Hegyi Iván: Ezeréltű melódia

Nehéz volna megmondani, melyik a rocktörténet legfelkapottabb dala, ám az Unchained Melody minden kétséget kizáróan az élmezőnyhöz tartozik. A statisztikák szerint nem kevesebb mint másfél ezer változata van forgalomban, és 670 előadó vette lemezre. (Sokuk tehát többször is.)
Naná, hiszen már 1955-ben négy verziója volt.
Meg persze az eredetije. Azt Todd Duncan énekelte egy amerikai börtönfilmben. Les Baxternek annyira megtetszett a mozi vagy a szám – esetleg mindkettő –, hogy zenekarával nyomban feldolgozta a North–Zaret-szerzeményt, méghozzá kiugró sikerrel: az amerikai slágerlista élére került vele. A Duke Ellington együttesével is éneklő Al Hibbler ennél többről nem álmodhatott, mégis megpróbálkozott a dal adaptációjával, és nem vallott szégyent, mert a lajstrom harmadik helyére került. Az ötvennégyben a You'll Never Walk Alone-t feldolgozó, georgiai Roy Hamiltonnak már be kellett érnie a hatodik hellyel, míg a szívdöglesztő New York-i June Valli mindössze a huszonkilencedik helyig evickélt a Billboard rangsorában. Azt azért gondoljuk meg: ugyanabban az esztendőben egyetlen számnak három variációja volt az első hat és négy a legjobb harminc között, az originál felvételen túl!
A Righteous Brothershez tíz esztendővel később jutott el (korongkészítésig) a nóta, ám Bobby Hatfield és Bill Medley, a duó két tagja annyira nagy számnak nem gondolta, hogy kislemeze A oldalára tegye. Arra a Gerry Goffin–Carole King szerző- és házaspár Hung on You című dalát szánta. Bizonyos fokig érthető volt a tartózkodás, mert a hatvanötös opuszt az Egyesült Államokban a negyedik, míg Nagy-Britanniában csak a tizennegyedik helyen jegyezték. Igaz, azóta is ez a leghíresebb variáns, szinte mindenki úgy könyveli el: eleve a Righteous Brothersé a nóta.
Már az előtt is így volt ez, hogy a hiedelmet megerősítette a Demi Moore, Whoopi Goldberg és Patrick Swayze főszereplésével 1990-ben bemutatott Ghost című film. Ebben ismét milliókat hódított meg a Righteous Brothers-adaptáció, amely ezúttal Nagy-Britanniában került az élre. (A tengeren túl a tizenharmadik helyen „szerénykedett”.) Sőt az Egyesült Királyságban az esztendő legnagyobb példányszámban eladott kislemezévé vált az újra felvett régi sláger, s ezzel az elsőséggel olyan dalokhoz csatlakozott, mint Elvis Presley Jailhouse Rockja, a Beatles She Loves You-ja, Tom Jones Green Green Grass of Home-ja, Louis Armstrong What a Wonderful Worldje, a Bay City Rollersnek az Igazából szerelem című, 2003-as – amúgy a Troggs Love Is All Aroundjának karácsonyi változata körül forgó – filmben is felhangzó Bye Bye Babyje, a Police Don't Stand So Close to Me-je, a Human League Don't You Want Me-je vagy a Culture Club Karma Chamelonja.
E primátus legalább akkora szám volt, akár az, hogy 1965-ben akadt olyan buli – az alabamai Birminghamben –, amelynek során egymás után lépett színpadra a Righteous Brothers, a Beach Boys és a Rolling Stones. (Ha arra járok, lehet, hogy benéztem volna.) A Stonesszal már hatvannégyben együtt futott a duó, miként a Beatlesszel is, bár a liverpooliak amerikai turnéján nemegyszer előfordult, hogy az előzenekar produkciója közben a türelmetlen beatrajongók kórusban kiáltozták: „A Beatlest akarjuk!”
Ám az Unchained Melody örökzöld maradt (miként a Righteous Brothers első nagy dobása, a You've Lost Your Lovin' Feeling is). A Platterstől Ricky Nelsonig, Gene Vincenttől Roy Orbisonig, Elvistől Tom Jonesig, Duane Eddytől Kenny Rogersig, az Air Supplytól a U2-ig terjed a feldolgozók serege. Ez tényleg csak kivonatos névsor, mert lexikont nem áll módunkban kiadni...
Hatfield már nincs köztünk, de a hetvennyolc éves Medley még hallgathatná a megannyi változatot, ám őt újabban nem a dal kíséri, hanem egy szörnyű történet kísérti. Első feleségét 1976 januárjában megerőszakolták és megölték – kómába esett,és már sosem tért magához –, gyilkosát azonban nem tudták elfogni. Majd több mint negyven esztendővel később, 2017 első hónapjában Los Angeles megye seriffje – Medley jelenlétében – sajtótájékoztatón közölte: DNS-minták alapján azonosították az egykori tettest. A rettenetes ember már nem él: 1982-ben lelőtték, miután megszökött egy kaliforniai börtönből.
Talán éppen onnan, ahonnan az Unchained Melody diadalútja indult.
Frissítve: 2019.03.09 19:00

