Hegyi Iván: Ezeréltű melódia

Nehéz volna megmondani, melyik a rocktörténet legfelkapottabb dala, ám az Unchained Melody minden kétséget kizáróan az élmezőnyhöz tartozik. A statisztikák szerint nem kevesebb mint másfél ezer változata van forgalomban, és 670 előadó vette lemezre. (Sokuk tehát többször is.)
Naná, hiszen már 1955-ben négy verziója volt.
Meg persze az eredetije. Azt Todd Duncan énekelte egy amerikai börtönfilmben. Les Baxternek annyira megtetszett a mozi vagy a szám – esetleg mindkettő –, hogy zenekarával nyomban feldolgozta a North–Zaret-szerzeményt, méghozzá kiugró sikerrel: az amerikai slágerlista élére került vele. A Duke Ellington együttesével is éneklő Al Hibbler ennél többről nem álmodhatott, mégis megpróbálkozott a dal adaptációjával, és nem vallott szégyent, mert a lajstrom harmadik helyére került. Az ötvennégyben a You'll Never Walk Alone-t feldolgozó, georgiai Roy Hamiltonnak már be kellett érnie a hatodik hellyel, míg a szívdöglesztő New York-i June Valli mindössze a huszonkilencedik helyig evickélt a Billboard rangsorában. Azt azért gondoljuk meg: ugyanabban az esztendőben egyetlen számnak három variációja volt az első hat és négy a legjobb harminc között, az originál felvételen túl!
A Righteous Brothershez tíz esztendővel később jutott el (korongkészítésig) a nóta, ám Bobby Hatfield és Bill Medley, a duó két tagja annyira nagy számnak nem gondolta, hogy kislemeze A oldalára tegye. Arra a Gerry Goffin–Carole King szerző- és házaspár Hung on You című dalát szánta. Bizonyos fokig érthető volt a tartózkodás, mert a hatvanötös opuszt az Egyesült Államokban a negyedik, míg Nagy-Britanniában csak a tizennegyedik helyen jegyezték. Igaz, azóta is ez a leghíresebb variáns, szinte mindenki úgy könyveli el: eleve a Righteous Brothersé a nóta.
Már az előtt is így volt ez, hogy a hiedelmet megerősítette a Demi Moore, Whoopi Goldberg és Patrick Swayze főszereplésével 1990-ben bemutatott Ghost című film. Ebben ismét milliókat hódított meg a Righteous Brothers-adaptáció, amely ezúttal Nagy-Britanniában került az élre. (A tengeren túl a tizenharmadik helyen „szerénykedett”.) Sőt az Egyesült Királyságban az esztendő legnagyobb példányszámban eladott kislemezévé vált az újra felvett régi sláger, s ezzel az elsőséggel olyan dalokhoz csatlakozott, mint Elvis Presley Jailhouse Rockja, a Beatles She Loves You-ja, Tom Jones Green Green Grass of Home-ja, Louis Armstrong What a Wonderful Worldje, a Bay City Rollersnek az Igazából szerelem című, 2003-as – amúgy a Troggs Love Is All Aroundjának karácsonyi változata körül forgó – filmben is felhangzó Bye Bye Babyje, a Police Don't Stand So Close to Me-je, a Human League Don't You Want Me-je vagy a Culture Club Karma Chamelonja.
E primátus legalább akkora szám volt, akár az, hogy 1965-ben akadt olyan buli – az alabamai Birminghamben –, amelynek során egymás után lépett színpadra a Righteous Brothers, a Beach Boys és a Rolling Stones. (Ha arra járok, lehet, hogy benéztem volna.) A Stonesszal már hatvannégyben együtt futott a duó, miként a Beatlesszel is, bár a liverpooliak amerikai turnéján nemegyszer előfordult, hogy az előzenekar produkciója közben a türelmetlen beatrajongók kórusban kiáltozták: „A Beatlest akarjuk!”
Ám az Unchained Melody örökzöld maradt (miként a Righteous Brothers első nagy dobása, a You've Lost Your Lovin' Feeling is). A Platterstől Ricky Nelsonig, Gene Vincenttől Roy Orbisonig, Elvistől Tom Jonesig, Duane Eddytől Kenny Rogersig, az Air Supplytól a U2-ig terjed a feldolgozók serege. Ez tényleg csak kivonatos névsor, mert lexikont nem áll módunkban kiadni...
Hatfield már nincs köztünk, de a hetvennyolc éves Medley még hallgathatná a megannyi változatot, ám őt újabban nem a dal kíséri, hanem egy szörnyű történet kísérti. Első feleségét 1976 januárjában megerőszakolták és megölték – kómába esett,és már sosem tért magához –, gyilkosát azonban nem tudták elfogni. Majd több mint negyven esztendővel később, 2017 első hónapjában Los Angeles megye seriffje – Medley jelenlétében – sajtótájékoztatón közölte: DNS-minták alapján azonosították az egykori tettest. A rettenetes ember már nem él: 1982-ben lelőtték, miután megszökött egy kaliforniai börtönből.
Talán éppen onnan, ahonnan az Unchained Melody diadalútja indult.
Szerző

