Bóta Gábor: Árulás

Publikálás dátuma
2019.03.03. 15:00
Ujréti László és Kovalik Ágnes is mindent megtesz a darab érdekében
Fotó: József Attila Színház
Bárkit, egy befolyásos, látszólag totálisan biztos egzisztenciával rendelkező embert is egyik pillanatról a másikra le lehet lenullázni, simán ki lehet húzni a lába alól a talajt, lényegében élő-halottá lehet tenni - erről regél most leginkább Gerhart Hauptmann klasszikussá nemesedett darabja, a Naplemente előtt. Modern kori, polgári Lear királynak is mondják. A Nobel-díjassá lett német szerző Hitler hatalomra jutása előtt egy évvel, 1932-ben írta. Előre megérzett valamit abból, hogyan lehet bárkit, bármikor, teljesen tönkretenni. És sajnos mostanság ez félelmetesen aktuálisnak tűnik, holott Verebes István rendezése a József Attila Színházban az égvilágon semmit nem aktualizál. Mégis időnként összeszorul a gyomrom, hideg futkos a hátamon.
A hetvenéves, meglehetősen jó karban lévő, Clausen tanácsos - aki jövedelmező vállalatok hozzáértő tulajdonosa, s akinek meghalt a felesége - ugyanis beleszeret egy fiatal, szép tanítónőbe. Egyetlen kettős jelenetük van csupán, amiből látjuk, ez az érzelem igencsak kölcsönös. Ujréti László jutalomjátékként adja a főszerepet. Áradó csodálattal tartja a karjaiban a lányt, aki Kovalik Ágnes alakításában ugyanilyen rajongással van iránta. Elmerülnek a másik szemében. Belefelejtkeznek egymásba. Kicsit visszafogottan ugyan, de mégiscsak lángolnak. Ezt a kölcsönös szeretetet dúlják szét otrombán a család tagjai. Berezelnek, hogy jaj, jaj, ha ekkora a szerelem, ha ebből hipp-hopp házasság lesz, akkor esetleg fuccs az örökségüknek, netán még az apa halála utáni zsíros vállalatvezetői pozíciónak is. A már felnőtt gyerekek, férjek és feleségek, rútul akciózni kezdenek. Először megy a szelídnek álcázott lebeszélés, hogy ugyan már hatalmas a korkülönbség, nem jöhet ez össze, nem lesz ennek jó vége, ők csak figyelmesen, aggódásból szólnak, külön, együtt, mindenhogyan, szelíden, felemelt hangerővel, jámbornak látszó, csodálkozó tekintettel és fenyegetően egyaránt. Sokat köntörfalaznak, igyekeznek lavírozni. Álságos szeretettel veszik körül a pénzes hozzátartozót. Sopánkodnak, mi lesz, ha a tanítónő átveri, kihasználja, kisemmizi a derék embert, holott eléggé átláthatóan ők akarják mindezt vele tenni.
Van egy nagyszabású, végzetes családi étkezés, ahol abszolút kibújik a szög a zsákból. Már a gyülekezésnél ármánykodik a díszes kompánia. Jó lehetőség ez arra, hogy mindenki kimutassa a foga fehérjét. Verebes szemléletesen rendezi meg a félrevonulva sustorgások, a „magán-szövetkezések" ocsmány sorozatát. Egyszerre vannak sokan a színen, párhuzamosan is történnek dolgok, kidomborodhatnak az egyéni teljesítmények és a koncentrált összteljesítmény egyaránt. Az egész társulaton érződik a jókora nekiveselkedés, az akarat, az elszántság arra, hogy ezt a sok tekintetben „kemény dió” darabot, ami nem feltétlenül illeszkedik a József Attila Színház profiljába, „feltörjék.” Ez most nem könnyed szórakoztatás, nem zenés bohózat, hanem fajsúlyos dráma, és igenis, ők most ezt is el akarják játszani, ahogy a tavalyi évadban az Anna Kareninát is (amit, bevallom, én is csak unszolásra néztem meg, nemigen hittem benne, hogy ebben a színházban jól sikerülhet, de mint a példa mutatta, bizony sikerülhetett). Persze az előítéleteknek lehet valóságalapjuk, láttam én itt már olyan fenemód rosszat, hogy csak viszonylagos jólneveltségem tartott vissza attól, hogy a sor közepéről előadás közben kicsörtessek.