A szeretőm egy szerecsen

Tudom, tudom, már a cím sem píszí. Ám, ha annak alapján az olvasó azt gondolja, hogy a szerző az afroamerikai babájáról kíván értekezni, talán jobb is, ha írásomat félreteszi, ugyanis a továbbiakban a városi folklórban lesz megmerítve. Pontosabban: az első esetben egy magyar nótában, a másodikban egy múlt század eleji kupléban. Ismertségük okán azonban úgy vélem: mindkettő bátran sorolható a városi folklór tárgykörébe. Ezek a dalocskák évtizedekkel, ha ugyan nem egy egész évszázaddal ezelőtt születtek, valamilyen oknál fogva azonban egy bizonyos alkoholszint elérését követően ma is szinte minden nótás kedvű társaság repertoárján szerepelnek. De csak a második versszakuk! A megelőző és némileg magyarázó soraikat teljes vagy csaknem teljes homály fedi. Ezt a homályt kívánom az alábbiakban szétoszlatni. Az első dalocska a Piszkáld ki:
Piszkáld ki, piszkáld ki,
Piszkáld ki belőle!
Nem piszkálom,
Egye meg a fene.
Hadd maradjon benne!
Az ám, de a dalt éneklő vagy hallgató ember vég nélkül, eredménytelenül tűnődhet azon, hogy mire vonatkozik a felszólítás, vagyis mit kell kipiszkálni. Nos, elárulom. A dalocska első versszaka így szól:
Nagyságos kisasszony
Felmászott a fára,
Belement az akácfa tüskéje
A lába szárába.
Valaha minden katonadalnak volt egy városon belüli és egy városon kívüli szövege. Városon belül menetelve például a bakák azt énekelték, hogy „...Ajtó, ablak nyitva-tárva / Kislány a babáját várja.” Terepre indulván, az országúton meg azt, hogy „Ajtó, ablak nyitva-tárva / Kislány, asszony felcsinálva.” Nos, a Nagyságos kisasszonyban „városon kívül” (vagyis amikor már részeg volt az egész társaság) bizonyos szavakat egymástól némileg elválasztva és egyes szótagokat kiemelve danolászták:
Belement az akácfa-faszálka A lá-baszárába.
„A szeretőm egy szerecsen” kezdettel elhíresült kupléról (szövegének szerzője állítólag Szőke Szakáll - alias Gärtner Sándor -, Hollywoodba szakadt hazánkfia, a Casablanca főpincérét játszó színész) sok mindent ki lehet guglizni. Mindenekelőtt a különféle gúnyos változatait, mi több, még azt is, hogy viszonylag nem is olyan régen az óvodások körében népszerű dalocska volt. Emlékeztetőül:
A szeretőm egy szerecsen,
Egy szerecsen törzsfő,
Ki elefánton lovagol
És buzogánnyal lő.
A fülében két karika,
A szeme szikrát szór.
És: úgy hívják, hogy
Csip-csám, nyam-nyám
Doktor Abelesz Mór. (Megjegyzem, a jelenlegi óvodás változatban Doktor Hakapeszi Mór szerepel.)
Már gyerekkoromban hosszan és eredménytelenül töprengtem azon, hogy hogyan került a derék Abelesz doktor Afrikába, és hogyan lett belőle szerecsen törzsfőnök. Jóval később hallottam a kuplé első, a fentieket megelőző versszakát, amelyről ma már talán senki sem tud, amely nem guglizható ki, viszont tökéletes magyarázatot ad az engem kínzó kérdésre:
A szeretőm egy ügyvéd volt,
Ki megélni nem tudott,
Mert Pesten sok a fiskális,
Hát gondolt egy nagyot.
Dél-Afrikába vándorolt,
Hol négerek laknak.
És szólt a szerecsen nép:
Ez az ember jaj, be szép.
És megválaszták fő-fő
Zulukaffernak.
Kétségeim vannak: egyszerű lipótvárosi humornak kell felfognunk a kupléban előadott históriát, vagy valóban élt a múlt század elején a fővárosban egy dr. Abelesz Mór nevű ügyvéd, aki a fent említett okból („mert Pesten sok a fiskális”) az akkor még brit domíniumon, a Dél-Afrikai Unióban telepedett le és csinált meglehetősen sajátos karriert. A Magyarország iparosainak és kereskedőinek 1892. évi címjegyzékében ugyan szerepel egy ilyen nevű egyén, ám az se nem doktor, se nem ügyvéd.
Hátha akad egy lelkes kutató, aki korabeli ügyvédi szaklisták és telefonkönyvek, hazai pletykalapok és johannesburgi újságok gondos tanulmányozásával nyomára tud bukkanni a – félő, hogy csak az óhazában – fő-fő zulukaffernak kikiáltott pesti fiskális igaz történetének.
Frissítve: 2019.03.24 16:16

