„Akkor nekünk is itt a vége?" - Egy éve zárták be a Magyar Nemzetet

Publikálás dátuma
2019.04.11. 11:00

Fotó: Tóth Gergő / Népszava
Egy éve jelent meg a kormánykritikus, polgári Magyar Nemzet utolsó lapszáma. Volt munkatársak idézték fel a Népszavának, hogyan élték meg és túl a napilap kivégzését.
Legalább ötvenen szorongtak (szó szerint és képletesen is) 2018. április 10-én, a Magyar Nemzet Üllői úti székházának fekete-fehér kockás folyosóján. Két nappal jártunk az országgyűlési választás után, amikor Schlecht Csaba, a lap aktuális főszerkesztője közölte, hogy bezárják a lapot, az utolsó szám pedig április 11-én jelenhet meg.  

Száz ember munkáját vágta a kukába

A bejelentés óriási pofonként érte a lap munkatársait. Sokan közülük már 15-16 éve dolgoztak az újságnál, ott értek professzionális szerkesztővé, elismert újságíróvá. Bár az sejthető volt, hogy a kormánnyal 2015-ben, a G-napon szembeforduló laptulajdonos, Simicska Lajos személyes kudarcként éli meg a Fidesz újabb kétharmados győzelmét, ilyen reakcióra a választási eredmények ismeretében sem igazán lehetett számítani. 
A többség úgy gondolta, hogy a 80 éves, a nyilasok dúlását, a kommunisták kontrollját is túlélő lap ezután is fennmarad, léte nem függhet pusztán ennyitől. Traumatikus volt megtapasztalni, hogy igenis – függhet: 
hogy egy oligarchának pont annyit ér az egyik legrangosabb, patinás magyar napilap, mint bármely más üzleti befektetése, és ha már nem látja hasznát, sértődötten kidobja, mint egy összegyűrt cigisdobozt.

„Még hajtott minket az adrenalin”

Az egy évvel ezelőtti eseményekkel kapcsolatban a lap több korábbi munkatársát is megkérdeztük, akik hol névvel, hol név nélkül mesélték el, hogyan élték meg a „kiűzetést”, miként változott életük azóta.
„Teljesen felkészületlenül ért a bejelentés. Abban bíztunk, hogy az újabb kétharmad ellenére is folytatódik a munka, erre ígéretet is kaptunk a kiadótól” – mondta kérdésünkre György Zsombor, a lap akkori főszerkesztő-helyettese, aki 2002 óta dolgozott az újságnál – „a sokkból azonban gyorsan fel kellett állni; már csak a Népszabadság példájából is tudtuk, hogy csodák nincsenek, ha napokon belül nem találunk ki valamit, szétszéled a csapat, és esély nem marad a folytatásra.” Györgyék így már a bejelentés délutánján a túlélésért kezdtek dolgozni, és április 14-én meg is tudták jelentetni a tüntetéseken is osztott szamizdat Magyar Nemzetet. „Hamar elillant a remény, hogy a lapot még megveheti valaki, de hajtott minket az adrenalin. Napokkal később zuhant csak rám a felismerés, hogy atyaúristen, az újságnak a jelenlegi formájában vége, oda a régi csapat is” - mondta György Zsombor, aki ma már a lap szellemi örökösének számító Magyar Hang hetilap főszerkesztője. 
Az utolsó utáni szám még Szamizdat Magyar Nemzet címen jelent meg, később Magyar Hangként
Fotó: Draskovics Ádám / Népszava

Vállalhatatlanok, mégis ők győztek

A mára tízezres eladási számot elérő Hangnál dolgozik Lakner Dávid kulturális újságíró is – ő a választás éjszakájának fordulóponttá váló pillanatait idézte fel kérdésünkre. „A köztévében a kormánypárti elemzők már azt latolgatják, hogy Magyarországra visszatérhet a koalíció intézménye is. Aztán hirtelen kisimul az arcuk,”
„elkezdenek érkezni az eredmények, és a szerkesztőségi szoba tévéjén nézzük, ahogy 50 százalék felett végeznek azok, akik vállalhatatlan ügyeit sorra lepleztük le. ”