De az az igazság, hogy Verebes tud valamit, és ezt a képességét főleg nyíregyházi színházigazgatása alatt szerezhette. Nem feltétlenül topon, szem előtt lévő, nem éppen divatos, az úgynevezett szakma által nem piedesztálra emelt színészekkel kifejezetten szeret dolgozni, és ki tudja hozni belőlük a maximumot, biztos kézzel „összekapja” őket. Ez nem azt jelenti, hogy nem buknak ki hiányosságok, hogy nincsenek, mint ezúttal is, félrecsúszott hangsúlyok, hamis megszólalások, hevenyészetten értelmetlen gesztusok, hogy nem fordul meg a fejemben, ezt vagy azt a szerepet játszhatná nagyobb formátumú színész is. Igen, mindez látszik, sőt nyilvánvaló. És mégis, amikor érezhetően összeadódnak az energiák, amikor nagy az elszánás, a darab telibe találja a kort, amiben élünk: olyan művészekkel is létrejöhet ütős produkció, akiket nem biztos, hogy kapásból az élvonalba sorolnánk. Nem is olyan régen, a legelsők között jegyzett művészszínházban, nagy rendező irányításával, first class színészek játéka közepette unatkoztam halálra magam. Valószínűleg azért, mert a többség azt a karaktert hozta, amire akár álmából felkeltve is képes, és ez nem volt eléggé fantáziát felgyújtóan ösztönző.
A József Attilában pedig magasra tett lécet kellett megugrani. És a nekiveselkedés rejtett energiákat is előcsalogatott. Ez a bizonyos családi étkezés az egyik csúcspont, ahol a tanácsos úr mindenkinek be akarja mutatni a menyasszonyát, de direkt egy székkel, egy terítékkel kevesebbet tesznek ki, hogy neki ne jusson, és ezzel durván jelezzék, ő semmiképpen nem tartozik a családhoz. Erre megszégyenülten elrohan. Na, itt aztán lesz haddelhadd, elszabadulnak az indulatok, Clausen teljesen kikel magából, a család tagjai fintorognak, pofákat vágnak, rémülten összezárnak. Már-már hasonló ez, mint Gombrowicz remek darabjában, az Yvonne, burgundi hercegnőben: egy vacsorán úgy teszik el a kellemetlenné vált címszereplőt láb alól, hogy a lehető legszálkásabb halat, kárászt szolgálják fel neki, és kiguvadt szemmel, mohón lesik, mikor akad végre a torkán. Ezúttal azt ötlik ki orvul, hogy a teljesen eszénél lévő tanácsost beszámíthatatlanná nyilváníttatják, ami totális vagyonvesztéssel jár, ami abszolút az ő malmukra hajtja a vizet. Ujréti eljátssza, ahogy a tanácsos szemünk láttára összetöpped, már-már maga előtt is megsemmisül. Fila Balázs megmutatja, hogy az, aki eddig a jogtanácsosa volt, sima képű nyájaskodással hogyan fordul rögvest ellene, mert már máshonnan jön a pénz. Clausen titkáraként Blazsovszky Ákos érzékelteti, hogy azért szerencsére nem mindenki hajlandó ilyen gerincroppantó árulásra, 180 fokos fordulatra. Valamennyi színész, Ömböli Pál, Szabó Gabi, Előd Álmos, Fehér Anna, Zöld Csaba, Fekete Réka, Chajnóczki Balázs, Zubor Ágnes, Botár Endre, Molnár Zsuzsa, Láng József, áll a vártán. Görgey Gábor fordítása eleven, jól mondható, Mira János díszlete nagypolgári miliőt ábrázol, Tordai Hajnal jelmezei egyértelművé teszik, hogy senki nem a napi betevőjéért harcol, mindenkinek van mit a tejbe aprítania.