A Tanácsköztársaság és az írók

Publikálás dátuma
2019.03.24 15:37
PLAKÁTOKON ÜZENT A HATALOM - A teljes szesztilalom nem tette népszerűvé a proletárdiktatúrát
Fotó: Országos Széchényi Könyvtár
Kulturkampf közepette üljük meg a Tanácsköztársaság kikiáltásának centenáriumát. A kultúrában meglévő liberális túlsúly ellen irányul a harc. A hatalom elérkezettnek látta az időt, hogy az eddigi pozitív diszkriminációt (jó példa erre a mérhetetlen összegekkel kistafírozott Magyar Művészeti Akadémia, amely előszeretettel nevezi magát egyszerűen csak Akadémiának, nem törődve azzal, hogy a név – egyelőre még! – foglalt) felváltsa a negatív diszkrimináció, a tisztogatás. Elszólások eddig is voltak (a Nobel-díjas Kertész Imre „nem magyar”; Konrád külföldről „magyarnak látszik”; a Nyugat csak egy kis példányszámú zsidó lapocska volt; Ady a baloldal által készpénzen megvásárolt ember stb.), és nagyon valószínű, hogy az egész pályás letámadás szellemében a kulturális mecenatúra egyre elfogultabb lesz. Csak az a bökkenő, hogy ezekkel a módszerekkel sem lehet igazán színvonalas, kurzus-hű kultúrát teremteni. A liberális túlsúly „vádja” ugyanis igaz, méghozzá nemcsak a jelenben, hanem a múltat illetően is – egyszerűen a művészet lényegéből eredően.
Persze annál rosszabb a tényeknek! Ha lehetett visszamenőleges hatállyal törvényt hozni, a múltat is meg lehet változtatni, hiszen „aki uralja a múltat, az uralja a jövőt is, aki uralja a jelent, az uralja a múltat is”. Lehet „a múltat napról napra, sőt szinte percről percre a jelenhez igazítani”. (Sokunk olvassa úgy mostanában Orwellt, mint a napisajtót…) Szinte biztosak lehetünk abban, hogy a Tanácsköztársaság centenáriumára felállítják Nagy Imre szobra helyén a vörös terror áldozatainak emlékművét. Megbélyegzik, szitokszóvá silányítják, lényegében hamisítják meg ama 133 napot. Letagadják, hogy a magyar értelmiség színe-java felszabadultan üdvözölte.  Akárhogy próbálják is majd elhitetni, hogy az értelmiség csak a terror előtt hajolt meg, s hogy Lukács György egész életműve kimerül a tizedelésben, nemcsak az elkötelezett kommunisták lelkesedtek, hanem például Tóth Árpád, Babits, Molnár Ferenc, Móricz, Illyés, Juhász Gyula, Móra, Márai, Németh László, Szabó Dezső és sokan mások is.

