Vészterhes, billegő viszonyok - Csehov a Nemzetiben

A Meggyeskert elsősorban az előadás sajátos atmoszférájával és európai szintű látványvilágával hódít. Megfelel Csehovnak, akit időtlenné tesz.

A világon a legjegyzettebb rendezők közé sorolt Silviu Purcarete dolgozott már a Nemzeti Színházban, régebben a Katona József Színházban, az Operaházban, vagy Debrecenben is. Most a Nemzetiben Csehov Cseresznyéskertjét vitte színre, az előadást Meggyeskert címen játsszák. A rendező, mint azt tette eddig is, hozta saját tervezői stábját. A színészeket pedig kapta, de többjüket ismerte már előző munkákból.

Érdemes a világítással kezdeni. (Fénytervező: Helmut Stürmer). Feltűnő, hogy az alkotók alapvetően sötétben tartják a színészek arcát. Ez engem egy ideig zavart is, aztán rájöttem, hogy tudatos koncepció. És elkezdtem figyelni arra, hogy miként világítják meg a teret. Egészen elképesztő módon teszik. A fényváltásokkal hangulatokat jeleznek, ez még önmagában nem nagy felfedezés, de az már inkább, hogy a fények mögött mindig ott van a filozófia, az eszmei mögöttes. Ahogy a kezdeti világos színek fokozatosan átváltanak sötétebbe és mindez egyre inkább elmosódottá és látomásosabbá válik, az tényleg igazi mestermunka. Sokszor nem is látjuk, hanem érezzük a fényt. Ez igaz egyébként az egész előadásra, a kezdeti külsődleges eszközöktől fokozatosan jutunk el egyre mélyebbre. A kellék használat is egyedi. Víz helyett selymes szalmában fürdenek a szereplők, amely egyszerre szerethető és kelt szolid erotikát. A nevelőnőt alakító Szűcs Nelli csattanó ostorral teljesülő bűvészmutatványokkal szórakoztatja a meggyeskert lakóit. Jelenléte elegánsan kissé elemeli a valóságtól a történéseket.

Az emberi viszonyok is mintha folyamatosan mozgásban lennének, billegnek, lebegnek, megállapodásra nincs semmi esély. A figurák is elmosódottak, mintha önmaguk karikatúrái lennének, ez főként igaz a túlsúlyos földbirtokost játszó Szarvas Józsefre, ő sok mindenen kívül van, miközben mindent lát. A diákot alakító Bordás Roland túl naiv ehhez az egészhez, ami itt zajlik. És ez jellemző majdnem mindenkire.

Mindannyian eszközzé válnak, kívül maradnak. Az árverésen nyertes Lopahin a kereskedő (Kristán Attila) a nyertes, miközben a boldogságot ő sem tudja megvásárolni. Mindenki szánni való, nincs különbség.

A főszerepet, a földbirtokos nőt megszemélyesítő Udvaros Dorottya élni akar, akár elveszik a meggyeskertet, akár nem. Táncoló bakfisként repül vissza a múltba, miközben szembesül a személyes tragédiáival, a fia elvesztésével. De a traumáit felülírja az életben maradás nyers és szenvedélyes ösztöne. Csak az számít. Tudja ő hogy a meggyeskerttel együtt valaminek vége van, de nem vesz róla tudomást. Lopahin a végén egy nagy csörgő órát állít a színpad közepére, ez jelzi, hogy a távozóknak fogy az idejük. Ők sem hiszik el, hogy menekültté válnak. Aztán letelik az idő, mindenki egyenként besétál az ajtón, a színpad falára pedig rávetítik a tűzet, elég a birtok a meggyeskerttel együtt. Egyedül az ott felejtett inas a „ 87 éves öregember” marad. Ő már nem megy sehova. Trill Zsolt fehér maszkban egyfajta szellem manóként rendkívül lassan jár, mindenhol ott van, nem lehet őt megkerülni. Az időtlenséget jelzi, neki nem számít az óra. Ő már túl van mindenen. Nem akar újrakezdeni, komótosan belesimul az elmúlásba. Elfogadja a természet parancsát és összeköti az álmokat a realitással. A többiek pedig, ha akarjuk a halálba, vagy pedig egy új életbe menekülnek. Kérdés persze, hogy mi is van a meggyeskerten túl.

Info:

Csehov: Meggyeskert

Nemzeti Színház

Rendező: Silviu Purcarete