A produkció egy lúdbőröztető árulás, teljes pálfordulás története, hatalom- és pénzféltés miatt. Keserűen nevettető kórkép korunkról.
Szerző

Sebes György: Kölcsey, Caramel, Mindannyian

Publikálás dátuma
2019.03.03. 13:00

Fotó: Mohai Balázs / MTI
Három percig helyén volt minden és mindenki. Így kezdődött az Eurovíziós dalválasztó döntője múlt szombaton. Megjelent a színpadon két remek énekes és előadták egyikük sikeres számát. Azt, amelyikkel öt éve – mindössze 16 évesen – feltűnt ugyanebben a műsorban. Ám amikor befejezték az előadást, átvedlettek műsorvezetővé és – megint, immár hatodszor – kiderült, hogy abban már nem annyira profik, mint az éneklésben.
Persze, ne legyünk igazságtalanok. Dallos Bogi – aki 2014-ben még a sokkal komolyabb Dallos-Nyers Boglárka néven szerepelt -, valamint Freddie – akinek ugyancsak van rendes polgári neve: Fehérvári Gábor Alfréd – üde színfolt volt A Dal műsorában hat héten keresztül. Hiba nélkül bekonferálták a szereplőket, a produkciókat, elmondták a nézőknek, hogy épp mit kell tenniük. Az pedig, hogy szinte minden beszélgetésben unalmas álkérdéseket tettek fel – különösen Freddie -, nem is biztos, hogy az ő hibájuk. Nyilván volt egy előre kigondolt forgatókönyv, benne olyan világrengető kérdésekkel, hogy „mit érzel most?”, vagy „kedves zsűritagok, hogy tetszett ez a remek szám?” és ők nem is térhettek el ettől.
Dallos Bogi 21 éves korára igazán szép karriert mondhat magáénak. Miután öt éve felfedezték A Dalban, a duettben most előadott We all (Mindannyian) című számával aratott. Menedzsere, Tóth G. Zoltán szerzeménye többek között a Budapesten először megrendezett női kézilabda BL-döntő, a Final Four hivatalos dala is volt. Bogi megjelentetett lemezeket, majd egyre gyakrabban vezetett műsort a Magyar Televízió különböző csatornáin. Feltűnt az M5-ben és az M2 Petőfi TV Én vagyok itt című magazinműsorában is. Tehát van már képernyős tapasztalata.
Akárcsak Freddienek, aki szintén nagy utat járt be mióta – alig négy éve – negyedik lett a TV2 Rising Star című tehetségkutatójában. 2016-ban már ő képviselte Magyarországot az Eurovíziós dalfesztiválon, miután megnyerte a hazai válogatót Pioneer című dalával. Tavaly már ő volt A Dal férfi műsorvezetője, télen pedig első lett a TV2 Sztárban sztár című műsorában. Jól kamatoztatta énektudását és sokoldalúságát, de mint műsorvezető kissé korlátozottak a lehetőségei. Ennek megfelelően gyakran merev, nehézkes és olyan, mint aki tisztában van vele, hogy számára az éneklés könnyebben megy.
Nem is véletlenül írtunk ennyit a műsorvezetőkről, hiszen a Duna TV hat szombaton át főidőben ezzel a produkcióval csábította a nézőket, tehát érdemes a műsort, mint olyant elemezni. Igaz, a szerkesztők „hozott anyagból” dolgoznak, hiszen a meghirdetett pályázatra beküldött művekből kell kiválogatniuk első körben a legjobbnak tartott harmincat. Az nem nagyon derült ki eddig, hogy mik a fő szempontjaik. Azt tartják-e a legfontosabbnak, hogy egy különleges és valóban magyar dal jusson el a nemzetközi porondra, avagy a zenét osztályozzák elsősorban, netán az ütős – néha magyar, néha angol – szövegre figyelnek döntően. Feltehetően valamennyi szempontot igyekeznek figyelembe venni, ettől aztán a műsorok kissé eklektikusra sikerednek. És akkor még nem említettük, hogy a válogatásnál nyilván a dalra figyelnek, amit azonban a stúdióban meg is kell jeleníteni, s ezzel néha hozzátesznek a produkcióhoz, de gyakran túlcsicsázzák.