Mi, itt vidéken… (Egy hangversenyről)

Publikálás dátuma
2019.03.09. 18:45

Nem akarom meglovagolni a Kieselbach Galéria Bukta Imre kiállításának sikerét, illetve dehogynem. Miért is ne? Csak a Müpában vagy a BMC-ben elhangzott hangversenyekről lehet beszámolni az országos lapokban? A mi kis Müpánk, Debrecen egyetlen megmaradt, eredetileg is hangversenyteremnek épített, orgonával rendelkező, jó akusztikájú, bár a hatvanas évek dizájnjának letörölhetetlen nyomait viselő Liszt-terme ad otthont a Konzervatóriumi Esték című programsorozatnak. Ezek a hangversenyek legtöbb esetben a Debreceni Egyetem Zeneművészeti Karának műhelymunkájáról adnak számot, ha meghívott előadót hallunk, akkor is valamilyen módon kapcsolódnak a kar művésztanárai és tanítványaik tevékenységéhez. Ezen okból a koncertek hangulata sajátos: otthonos, barátságos, mondhatni, meghitt atmoszférájú.
A Purcell-est is belesimult ebbe a tradícióba: izgatott diákok hordták a pótszékeket, keresték a hosszabbítót a számítógéphez, ültek a projektor előtt, s a közönség egy részét adták, mint diáktársaikra kíváncsi hallgatóság. Bár a tanárok közül csak Bolyky Zoltán karnagy állt a közönség elé, nyilvánvaló volt, hogy több kollégájának alapos munkája fekszik az est sikerében. Aki a francia és az angol barokk zenét szereti, válogathat a youtube-on a jobbnál jobb zenekarok, szebbnél szebb hangú énekesek felvételeiből. Purcell könnyes szépségű antik operájának is számtalan gyönyörű interpretációja létezik. Nem beszélve Charles Hazlewood karmester The Birth of British Music, Purcell - The Londoner című (A brit zene születése, Purcell, a londoni) című, a BBC kettes csatornáján játszott remek sorozatáról, amelyből nemcsak a korról, a zeneszerzőről, a brit kultúráról, a barokk művészetről, hanem a kortárs angol zenekultúráról és előadókról nyerhetünk fontos ismereteket.
Mindez csak arra indíthat bennünket, hogy értékeljük a debreceni zeneművészeti kar tanárainak, és személy szerint Bolyky Zoltánnak az ízlését a mű kiválasztásában, betanításában és bemutatásában. Purcell operájának zenei sokoldalúsága, tartamának beláthatósága, interpretációs hagyománya sokféle zenepedagógiai célnak egyszerre felel meg. A Debreceni Egyetem Zeneművészeti Kar Kamarazenekara és a Canticum Novum Kamarakórus fiatal tagjai Purcell művének betanulása során a barokk kor zenéjének sajátos, a kontinentálistól radikálisan különböző változatával ismerkedhettek meg. Bolyky tanár úr felhívhatta a figyelmüket azokra a kontinentális alkotókra, akik, mint Händel, angollá lettek, vagy mint Haydn, az angol zene termékeny hatása alá kerültek.
A karmester tanár úr összművészeti demonstrációval örvendeztette meg a közönséget, benne diákjait: projektorral vetítették ki az opera magyarra fordított szövegét, és a mű témájával összefüggő, példásan összeválogatott gyönyörű festményeket: elsősorban Claude Lorrain, Nicolas Poussin antikvitást, Dido és Aeneas szerelmét felidéző képeit. A karigazgató Török Ágnes volt, a művészeti vezető Ujvárosi Andrea, a zenei munkatárs Boda Balázs. Az énekesek teljesítménye összességében biztatónak mutatkozott. Dido szerepét Hajdú Diána énekelte, nagyon feszülten, ami érthető. Az opera érzelmi csúcspontja Dido búcsúja, a szépséges, ám igen nehéz When I am laid in earth…kezdetű ária. Purcell ezen ikonikus darabja számtalan interpretációban ismert, talán a legszebben Elin Manahan Thomas üveghang-fuvolázású szopránján szól. Aeneast Andrássy György formálta meg, kiegyensúlyozottan, Belinda pedig Sándor Eszter lelkiismeretes, felkészült alakításában szólalt meg. Az első boszorkány énekeséről, Kiss Andreáról ejtsünk még néhány szót, a tűzrőlpattant fiatal énekesnőből árad az energia, színpadi jelenléte figyelemre méltó. Méltó párja volt a játékot élvező második boszorkány, Takács Lilla. Az énekesek felkészítő tanárai Hruby Edit, Iván Ildikó, Mohos Nagy Éva és Francesca Provvisionato voltak. A continuót gordonkán Antal Botond, csembalón Lakatos Péter játszotta, zenei jelenlétük átélt és figyelmes volt.
Az egész produkcióra a jó ízlés, a szellem nemessége, az esztétikai igényesség és a jóakaratú tanár-diák viszony nyomta rá a bélyegét. Mindenki csak köszönetet mondhat, hogy Henry Purcell nemes zenéjének megidézése közben saját lelkének is alkalma volt csiszolódni, tisztulni, fényesedni. Ha azt est hatása tartott otthon is, s a hangverseny egy-egy hallgatója Claude Lorrain, Nicolas Poussin képeket nézegetett, esetleg hallgatott még egy kis Purcell zenét elalvás előtt, akkor az esemény elérte célját. Akinek ennyi jó kevés, azt érje gáncs és megvetés.
(Henry Purcell: Dido és Aeneas, Debrecen, Liszt Terem, Konzervatóriumi Esték sorozat, február 20.)
Szerző