Emberséges diktatúra

Az írók nagy részét a proletárforradalom lendülete kezdetben magával sodorta. Része volt ebben annak, hogy a Tanácsköztársaság vér nélkül győzött, s hogy a háborús szenvedések fogékonyabbá tették a lelkeket a szocializmusra – az I. világháború alatt Marx lett a legnagyobb példányszámban olvasott auktor. Emellett már korábban, a naturalista írókon, a Népszaván, a Huszadik Századon, a Galilei Körön, s főként Ady költészetén keresztül megindult a szociális eszmék beszivárgása a magyar társadalomba. A Tanácsköztársaság az első időben csupa olyan intézkedést tett, amelyeket a jó szándékú polgárok is csak helyeselhettek. Rendet teremtett – a polgárok nyugodtan alhattak –; szociális intézkedéseket hozott; nagyvonalú nemzeti, társadalmi és kulturális programot adott; mellőzött tudósokat ültetett katedrára; művészeknek, íróknak a nyugodt munka lehetőségét biztosította – egyszóval, rácáfolt a vörös terrorról fantáziált rémképekre.
Móra írta az első hét után: „Talán sohase volt még a történelemben diktatúra, amely ilyen megalkuvástalanul kemény és mégis ilyen istenien emberséges lett volna.” Ezért fogadta el az értelmiséggel együtt szinte minden magyar író a Tanácsköztársaságot. Egy időre olyanok is komolyan hitték Lassalle szavait – a proletariátus az a szikla, amelyen a jövő temploma felépül –, akik korábban tagadták. A polgári forradalomtól hiába várt reményeik valóra váltását is a proletárdiktatúrától várták az írók és művészek:
A Nyugat 1919. április 1-jei számában jelent meg Tóth Árpád verse:
„Hozsánna néked, új isten, hozsánna!
Legyen szavad teremtés új igéje,
Formáld át sáros, bűnös, ócska bolygónk,
Mit elrontott sok régi, úri isten,
Te istenek közt új és proletár
Formáld boldoggá pörölyös kezeddel, –
Emelj minket roppant tenyereidre
És a magad képére gyúrj át minket!”
Ugyanebben a Nyugat-számban Szabó Dezső is üdvözli a Tanácsköztársaság kikiáltását: „Sikerül-e most végképp megvetnie lábát az új világrendnek, vagy a nagyszerű erőfeszítés csak szuggeráló példa marad, beleégve minden jövő felé forduló szívbe? Nem lehet tudni. Mindenesetre a legmélyebb hittel kell dolgoznunk kiépítésén. De a ma jelszavai s a tegnap jogos gyűlölete ne szűkítse meg emberségünket, ne homályosítsa el horizontunkat. A kommunizmus sem végcél, csak állomás, melyen át továbbrohan a végtelenbe haladó ember. Egyetlen végtelen horizontja a jövőnek: a teljes ember. Az ember, akiben benne lesz Szókratész, Szent Ágoston és Marx, Platon, Corneille és Whitmann, minden kor, minden ember, minden faj. Összejött óceánja az évezredektől zuhogó emberi életnek, vissza fogja mutatni tükrében a kozmosz örömének és fájdalmának minden emberi arcát, s úgy lesz, minden emberben benne az egész emberiség, mint a szétterjedt jó étel, az egyetlen szeretet, a feladatra hívó megilletődés. Szétszórva sok száz táj felé, éhes gyökerek vad csókjaiba oszolva, tavaszi vadvizek titkos sodraiba bontva, belerothadva az előrerohanó tavaszba: ti elfektetett nagy gyermekek, véres vetései az örök jövőnek, köszönet nektek. Most jön véretek nagy aratása. Új világ születik, új ember keresztelőjét zúgják a megkondított szívek.”