Aztán ott van az a négy ember, akiknek meghatározó szerepük van a végső sorrend kialakításában. Zsűrinek nevezik őket, de közös munkáról aligha lehet szó. Négy különböző egyéniséget ültettek össze az idén is, akik egészen eltérő szempontok alapján pontoznak. Ráadásul mindegyik igyekszik magát adni az értékelésnél, ezzel olyan kavalkádot teremtve, hogy néha azt is elfelejtjük, nem ők a főszereplők, hanem a dalok és előadóik.
Ezek után valóságos csoda, hogy az idén egy olyan dal nyert, amely valóban a legjobbak között volt. Pápai Joci már nem először bizonyította, hogy igazán egyéni hangja van és ezúttal egy valóban szép számot énekelt. Nagyon sokat köszönhet Molnár Ferenc Caramelnek, aki a zenét szerezte és akivel együtt írta a szöveget. Az persze az idén is kérdés, hogy a nemzetközi mezőnyben meddig juthat el Az én apám című dallal. Egy igazi versenytársa volt a fináléban, ez pedig a Nyári zápor, amelyet a műsor felfedezettje címet is elnyert Acoustic Planet nevű együttes adott elő. Külön érdekessége e formációnak, hogy egyik tagját Kölcsey Szabolcsnak hívják. Ő a szám szerzője, de ennél fontosabb, hogy leszármazottja a Himnusz költőjének. Bebizonyítva egyúttal, hogy a gének – a tehetséggel együtt - öröklődhetnek.
A közönség tehát jól döntött, hiszen a zsűri által a végső fináléba jutott produkciók közül tényleg a legjobbat választotta. De azért jegyezzük meg, hogy a szerkesztők kicsit irányították a nézőket. No, nem a legvégén, hanem az első elődöntőben. Ott ugyanis elhangzott mind a három olyan szám, amelyet a selejtezőkből - az első három műsorban – a közönség juttatott tovább. Mivel pedig valószínűsíthető volt, hogy a zsűri megint kiejti őket – pontosabban: nem ad nekik elég pontot –, a szerkesztők tettek róla, hogy a közönség-kedvencek közül legfeljebb egy mehessen tovább (végül mindhárom elvérzett ebben a szakaszban).
Jocin kívül így végül nyilvánvalóan a Duna TV nyert. Megoldotta hat este műsorát, a rengeteg szavazó által a bevétel is nőtt és még a nézők is elégedettek lehettek. Jövőre, veletek, ugyanitt.
Frissítve: 2019.03.03. 13:01

"Andrassew Iván azután lett a barátom, hogy meghalt"

Publikálás dátuma
2019.03.03. 12:00

Az év elején egykori kollégánk, publicisztikai rovatvezetőnk halálának negyedik évfordulójára jelent meg a róla szóló és írásaiból válogató "Andrassew - Iván könyve" című kötet. Egy ilyen munkát méltatni felesleges, majd megteszik, kik megveszik, s elolvassák. E helyen inkább arról essék szó, hogy mi késztet egy baráti társaságot ma a könyvkiadásra.