Stephen Hawking utolsó üzenete

Publikálás dátuma
2019.03.09. 17:30

Fotó: AFP / Li Changxiang / NurPhoto
A közelmúltban elhunyt brit tudós által a hetvenes évek közepén közzétett elmélet, mely Hawking-sugárzás néven vált ismertté, azt vetette fel, hogy bármennyire is hatalmas a fekete lyukak tömegvonzása, a kvantummechanika törvényeinek engedelmeskedve megszöknek belőlük részecskék, így a sötét égitestek előbb-utóbb "elpárolognak". A kisebbek gyorsan, a nagyok elképesztően lassan. 

Sírkövére is felvésték

Stephen Hawking életének egyik legfontosabb tudományos eredménye ennek matematikai levezetése volt, az egyenletet a Westminster Abbey-ben lévő sírkövére is felvésték. Hawking azonban nem annyira szigorúan vett tudományos eredményei révén vált az elmúlt évtizedek legismertebb elméleti fizikusává, inkább ismeretterjesztő munkássága és egyéniségének kisugárzása által lett a nagyközönség kedvence. A tolószékben ülő, magatehetetlen, számítógépét az utóbbi években már csak szemmozgásával iránytani képes ikonikus figura személyes sorsával az emberi elme mindenhatóságát hirdette - dacára annak, hogy írásaiban többször kifejezte, az emberiség intelligenciaszintje általában nem túl elismerésre méltó -, mintegy megerősítését adva így a klasszikus fizika szerint képtelenségnek ható elméleteknek, amelyek világunk létezésének miértjét és mikéntjét öntik számításokkal megalapozott formába. Ismeretközlő munkájának nehézsége pont abban rejlik, hogy egyenletek nélkül magyarázza a nehezen érthetőt, nyugodtan mondhatni, sokszor a felfoghatatlant. Olyan alig elképzelhető dolgokat, amilyeneket számításokkal vagy anélkül, néha még komoly tudósok sem voltak képesek elfogadni.
A Nagy Bumm-elmélet, vagyis, hogy a világ egy meghatározható pillanatban egy végtelen sűrűségű és végtelen kicsiny méretű pontból indult robbanásszerűen hirtelen fejlődésnek, 1965-ben még nem volt általánosan elfogadott. Bár a belga LeMaître abbé az általános relativitáselméletből ezt már 1927-ben kikövetkeztette, olyan ellenzői is voltak az gondolatnak, mint maga Einstein vagy Fred Hoyle – akitől a Big Bang elnevezés is származik -, akik az állandó állapotú világegyetemben hittek. A kozmikus mikrohullámú háttérsugárzás felfedezése viszont újabb adag muníciót szolgáltatott azoknak, akik azt szerették volna bizonyítani, a Mindenségnek, az Univerzumnak meghatározható időben elhelyezhető kezdete kell, hogy legyen.
Közéjük tartozott a Cambridge-i Egyetemen még PhD-tanulmányait folytató Stephen Hawking, aki 1965-ben egy konferencián érvelt emellett. Hoyle egyik ellenérve az volt, hogy a Big Bang olyasféle dolognak tűnik, mint a Teremtés, úgy gondolta, az Ősrobbanást igazolni kívánó tudósokat lelkük mélyén a Teremtés könyve befolyásolja. Hogy az eltelt időben több új és régebbi vitatott kozmológiai elmélet is kiszabadulhatott a miszticizmus csapdájából, azért nagyon sokat tett a szigorúan tudományos alapokon álló Hawking, aki nem restellte mindezeket ismeretterjesztő, angolos humorral megspékelt írásaiban népszerűsíteni.