Babits katedrát kapott

Babits Mihály Tanácsköztársaságot üdvözlő verse, a Verstöredékek nem jelent meg a Nyugatban, nem is olyan közismert, mint Tóth Árpád Az új Istene, hiszen csak 1956-ban látott napvilágot először a Szabad Népben. Első közlését, 1949-ben, Révai József gátolta meg, mondván „nem jött még el Babits rehabilitációjának az ideje”. De miért nem publikálta a költő maga 1919-ben, megírása idején? Csak az lehetett az oka, hogy a témát ugyanakkor Tóth Árpád szintén megírta híres ódájában, Az új istenben.
Az Antikrisztust kelni láttuk őt
és vizek fölött a parázna nőt,
a királyokkal szajhálkodni, míg
lent fulladoztak hajszolt népeik.

Szívünkben most egy vádló hang süvölt:
Mi fontuk a korbácsot mely gyötört,
mi öntöttük az ágyút mely megölt -
silány rabszolgák! Mért tűrt meg a föld?

Két nép vagyunk ma, muszka és magyar,
ki több szégyenben élni nem akar
és inkább szenved, inkább belehal,
de ember lesz és újra fiatal!

Magyarok! A kor nagy dologra hí,
mi vagyunk az idők postásai,
mi küldjük szét a vörös levelet,
melynek pecsétjei vérző szivek.

S sokan remegnek, ha a pósta jön,
de még többeknek lesz ez szent öröm,
hogy nem volt annyi vér és annyi könny
hiába, mert már a nagy óra jön.
A Tanácsköztársaság teljesítette Babits nagy vágyát, egyetemi katedrát biztosított neki a pesti Bölcsészkaron. A költő egy szemeszteren át Az irodalom elmélete címen tartotta meg előadásait. „A nagy XI-es tanteremben és az ablakdeszkákon, a lépcsőkön, az ajtóban és kint a folyosón százan és százan ültek, álltak, szorongtak, hallgattak és jegyeztek. Oly nagy volt a tolongás, hogy a végén már csak indexes igazolással lehetett bejutni”– emlékezik vissza tanítványa Fábry Zoltán (az író). Előadásai társadalmi eseményszámba mentek, azokon nemcsak beiratkozott diákjai jelentek meg hetenként kétszer két-két órára, hanem a szellemi élet neves személyiségei is. Így például az első előadáson az előadó oldalán Ady özvegye, Csinszka is ott volt. Szabó Lőrinc Babits asszisztenseként a rendet tartotta fönn. Az ő föladata volt az is, hogy Babits másik előadás-sorozatát, az Ady-szemináriumot szűkebb körű hallgatóság részére korlátozza.
Molnár Ferenc április 1-jén így ír: „Abból a földrajzi különbségből, ami az Oroszország és Franciaország nagy távolsága, Németország és Magyarország kis távolsága közt van, megszülethetik a lenini koncepciónak egy nyugat felé fordított olyan képe (…), amely a maga csodálatos tisztaságában, világtörténelmi jóhiszeműségében és annyi emberi nyomorúság tapasztalatait felhasználtan boldogító ragyogással világít a nyugatra.”
Móricz négy nappal a Tanácsköztársaság kikiáltása után a Nemzeti Színházban új közönséggel találkozik. Czine Mihály szerint „(a) gróf Széchenyiek páholyából fejkendős nénik és dohánygyári lányok nézték Hermann Heyermans Reményét. A nyílt és tiszta tekintetekben a szívet és értelmet látta fényleni: »Ez igen: közönség. Ennek nem játék a színpad sem az élet. Ez szívbe veszi az igazságot, s nem engedi kiütni onnan. Ezt áhítattal lehet megközelíteni, ennek lehet értelmes szót mondani: ez menedéke a művészet igazságának. Ez nem a kultúrába belecsömörlött habitüé, ennek nem kell rossz szagú iparművészet: ez ember, ez él, ez igazság-ítélő lélek. Egészen megújhodtam ezen az estén.«”
Márciusban a Délmagyarországban jelenik meg Juhász Gyula Tanácsköztársaságot dicsőítő Forradalmi kis kátéja és a Májusi óda:
Ó emberek, az élet oly rövid,
Az utak végén az örök rög int. Jó volna egyszer, végre, tudni már,
Hogy szomorú fejünkre itt mi vár? Isten nevében az ember felett
Száz zsarnok ítélt és kevélykedett. Jó volna egyszer kipróbálni még
Az Ember jussát, az Ember hitét! Harangok, ágyúk, szuronyok helyett
Zengjen, ragyogjon már a szeretet! Határok helyett a határtalan
Jóság, amelynek igazsága van! Kaszárnyát, börtönt lerombolva mind,
Szárnyaljanak egekbe álmaink! Versnek, zenének szárnyán szálljanak
Az Isten szabad sátora alatt. Vörös májusra vígan zöldelő
Szabad májust hadd hozzon a jövő! Legyen majális minden napodon
Ó Ember, hittel én ezt dalolom. Hittel, reménnyel május ünnepén,
Ó Ember, Testvér, be szeretlek én!
Május 8-án jelenik meg Márai Sándor vezércikke: „.. a négy sarkában felgyújtott ország megmaradt szigetén összeszorított ököllel kimondjuk az utolsó szót: nem! Nem kötünk fegyverszünetet, nem adjuk oda vasutainkat és hajóinkat, nem vetkőzünk ki lerongyolt ruháinkból, nem adjuk oda utolsó falat kenyerünket, nem tartjuk oda a felszabadult magyar proletariátus meztelen testét bojárok eszelős korbácsainak. Magyarország a jószándékért cserébe ökölcsapást kapott az arcába.”