„Egyik kolléga hitetlenkedve, félig-meddig komolyan kérdezi, hogy "akkor most nekünk is itt a vége, nem?" Másnap a szerkesztő még kért tőlem egy publit egy héttel későbbre, viccelődve kérdeztem, lesz-e akkor még lap. Ekkor már megjött a levél, hogy másnap értekezlet: a legtöbben azt gondolták, magazinként vagy online lapjént legalább tovább élünk majd.”
„Az a – teljesen véletlen – megtiszteltetés ért, hogy én szerkeszthettem az utolsó lapszámot” – emlékezett vissza a Nemzetnél három évet töltő Fokasz Oresztész, a HVG jelenlegi munkatársa is. „ (…) szokatlan kihívások elé állított az a nap, például korábban soha nem kellett a címlaptervet a nemzetközi sajtó fotósai elől a testemmel védelmeznem.” A bezárást Fokasz visszatekintve komoly vesztességnek éli meg, már csak a nyilvánosság és a demokrácia szempontjából is: „Remek szellemi műhely volt felkészült, igazi bulldogharapású újságírókkal (…) mint közösség, illetve minden kolléga külön-külön is megcselekedte, amit megkívánt a haza.” 

A NER nem felejt

A Magyar Nemzetnél mintegy százan dolgoztak és negyedük folytatta a munkát az utódnak tekinthető Magyar Hangnál, információink szerint csak a korábbi munkatársak fele maradt a sajtóban (közülük többen a Népszavánál dolgoznak, ahogy a cikk szerzője is). A pályán maradni ugyanis sokszor nehezebbnek bizonyult, mint elhagyni azt. A médiapiac napról napra szűkül – központosítás jegyében most tettek az utcára 200 embert a Hír TV-től – a kormány és médiahelytartói pedig nem feledkeztek meg a G-nap után a Nemzetnél maradó, árulónak tartott újságírókról. A kapuk gyorsan zárulnak:  hallottunk olyan, saját területén több évtizedes rutinnal bíró munkatársról, aki állásajánlatot kapott egy KESMA -laptól, hogy aztán éppen egy Fidesz-hű, volt magyar nemzetes munkatárs húzza át jelentkezését. Van, aki jobb híján hivatalnokként dolgozik a tavaly áprilisban elküldött szerzők közül, más hajógépésznek képezte át magát, de tudunk építkezéseken segédmunkát vállaló egykori rovatvezetőről is – örülhet most Bayer Zsolt, aki még a közpénz százmilliókkal kitömött Echo TV-ből üzente a nemzetes újságíróknak: éljenek meg a piacról, „Mindenki kussol, és eltakarodik a sarokba.” Többen azonban egy év alatt sem találtak magukra, jelenleg alkalmi megbízásokkal vagy éppen munkanélküliként próbálnak túlélni valahogy.

„Korlátok nélkül írhattunk”

Sokakat megszólaltattunk az egykori munkatársak közül, olyannal azonban eggyel sem találkoztunk, aki megbánta volna, hogy kormányzati ellenszélben is a Magyar Nemzetnél dolgozott.
„Számomra a G-nap utáni időszak a sajtószabadság terminusa volt, megszűntek az általam addig is lehetőleg került politikai elvárások a napi munkában, korlátok nélkül írhattunk arról, amiről akartunk és fontosnak tartottuk, hogy az emberek tudjanak róla.”

