mondták, most már sok belőle. Bárhol feltűnt, szívesen kapcsoltak oda, mert minőséget kaptak.
Néhány hete egy hosszabb beszélgetés alanya volt a Heti TV-ben és – mivel a szűkös idő nem kötötte sem őt, sem a kérdező Breuer Pétert – akkor sok minden kiderült magáról Rónai Egonról. A magánéletéről – öt gyerekéről és kutyájáról -, valamint arról is beszélhetett, ami a munkája mellett foglalkoztatja. Megtudhattuk, hogy szereti és ismeri a történelmet, de van véleménye a hitről és a vallási kérdésekről is. Természetesen felkészült a napi politikából, de – mint egykori sportriportert – a sport területén sem lehet „eladni”. Mindez azért érdemel említést, mert arra is rávilágít, hogy nem elég „csak” a munka, a sokoldalú tájékozottság is hozzátartozik a tévés műsorvezető egyéniségéhez. Az sem hátrány persze, ha valaki szimpatikus és tisztában van vele, mi érdekli a nézőket és miképpen lehet számukra érdekessé tenni egy-egy – akár száraz – témát is.
Mindez érthetővé teszi, miért indult olyan jól az ATV új kvízműsora. Az előző hét 50 legnézettebb programja között a 28. helyet érte el az első napi adás. A csatorna egyébként büszkén adta hírül, hogy ebben a listában hét műsoruk szerepelt, a legjobban Sváby András Heti Naplója, amely 310 ezres nézettségével a 20. helyre került. Minthogy ezt az adót nem lehet az országban mindenütt fogni, ezek a számok igen figyelemre méltóak.
Rónai Egon és az ATV a jelek szerint jól egymásra találtak. Mindkettejük elemi érdeke, hogy megőrizzék ezt a gyümölcsöző együttműködést. De még fontosabb: a nézők nyerhetnek vele a legtöbbet.
Frissítve: 2019.03.17 16:15

Del Medico Imre: Nyomják Rákosit

Publikálás dátuma
2019.03.17 14:20

Fotó: Fortepan/ Berkó Pál
Három évvel a külügyi szolgálatból történt kényszerű távozásom után végre sikerült elhelyezkednem. Működésének utolsó évében, 1952-ben alkalmazott a Magyar Zeneszerzők és Szövegírók Szövetkezete, amelynek jogutóda 1953. január elsején a Szerzői Jogvédő Hivatal lett. Onnan ismertem Sally (Salamon) Gézát. Ő magát füttyös zeneszerzőnek nevezte; elfütyülte a maga által komponált dallamot egy hangjegyeket ismerő embernek és jó esetben ezt a művet ajánlotta fel a kiadónak. Kiadásra csak akkor számíthatott - 1952-t írunk -, ha a dalt elfogadta a Könnyűzenei Műveket Véleményező Bizottság.
Sally lévén sem termékeny, sem „jól fekvő” alkotó, a Zeneműkiadó alkalmazottjaként terjesztette a nyilvános helyeken zenét szolgáltató muzsikusok számára szükséges műsorfüzeteket. Ehhez a Szövetkezet adott neki íróasztalnyi helyet, abban a teremben, amelyben én is dolgoztam. Ott naponta reklamáltak dühös zenészek: miért késnek a füzetek, botrányt fognak csinálni, stb. Olykor meg is fenyegették Sallyt. A menő vendéglátóipari zenészeket a füzetek persze nem érdekelték, nekik volt módjuk beszerezni azt, amit kellett, arról nem is szólva, hogy maguk is komponáltak olykor.
Abban az évben, ha csak rövid időre is, Sally Géza megúszta szemrehányások, reklamációk és átkok nélkül a kényszerű találkozásokat a műsorfüzetek előfizetőivel. A magyar közélet központi témája ugyanis az ország akkori első emberének, Rákosi Mátyásnak a hatvanadik születésnapja lett: a kis nagyember 1892-ben született. Következésképp már 1951 utolsó heteitől kezdve rengeteg szó, szöveg, sőt zeneszó esett az évfordulóról. Így aztán faliújságon is, ami Sally asztala fölött volt.
Amikor a reklamációt előadni készülő zenész még csak a torkát köszörülte, Sally rámutatott a faliújság mellett díszelgő plakátra: Elvtársam, Rákosit nyomják. Hatvan éves! Rákosi! Mátyás!
A varázsige hatott: igen, igen, hát persze, majd később jövök, ez fontosabb, stb.
Sally Géza számára 1952. március 9-e valóban ünnep lett.
Frissítve: 2019.03.17 14:20