Művelődési program

Az írók csatlakozását a Tanácsköztársaság művelődési programja is magyarázza. A proletárdiktatúra köztulajdonba vette a színházakat, mozikat, múzeumokat, könyvtárakat és a néptömegek nevelésének, felemelésének szolgálatába állította. A színházakban a világirodalom klasszikusai – Shakespeare, Molière, Ibsen, Hauptmann és Gorkij – s a haladó magyar írók művei váltották fel a nívótlan darabokat, és olcsó színházjeggyel látták el a dolgozók széles rétegeit. Megkezdték a népművelési intézmények és a közkönyvtári hálózat kiépítését. Államosították az iskolákat s bevezették a kötelező nyolcosztályos tanítási rendet. A felsőoktatás átszervezése során korábban mellőzött haladó tudósok jutottak katedrához, közöttük Babits Mihály, Benedek Marcell, Bolgár Elek, Király György, Révay József, Turóczi-Trostler József és Vadász Elemér. A Közoktatásügyi Népbiztosság által kinevezett művészeti irányító szervekben a művészi élet kiválóságai kaptak helyet, így többek között Bartók Béla, Kodály Zoltán és Reinitz Béla a zenei, Ferenczy Béni, Pór Bertalan, Uitz Béla és Vedres Márk a képzőművészeti, Beregi Oszkár, Hegedűs Gyula, Ódry Árpád és Rátkai Márton a színészi vezetőszerv élén. Mindezek az intézkedések – hogy csak az irodalmi életet illetőeket említsük – szemléletesen bizonyították, hogy nem semmisítik meg a szellemi értékeket, ellenkezőleg, a nemzeti kultúra soha nem látott felvirágzását segítik elő. Ez egyszeriben feloldotta a kultúra vagy szocializmus dilemmáját, amely már Heine óta vissza-visszatérő probléma az irodalomban.
Egy évtizeddel a Tanácsköztársaság előtt Ady Endre már elvetette ezt mint áldilemmát, s a kultúra felemelését is a munkásosztálytól remélte: „Éhe kenyérnek, éhe a Szónak, Éhe a Szépnek hajt titeket”
A színházakban akkoriban vált szokássá, hogy a felvonás közti szünetekben az előadott darabról és alkotójáról rövid ismertetéseket tartottak az írók. A többi között ilyen előadásokat tartott Gábor Andor, Babits Mihály, Karinthy Frigyes, Kosztolányi Dezső, Tóth Árpád, Molnár Ferenc, Komját Aladár, Barta Lajos, Peterdi Andor és Révész Béla. Szegeden Juhász Gyula szervezte a munkások ismeretterjesztő előadásait, és Móra Ferenccel együtt csaknem naponta tartott itt előadást. Több író – Balázs Béla, Gábor Andor, Komját Aladár, Révai József, Lengyel József, Illés Béla stb. – vett részt a Tanácsköztársaság különböző kulturális szerveinek állandó munkájában is. Mindez az írók és az új olvasók kapcsolatának kiterjesztését is előmozdította, ami nyilván csak segítette az irodalom fejlődését.