Magam is egyik tagja vagyok a társaságnak. Már nem tudom mikor és hogy kezdődött, de egyszer csak ott termettünk időről-időre Bián vagy Rákospalotán, s Ivánnal ültünk egy asztalnál. Vacsoráztunk. Társaságunk tagjai szinte mind Iván évtizedes kollégái, barátai. Halála évfordulójáról minden évben megemlékezünk hol egy pályázattal, hol egy beszélgetéssel, esttel a Spinozában. Az idei program részeként jelent meg Iván könyve. Az ötlet Horváth Istváné, a Népszava egykori felelős szerkesztőjéé, aki legalább három lapnál dolgozott együtt Andrassew Ivánnal. Ő a műfaji választást így idézte fel: „Véletlen, hogy miért pont könyv, és miért pont ilyen. Azt viszont nagyon akartuk, amióta társaságunk megalakult, hogy valamit létrehozzunk, megmutassunk Ivánról, Ivánból. Először, halálának első évfordulójára pályázatot írtunk ki. Sok pályamű érkezett, köztük több elsőrangú. Ám úgy láttuk, ez még kevés, nem az igazi, nem állt össze a »nagy értékelés«. Gondoltunk arra is, hogy neves irodalomtörténészt vagy kritikust bízunk meg művei elemzésével. Végül rájöttünk, azt hiszem helyesen, hogy nem a mi dolgunk Andrassewnek helyet keresni irodalmunk Parnasszusán. Elég, ha szeretjük őt, mintha ma is köztünk lenne. Egykor együtt örültünk vele, ha könyve jelent meg, ha elkészült új novellája. Sajnos újabbakat már nem tud írni, de jó olvasni azt, amit eddig megírt. Meg amit róla írtak a barátok. Vagy amit vele készült interjúkban elmondott szépségről, fölháborodásról, igazságról, ami ezekben a beszélgetésekben fölvillant különleges érzékenységéből. Hát így jutottunk el a könyvig, hogy olvassunk tőle és róla ismét. Nevezhetjük a kötetet válogatásnak is, engem inkább, ha kézbe veszem, találkozásainkra emlékeztet. Mostanában szívesebben járok könyvesboltba. Ott van Iván."
A munka dandárja Nagy N. Péternek, a Népszabadság és megannyi jónevű lap sokat próbált szerkesztőjének jutott, ő válogatta a interjúkat, az Ivánról szóló írásokat, a verseit. Neki jutott a feladat, hogy megmutassa az egységet e nagyon szerteágazó életműben: „Újságírónak tartottuk - méghozzá nagyon sokra. Ám ő azt mondta: újságírásból él ugyan, de akkor lenne boldog, ha legalább három értékes novella maradna utána. Több kötetben adott esélyt erre a háromra. De ahogy a novellák között bolyongtunk, szembetalálkoztunk versekkel, ezen belül haikukkal is. Tovább kellett keresni. Az újságíró Andrassew Iván ugyanis erőteljesen, mindig éllel fogalmazott, a novellista és a költő éppen ellenkezőleg: az egy életsóvár misztikus. Az elviselhetetlen léten való felülemelkedés játékait próbálgatja, kínálja. Ha a publicisztikák kis hadüzenetek, ezek meg békeüzenetek. De egy másik világból. Tovább kellett hát keresnünk: mit üzennek a kisplasztikái és mit a hangszeres próbálkozásai? És mit köszönhet neki, mint szervezőnek az internetes irodalom. Kiváltképp az erdélyi. Mintha egy hatalmas fával lenne dolgunk, amely szórta a magvait szerte a szélnek, és még kilométernyi távolságokra is találhatók lennének életnyomok tőle, csak éppen más-más környéken landolva eltérő formákban jelennek meg. Ez a könyv szintézis kívánt lenni, de amikor befejeztük, megint csak azzal szembesültünk, hogy töredék.”