Eltűnik a misztikum

Hawking utolsó könyve a Brief Answers to the Big Questions (Rövid válaszok a nagy kérdésekre) címmel jelent meg már halála után. A bevezetőből és tíz fejezetből álló művet gyakorlatilag a kiadó állította össze a hagyatékból. Ebben tíz olyan kérdésre ad választ a fizikus, amelyet – ahogy a szerkesztők fogalmaztak - az évek során folyamatosan tettek fel neki a legkülönfélébb emberek. Magától értetődően kezdődik a rövid válaszok sora azzal a fejezettel, amelynek címe: Létezik-e Isten? Persze a világ legismertebb kozmológusa sokkal bölcsebb annál, hogy beszálljon a puszta hitvitába. „Munkám arról szól, hogy észszerű kereteket találjak a minket körülvevő világ megértéséhez” – írja. Konklúziója az, teljesen kielégítően magyarázható a természet törvényeivel a létezés. Az Ősrobbanásnak nem volt oka, a folyamatban Istennek nincs helye, de ha mégis feltételeznénk, mint a törvények meghozóját, tudnunk kell, kétszeresen is szabályok kötik: egyrészt már a kezdeti feltételek meghatározása sem lehet önkényes, és a későbbiekbe, a törvények által maghatározott folyamatokba sem szólhatna bele, hiszen azzal magukat a törvényeket tagadná. Vagyis semmiféle szabadsága nem volna, mert a törvény nem törvény, ha vannak pillanatok, amikor megszűnik érvényessége. Ily módon a kezdet pillanatából is eltűnik a misztikum, pedig az sokáig tényleg titokzatosnak tűnt: egy ideig „semmi”, azután egyszerre megszületik a Mindenség.
De milyen is ez a szigorúan szabályozott világ, amiben élünk, miért ilyen, és milyen lesz? Erre próbál további kilenc kérdést végiggondolva válaszokat adni Hawking. Az első hat esszében tudományos munkásságából levezethető problémákat vet fel. A második kérdésre adott válasz során azt veszi végig: ha nem teremtés volt a kezdet kezdetén, hanem Ősrobbanás, mi és hogyan történt a Nagy Bumm előtt, lehetett-e valami egyáltalán, és mi, hogyan jött utána? Az úgynevezett képzetes időben – matematikai modellt takar az elnevezés, ahogy alapjában véve minden kozmológiai fogalom – a téridő véges, de nincs kezdete, vagyis nincs szükség Teremtésre. Mint az Északi-sark a Földön: a szélességi kör ott már csak egy pont, de minden további nélkül el lehet indulni onnan bármilyen irányba, nem kezdődik ott valóságos valami. A további fejezetekben választ kaphatunk arra, léteznek-e földönkívüliek, lehet-e utazni az időben és vajon mi van egy fekete lyuk belsejében. Nem mondható, hogy a levezetések mindig könnyen érthetők, vagy érthetők egyáltalán, de bizonyos szintű elméletek magyarázata során nem lehet bizonyos szint alá menni, és Hawking nem tudott bőbeszédű lenni: lassan ment számára az írás.