Valami megtört

A lelkesedés nagyjából egy hónapig tartott. Utána valami megtört... Annak ellenére, hogy soha nem látott mértékű szociális intézkedések léptek életbe, és hogy 1919 nyarán a magyar Vörös Hadsereg sikereket ért el a Felvidéken (a visszafoglalt területeket később Kun Béláék feladták). A Tanácsköztársaság egyik tragédiája a sok közül éppen az volt, hogy támogatói – a vezető értelmiségiek és a szociáldemokrata munkások – messze magasabb minőséget képviseltek, mint a rendszer politikusai. A magyar értelmiségiek lelkesedése elmúlt. Úgy érezték, ez mégsem az a hatalom, amit vártak, ez valami más...
Több írót a proletárdiktatúra által elkövetett hibák késztettek tépelődésre; ahogy az országra egyre nagyobb külső nyomás nehezedett, a román és a cseh hadsereg pedig már a mai (nem a trianoni) határokat is átlépte, a Tanácsköztársaság fokozatosan terrort kényszerült alkalmazni. A polgári írók értetlenül álltak e jelenség előtt és visszahúzódtak, mint például a pacifista Babits Mihály. Mások az ellenséges blokádból származó gazdasági nehézségek, a közellátási zavarok és a kispolgárságot sértő intézkedések láttán húzódtak vissza a közvetlen cselekvéstől. Általánosabb megtorpanást okozott a fronthelyzet rosszabbodása a Kommün utolsó hónapjaiban, valamint az annyira várt világforradalom elmaradása, s az a körülmény, hogy Szovjet-Oroszország maga is élet-halálharcot vívott ebben az időben.
Babits így ír: „Az én világnézetem a proletárdiktatúra alatt teljesen konzervatív irányban tolódott el. De úgy látszik, a konzervativizmust nem egyformán értettük A forradalmat az eszközök utáltatták meg velem: s ha a visszahatás ugyanolyan eszközökkel dolgozik, akkor ez csak folytatása a forradalomnak. S az én konzervativizmusom nem jelentheti régi ideáljaim megtagadását. A főcél a béke és boldogság: erre kétségtelenül rossz út a forradalom, melyben a nemzet önmagát öli meg: de nem kevésbé rossz út az, ha nemzetek és fajok egymást ölik. Az igazi hazafiság az, mely a maga nemzetét, faját belül erősíti: de nem az, mely idegen nemzeteket, fajokat kifelé támad. Az igazi hazafiság a kulturális nem a politikai. Ebben ma sem tagadhatom régebbi álláspontomat, — bár ma a magyarság a szomorú napjaiban kétségtelenül más oldalát hangsúlyoznám mondanivalómnak. Mindezek úgy nyilvánosan, mint magánkörben tett többszörös kijelentéseiddel annyira ellentétben állnak, hogy a magam részéről nem csatlakozhatom oly politikai jellegű szövetséghez, melyet a te véleményeddel bíró ember irányít. Azt hirdetitek: ma muszáj politizálni, s mindenkinek állást kell foglalnia valamelyik véglet mellett. Én pedig azt mondom: nem szabad melléállni egyik végletnek sem, hol mindkét véglet rossz. Nem gyávaság: az erkölcs diktálja, ezt nekem.”
Kassák Lajos, aki élete végéig szocialistának vallotta magát, az első pillanattól bizalmatlanul szemlélte az új kurzus politikai vezetőit. Nem értett egyet az általuk szavakba foglalt és gerjesztett szociáldemokrata–kommunista ellentéttel. Nem helyeselte Kun Béla tömegkultúra-eszményét, nem fogadta el, hogy az általa szerkesztett MA a Tanácskormány hivatalos lapja legyen. Az irodalom függetlenségének elvét képviselte.