„Éreztük a felelősségét annak, hogy ez egy fontos időszaka a tömegtájékoztatásnak egy olyan időben, ahol a minőségi felületek száma egyre csökken” - mondta Népszavának a lap egyik volt sportújságírója, ezzel pontosan megfogalmazva, mi lehetett a Magyar Nemzet igazi vonzereje a munkatársak és az olvasók számára.  
A folytatást már ismerjük: az újság többszörös tulajdonosváltás visszakerült a NER ölelő karjaiba. „Tökéletes helyettese” a Magyar Idők 2019. február 6-án, a G-nap negyedik évfordulóján aztán felvette a napilap nevét, és –  mint levetett bőrt – saját szellemiség híján a kormány iránti végtelen odaadással töltötte meg. 
Szerző
Frissítve: 2019.04.11. 11:26

Szél Bernadették látogatása után már találtak módot arra, hogy megkapja az ellátást a menekült kisfiú

Publikálás dátuma
2019.04.11. 10:27
Menedékkérő gyerekek a tranzitzónában
Fotó: Segesvári Csaba / AFP
Sőt, azt is végiggondolják, miként lehet a tranzitos gyermekeket kivinni sétálni a tranzitzónából.
Szél Bernadett és Szabó Szabolcs felkereste a Bevándorlási és Menekültügyi Hivatalt, a független országgyűlési képviselők Végh Zsuzsanna igazgatóval egyeztettek a tranzitzónában tett látogatásuk tapasztalatairól. Szél a Facebook-oldalán azt írja: megtudták, hogy 2018-ban 367 ember kapott valamilyen szintű elismerést Magyarországon: 68 menekültstátust, 281 oltalmazotti státust és 18 befogadott lett. Ezzel szemben 595 elutasító döntés született és 160 esetben lett „megszüntetés” a folyamat vége (ilyen például az, amikor valaki önként távozik a tranzitból vagy az országból). 2019-ben eddig 11 elismerő döntés született (ezek az eljárások idén indultak), összesen 153 kérelem érkezett be, kitoloncolás 39 esetben volt, míg 2018-ban 302 fő esetében, ebből 61-szer légi úton.
Múlt héten mi is beszámoltunk arról, hogy Szél – miután Szabó Szabolccsal a röszkei tranzitzónában jártak – arról is beszélt: látogatásukkor volt ott egy kisfiú, akinek napok óta fájt a foga, de – mivel nem minősítették sürgősségi esetnek – nem fogadják őt a fogászaton. Kezelés helyett antibiotikumot és Cataflamot kapott, mint Szél megtudta azért, mert csak sürgősségi esetben kap ellátást olyan gyermek, aki nem tudja igazolni, hogy a magyar protokoll szerinti összes oltása megvan. Most a BMH igazgatója arról tájékoztatta, hogy közlése nyomán utána járt az esetnek és haladéktalanul megkapta az ellátást a gyermek. Hozzátette: megtalálták a módját annak, hogy ebben a helyzetben a gyermekek ellátást kapjanak.
„Sőt, azt is végiggondolják, miként lehet a tranzitos gyermekeket egy-egy sétára kihozni – hogy lássanak mást is az ott töltött hónapok alatt, ne csak rendőröket, egy tenyérnyi eget meg szögesdrótokat”

– írja Szél Bernadett.

A képviselő szerint azt, hogy a kísérő nélkül menekülő gyermekekkel mi lesz, az igazgató sem tudja.
„Fót helyzete most mint tudjuk instabil, de a BMH egyelőre semmi értesítést sem kapott és állítása szerint nem is ők fognak dönteni arról, hogy mi lesz e gyermekek sorsa”

– teszi hozzá.