Karácsony Ágnes újságíró-szerkesztő gyermekkorától közeli rokonként ismerte Ivánt, így ő az eredményre is sajátos szemmel tekint: „Szerette volna ezt a kötetet Iván. Pontosabban azt szerette volna benne, hogy rendre összejönnek barátok – bár a rendszerességet ki nem állhatta –, szóval hogy találkoznak barátok, asztal köré gyűlnek, felolvasnak, szöszmötölnek írásokkal, és végül összeraknak egy könyvet. Attól eleinte kicsit zavarban lett volna, hogy éppen az övét, hogy pont az ő gondolataiból. Attól, hogy »nekem«, »rólam«, »enyém«. De a dolgok átlebegését – ahogyan a kötetben következnek az írásai – kifejezetten azzal a bizonyos Andrassew-féle mosollyal, kicsit oldalra billent fejjel nyugtázta volna. Mi mindenesetre az ő méltóságát is meg akartuk őrizni a könyvvel. Hogy legyen nekünk kihez és mihez viszonyítanunk – az idők végezetéig.”
Tamás Ervin a Népszabadság főszerkesztő-helyetteseként volt sokáig munkaadója Ivánnak, ő egy lépéssel távolabbról tekint Iván írásaira. „Andrassew Iván életét zömmel napilapok szerkesztőségeiben töltötte, gondolhatnánk tehát, hogy ritkán engedhette meg magának, hogy a magyar publicisztikai specialitást űzze, a szépirodalom által megtermékenyített tárca és a politikai publicisztika különös találkozását. Számomra ezek okozták a legnagyobb felfedezést, élményt – az életismeret parazsát nála az a hév gyújtotta lángra, amely a társadalmi igazságtalanságot, a peremlét embereinek kiszolgáltatottságát mutatta be, s haragja nem durva és lapos közhelyekkel operált, hanem azzal a különös Iván-stílussal, amely mélyén az elesettek iránti empátia dominált akkor is, ha a kivagyiságot, a korrupciót, a hatalmi arroganciát ostorozta. Miért ne lennének ezen írások legsikerültebbjei örökzöldek? Miért ne élnék túl első megjelenésük napját, vagy magát a szerzőt? Egyrészt úgy tűnik, hogy az emberi gyarlóság a legtartósabb konzerv, s csak részben rendszerspecifikus. Másrészt a szépírói eszközök úgy emelik meg ezeket a publicisztikákat, hogy élet- és emberképei páratlanul ötvöződnek az adott társadalmi-politikai látképpel – leckék az utókornak. Az más kérdés, hogy bárkik, bármikor képesek-e tanulni belőlük.”
Kivételes szereplője lett a könyvnek és ezeknek a vacsoráknak Péterfy Gergely író, aki immár két éve rendszeres alakítója, résztvevője a Spinoza-beli megemlékezéseknek. Ő maga ugyanis soha nem találkozott Ivánnal csak a művein keresztül ismerhette meg. Erről így ír a kötetben „Andrassew Iván azután lett a barátom, hogy meghalt. (…) Amikor az első Andrassew-emlékestre készültem és egy virtuális, kettőnk közötti párbeszédet írtam, öt-tíz évvel ezelőtti szövegeit olvastam, válogattam a passzusokat, amelyeket majd beemelek a párbeszédbe, (...) hirtelen ráébredtem, hogy a válaszok már készen állnak. Ott vannak a szövegeimben azok a bekezdések, amik hiánytalanul illeszkednek Andrassew Iván szövegeihez, mintha együtt üldögélnénk Tahiban, vagy Kisorosziban.” 
A könyv körüli technikai teendőket műveinek egykori kiadója, a Noran Libro vezetője, Kőrössi P. József vállalta. Ő a kapcsolatukról így emlékezett meg: „Nehéz lenne Ivánt ennyi idő után felidézni úgy, hogy ne a medvét, a mackót lássam benne. Medve és mackó, aki hisz abban, hogy a sajtó és a sajtómunkás a negyedik hatalom, a kritikus kontroll. A fék – mindkét oldalon. Eddig és ne tovább! (…) Volt egyszer egy Andrassew Iván, és – emberek! – nem és nem akartuk magunk elé emelni! Nem akartuk megmutatni. Nem akarjuk? Miért nem? Félünk?” (Andrassew – Iván könyve, Noran Libro Kiadó, 2019)
Szerző