A jövő a tudománytól függ

A továbbiakban négy olyan kérdésre is megpróbál választ adni - amelyekhez tudósként és nyilván nem mindennapi logikával, ismeretanyaggal felvértezve közelít, de - amelyek mégis csak spekulatívnak, és ebből következően alkalmanként vitathatónak nevezhetőek. Túlélhet-e az emberiség a Földön, belakhatja-e a világűrt, legyőz-e minket a mesterséges intelligencia és formálhatjuk-e a jövőt? Hawking reménykedik ugyan, de válaszai nem feltétlenül biztatók. A kötet olvasója számára eddigre már kiderült, hogy az időben nem utazhatunk, ahhoz egy makrovilágbéli létezőnek végtelen mennyiségű energiára lenne szüksége, mert a fénynél gyorsabban kéne haladnia, és közben még tömege is végtelenné nőne. Bár… Lehet, hogy a féreglyukak vagy az M-elmélet lehetővé teszi az időutazást, ám ez a lehetőség inkább a sci-fi birodalmába tartozik.
De nem is kell utaznunk, legalábbis a jövő a maga tempójában egyszer csak itt lesz. És akkor a tönkretett Földet el kell hagynunk a túléléshez, idegen bolygókat kell találnunk lakóhelyül, már ha addig egy nukleáris háborúban ki nem írtjuk egymást és magunkat. Amiben akár a mesterséges intelligenciának, az önmagukat vezérlő és fejlesztő fegyvereknek is komoly szerepe lehet. Az MI a legjobb és a legrosszabb dolog lehet egyben, amit kitaláltunk. Nem rosszindulata a probléma, a kockázatot célorientáltsága jelenti, vagyis akkor vagyunk bajban, ha a céljai nem esnek egybe a mieinkkel. Hawking nem egyszerűen csak felhívta a figyelmet az MI esetleges veszélyeire, de 2015-ben többedmagával nyílt levelet fogalmazott meg, amelyben arra szólított fel, foglalkozzunk azzal, hogy a MI milyen hatással lehet a társadalomra. Segítségével többek közt létrejöhet – akármit próbálunk is tenni ellene - a genetikailag módosított szuperember, akinek mentális és fizikai képességei lehetővé teszik, hogy végigvigye a hosszú űrbéli utazást.
Hogy hogyan kapcsolódunk össze a digitális világgal, az a jövő felé irányuló haladásunk kulcsa. De már a mai, gyarló emberek által megtett hosszabb távú, ambiciózus űrexpedíciók a tudományok felé fordíthatnák főleg a fiatalok gondolatait, akik közül egyre kevesebben vállalkoznak a nagy kalandra, hogy tudósok legyenek. „Mindazonáltal az oktatás, a tudomány és a technológiai kutatások nagyobb veszélyben vannak, mint eddig bármikor. A globális pénzügyi válságnak és a megszorító intézkedéseknek köszönhetően a pénzügyi támogatások a tudomány minden területén jelentősen csökkentek, ez különösen az alaptudományokat érintette károsan. (…) A Brexittel és Trumppal új erők jelentek meg a bevándorlással és az oktatás fejlődésével kapcsolatban. Annak vagyunk tanúi, hogy globális ellenérzés alakult ki a szakértőkkel, így a tudósokkal szemben is” – olvashatjuk az utolsó fejezetben. Pedig Hawking szerint a jövő nemzedékek élete sokkal jobban függ a tudományoktól, mint az eddigieké bármikor.
„A legjobbakat remélem. Rá vagyok kényszerülve, nincs más választásunk.” Nem az egész könyv, a nyolcadik fejezet utolsó szavai ezek, amelyben arra kapunk – természetesen igenlő - választ, meg kell-e hódítanunk a világűrt.
Szerző