Szerző
Frissítve: 2019.04.11. 11:03

Ismét lecsapott a verskommandó Orbán házánál

Publikálás dátuma
2019.04.11. 09:39

Fotó: Népszava
Ezúttal egy Weöres Sándor-verssel üzentek a diákok a miniszterelnöknek a költészet napján.
Tavaly ilyenkor József Attila Levegőt című alkotását, két éve Arany János A walesi bárdok című versét írták föl színes krétákkal az aszfaltra Orbán Viktor Cinege utcai háza előtt egy budapesti iskola diákjai a költészet napjának hajnalán. Akkor nem kellett sokat töprengeni az üzenet megfejtésén, a reggeli munkakezdéskor már az FKF munkatársai tisztogatták magas nyomású mosóval az útfelületet. Idén Weöres Sándor Merülő Saturnus című verse került az útra. Az alkotók most kissé távolabb mentek a bekamerázott miniszterelnöki otthontól: a Cinege utca járdájára csak a vers címét írták föl, a kifejtés már a Kútvölgyi úton folytatódik (amelybe a Cinege utca beletorkollik). Az olvasás irányát színes nyilak jelzik. A T. S. Eliot emlékének szentelt vers a zsarnokság átvészelésének egyik lehetséges módozatáról és az értelmiség felelősségéről szól. Ahogyan egy online elemzésben olvasható: „Az egyén tragédiáján keresztül megláthatjuk a világ tragédiáját is. A költő bemutatja, hogyan kergették el sorra a szellemi vezetőket, az értéket képviselő embereket (a papot, a királyt, a bölcset, a tudóst, s végül a költőt). Hangneme itt ironikus, szatirikus, ezzel gúnyolva ki a korabeli társadalom értékrendjét, felszínességét, hogy a mélyről jövő, igazi érték helyett a praktikusságot, sablonosságot támogatják ("célszerű dalnokok") Majd a jelen tragédiája következik, ahol mindenki egy vályúnál tolong, fejük lehajtva - jól is van ez így, legalább nem néznek körül, nem látnak. Aki pedig lát és gondolkodik, azt megbüntetik ("agyarat döfnek belém, ha látom"). (…) A harmadik versszakban a lehetséges jövő képe tárul elénk. Weöres az akkori társadalmat, állapotot egy száguldó vonathoz hasonlítja, amely egy szakadék felé, a saját vesztébe rohan. (…) Ki is vonja magát a felelősség alól: "ők tudják, nem én". Az utolsó sorokban pedig mintegy válaszol saját kérdésére, hogy bánja-e. "Nekem már mindegy.", mondja, és belenyugszik sorsába. Lemond hivatásáról, leheveredik pihenni, s már nem látja, mi úszkál a vályúban - nem is érdekli - csak az állatok farát és lobogó füleit látja.” A verset cikkünk írásáig nem távolították el: reggel fél 9 körül töprengve nézték a rendőrök, de végül beavatkozás nélkül távoztak.

Weöres Sándor: Merülő Saturnus

/T. S. Eliot emlékének/ Elvették nyájamat. Bánjam-e? Többé semmi dolgom, nincs felelősség, menhelyen könnyű az aggnak élete. Legelőbb a papot kergették el, az agancsos félrebeszélőt deszkájáról, ahonnan égbe röppent naponta — bolond! — és okosabb papokat válogattak; később a királyt, a védő végtelent, és kardos királyokat fogadtak; aztán a bölcset, hiszen van tudósunk elegendő; végül a költőt, minek számlálja ujjait gagyogva? tódulnak helyébe a kivánalmak célszerű dalnokai megbízás szerint. Így állok, arccal falnak fordítva, törött pásztorbotommal. Csordám a vályunál tolong: mennyi vidám vadonatúj nagyszerűség úszkál benne! Orr orr mellett, orr az orrot kitúrja — bánjam-e? — már nem hivatásom, agyarat döfnek belém, ha látom: mi lesz a roppant szaporulatból, a kapart anyaméhből, falánk bódulatban, gyorsuló iramban, a gyilkos sugarakból, a kapuba rakott robbanásból — Mint ha sínén a vonat rohan a szakadékba melynek túlsó partja nincs — bánjam-e? — lehet, megállítják a végső percben; vagy a szakadék felett is pálya visz, csak vak vagyok; talán a meredély szélén szárnyat bont, felröpül: ők tudják, nem én. Bajuk, ha ők se tudják. Nekem már mindegy: pásztorbotom eltört, könnyű szalmán heverni évezredek fáradalmát kipihenni. Nem látnak, fejük a vályuban, én is csak farukat s lobogó füleiket látom.

Témák
vers
Frissítve: 2019.04.11. 11:37