Lukács György dilemmái

Lukács György három vonatkozásban fogalmazta meg 1919-ben elméleti síkon azokat a bonyolult, új etikai kérdéseket, amelyek a forradalmak hétköznapjaiban, a cselekvés tüzében vetődtek fel. Az egyik etikai kérdés a forradalmár belső küzdelme a „Ne ölj” örök emberi parancsolata és a fegyveres osztályharc és önvédelmi háború kényszere között. Elkerülhetetlen a választás a két „bűn” között: vállalni az osztályharcot, tehát ölni az ellenséget, vagy nem vállalni, és így cserben hagyni a forradalmat. Lukács szükségszerűnek tartotta a cselekvés, a „bűn” egyéni vállalását a társadalmi méretű jobbító változások érdekében. E vállalás önigazolásának az önfeláldozást tartotta, vagyis hogy aki a forradalom oldalán harcba indul, maga is vállalja a halált.
Lukács másik etikai problémafelvetése a következőképpen hangzott. Igaz ugyan, hogy az új szocialista, illetve kommunista társadalom – amint Móricz akkor megfogalmazta – az egyéni szabadság kivirágzása kell legyen, de kérdés, ez hogyan egyeztethető össze a közösségért vállalt kollektív cselekvés, különösen pedig a forradalmi terror kényszerű alkalmazásával. Noha Lukács tudta és megfogalmazta, hogy az „osztályterror feladata: az intézmények és ideológiák lerombolása”, és „(nem) emberek ellen irányuló harc ez. Az emberek csak mint intézmények képviselői szerepelnek. Tudjuk, hogy ez a közvetve mégis emberek ellen irányuló harc ellenkezik az erkölccsel. A mi nagyszerű sorsunk: vállalni a terrort, amit utálunk, az emberiség erkölcsi életének, terror nélküli életének lehetőségéért.”
A harmadik kérdésfeltevés, amelyben Lukács az új világ emberi lehetőségeiről szól, így hangzott: „Ha végérvényesen győzött a kommunizmus, ha ezáltal kikapcsolódik a társadalom életéből és vele az emberek öntudatából minden osztálykülönbség, ha a gazdasági élet és vele a megélhetés gondja megszűnik szerepet játszani az emberek életének felépítésében – akkor felmerül a kérdés: mi fogja ezt az új társadalmat fenntartani és összetartani, mi lesz a benne élők életének legfontosabb tartalma? Erre a kérdésre csak az erkölcs oldaláról kaphatunk választ. Csak akkor volt értelme az osztálykülönbségek gyökeres kiirtásának, ha vele minden kiveszett az emberek egymás közötti életéből, ami őket egymástól elválasztotta: minden harag és minden gyűlölet, minden irigység és minden gőg. Egyszóval: ha az osztály nélküli társadalom a kölcsönös szeretet és megértés társadalma lesz. Egy ilyen társadalomnak azonban a társadalmi és gazdasági élet átalakulásai csak alapjait rakhatják le, csak lehetőségeit teremthetik meg, hogy igazán megvalósuljon, ahhoz maguknak az embereknek is át kell alakulniok.”
A lelkesedés megtorpanását ez a három, Lukács megfogalmazta etikai dilemma is magyarázza.
Móricz Zsigmondot befolyásolja az elmaradt földosztás is. Czine Mihály szerint „[a] tényekből és az ellenőrizhetetlen hírekből szomorú következtetésre jut: a magyarság magára maradottsága – végzet. Már a magyar gyermeknek tudni kell, s tudja, »hogy minden felől ellenségek veszik körül, tudja, hogy soha semmi körülmények között segélyért senkihez nem fordulhat«; »végig egy magányos szálka a porban«. Ilyen érzésekkel már nem haladhat az élen; a közvetlen cselekvésből kiesve csak szemlélő lehet. Erről is vall, versben:
S ők túl rohantak rajtam
S már észre sem vettenek
S én fáklyámat begöngyölgetve,
Bánatosan nézvén a rohanók után.
S leültem az ároknak partján
Ültem és sírtam.

Több megjelent írását nem ismerjük a Tanácsköztársaság idejéből.”
*
A kommün bukásakor mintegy százezren menekültek el az országból: a századelő szellemi elitjének jelentős része. Másképpen fogalmazva ugyanez azt jelenti, hogy mintegy százezer ember volt – legalább időlegesen – híve a Tanácsköztársaságnak!

(A cikk az 1919 - Tanácsköztársaság - 2019 című, a Le Monde diplomatique által e héten bemutatott kötetben megjelent írás szerkesztett változata)
Frissítve: 2019.03.24 15:37